Hogy meg ne haragudjatok rám azért, amiért folyton csak szép helyekről regélek, a biztonság kedvéért tettem egy kirándulást Ózd Közép-Jávai megfelelőjébe, a messzi, kies Brebes városába is, egy-két kitérővel igazán ronda környékbeli látnivalókhoz. Utamat az indonéz állam finanszírozta. Ezt tehát inkább amolyan sztorizgatós poszt lesz.

Hogyan jutottam el ezekre az igazán undergound hotspot-okra? Nos, az egész egy chopper-rel kezdődött, amit Tomi szúrt ki egy kocsma előtt az egyik októberi este, mikor a magyar darmás diákok közül jó páran épp itt vendégeskedtek nálunk Yogyában. Tomi ugyanis addig stírölte a fenn említett járművet, míg elő nem került annak tulaja, egy öreg holland fazon és meg nem hívott minket egy sörre. Kortyolgatás közben említette meg, hogy egy helyi haverja, Johannes épp nyolc-tíz bulét keres valami kormány által támogatott cross-cultural understanding programhoz, méghozzá izibe’, mert a program másnap indul. Az egész kb. négy-öt napos, egy iskolába visznek el, ahol picit kell tanítani a gyerekeket angolul, meg utazgatni velük a környéken. Mindent fizetnek, nekünk csak a fehér bőrünket és némi angoltudást kell beleadni a buliba. Belelkesültünk, a közben megérkezett Johannes is tovább lelkesített minket, minden ingyen van, ingyen, ingyen, ingyen. Hát jó, menjünk. Később este körbekérdeztük a barátainkat, mit gondolnak erről az egészről? Jól hangzik, mondták. Na de nem lehet, hogy ez csak egy mézesmadzag, és valójában majd elrabolnak és pornózásra kényszerítenek minket? –kérdeztük mi. De, simán lehet, így a válasz. Hát, akkor még inkább menjünk!

Csodák csodájára másnap reggel tényleg ott várt ránk a két kisbusz a megbeszélt helyen, sofőröstül, Johannes-estül. Rajtuk kívül jött még velünk vagy fél tucat komoly szaki, akiknek a pontos feladata egész végig homályos maradt a számunkra, volt például egy fazon, aki úgy tette hasznossá magát, hogy egész úton a gitáromat fogta. Egész ügyes volt, csak egyszer vágta oda nagyon-nagyon az amúgy elég drága hangszert. Aztán ott volt egy másik figura, végig napszemüvegben fenyített, de olyanban ám, aminek a szára valami fura készülékben végződött, végig azt találgattuk, vajon mire lehet jó; rádió, fényképezőgép, önmegsemmisítő, agyba épített számítógép? Meg is kérdeztük, de nem árulta el, mi több, mikor azt firtattuk, mivel foglalkozik, sejtelmes mosollyal csak annyit felelt: businessman… Azóta egyébként emberünk módszeresen felkutatta csapatunk hölgytagjait facebook-on, és fűti is őket erősen, pl az egyik hobbija az, hogy képeket fotosoppol Kittyről. Akárhogyis, mindenki igyekezett fotókat készíteni rólunk erősen, mert kell a kormánynak, meg persze a fácséra is.

Guci – I shall never forget

Az előzetesen kiosztott brossúrában leírtak szerint első napi programunk a hegyekben, Guci falucskájában a National Hot Water meglátogatása volt. Csakugyan evett minket a kíváncsiság, mit tudhat ez a Nemzeti Melegvíz. Ezt a kíváncsiságot csak tovább tetézte, hogy megérkezésünk után egy kb kilométeres bazársoron kellett átvágnunk, melynek minden kis üzletében kizárólag pólókat lehetett venni. Guci polókat persze, mármint Guci falu emlékpólókat. A kedvenc dizájnom nagy piros betűkkel hirdette az igét: Guci – I shall never forget! azaz Guci – sosem feledlek! Ezek után életünk csalódásának bizonyult a Nemzeti Melegvíz, a hangzatos elnevezés ugyanis egy nyomorult forrást takart, amit egy kb. 20 méter hosszú, retkes betonteknőbe vezettek, amiben boldog-boldogtalan ott fürdőzött. De még ha csak fürdőztek volna! Az emberek ugyanis inkább hajat, fogat meg ruhát mosni jártak ide. Sebaj, próbáltunk jó pofát vágni a fényképezkedéshez, és hát való igaz, Gucit nem fogjuk elfeledni, az biztos.

