Az indonéz bélszétrázó országutakhoz szokott testünknek kellemes felüdülés volt a Phuket-től Bangkokig vezető tizenpár órás éjjeli buszút, kényelmes ülésekkel, jó utakon, szolid ladyboy utaskísérőkkel, buddhista szerzetes útitársakkal. Bangkok megapoliszába a kelő nap első sugaraival értünk be, nem is találhattunk volna ennél jobb időpontot, az éjszakai és a nappali élet határán a szemünk láttára nyílt ki és telt meg élettel ez a csupa neon, csupa szenny, mégis varázslatos óriásváros.

Arra nemigen vesztegetnék szót, hogy Bangkok történetét bemutassam, egyrészt mert én se ismerem behatóan, másrészt mert feltételezem, mindenki hallott már a thai fővárosról. Ha egy tőmondatban kéne leírnom, azt mondanám: olyan, mint Jakarta lenne, ha Jakarta jó hely lenne. Bangkok is hatalmas (nyolc vagy tíz vagy tudj’isten hány millióan lakják), szmogos, büdipatakos, forgalmi dugós, indonéz vetélytársával szemben valahogy mégis van valami ellenállhatatlan hangulata és vonzereje. Hogy miben rejlik ez a vonzerő, azt próbálom a következőkben érzékeltetni. (Ha nagyon rosszmájú akarnék lenni, akkor elég lenne annyit lekörmölnöm, hogy „talán az, hogy Jakartával szemben itt vannak jó nők (?) és működő tömegközlekedés”…)

DSC01638.jpg

Káosz San Road

Ahogy már többször leírtam, utazásunkat igyekeztük a lehető legolcsóbban kihozni (oké, én voltam a fő skót, de azért Kristina se akart mindenáron esztelenül költekezni… általában), a lóvét meg legjobban a szálláshelyek viszik. Próbáltunk hát mindenféle rég nem látott ismerősöket felkeresni Bangkokban, többek közt Kristina volt osztálytárást, James-t, a thai krupiét. Szép levelet írtunk neki, körvonalazva a helyzetünket, finoman utalva rá, hogy nincs szállásunk Bangkokban, és de jó lenne, ha lenne. Erre James készségesen válaszolt, egy emailt küldve, benne egy hotelfoglalás linkjével, mondván, hogy lefoglalózza nekünk, majd ott elalhatunk. Na, mondom magamban,  teringettét, kórász levelet írunk neki, hogy hadd aludjunk a konyhakövén, ő meg hoteles linkekkel dobálózik. Annál nagyobbat néztünk, mikor végül a megadott címre megérkezve a hotel recepciósa közölte, hogy ne lengessük nagyon a pénzünket, a szobát James már kifizette nekünk. Utóbb James persze nem hagyta, hogy megadjuk neki a lét, mondván „az én városomban az én felelősségem, hogy jól érezzétek magatokat”. Így megmaradtunk annál az arany középszernél, miszerint a hotelszoba árának megfelelő értékű szeszt töltünk a belébe esténként. Ami egyébként ugyancsak nem bizonyult kiegyenlítő taktikának, lévén James emelkedettebb hangulataiban még jobban a szívén viselte a jódolgunkat, és vödörszám hordta elénk a piát meg az egyéb javakat… Szóval a thai vendégszeretet újfent letaglózott, szeretünk, James!

DSC01608.jpg

James a Banglamphu városrészben lőtt szállást nekünk, ez Bangkok hírös hátizsákos gettója, a hihetetlen mennyiségű olcsójános turista szinte mind itt száll meg. A tömeg non-stop, a történéseknek se vége se hossza, és a szálláshelyek tényleg olcsók, jóllehet, olyanok is, mint minden tipikus Bangkokban játszódó kaland/horror/pornó/akciófilmben: szűk, poros, csótányos, ventillátorral hűtött, reggel 7-ig úgysem tudsz aludni a melletted/alattad/fölötted tomboló technoparty, utána meg az iszonyú hőség miatt. Imádtam minden percét!

