Délkelet-ázsiai körutunk legészakabbi pontja a hegyek közé épített Sa Pa városka volt, ehhez először Lao Cai-ba kellett eljutnunk, ami újabb 10 órás vonatozást jelentetett (már hihetetlen tapasztalatom van az egész napos zötykölődések terén, szerintem 8 óránál rövidebb távokra Ázsiában nem is adnak ki vonatjegyet…). Lao Cai a kínai határtól mindössze 3 km-re fekszik, s mint a legtöbb határváros, nem a szépségéről és marasztaló atmoszférájáról híres. Mi sem időztünk itt sokat, rövid alkudozást követően kisbuszra pattantunk (kb fele áron, mint a mellettünk kucorgó két francia srác, persze „ne áruljuk el senkinek”… szomorú, de mindennapos jelenség Ázsiában) és felrobogtunk a 38 km-re lévő úticélunkhoz.

Sa Pa – Észak-Vietnám Dél-Amerikája

A nagyjából 40 ezer lelket számláló Sa Pa települést még a franciák alapították 1909-ben hegyi támaszpontként. Érkezésünkkor tiszta és napos idő fogadott minket, a város főteréről szépen lehetett látni a 3143 méter magas Fansipan-t, ami Vietnám legmagasabb csúcsa. Legyintettünk, hogy oké, majd később lefotózzuk, persze 2 órával később bekúszott az óriási köd, ami el sem oszlott ottlétünk végéig, szóval nincs fotónk a Fansipanról, pedig szép, na. Seráfütty, így is szép volt felsétálni a város fölé magasodó kisebb csúcsokra, elnézegetni a panorámát, ahogyan a köd szépen lassan ráúszik a keresztény templom által megspékelt  városi látképre.

DSC02839.jpg

Apropó, köd. Sa Pa híres arról, hogy gyakran borul Angliát megszégyenítő ködbe, mi több, télen csípős hidegek vannak. Én a magam részéről rendkívül komolyan vettem a trópusi hőséget, ezért hosszúgatyát pl nem is hoztam magammal Ázsiába (hiba!), pulcsit is csak egyet. A likam fagyott volna be Észak-Vietnámban, ha Titi férfirokonsága nem lát el meleg cuccokkal, szóval ezredjére is illenék hálát rebegnem nekik. A kölcsönkapott passzentos farmergatyóban és kincstári katonai bőrkabátban pont úgy néztem ki, mint egy mutogatós bácsi az 50-es évekből, naná, hogy minden pillanatát élveztem!

DSC02972.jpg

Az etnikailag sokszínű Vietnám legérdekesebb színfoltjai a hegyi törzsek. Van belőlük tucatnyi, rendkívül meglepő módon a hegyekben élnek, az ország északi és középső részein, s általában hangzatos nevük van, mint pl vörös dzao vagy fekete hmong. Sa Pa a legfelkapottabb hely a „montagnard”-okkal való találkozásra, a környék legnagyobb településeként a környező falvakból ide járnak be piacozni a nénik, suliba a fiatalok, és így tovább. Hogy ez miért olyan érdekes? Az itteni népek még mindig a tradicionális ruháikban járkálnak, nem a turisták kedvéért, hanem azért, mert így tetszik nekik. Az utcákon, tereken magas galléros sötétkék felöltőben szaladgálnak a suliból frissen szabadult srácok a kora délutáni ködben, a kezük, arcuk csupa indigó a ruhától. A felnőtt férfiak hasonló göncökben motoroznak vadul, gyakran ezüstláncokkal ékes bőrtunikában, a hagyományos ruházathoz remekül passzol a bukósisak! Aranyfogú öreg nénik színes, buggyos ruhákban piacoznak. Sokan leborotváljuk a hajukat a homlokuk fölött, hogy jobban passzoljon rá a kendő. Az egész látvány és összhatás sokkal inkább Dél-Amerikába, mondjuk az Andokba, mint Vietnámba.

