Kedves Olvasóim, most, hogy nagyjából elhelyeztük, hol is vagyok a térképen, miféle emberek vesznek körül, végre belekezdhetek az érdembeli trópusi történetmesélésbe. Taktikusan kivártam az október végét és a fűtőszezon beálltát ezzel, hadd irigykedjetek. Rengeteg mesélnivalóm van, kb másfél eseménydús hónappal vagyok lemaradva, de ígérem, behozom magam. Szerintem lesz olyan út, amiről csak röviden írok, lesz, amiről hosszabban, talán egy-két sztorit át is ugrok… Igyekszem képeket is rittyenteni. A kronológiát meg majd meglátjuk, az úgyse fontos, itt mindig nyár van.

Ha azt mondom, Indonézia, te minden bizonnyal azt mondod, óceánpart, Bali, vulkán vagy valami hasonló természeti szépség. Ehhez az ösztöndíjas sorstársaimmal nagyrészt nagyvárosokban tengetjük életünket, benzingőzt inhalálunk és szemétkupacokat kerülgetünk. Na de ha eljön a hétvége, nyakunkba vesszük a hátizsákot, és ahogy Kerouac mondja, adunk a citerának.

Pantai Baron, Pantai Krakal

A pantai tengerpartot, magyarosan fogalmazva „beach”-et jelent. A fent említett helyekre pedig talán sose jutok el, ha a Solo-ban (szomszéd nagyváros) tanyázó négy magyar, Szaffi, Barbara, Lili és Beni úgy nem dönt, hogy ittlétünk első péntek estéjén átugranak egy görbe estére a yogyai Klotok nevű – egyesek szerint metilalkoholt árusító – becsületsüllyesztőbe. Csatlakozott hozzájuk közös jávai barátunk, Mo’ong. Mo’ong magyar barátnővel rendelkezik, így mondanivalóját hatásosan tudja nyomatékosítani a „bazmek” és a „mennyünk má” kifejezések használatával. Ezen felül zenész (korábban együtt zenélt Janóval és Rusnyával), szóval hamar megtaláltuk a közös hangot vele is. A Klotokban pedig megszületett az elhatározás, holnap irány az óceán! Honvágytól és kultúrsokktól  sújtott testemnek nem is lehetett volna jobb gyógyírt találni.

A másnapi indulásnál csatlakozott hozzánk még két darmás sorstárs, Peti és Bea, valamint Peti indonéz barátnője, Nella. Az előző napi klotok koktéltól beteg beleinket tyúklevessel (soto ayam) és cifrafosással (air pedas) kezelgettük, majd útra keltünk. Motorra pattantunk, én ekkor még ugyancsak híján voltam a vezetői tapasztalatoknak, így Mo’ong megnyert engem potyautasnak a hátsó ülésére…

Ideutazásom előtt a térképet nézegetve úgy képzeltem, délutánonként majd kiugrom az óceánhoz kicsit, esetleg felruccanok a Borobudurhoz olvsagatni, vagy kifekszem a Prambanan templomhoz napozni. Hát, frászt. Iszonyat távolságok vannak itt. Motorvezetési képességek híján szabályosan fogolynak éreztem magam az első héten. Yogyához a legközelebb eső part Pantai Parangtritis, kb 30-40 km-re lehet. Ez egy fekete homokos, meglehetősen szemetes, fürdésre jobbára alkalmatlan beach. Ezzel szemben a nemzetközi szinten relatíve ismeretlen Krakal két-háromóra motorozásra van, jóval keletebbre, és fehérhomokos tengerparttal kecsegtet.

Már az odaút is megért egy-két misét. Keresztül kellett vágnunk a Yogyát szegélyező hegyeken (Gunung Kidul), a dimbes-dombos utak nem kis rutint kívántak, Mo’ong-nak külön respekt, hogy az elhízott európai seggemmel súlyosbítva is teljesíteni tudta a távot. Megérkezéskor az óceánt megpillantva többen elmorzsoltunk egy-egy könnycseppet: elvégre azért jöttünk ilyen messzire, annyi áldozat árán, hogy ilyen szépségeket tapasztaljunk meg, mint Pantai Krakal és Baron…