Ennek a hátizsákos negyednek az ütőere a zsúfolt Khao San Road, aminek a túlnépesedett káosza már rég kibuggyant és átterjedt a környékbeli utcákra és sikátorokra, de annyira, hogy az embernek az az érzése, előbb-utóbb a Khao San mint valami kisgömböc, bekebelezi az egész várost. Kora reggeli érkezésünkkor szuvenír- és ruhaárusok fogadtak álló és mozgó bódéikkal, kiülős-beülős-útpadkára huppanós kajáldák, fura szerzetek, akik azt sem tudják, hol vannak, és néhány lao menekült, akik mindenféle sült csótányt meg sós skorpiót meg kukacot árultak csemege gyanánt, elképzelni sem tudtam volna taszítóbb reggelit. Mindeközben tuk-tuk sofőrök cibálták az ingujjainkat, hogy „Floating Market? River Kwai? Tiger Temple?”

Aztán időközben találkoztunk két szintén erre „telelő” yogya-i diáktársunkkal, megjelent James és pár újabb thai cimbora, valahogy este lett, valahogy összeittunk-összeettünk mindenfélét, és azon kaptuk magunkat, hogy azt sem tudjuk, hol vagyunk, csak zabáljuk a sült csótányt skorpióstul kétpofára, egyik kocsmából ki, másik kifőzdébe be, útba ejtve ilyen diszkót meg olyan koncertet, egészen addig, míg James le nem fordult a székről. Mindeközben tuk-tuk sofőrök cibálták az ingujjainkat, hogy „Ping pong show? Ping pong show? Ping pong show?!”

DSC01746.jpg

Másnapos kultúrséták

Ha viszont valaki eléggé összeszedi magát, és sikerül kikeverednie a hátizsákos purgatórium Bermuda-háromszögéből, pár száz méterre tőle már thai/khmer/buddhista kincseket talál. Többek közt ott van a Wat Pra Kaew templom, benne a híres Smaragd Buddhával. Vagy a Királyi Palota, aminek nem csak a területe, de a belépő ára is igen impresszív, be se mentünk, csak a kerítésen kívülről meg főbejáraton be-bepipiskedve fotózkodtunk, az őrök elől kommandózva. Itt jegyezném meg, hogy thai állampolgároknak ingyenesen megtekinthető az összes belföldi turistalátványosság, szóval ha valaki – a sok nyugati szottyadt palihoz hasonlóan – thai feleséget akar venni magának nyugdíjas éveire, a randik alkalmával múzeumbelépőkön legalább spórolhat.

Bangkokot a Kelet Velencéjének is nevezték anno, lévén számos kisebb-nagyobb folyó és csatorna szegélyezi, amin a mai napig igen aktív a hajóforgalom. Ha eleged lett a forgalmi dugókból és a hőségből, nincs is jobb móka, mint kompra pattanni és átugrani „Budára”, a Chao Praya folyó túlfelére. A személyes kedvencem itt a Wat Arun, azaz a Hajnal Temploma lett, ami khmer építészeti stílusban készült, kínai kereskedőhajók által hátrahagyott, előzőleg ballasztként használt csempéből. Ezekből a kis csempedarabokból a dolgos kezek nem semmi 82 méteres tornyot építettek, olyan meredek lépcsőkkel, hogy az embernek remeg a lába, mikor megpróbál lemászni.

DSC01728.jpg

Ha esetleg ez se lenne elég, akkor ott van még a kínai és az indiai negyed, minden cyberpunk-fanatikus életre kelt rémálma, ahol vég nélkül tévelyeghetünk a kaotikus sikátorok összevisszaságában. A kínai újév közeledtével ráadásul minden nagyon vagány lampionokkal volt feldíszítve. Az internetkapcsolatom lassú, és a blog.hu sajnos kicsit bajosan működik innen a déli féltekéről, aki kíváncsi további képekre, a facebook-on lelhet, azaz ITT.

