Laza egy hónappal a blog beindítása után végre elkezdek arról írni, amiről ígértem, hogy szólni fog eme elektronikus napló: yogyakartai megpróbáltatásaimról. Hallgassátok csak!

Az érkezés

Az Úr (itt minden bizonnyal Allah) 2012-ik évében, szeptember 8-án vasárnap kora délután landolt a gépünk Yogyában.  A jakartai bűz és szmog után nem kicsit rettegtem attól, hogy itt is valami hasonló fogad majd, így annál nagyobb volt az örömöm, mikor a felhők közül aláereszkedve a repcsi ablakából megpillantottam a szép zöld erdőt/dzsungelt, majd a gépből kiszállva megcsapott a kellemes, (relatíve) jó illatú és a fővároshoz képest akár még hűsnek is mondható levegő. A repülőről leszállva gyalog kellett átvágnunk a leszállópálya aszfaltján és kb 2-300 méter t talpalni a terminálig, az Európában (és az Emirátusokban) megszokott transzferbuszoknak meg folyosónak nyoma se volt sehol, de hát ez mégiscsak a harmadik világ, vagy mi. A csomagjaink megvoltak, a pálinka egyben,  fáradtan bár, de mosolyogva szálltunk fel a suli különbuszára, ami az átmeneti szálláshelyünkre vitt minket.

Az úton első ízben csodálkoztunk rá erre a mesebeli városra, kaotikus forgalmára és utcáira. Robogók, riksák mindenütt. A kisbuszon már feltűntek az egyetemünk önkéntes segítői, nagyrészt végzős diákok, akik menet közben büszkén mutogatták a város – szerintük – legfőbb látnivalóit: jobbra a pláza, balra a Meki, amott egy KFC, ott a fogorvos stb. Majd az egyetemünk kampuszán keresztülvágtatva megérkeztünk az UNY Hotelbe, átmeneti szálláshelyünkre. A recepción még néhány egyetemi segítő (a továbbiakban: tutorok) és a Jakartából már ismerős Ibu Yansri várt ránk, itallal (gyömbéres tea) és étellel (egy ősi jávai különlegesség, a közeli plázából hozatott Mister Burger formájában).  Jakartában 3 nap alatt összesen nem aludtunk 8 órát, a welcome vacsi elfogyasztása után ki is dőltünk, s csak este másztunk elő a háromcsillagos hotelszobánkból egy röpke kocsmatúrára a Malioboro (helyi Váci utca) környékén.

"Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?!"

Az érkezés öröme majdnem egész 12 órán keresztül tartott, egész pontosan hétfő reggelig, amikor is az egyetemen közölték, hogy szerdáig ki kell költöznünk a hotelből. Albérletkeresés egy városban, amit nem ismerünk, nem beszéljük a nyelvét, nem nagyon van tömegközlekedése, stb, mindezt úgy, hogy közben zombik vagyunk a jet lag-től, kialvatlanságtól, kultúrsokktól és többen közülünk már most kidőltek a trópusi fosástól? Ugyan már, megoldjuk! (közben halkan beúszik a háttérből a Mission: Impossible zenéje) Óra indul!

Hétfő, délelőtt 10 óra: átsétálunk az egyetemre, rövid bemutatkozás után finoman a lakhatási kérdésre tereljük a szót. Lelkes tutoraink nyugtatgatnak minket, hogy ők már kerestek nekünk 3 kost-ot (kollégium, indonézül), mind tök közel van, olcsó, van víz, fiúk és lányok külön épülettömbbe szeparálva, 10-kor lámpaoltás, kapuzárás. Ázsiai osztálytársnőink (a suliról és az osztálytársakról később külön írok) azonnal lecsaptak a remek ajánlatra, mi, züllött európaiak viszont kifejtettük, hogy szeretnénk inkább egy nagy házban együtt lakni fiúk-lányok (ezt nemigen támogatja az iszlám, hacsak nem vagyunk házasok), és néhanapján szeretnénk 10-nél tovább fönt lenni (ezt meg a koránkelő-koránfekvő indonézek nem támogatják). Értetlen tekintetek fogadták a felvetésünket, innen éreztük, hogy magunkara maradtunk a keresésben.

Hétfő, délután 2 óra: eltaxizunk a város déli részébe, a művészeti egyetem (ISI) környékére. Sokan mondják, hogy a bukolikus déli rész szebb, mint a „modern” északi, ahol a mi egyetemünk is van. Ez így is van, életemben először rizsföldek közt bandukolok. Megnézünk egy szuper házat, ahol többedmagával egy másik magyar srác, Peti is lakik, de a kiadó szobára végül valaki más csap le. Sebaj, a konyhában összeismerkedem az épp ott vendégeskedő Matej nevű szlovák sráccal, aki már 3-4 éve itt él, és vigaszágon beavat egy-két helyi dologba, pl hogy hogyan működnek az indonéz mobilszolgáltatók, meg az indonéz emberek úgy általában.