Ennek a partszakasznak a szépsége állítólag Baliéval vetekszik. Ehhez én nem tudok hozzászólni, egyelőre nem voltam még Balin… Épp az apályra értünk oda, a víz alaposan vissza volt húzódva, a népek szatyorba szedték a tengeri izémizéket, miközben a hatalmas hullámok a sziklákat verdesték a háttérben. Később (éjjel illetve másnap délelőtt) a vízszint megemelkedett, és végre lehetett pancsolni meg játszani a hullámokkal. A köztes időben barnultunk/leégtünk, sört vadásztunk, az otthon felejtett pálinka miatt korholtuk magunkat és gitározgattunk a tábortűznél. Mikor kifogyott a szuflánk, leterítettük az óceánparti homokba a hálózsákjainkat, és napfelkeltéig húztuk a lóbőrt.

Vasárnapra virradóra megtapasztalhattuk, milyenek az indonéz osztálykiránduló csoportok. A legtöbb helyen szombaton is suli van, ezért vasárnap az igazi kirándulós nap. Ilyenkor a helyiek buszra szállnak, és útra kelnek, jó korán persze, mert szeretnek korán kelni, s emígyen épp odaérnek ők is a Krakal beach-re, hogy mire felébredünk, már fotózkodhassanak is velünk. Akármerre mentünk, mindig egy iskoláscsoportba botlottunk, akik lázasan fényképezkedni akarta.  A kétes értékű „sztárság” nemcsak annak szólt, hogy mi voltunk az egyedüli bulék (fehérek) a strandon, hanem a lányok bikinijének is. Ugyanis itt alapjáraton ruhástul fürdenek a népek, a leginkább komolyangondolós lányok még snorkelingezni is jilbab-bal a fejükön mennek.

A délelőtt előrehaladtával nőtt a belföldi turisták száma is, mi pedig szabályosan pucérnak éreztük magunkat már az „európai fürdőruhánkban”, így hát felkaptunk egy-egy pólót és megnéztük a part menti kifőzdéket. Otthoni árakhoz képest fillérekért ettük végig a tenger összes létező gyümölcsét, majd kókuszlével öblögettünk utána. A gyomrom is egész jól bírta, csak hosszú órákkal később kezdett el sürgős jelleggel kikívánkozni belőlem a cucc, amikor már egy másik beach másik kifőzdéjében ücsörögtünk. A görcsös fájdalmaktól eltorzult arccal vonszoltam magam halálra váltan a kamar mandi (gy.k. budi) felé, amikor a pincérnő utánam szaladt és így szólt: „Excuse me mister, may I take a picture with you?”

Pantai Depok, Pantai Parangtritis

„Kicsit sárga, kicsit keserű, de a miénk!” – mondhatnánk ezt a Yogyakartához legközelebb eső óceánpartokra, jóllehet, a homok sajnos itt nem sárga, inkább fekete. Ez még nem is lenne tragédia, az viszont már tényleg zavaró, hogy a környezettudatosságukról híres helyiek eléggé tele is szemetelték a területet. Mindennek tetejébe a Földanya sem bánik kesztyűs kézzel a partszakasszal, meglehetősen nagy és erős hullámok verdesik a partot, fürdeni nemigen ajánlott.

Akkor mit lehet csinálni? Naplementét nézni, motorozgatni, sárkányt eregetni, órákig bámulni a hullámokat, beszélgetni a barátokkal a dűnéken ücsörögve, ladyboy medúzát építeni homokból, meg ilyenek.

Külön kiemelném a halevést, mint programpontot. Depokban van egy jókora halpiac, ahol mindenfélét lehet kapni. Mi cápára utaztunk, de sajnos épp nem volt szezonja. Így vigaszágon vettünk egy jókora barrakudát, egy szatyor ízléses rákkal kiegészítve, nyersen. A vásárfiával bevetődtünk egy partmenti warungba (kifőzde), ahol elmagyaráztuk a néninek, hogy szeretnénk, hogy elkészítse a kaját, majd istenien belakmároztunk. Eztán ismét kókuszlével ünnepeltem a bátorságom, amiért mertem halat enni (otthon sose eszek) s most csodák csodájára nem is fostam tőle. Bár lehet, hogy visszatartott az a tény, hogy a warung wc-jében ott figyelt a legnagyobb pók, amit életemben eddig láttam…

További képek a Zol-Indonézia facebook-on, EMITT.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.