Mezítláb a diplomatanegyedben

Egy teljes értékes napot rá kellett áldoznunk arra, hogy megszerezzük a vietnámi vízumot, de annyira nem bántam, mert túl sok volt már az ingerből így is. Meg aztán így láthattuk az üzleti-diplomata negyedét is Bangkoknak, nem csak a csöcskórász részeg német turistákat. Ráment néhány óránk, míg a mammutvárosban megtaláltuk Vietnám követséget, még térképpel se nagyon igazodtunk ki, a thai írásjelek se lettek nagyobb barátaink az elmúlt két hétben, és hogy, hogy nem, angolul se tudott senki, csak a taxisofőrök voltak hajlandók megérteni, mit is akarunk. Annyi baj legyen, legalább tuk-tukoztunk egy jót, Bangkokban ezt is kell. A követségen közölték velünk, hogy a 30 napos turistavízum 2700 baht-ba fáj (kb  18 ezer pengő forint), a ping pong show-ra kuporgatott pénzünknek tehát lőttek. Cserébe viszont még aznap elkészül a belépési engedélyünk, csak el kell ütnünk pár órát a közelben. Buddhának hála pont ott volt a környéken a hatalmas Lumphini liget, ahol felhőkarcolók árnyékában napozó óriásgyíkokat fényképezhettünk, meg thai katona bácsikkal nevetgélhettünk együtt.

DSC01988.jpg

Jópár évnyi hű szolgálat után ezen a ponton döntött úgy a papucsom, hogy megadja magát és szétesik (x hónap trópusi száműzetés után az ember szinte teljesen leszokik a zárt cipő viseletéről). Bangkokban tízméterenként lehet pacskert venni, ez alól nyilván csak a diplomata negyed képez kivételt… Szóval botorkálhattam órák hosszat meztiláb a szutykos betonon. Ebédelni is így tértünk be, irodistáknak fenntartott tüchtig kantinba, igaz, késve érkeztünk s már csak kutyahús maradt (nem vicc). A követségre is mezítláb mentem vissza, mondjuk a sok afgán, india meg másnapos holland vízumigénylő közül nagyon nem lógtam ki így se. Végül elegem lett, hogy a talpamra olvadt már Bangkok összes sugárútja, s Kristinát hátrahagyva hősi papucskeresésbe fogtam. Mondanom sem kell, perceken belül eltévedtem, s kilyukadtam valami irtózatosan durva vöröslámpás negyedben, ahol a kora délutáni óra ellenére már javában állt a bál. Száz méter hosszú, utcára néző bárpultok, amikre fiatal munkáshölgyek könyököltek, már/még részeg kövér britek, a legijesztőbb jelenség azonban egy csapat frissen érkezett öregúr volt, akik látszólag most jöttek a reptérről, még náluk volt a gurulós bőrönd, s alighanem először pillantották meg Silom városrész olcsó nőkkel tűzdelt lebujait, ami olyan átszellemülten kéjes vicsort csalt az arcukra, hogy mentem kikívánkozott belőlem az imént elköltött kutyahús. De legalább találtam olcsó papucsokat áruló sarki standot, mi több, pár perc könyörgés után az eladó hajlandó volt kihozni nekem egy olyan párt is, amin nincs tiritarka Ganghem Style minta.

Ja, és ha még ez se volt elég Bangkokból, akkor jobb, ha tőlem tudjátok, hogy a thai főváros teljes hosszúságú, hivatalos neve nem más, mint Krung­thep­maha­nakorn­amorn­ratana­kosin­mahintar­ayutthay­amaha­dilok­phop­noppa­ratrajathani­burirom­udom­rajaniwes­mahasat­harn­amorn­phimarn­avatarn­sathit­sakkattiya­visanukamprasit. Nem vicc. 163 bötű.

