Örömmel látom, hogy növekszik a blog olvasótábora. Mivel nem mindenki tudja pontosan, hova jöttem, hogyan és miért, szánok egy rövid áttekintő posztot Yogyakartára, mielőtt belekezdek a nagyszabású történetmesélésbe.
A város Jáva középső részén terül el, Jakartától párszáz km-re (1,5 óra repülőút). Lakossága egymillió körül lehet, a számok forrásonként eltérnek. Mivel Jáva a világ legsűrűbben lakott szigete (értsd: kb mindenhol házak, utak, járművel, szóval rengeteg ember van és kb mindent belaknak), így nehéz egyértelműen meghatározni a városhatárokat. Az agglomerációból pedig rengeteg ember ingázik be a városba naponta (immár köztük vagyok én is, de erről később). A helyiek marha büszkék a városukra, és Yogyakarta Special Province-ként emlegetik. S valóban, ez a járás hivatalos neve is. Talán azért érdemelte ki a „speciális” jelzőt, mert itt székel a jávai szultán, X. Hamengkubuwono (és immár én is itt székelek, de erről is majd később).
Földrajzilag remek elhelyezkedésű város Yogya, északról egy 3000 méter magas vulkán, a Merapi határolja, ami 2010-ben ki is tört. A földrengés se ritka madár errefelé, 2006-ban egy ilyen katasztrófa a fél várost romba döntötte. Mindezek mellett az óceán sincs távol annyira, tehát akár egy combosabb cunami is tarolhat akár erre, ha nagyon muszáj.
Yogyakarta Indonézia egyik fő kulturális központja. Elképesztő mennyiségű fesztivál, utcai felvonulás, koncert és egyéb megmozdulás van mindenfelé. Valamint hihetetlen sok múzeum és látnivaló. Ezekről majd mind írok külön-külön, szép lassan, ahogy magam is felfedezem a várost. Szemben Indonézia többi városával (Bali most nem játszik), itt van pezsgő éjszakai élet is, az átutazó turisták és a városban tanyázó rengeteg művész csinálja a hangulatot rendesen.
Yogya ezen felül egyetemváros is, több tucat felsőoktatási intézménnyel. Az egyetemeknek óriási campusaik vannak, külön diákvárosokat képezve. Nagy diákélet van, tény, de mielőtt amerikai típusú züllött egyetemi házibulik jelennének meg a Nyájas Olvasó lelki szemei előtt, ki kell ábrándítsak mindenkit: a lakosság nagy része muszlim, nem bulizik, nem iszik, a fiúk még csak-csak kijárnak néha, de a lányok közül legtöbben jilbab-ban (muszlim fejkendő) nyomulnak és nem mehetnek el nagyon hazulról.
Yogyakartához tartozik még a Prambanan hindu templomrom, valamint az ország, sőt talán egész Délkelet-Ázsia egyik legismertebb látványossága, a Borobudur. Mielőtt idejöttem volna, azt hittem, suli után majd csak úgy kifekszem nézelődni meg napozni, mondjuk a Borobudur tövébe. Esetleg felgaloppírozom a vulkánhoz. Háááááát, marha nagyon tévedtem, ezek a helyek ugyanis több tíz kilométerre vannak a várostól… És bevallom, bár itt vagyok már 3 hete, még nem voltam turistáskodni. Úgy vagyok vele, hogy nem kapkodom el, rengeteg időm van itt. Diákigazolvánnyal amúgy is sokkal-sokkal olcsóbb. Úgyhogy most várjuk, hogy a nemzetközi osztály elintézze a diákjainkat. De ők se kapkodnak vele, ezek szerint nekik is rengeteg idejük van. "Mungkin besok", ahogy azt hamar megtanultuk itt. "Talán holnap". Ez az ország már csak ilyen. Persze azért itt a problémák is gyűrűzgetnek rendesen, az elmúlt pár hetünk igen-igen sűrű volt, iskolakezdéssel, lakáskereséssel, motoros incidensekkel, skorpiókkal… De erről szóljon majd a következő poszt!
Addig is, aki nem bírja kivárni, és most azonnal többet akar tudni Yogyakartáról, olvasson utána a Wikipédián…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.