Hétfő, este 7 óra: rögtönzött találka a többi ösztöndíjassal egy kocsmában a Prawirotaman-on (helyi Kazinczy utca). Kb 40-en lehetünk a városban darmasiswások, legnagyobb részünknek még mindig nincs tippje hosszú távú lakhatását illetően. Ez azért megnyugtató. Megismerkedem rengeteg emberrel, többek közt a japán Yoshi-val, aki közli, hogy szeretne velem lakni, mert látja rajtam, hogy tudok inni. Majd Michel Jackson-t megszégyenítő táncot rögtönöz, mikor véletlenül beejti égő cigarettáját a pólója alá.

Kedd, reggel 8 óra: Igor, az orosz osztálytársam kopog a hotelszoba ajtaján, sápadtan, napszemüvegben. „Kiszívott nyakkal jött haza, nem jött igazán zavarba”. Neki reggelig tartott a buli, közben lett csaja és indonéz barátai, akik szereztek neki egy remek szobát, az ő élete tehát már sínen van. Később persze mind megbánta, de ez már egy másik sztori…

Kedd, délután 1 óra: megkérjük a tutorokat, segítsenek a házkeresésben annyival, hogy visznek minket a motorjaikon (itt mindenki motorozik, de erről is majd később). A tömegközlekedésen még mindig nem tudunk kiigazodni (azóta sem – a szerk.) Négy kis csoportra oszlunk, mindenki a város egy-egy égtáját kapja meg átfésülésre. Enyém észak. Yusnida, az egyik legjobb fej tutor motorján bejárjuk az összes utcácskát, mondanom sem kell, a hatékonyságunk masszívan 0%-os. Késő délután kapjuk a fülest egy naaaagyon nagy és naaaaagyon jó házról, a sulitól negyed órára, így ott találkozunk a többiekkel.

Kedd, délután 5 óra: a ház tényleg nagyon nagy, sőt, túl nagy, kb 600 négyzetméter. Saját szoborparkja van, a hátsó kertben pedig életem egyik legszürreálisabb látványa:  több méter átmérőjű parabola-antenna, mellette aprócska ketrec, benne egy élő, tomboló orángutánnal. A tulaj – ősöreg indonéz bácsi – azt mondja, ha kivesszük a házat, miénk lehet a majom is. Mikor tudtára adjuk, hogy fiúk-lányok vegyesen laknánk együtt (majom nélkül), finoman bár, de határozottan ajtót mutat. Ekkor hív Tanya, az ukrán osztálytársnénk, hogy talált egy házat valahol délen „nem olyan nagyon messze”, és mindenképp oda kell költöznünk, mert van négy szoba, rengeteg födőszoba, kert, és kókuszpálma a ház előtt.

Szerda, reggel 10 óra: ki vagyunk rúgva a hotelből, így jobb híján látatlanban beköltözünk Tanya álomházába. A „nem olyan nagyon messze” lévő házba 45 perc alatt jutunk el taxival. A GPS-emmel konzultálva (a helyiekkel akkor még nem tudtam) kiderül, hogy ez a település már nem is Yogyakarta, hanem egy Bangunjiwo nevű falu, ami kb úgy viszonyul Jogjához mint Cinkota Pesthez. A ház viszont tényleg remek. Nagy szobák, nappali belső vízeséssel, belső kert saját halastóval, két szint, erkély. Négy fürdőszoba (3 guggolós és 1 angol WC-vel). Privát imaszoba szamárhátíves ajtóval. Körülöttünk rizsföldek, és módos szomszédok, akik nagy szemekkel néznek az érkező fehérekre. Bútorok ugyan nincsenek a házban, de egyelőre kárpótolnak a pálmafák, meg ez erkélyről végigbámult rizsföldes naplementék.

Összemérve az Európában megszokottakkal, az itteni árak sokkal alacsonyabbak. Ez különösen igaz az albérletekre; a fent leírt trópusi luxusért fejenként (8-an lakunk együtt) 250 ezer rúpiát (kb 6 ezer ft-ot) fizetünk havonta. Az egyetlen szépséghiba, hogy legkevesebb fél évre alá kellett írni a szerződést, szóval jövő márciusig ide vagyunk kötve. Paráztunk is az elején rendesen, hogy mi lesz, ha kiderül, valami nincs rendben a házzal, tulajjal, szomszédokkal, de egyelőre minden oké. A tulaj valami mágnásféle, azt mesélte, gyártulajdonos valahol innen északra, karbantartókat fogadott és kipofoztatta a kecót, miután kivettük, még virágokat meg pálmafákat is vett a kiskertbe. Meg megmutatta, melyik a legrövidebb út a suliba. A szomszédok kedvesek, mosolygósak, és bízunk benne, hogy még nem utálnak minket annyira a kirívó európai viselkedésünk miatt. Rengeteg a gyerek, ők nagyon kíváncsiak ránk. Főleg az ő szemükben lehetünk itt különös csodabogarak.