Vízishopping

Ahogy az a fentiekből is talán kiolvasható, pár nap Bangkok után az ember menthetetlenül becsavarodik. Ilyenkor nincs mit tenni, le kell lépni egy napra, még szerencse, hogy a város környékén van jópár izgalmas és kevésbe izgalmas látnivaló. Ezek közül az egyik legérdemesebb az Amphawa Floating Market, magyarul Úszó Piac. Korántsem egyedülálló jelenség ez, Ázsia-szerte jó pár helyen találhatunk hasonlót, ahol jelentékenyebb folyami kultúra volt valaha is (pl. Indonéziában Kalimantánon vagy Vietnámban a Mekong-deltán). Az egész lényege az, hogy csónakra szállsz, és kisebb-nagyobb csatornákat szelsz át, aminek a partjain árusok kínálják a portékájukat, vagy éppen csurig rakott csónakok jönnek szembe, ugyancsak áruval töltve. Az igazán rámenős kofák hosszú, kampós végű bottal kapják el a csónakod orrát, odahúzzák magukhoz, majd ellentmondást nem tűrően bejelentik, hogy most akkor „One minute shopping” van. Persze beletelik pár órába, mire az összes árus megcsáklyázza a hajódat, de nem is bánod igazából, mert végig remekül szórakozol. A szartól a rakétáig mindent lehet venni, de főleg gyümölcsöt meg sütiket érdemes, amikkel aztán, ha nem ízlik, lehet csereberélni a többi arrafelé evező vásárlóval.

IMG_4663.jpg

A csónakázás végeztével lehetőség van motorcsónakra szállni, és beljebb merészkedni a csatornákon, belekukkantva a helybeliek életébe. Az ilyesfajta leskelődés sose volt ínyemre, mert perverz kukkolónak érzem magam tőle mindig. Az út végén a motorcsónak valami csarnokfélénél rak ki, ahol be lehet fizetni a „Világhírű Kobra Show”-ra. Ez elég sajtosan hangzik, ráadásul a prospektusok orosz nyelven íródtak mind, így inkább jobbnak láttuk eloldalogni a helyszínről.

Híd a Kwai folyón – mókavonattal a haláltáborba

Ugyancsak pár órányira Bangkoktól található Kanchanaburi kisváros, mely környékén fontos második világháborús emlékek találhatók. A nagy világégés alatt a japánok építették a Death Railway-t (’halálvasút’), mely Thaiföldet volt hivatott összekötni Burmával. Az építkezést főleg hadifoglyokkal kiviteleztették, embertelen körülmények közt, állítólag 100 ezer életet követelt a procedúra… Kanchanaburi mellett kígyózik a Kwai folyó, rajta a mozifilmből is ismert híddal. Szerintem a pécsi vidámpark mellett ez a világ egyik legbénább turistalátványossága. Ott kezdődik az egész, hogy a hidat, mind tudjuk, lebombázták, tehát az erre vetődő utazót egy újraépített replikát nézhetnek csak meg.

DSC01919.jpg

Ráadásul a hídon halálvonat helyett szivárványszínűre festett mókavonat közlekedik, csúfot űzve a híd építésekor elhullott ki tudja, mennyi hadifogolyból… Ugyancsak nagyon ciki a híd lábánál megtekinthető japán hadifogolytábor, ahol papírmasé figurákkal pózolhatunk, a fogvatartók és foglyok bőrébe bújva. Hát nem mókás? Ráadásul a haláltáborban van wifi is. Ja, és időnként látványos lézershow-t rendeznek a hídon és környékén. Erről nem akarok látatlanban véleményt formálni, de számomra ez kicsit úgy hangzik, mintha techno partyt rendezne valaki a Terror Házában mondjuk.