Brebes, Jáva északi partjának "ékköve"

Indulás előtt igyekeztem rákeresni Brebes városára, de nem találtam érdembeli információt a neten. Nos, nem véletlenül. A Guci által meglehetősen alacsonyra kalibrált lécet Brebes városa magabiztosan verte le. Jakarta után ez a legszennyezettebb és tán legrandább település, ahol Indonéziában jártam. Míg azonban az előbbi fel tudja hozni mentségére, hogy mégiscsak egy kétszázmilliós ország fővárosa, addig Brebes csak úgy simán siralmasan és menthetetlenül tré és retek egy hely.

Szúnyog- és csótányjárta szállásunk a festői főúton helyezkedett el, alighanem ezen az úton halad át Indonézia teherforgalmának 97%-a. Megpróbáltunk eljutni az úttest túloldalán lévő Indomart-ba, hátha árulnak sört (nem), de szinte lehetetlen volt, a hatsávos úton percenként átlag 120 db átszáguldó kamion áthatolhatatlan falat alkotott az aszfalton (Indonéziában nem nagyon van felfestett gyalogos átkelőhely). Hiába, a túloldalra születni kell. Berúgni meg úgyse akar az ember, ha 2 percig áll a brebesi főút szélén, ugyanis még egy jól edzett dorogi bányászgyerek is átlag 3 másodperc alatt bekábul abban a levegőben, ami ott van. De hogy valami szépet és jót is említsek: mint utólag megtudtuk, Brebes állítólag híres a zöld és szokatlanul kicsi kacsatojásairól. Én a magam részéről nem tudom nem észrevenni az összefüggést a mutáns kacsatojások és Brebes szennyezettsége közt, de ez legyen egyedül az én bajom…

Megérkezésünkkor díszvacsorát adtak a tiszteletünkre, melyhez a talpalávalót egy igazán kutyaütő helyi zenekar szolgáltatta. A Lakodalmas Lajosra igen erősen hajazó frontember nem kis erőkkel próbált táncra invitálni minket, főleg a hölgyeket, nem győztünk elbújni a sült banán mögé. Eztán megnyitó beszédek és ceremónia következett (az indonézeknek mindene a nyitó- és záró ceremónia, meg egymás hivatalos bemutatása, meg a beszédek), majd végre kiderült, mit is fogunk itt csinálni: egy napot egy helyi SMK-ban (kb. a hatosztályos gimi itteni megfelelője) töltünk, ahol osztályról osztályra járva az európai kultúráról okítjuk majd a nebulókat, és az angolt gyakoroljuk velük (utóbbitól előre féltünk már, lévén még a magát az iskola angoltanáraként aposztrofáló hölgy is eléggé basic English-sel dolgozott), majd másnap buszra pattanunk és a gyerekekkel közösen Bandung városába kirándulunk pár nap erejéig. Onnan ők majd továbbmennek Jakartába, ahova mi sajnos már nem tartunk velük. Nagy kár, úgy hiányoznak az indonéz főváros illatos és szellős utcái!

Oktatási reformok Brebes világvárosban

Felvirradt a másnap reggel, és jó indonéz szokás szerint buszba pakoltak mind a tízünket, hogy a kétszáz méterrel arrébb lévő suliba átszállítsanak minket (tudjátok, az indonézek nem gyalogolnak). Ott összeismerkedtünk a tanári karral – érdekes, hogy a tanárok katonai uniformisra emlékeztető ruhákban járnak dolgozni itt, ja és a diákoknak is kötelező az egyenruha, egészen az egyetemig – teletömtek minket édességgel, majd megkaptuk az eligazítást: két-háromfős csoportokban, vetésforgóban fogunk tanítani kb 5-ször 45 percet, különböző osztályokban, 8-tól 14 éves gyerekeket, jórészt az európai kultúra témakörében.

Az első két osztály még mókás volt, hasonló a hangulat, mint nálunk volt általános iskolában a 90-es évek elején, a gyerekek a kérdésekre kórusban válaszolnak, vigyázzállásban, stb.  Aztán kicsit kezdett unalmassá válni, hogy minden osztályban ugyanazok a kérdések merülnek fel a gyerekek részéről, így fel kellett kicsit pezsdítenünk a késő délelőtti órákat; álneveken mutatkoztunk be (Mr. Méteres, Jockey bácsi, stb), előkerült a gitárom, amin felcsendült egy-két általam társszerzett gyerekdal (aki ismer személyesen, talán tudja, miről beszélek, aki nem, annak talán jobb is…), végül Minta Béla úr laptopján is megleltük a Magyarország image-videót, így a nebulók szó szerint képbe is kerültek országunkat illetően. Megtanultunk csárdásozni, számolni a Belga együttes jóvoltából, egy szó mint száz: a nap végére kiképeztük a kölköket, szerintem egész Indonéziában jelen pillanatban Brebes városában tudnak a legtöbbet kis hazánkról. A dolgos nap végeztével persze nem maradhatott el az überbrutális photo-session sem, ami nélkül az indonézek nem tudnak létezni. El nem tudom képzelni, mit kezdtek ezek itt magukkal a fotográfia feltalálása előtt.