Persze a nénik gőzerővel próbálnak mindenfélét rásózni a turistákra (a „Hello Misterrrrr” helyett itt a „Where are you from” a kezdőlépés), de ez valamiért mégsem zavaró, egyrészt, mert nagyon aranyosak, másrészt, mert tényleg jó cuccokat árulnak, saját készítésű takarókat meg ruhadarabokat főleg. Titiből egyik nap kitört az őslakos szellem, és órákon át alkudozott egy öregasszonnyal, a végére már olyan olcsón vásároltunk tőle, hogy egy kicsit el is szégyelltem magam.

DSC02954.jpg

Hogy ne csak a hegy menjen Mohamedhez, egy nap mi is ellátogattunk egy picike tradicionális faluba, ha úgy tetszik, a vietnámi Hollókőre, szerintem ez volt a Sa Pa-i út egyik fénypontja. Picike parasztházak, látványos hegyi rizsteraszok, sárban dagonyázó malacok. A vietnámi csüngő hasú disznó szerintem az egyik legmókásabb állat, ugyanúgy nem tudtam megunni őket itt, ahogyan Indonéziában nem tudom megunni a makákókat. A falucska központjában még egy kis vízesés is volt, meg kishíd, meg egyéb bukolikus izék.

DSC03125.jpg

Ha meguntuk a hegyi törzseket, a környéken kirándulhatunk is orrba-szájba, van itt hegy, völgy, vízesés, erdő, folyó, még nézni is tereh. Nekem újra szembeötlött a vietnámi nép találékonysága, pár napja ugye a Ha Long öbölben adtak elő egy barlangot nekünk úgy, hogy az egyszerű cseppköveket színes fényekkel megvilágították, majd sztorit rögtönöztek hozzá, most meg Sa Pa-ban szembesültem olyan nevű látnivalókkal, mint Silver Waterfall, meg Love Waterfall. Há’ nehogymá’ pont én ne nézzem meg az Ezüst Akármit meg a Szerelem Nemtommicsodáját, ha már egyszer majdnem Kínaig eljöttem! Szóval a köd ellenére – vagy épp azért – jókat lehet túrázni errefelé, jóllehet az impozáns Love Waterfall esztétikai értékéből sokat levesz, hogy a zubogó vízoszlopok mellé méteres rézbetűket szegeltek a sziklafalba (a vízesés vietnámi nevével). Ez egy újabb olyan dolog, amit az ázsiaiak általában imádnak, szerintem viszont nagyon… vajdás.

DSC03089.jpg

Míg a Szerelem Vízeséséhez be kell sétálnunk az erdő mélyére, addig testvére, a Silver Waterfall meghódításához sziklalépcsőkön kell felhágnunk pár kilométerrel arrébb. Itt egész Vietnám egyik legszürreálisabb látványa fogadott minket: a vízesés tetejére felkapaszkodva pár helyi srác különböző kung fu mutatványokat és spárgát mutatott be (hereszorító farmerben persze), hogy ezzel kenyerezzenek le egy pár méterre odébb, tradicionális ruhában guggoló tinilányt. Mindeközben a közeli hídról öregasszonyok figyelték a történéseket, ugyancsak hagyományos ruhában, ámde fehér tornacsukában, rózsaszín bukósisakban és UV-zöld vízipisztolyt (!) szorongatva. Pár hónap Ázsia után kevés dolgon lepődik már meg az ember, de ez azért így csomagban elég jó volt. A teljes diorámát több fotón sikerült csak megörökíteni, ezek – a többi Sa Pa-i fotóval egyetemben – megtekinthetőek a facebook-on, ITT!