Beköltözés után el kellett mennünk a Pak RT-hez, aki a falu elöljárója. Pak Yoyok (így hívják) és neje, Bu Meme háza a mecset mellett van (gyanítom, hogy Yoyok bá’ a müezzin is egy személyben), neki kell fizetnünk a villanyért meg a szemétszállításért minden hónapban. Beszélgettünk vele mindenféléről, angolul meg németül meg indonézül, az itt fontos témákon (ki honnan jött, milyen vallású, házas-e) túl a falu szokásairól is kikérdeztük, illetve arról, hogy a falu első fehér lakóiként mire ügyeljünk. Pak Yoyok elmondta, hogy ez egy felvilágosult falu, ne zavarjuk a szomszédokat és barátkozzunk mindenkivel, s akkor akár még látogatókat is fogadhatunk, este 10-ig bezárólag. Búcsúzóul átnyújtotta nekünk a falu házirendjét, laza 30 oldalas füzetke indonézül. Nem olvastam végig, de szerintem kb már minden pontját megszegtük.

A falu egy kb 50 házból álló, sorompóval és őrrel védett terület, ún. ’perumahan’ (lakónegyed). Az esti kapuzárás lazítása végett lassan meg kéne környékezni az őröket pár doboz cigivel.

És most hulljon le a lepel a lakótársaim kilétéről!

Íme:

-Ana Marica Romániából, aki már hónapok óta utazgat, most lazít picit a Yogya-i egyetemen.

-Tanya, a bájos ukrán naiva. A suli befejezése után ez élete első nagyobb kalandja.

-Luisa, a lendületes német raszta lány. Bejárta már az egész világot, többek közt 10 hónapot élt Kenyában, valamiért Indonéziát mégse tudta eddig megszokni. Szegény sokat beteg a kajától és ideges a szabályok teljes hiánya miatt.

-Monika Lengyelországból, aki eléggé a saját útját járja.

- Wojtek, Janick, Adam, szintén lengyelek. A triumvirátusból csak Wojtek ösztöndíjas, a másik két srác csak elkísérte és most együtt freestyle-oznak. Wojtek több, mint két méteres testmagasságával kétszer akkora, mint egy átlag indonéz. Janick síoktató Olaszországban és most „nyaral”, Adam pedig a fanyar humor és a részeg elájulás szakavatott mestere.

Rajtunk kívül még rengeteg egyéb állat is lakik a házban. Zárójelben odaírom az indonéz nevüket is.

-hangya  (semut)– rengeteg van belőlük, négy féle színben és méretben, ezekből legalább kettő csíp is.

-gekkó (toké)– tele van velük a  ház, a kicsik a falon maszkálnak, a nagyok inkább a padláson kaparásznak és éjjelente tik-prrr, tik-prrr hangot adnak ki, hogy ne tudjunk aludni. De megeszik a szúnyogokat, ezért szeretjük őket.

- szúnyog (nyamuk) – kisebbek és szaporábban, mint otthon. A nappali szúnyog Dengue-lázat, az éjszakai maláriát terjeszt. Én vettem egy ventillátort, az elfújja őket.

- pók (laba-laba) – semmi extra, de vicces a neve, ezért leírtam. Tegnap találtam egy elég nagyot a kukában, és egyszer egy óceánparti budiban találkoztam egy tenyérnyi zöld példánnyal is. De megeszi a szúnyogokat, ezért szeretjük.

- skorpió (kalajengking) – eddig még csak döglött példányt találtam a kiskertben, remélem, ez így is marad.

-macska (kucing) – egy evolúciós vagy genetikai vagy milyen moduláció következtében itt a macskák nagy részének nincs farka, vagy csak egy csonk van a farok helyén…

-kutya (anjing) – az iszlámban a kutya tisztátalan állat, ezért nem nagyon találkozni vele errefelé.

-tyúk (ayam) – kisebbek, mint otthon, viszont lehet venni, rózsaszín meg zöld meg kék tollú csirkét, ami állítólag menő.

- denevér (kelelawar) – baromi sok van belőle, sokkal nagyobbak, mint otthon és elég merészek ahhoz, hogy egész közel repüljenek hozzád.

- kígyó  (ular) – eddig egyet láttam, az úton átsiklani. Ha bejön a lakásba, állítólag nem szabad odabenn megölni, mert a vérszagra odajön a többi kígyó, hanem egy botra feltekerve ki kell hajítani vissza a dzsungelbe.

Ezen felül még van rengeteg lény, aminek a nevét nem is tudom. Pl egy lódarázsnál kb 3x nagyobb fekete izé, ami most is a villanykörte körül dong. Akiktől a legjobban tartottam, a patkányok (tikus) és a csótányok (kecoa), eddig nem jelentkeztek nálunk, Allah tartsa meg eme jó szokásukat.

A bejegyzés trackback címe:

https://zolindonezia.blog.hu/api/trackback/id/tr994824352

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.