Persze mi is kérdezgettük a gyerekeket, Brebes és környéke miről nevezetes. Nagy hallgatások után végre egyikük kinyögte, hogy az óceánpart, de rögtön utána hozzá is tette valaki más, hogy ha lehet, ne menjünk oda, mert nagyon koszos. Ezek után nagy örömmel fogadtunk a hírt, miszerint ebédünket a hírös brebesi Randusanga Beach-en költjük el. Nos, a gyerekek tényleg nem hazudtak a hely szépségét illetően, valószínűleg egy Indonéziáról szóló turisztikai katalógusba nem a brebesi riviérát pakolnám bele. Azért kis csapatunkból páran így is önfeledten elszórakoztak a tejeskávé színű habok közt, a halvacsora pedig rendben volt (ellenben aki halat készül enni Indonéziában, az készüljön fel, hogy nemigen pucolják meg belezik őket, hanem szőröstül-bőröstül rakják eléd).

Extra délutáni programként meglátogattunk egy helyi öreg művész bácsit, aki fest, szobrászkodik, verseket ír. Persze ez is masszív photo session-be torkollott. Véletlenül lenyúltam az egyik verseskötetét, elég beteg dolgokról ír.

Osztálykirándulás indonéz módra

Utunk fénypontjához érkeztünk, kirándulás a kb 250 km-re lévő Bandung városába, négy nagy busszal, kétszáz gyerekkel, buszonként 2-4 buléval és persze a vicces kedvű tanári karral. A gyülekező éjfélkor volt, látszólag se a szülőket, se a tanárokat nem zavarta, hogy a gyermekeiket az éjszaka közepén utaztatják. Abban bíztam (és álmos fejeiket elnézve láthatólag a gyerekek is) hogy majd a buszon kialusszuk magunkat, de nem. Közvetlenül indulás után a sofőrülés fölött, tőlünk nettó 80 centire lenyílt egy óriási plazmaképernyő, amin megkezdődött az egész éjszakás országúti karaoke show Kappanhangú Tanár Úr előadásában. A derék pedagógus nem volt szívbajos, torkaszakadtából hörögte a mikrofonba Indonézia legszebb szerelmes dalait, nehogy bárki egy szemhunyást is aludjon. Szórakoztatásunkról a sofőr is igyekezett gondoskodni, lévén kizárólag hegynek fel, kanyarban, záróvonalon előzött, olyan forgalmi szituációkat okozva, ami még az én Bamako rallyn edződött idegeimnek is sok volt már; úgy szorítottam a szék karfáját, hogy belefehéredtek az ujjaim. Mindeközben a gyerekek nagy része kiokádta az indulás előtt szétosztott rizst. Hajnalni 4-kor meg, mikor már pont elaludtam volna, felhívott Anyukám, aki néha még mindig elfelejt az Indonézia és Magyarország közti időeltolódással számolni.

Sápadtan és hányásszagúan érkeztünk meg hajnali ötkor Bandungba, a szállás viszont mindenért kárpótolt: cuki bungalók a hegyekben, kellemesen hűvös levegő (később jól meg is fáztam emiatt), magával ragadó flóra és fauna. Ágy.

Akkor pár szó Bandungról: ezt a települést is a hollandok alapították anno, kb kétmillió lakosa lehet manapság, és a divat helyi fővárosának, Jáva Párizsának becézik. Tény és való, számos nagy ruhaüzlet, divattervező és modellügynökség itt ténykedik. Számos egyetemnek ad otthont, itt végezte tanulmányait sok indonéz híresség, többek közt Sukarno, az ország első miniszterelnöke is. Földrajzilag a város fekvése kellemes hegyvidéki, a levegő kellemesen hűvöskés, s mivel nincs messze Jakartától, az ottani gazdagok gyakran tölti itt a hétvégét, tehát a villák, nyaralók, hotelek száma is elég magas az indonéz átlaghoz képest. A holland koloniál stílusú építészeti remekeknek pedig se szeri, se száma errefelé.

Látnivaló tehát akad bőven – szóval mit nézünk meg az osztállyal? A földrajzi múzeumot és egy városszéli bóvlipiacot. A múzeumlátogatást persze ne úgy képzeljétek el, mint nálunk: először egyenpólókat osztanak, majd ezekben a pólókban feszítve fél órán keresztül csoportképeket készítünk a bejárat előtt (photo session!), majd 15 perccel a múzeumba való bejutás után szólnak, hogy most már mennünk kell. Azért egy dinoszaurusszal így is sikerült lefényképezkednem.