DSC02996.jpg

Hosszú az út hazafelé

Élményekkel – és némi vásárfiával - megpakolva kapaszkodtunk fel a Lao Cai – Ha Noi szerelvényre, gondolván az éjszakai út alkalmával majd jól kialusszuk magunkat. Vietnámban négy kocsiosztály van a vonatokon: fapados (szó szerint) ülő, puhaszékes ülő, fapados (nem szó szerint) fekvő és atyaúristen fekvő. A fapados ülőt nem ajánlom még a harmadik világban spárai körülményei közt edződött legkeményebb hátizsákos harcosainak sem. A fekvő osztályok meg drágák, ráadásul a Holdújév végett jó előre el is fogytak a jegyek, lévén mindenki ilyenkor szeretne utazni. Maradt tehát az arany középszer puhaszékes ülő. Odafelé nem volt semmi gondunk, Hanoi elhagyása után nem sokkal villany leó, mindenki alszik.

Visszafelé már nem volt ilyen egyszerű. Első körben fél tucat indiai huligán kászálódott fel a telitömött vonatra, persze körénk szóltak a helyjegyeik. A srácokkal volt néhány vietnámi lány, azt mondták „barátok”, de nekem az út végéig nem volt világos, hogy ezek most prostik, vásárolt feleségek, barátnők, diáktársak, vagy mifélék. Látszólag a csajok nagyon odavoltak a srácokért, legalábbis elbűvölve figyelték, ahogy a fiúk kártyáznak, böfögnek és bort vedelnek órákon át (a lányoknak nyilván nem jutott). Ugyanakkor a fiúk nem bántak épp kesztyűs kézzel velük, egyikük csaja például látszólag lázas volt, a srác pedig nem mulasztott el egy alkalmat se, hogy a haverjai előtt jó tréfát űzzön a hölgyből, felpofozgatta, mikor az épp elaludt volna, ráült a fejére, meg ilyenek. Mindeközben persze mobiltelefonon és hordozható kishangfalon a világ gondosan összeválogatott legvállalhatatlanabb zenéit cincogtatták. S mivel a kártyához és a büfihez elengedhetetlen a verőfény, a kései óra ellenére is bőszen égették a neont az arcunkba. Jó néhányszor rájuk szóltunk keményen és lágyan is, hogy mi lenne, ha mondjuk hangoskodás helyett inkább felhúznák magukat a köcsögfára, és hagynák aludni a vagonban tartózkodó többi 200 embert, inkluzíve a beteg barátosnéjukat, de nem sok eredményt értünk el. Végül a velük szemben ülő bácsika is beszállt a buliba, hidegháborús módszerekkel élve ő is elővette a maroktelefont, és tiltakozása jeléül elkezdte üvölttetni a helyi Kossuth Rádiót.

A kakofónia ellenére valahogy aztán csak álomba szenderedtem, majdnem egész 20 másodpercre, amikor is valaki kocogtatni kezdi a vállam. Nyűgösen felpillantok, és még pont végignézhetem, hogy egy kisgyerek a mögöttem lévő székről az üléssorok közt metálterpeszben állva, sikítva okádja le a nagyapja lábát és az én hátizsákomat. Lemondó sóhajjal szólok Titinek, hogy menjünk ki a büfékocsiba, át kell gondolni az életemet. Itt a szokásos kép fogad, az utasok (főleg férfiak) dohányzással és instant tészta zabálásával próbálják elütni az időt. Akár egy indonéz vonaton is lehetnénk, igen ám, de pörögnek a sörösüvegek is rendesen. Egy részeg csávó meg is talál, 1-2 percig nem tudom, kötekedni akar velem, vagy ismerkedni, vagy mindkettő, mindenesetre végül rázogatni kezdi a kezem és megnyugszom. Ekkor a vonat egy állomáshoz ér, keményen fékez, az utazóközönség egy emberként dől meg. A tőlem egy méterre álló szoptatós anyuka feladja a harcot, és az ablakon kihajolva görcsösen rókázni kezd a peronra, szegény gyereke mindeközben a mamára kötözve, fejjel lefelé lóg a sín fölött.

És így tovább, és így tovább. Akárhogy is, végül csak visszajutottunk a fővárosba, ahol pár órát még pihentünk Titiék főhadiszállásán, majd repülőre pattantunk és meg sem álltunk Dél-Vietnámig.