DSC01950.jpg

A közelben található a Tiger Temple is, ami egy buddhista kolostor, ahol a szerzetesek tigriseket nevelgetnek. Számos turistát vonz ide, hogy a kifejlett bestiákkal le is lehet fényképezkedni. Hogyan lehetséges mindez? Úgy, hogy szegény állatokat öntudatlanra drogozzák. Ezt a látványosságot tehát elvből kihagytuk, és azt tanácsolom, minden jóérzésű tegye ezt.

Képek az úszó piacról és társairól ITT.

Ayutthaya –a gazdaságos Angor Wat

Nem így áll a helyzet Ayutthaya mesés romvárosával. Nincs időd vagy pénzed Kambodzsába menni megnézni a hírös Angor Wat romegyüttesét? A thai fővárostól úgy 100 km-re lévő Ayutthaya tárt karokkal vár, ahol nyomott áron bóklászhatsz az ősi romok közt. Bangkok Hualamphong vasútállomásáról gyakran indul errefelé vonat, némi erősködés után a jegykioszknál hajlandóak akár economy jegyet is kiállítani (Először valami több ezer ft-os jegyet akartak rámsózni, aztán mikor ökölbe szorult az arcom, valahogy nyomtattak egy kb 200 ft-osat. Állítólag ingyenes vonatok is vannak Thaiföld-szerte, az igazán megszorultaknak.) Maga a vonatút rendkívül szórakoztatóan telt, az idő nagy részében lao arcok magyaráztak nekem a szerencsét hozó talizmánjaikról, amiből egy büdös szót se értettem.

Bizony Ayutthaya volt ám a fénykorát élő thai birodalom központja, a 14-18. század közt. Többen próbálták bevenni, sikertelenül, végül a gonosz burmaiaknak sokadik nekifutásra (és két év ostrom után) valahogy csak összejött, így lett Ayutthayából romváros, Bangkokból meg az új főváros.

DSC02055.jpg

Ayutthaya ősi városa egy, a Margit-szigetnél kb másfélszer nagyobb szigeten helyezkedik el, és hangulatos kompocskákkal lehet felfedezni, illetve – dobpergés – bringaháton! Elmondhatatlan öröm volt számomra, hogy a farom ennyi hónap kihagyás után végre újra egy – nem motorizált – bicikli ülését koptathatja! Nyilván a falubelieknek is van esze, majd’ minden sarkon találni lehet bérbeadó kivénhedt tanyabájkokat, amolyan rozsdásabb fajtákat, a fék se igen fog, na de mit vár az ember. Ha kikeveredsz a romváros köré épült „modern” kisvároskából, a népsűrűség lecsökken, a romok közt meg már csak nem ütsz el senkit. Ó, és itt lehetőség kínálkozik kipróbálni egy olyan forgalmi szituációt, amilyenre még tán a Critical Mass-en sincs példa: elefántok közt kerekezni nem mindennapi élmény!

DSC02034.jpg

Hogy mégis mit nyújt Ayutthaya, azt nem is tudom pontosan leírni. Pár perc séta/bringaútra egymástól, festői környezetben találhatunk itt mindenféle romos szentélyeket, kastélyokat, miegymást. Rengeteg szobrot. Mindenféle ősi keleti építészeti stílust úgy, mint khmer, stb. sajnos nem értek ehhez a részhez… Itt található az egyik legismertebb Buddha-ábrázolás is, egy ősrégi szobor, amit körbenőtt egy fa. És vannak magyarok, két adaggal is összefutottam röpke 1 napos látogatásom alatt, az Eupolisz igen szimpi csoportjával (ezúton is üdv Jetinek), valamint egy kevésbe szimpi harmincas-negyvenes garnitúrával, akik üvöltve beszélték meg legkedvesebb drogos élményeiket a hömpölygő turistatömeg közepén. Srácok, mind your language!

További képek Ayutthayáról ITT.

A bejegyzés trackback címe:

http://zolindonezia.blog.hu/api/trackback/id/tr255293871

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.