A bóvlipiacról meg nem is írok. Nem fér a fejembe, hogy a divat jávai fővárosában miért egy városszéli lerakatban állunk meg rossz minőségű műbőr dzsekiket nézegetni, de valószínű ez megint egy olyan nemzeti vonás, amit sose fogok megérteni. Kristina, a szlovák osztálytársam, aki már vagy 5-ször járt Indonéziában, ilyen esetekben csak legyint, és ennyit mond: Indo style! Öröm az ürömben, hogy legalább a photo session elmaradt itt.

Nem úgy a város szélén lévő Tangkuban Perahu vulkánnál, ahol mindenki nagyon elemében volt fotózkodást illetően. A táj ellenben nagyon szép volt, igaz, maga a vulkáni kráter nem volt akkora szám, mondjuk az is igaz, hogy Indonéziában az ember könnyen szaturálódik a vulkanikus élményekkel. Jó indonéz osztálykirándulós módra itt sem tervezett 13 percnél többet eltölteni a tanári kar, de fellázadtunk, és így sikerült kicsit tovább maradni. A helyi főattrakciónak számító szent forráshoz persze még így se engedtek. Sebaj, fotózkodhattunk helyette majommaszkban.

Búcsú a brebesiektől

A szállásra visszaérkezve nem maradt más dolgunk, mint egy búcsúvacsora keretében egy utolsót parolázni a diáksággal. A Sárgalábú cinege valamint a Megy a gőzős című örökbecsű dalok keretében ismét prezentáltuk a szittya kultúrát, utána pedig dangdut buli következett. A dangdut egy rendkívül népszerű művészeti ág itt, anno a portugál hódítók (Indonézia portugál gyarmat is volt) találták ki az indonézeknek, hogy legyen mivel szórakozniuk, ha már egyszer nem isznak. Alapvetően a mulatós helyi megfelelőjét képzeljétek el, szinti (jobb helyeken zenekari) alapra a jóízlést masszívan nélkülöző módon kifestett nő/férfi énekes vonaglik és énekel, közben a közönség megőrül. Az indonézeknek szinte ez az egyetlen módjuk arra, hogy nyíltan kifejezzék a szexualitásukat. Számomra kicsit fura volt, hogy tízéves gyerekeknek dangdut előadást rendelnek, mondjuk az is igaz, hogy az éjszakai extrém karaoke maraton után már semmi nem lep meg… Este 10 körül aztán a gyerekek továbbálltak Jakartába, így mi végre besörözhettünk.

Másnap két külön autóval indultunk vissza Yogyába, ami autónkat egy nagyon kedves, hetvenéves forma bácsi vezette, aki a Parancsnok (Kommandant) névre hallgatott. Kérdeztük, kb milyen hosszú útra számítsunk (ez alapvető hiba, indonéztől soha ne kérdezzetek semmit, ami mennyiséggel kapcsolatos), azt mondták 5-6 óra. A hetedik óra magasságában, mikor még mindig csak félúton jártunk, megkérdeztük a Kommandantot, nem fáradt-e. Vigyorogva válaszolt, hogy de, nagyon, előző éjjel se aludt semmit. Ezen jól elkacarásztunk, majd bealudtunk a hátsó ülésen. Bea SMS-ére keltem, aki a mögöttünk lévő autóból üzent, miszerint gond lehet a sofőrünkkel, lévén a kocsi cikkcakkban halad az úton. És valóban: a Parancsnok nagyokat bólintott a volán felett. Kérleltük szép szóval („Inna egy kávét” „Nem vagyok szomjas”), durván („Azonnal igya meg ezt az energiaitalt!”), fondorral („Álljunk meg pár percre, pisilni kell…”) de a Kommandant hajthatatlan maradt. Így tehát megtettünk mindent, amit vészhelyzet esetén egy autóban meg lehet tenni: behúztuk a nyakunkat a vállaink közé, összeszorítottuk a végbelünket, és vártuk, hogy hazaérjünk. Végül 14 óra zötykölődés után újra megcsókolhattuk Yogya földjét.

Akárhogyis, összességében nagyon élveztük az egész kirándulást. A magyar csapatot ha lehet, még jobban összekovácsolta, és nagyon érdekes volt belülről szemlélni az indonéz oktatási rendszert. Egyébként meg full ingyen volt az egész, szóval egy szavunk sem lehet. A Kedves Olvasók pedig ne csüggedjenek, a közeljövőben visszatérek a „szép helyeken járós” bejegyzésekhez, lakatlan szigeten Karimun Jawán, majomtámadás Balin, teaültetvények a Gunung Lawu lábánál… Szóval maradjatok velem!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.