Ho Chi Minh City – pálmafás alternatíva Ha Noi-ra

Ho Chi Minh City-be (leánykori nevén Sai Gon, becenevén HCMC) egy teljesen más világ fogadott bennünket. Rekkenő hőség, pálmafák, Hanoi-nál némileg nagyobb tisztaság és határozottan nagyobb modernSÁG, felhőkarcolók, irodaházak stb. Azért a virtus hasonló, a sarlókalapácsból ide is bőven kijutott, és a busz ablakából egy kisebbfajta motorbaleset miatt kirobbant tömegverekedést is láthattunk eszkalálódni. A hatmilliós nagyvárosban ügyesen tájékozódva és némi szerencsével hamar megtaláltuk a Pham Ghu Lao negyedet, ahol szuper kis hostelt találtunk segítőkész személyzettel. Ez a negyed amúgy a város fő turistagettója, persze hardcore felfedezőknek nem jön be az ilyesmi, mi azonban már régóta úton voltunk (én eddigre már 2 hónapja nem álltam meg pl), úgyhogy némi egyértelmű kényelemre vágytunk már. A szomszédban remek éttermek, klubok, kisboltok és jegyirodák sorakoztak, az utcán a megszokott kaja-, képeslap- és kábszerárusok, elég nagy a nyüzsi. Persze nem egy Khao San Road-ot kell elképzelni. Egyszóval a Pham Ghu Lao ideális bázis HCMC felfedezésére.

DSC03219.jpg

A közelben remek vásárcsarnokokat lelhetünk, végig lehet enni az olcsó utcai kajáldák valamennyi fogását (ésszel), sőt, még tradicionális masszázst is igénybe vehetünk, akár a járda kövére leterített gyékényen is. Aki pedig nem rest gyalogolni, elsétálhat egészen a Notre Dame katedrálisig, ami egy hangulatos kis park végében van, pár felhőkarcoló tövében, és finom palacsintaszerűséget árul előtte két lány. Tovább merészkedve a puccos pláza-hotel-biznisz-operaház negyedbe érünk, ahol néhány buddhista imazászlót leszámítva egészen Európában érezhetjük magunkat. Jó ötlet továbbá egy esti séta a Saigon folyó partján, hangulatos elnézegetni a komcsi propagandát közvetítő óriásplakátok előtt elhúzó hajókat, kivilágított toronyházakkal a háttérben. 

Saigon ugye a kettészakadt Vietnám déli részének központja volt, az amcsik székhelye. 1975 áprilisában azonban észak erői visszafoglalták a várost, a déli miniszterelnöki palota azóta a Reunification Palace (Dinh Thong Nat, kb ’az újraegyesülés palotája’) névre hallgat. A szocreál stílusban komponált épületet leginkább a tatabányai művelődési házra emlékeztet, be lehet menni, meg lehet nézni, ingyenes idegenvezetéssel (vagy a saját szakállunkra) végig lehet menni az egészen, a zöld műbőrfoteles tanácstermektől kezdve egészen a kitömött leopárddal ékes dolgozószobáig. Az udvaron még mindig ott parkol az a tank, ami anno betörte a kapukat.

DSC03156.jpg

Ha már a vietnámi háború, akkor a War Remnants Museum (kb. ’háborús emlékek múzeuma) kihagyhatatlan látnivaló. Ha kifotózkodtuk magunkat az utcafrontra kiállított harci járművekkel, magába a múzeumba belépve már jóval komorabb kép fogad, nagyon alapos és hatásos kiállítások sorozata. A földszinten összegyűjtött újságcikkek és propagandaanyagok, illetve transzparensek láthatók, arról, hogy reagálta le a világ a vietnámi háborút. Legalább három magyar cikk és poszter is van! A felsőbb szinteken pedig további érdekességek, nekem a kedvencem a háborús fotók kiállítása volt, többek közt a magyar származású és itt elhunyt Robert Capa fényképei is ki megtekinthetők. De elég szívbemarkoló az a fotósorozat is, ami az Agent Orange (amcsik által a vietkong búvóhelyéül szolgáló dzsungel kiirtására kifejlesztett mérgező vegyi fegyver) genetikai utóhatásait mutatja be... Tényleg érdemes megnézegetni ezeket a képeket, egy részük a neten is fenn van, keressetek rá.

Cu Chi alagútrendszer – klausztrofóbia soványaknak

Akárcsak Bangkok esetében, pár HCMC-ben eltöltött nap után is jó érzés kiszabadulni a városból és körülnézni a környéken. Mi Kristinával első utunk gyanánt a Saigontól 30 km-re lévő, nem éppen felemelő Cu Chi alagútrendszert választottuk. A 60-as években a vietkong egy kb 200 km-es alagúthálózatot épített ki, mely Saigontól egészen a kambodzsai határig elért. Ezek az alagutak védelmi célokra és búvóhelyként szolgáltak, de rengeteg életvitelszerűen lenn is éltek a mélyben, akár hónapokig, emígy folytatva gerillaharcot az ellennel.

DSC03380.jpg

Érkezésünk után egy hangulatosan berendezett „eligazító teremben” (pontosabban gödörben) végighallgattunk egy kiselőadást az alagutakról. Itt elmondták, hogy az alagútrendszereknek külön kórházai, kazánja, étkezője, fegyverműhelye, egyszóval mindene volt. A rendszer többszintes, vékony nyílásokon áramlik be a friss lég, a lejáratokat álcázták. Az amerikai sereg nem is nagyon tudta kiebrudalni innen a vietkongot anno. Idegenvezetőnk érdekes történetet mesélt népe találékonyságáról – mikor kutyákkal keresték őket, erős paprikát tettek a lejáratokhoz, mikor nyomolvasókat küldtek rájuk, „kifejlesztettek” egy olyan papucsot, amibe fordítva is be lehet bújni, és így tovább. Ezen felül külön állomáson mutatták be nekünk a rendkívül egyszerű, ám annál találékonyabb csapdákat, amik szavatolják, hogy az ellenség biztosan jól megdögöljön. Az egyik alagútnyílásba önként jelentkezőként én is lekucorodtam – nem volt épp kellemes érzés, mikor a fejemre húztam a bejárat levelekkel álcázott fedelét, és ott maradtam egyedül a sötét, szűk veremben. Mindenesetre büszke voltam magamra, hogy épp beférek a szűk nyíláson, egészen addig, míg idegenvezetőnk nem közölte, hogy ezt az alagutat már kitágították, hogy kompatibilis legyen a kövér európai seggekkel is. Egyébiránt a háború alatt zavartalanul folyt az iskolai oktatás, igaz, a gyerekek néptánc szakkör helyett bombahatástalanító kurzusokon vettek részt a napköziben, és a fényképek tanúsága alapján egy-két matekórát a lövészárokban tartottak meg.

Mekong Delta – apokalipszis máskor

Vietnám déli részén kígyózik a híres-neves Mekong folyó, ami mielőtt a dél-kínai tengerbe folyna, hatalmas kiterjedésű, többszáz km hosszú deltává terebélyesedik. Ezen a területen pedig rendkívül izgalmas dolgok folynak, vízifalvak, szigetközi települések, úszó piac, dzsungeleskedés. A HCMC-től kb. 2 órás buszúta lévő My Tho kikötővárosból indulhatunk hajós felfedezőútra a környéken. Dél-Vietnámból ezt az attrakciót vártam a legjobban, a rengeteg háborús film megtekintése után azt hittem, Mekong a végtelen dzsungelen gázolunk majd keresztül, néha jobbról- balról feltűnik majd egy-két tigris meg majom, a malária Damoklész kardjaként lebeg majd felettünk, s utunk végén eljutunk majd Kurtz ezredes barbarisztikus kolóniájához. Ehhez képest egy csapat unott képű kínaival sétahajókáztunk Frank Sinatrát hallgatva, néha ki-kikötve mindenféle szigeteken, ahol helyi látványosság címszóval bújtatott vásárlásra igyekeztek ösztökélni minket.

DSC03308.jpg

Utunk során jártunk tradicionális rizses meg kókuszos süti készítő faluban, kóstoltunk helyi mézet és gyümölcsöket, kocsikáztunk öszvéres kordén, röpke folklórműsort is megnézhettünk (az általános vietnámi női népviselet, az „ao dai” szerintem a térség egyik legjobbja), végül apró ladikokon végre tényleg bemerészkedhettünk a mocsárba a pálmafák által szegélyezett, szűkös csatornákon keresztül.

Összességében tehát jó móka volt a Mekong, még ha nem is azt kaptam, amit vártam, de kevés rá egy nap, aki erre jár, inkább próbáljon itt éjszakázni valami eldugott mocsári fogadóban és több nap alatt egyre mélyebbre jutni a mocsárban. Hátha az egyik bozótból mégis előugrik Marlon Brando!

Vung Tau – panoráma Krisztus hóna alatt

Mindig is vonzódtam a morbid turistalátványosságokhoz, így hát mikor megtudtam, hogy a HCMC-hez közeli Vun Tau városban található a világ legnagyobb Jézus-szobra, nem volt kérdés, hogy elzarándokolok ide. Ráadásul mindez egy buddhista országban! Vung Tau egyébként egy kellemes üdülőváros, napsütötte, zsúfolt tengerparttal, ahol a pacsáló tömegek vígan eregetik a papírsárkányaikat a csillagos zászlók előtt. Pagodák is vannak bőséggel, s persze itt is van egy tengeri szentély, pici szigeten, ahova apálykor felsétálhatunk.

Maga az 32 méteres Óriásjézus egy domb tetején áll széttárt karokkal, akárcsak Rio de Janeiro-i, 26 méteres kistestvére. Rózsaszín virágokkal szegélyezett lépcsősoron járulhatunk Krisztus elé, útközben megállhatunk néhány gipszszobornál, kedvencem az apostolok voltak, a táblákról meg is tanultam a nevüket vietnámiul. Jézus szobra pedig valóban impresszív, bár közelebb érve azért feltűnik, hogy szögletes szoci stílusban készült ez is. A szobor belsejébe épített csigalépcsőn keresztül fel is mászhatunk egy kisebbfajta blaszfémiára: Krisztus hóna alatt (!) ugyanis kimászhatunk, és megcsodálhatjuk Vung Tau és a tenger panorámáját. Sajnos látogatásomkor annyi vietnámi diák próbált feljutni a kb fél méter széles szent hónaljba, hogy majdnem lepottyantam a fél kompániával karöltve, pár másodpercnél tovább nem is tudtam megmaradni a szardínia-effekt miatt.

IMAG1879.jpg

Minden jónak vége szakad egyszer, így a mi utunknak is. Kiderült, hogy nem csak Indonéziában élnek arany emberek, hanem Malajziába, Thaiföldön és Vietnámban is. Egy hónap nyilván nem volt elég mindent megnézni, Vietnámból például különösen sok részt (például a komplett Közép-Vietnámot) „átugrottunk”, de úgy érzem, így is egy elég érdekes merítést kaptunk, és bőven lett élmény, amin rágódhatunk. Solo repterére visszaérkezve a vámnál töpörödött indonéz öregasszony állt előttem, talpig fekete csadorban, világoskék Power Rangers-ös iskolatáskával. Hazaérkeztem Indonéziába. Malajzia, Thaiföld, Vietnám, ti se búsuljatok, visszatérek még hozzátok, viszontlátásra pajtások!

A blog mostantól pedig visszatér gyökereihez, s újra nyomorúságos indonéz mindennapjaim taglalja majd. Addig is ha ráértek, nézegessetek képeket Dél-Vietnámról ITT!

A bejegyzés trackback címe:

https://zolindonezia.blog.hu/api/trackback/id/tr915314820

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása