Gondoltam, ha már az indonéz kormány oly nagylelkű, hogy a nyakába veszi itteni megélhetésem terhei nagyrészét, meghálálom ezt azzal, hogy rendesebben bejárok az oskolába, mint az első szemeszterben, vagy legalábbis nem csatangolok olyan messzire. Igy aztán a második félévben egy nyúlfarknyi szumátrai és egy sokadik balinéz kiruccanás kivételével (majd rendre beszámolok mindenről, ha időm lesz) főleg Jáva szigetén ismerkedtem a hires indonéz kultúrával. A bevállalósabb csavargásokkal egész mostanáig várnom kellett. Az idő vasfoga azonban kegyetlenül repked már a fejem felett, a szeretett indonéz kormány is lassan kipenderit az országhatáron kivülre, hát nincs mese, ismét menni kell, száraz bocskort kenni kell.

flores.jpg

Úti célom ezúttal Flores, Nusa Tenggara szigetcsoport keleti része. A szigetcsoportra fehér ember először 1512-ben tette a lábát, portugál hóditók személyében, akik bőszen el is kezdték terjeszteni a kereszténységet a környéken, álltólag elsöprő sikerrel. A tájról úgy hirlik, nehezen bevehető, vad, érintetlen, és gyöngyörű, bételdiót rágó, kunyhólakó törzsek lakhelye, akik turistát ritkán látnak. Azt tervezem, hogy a mesés Surabaya szmogos iparvárosából komppal eljutok Maumere településig, onnan át az isten háta mögötti Solor szigetére, majd csorgok vissza szépen lassan nyagatnak, Sumbawa, talán Sumba, Lombok és Bali érintésével egészen haza Jáváig. Társaim a bajban a kelet-jávai Malang városában székelő Tomi és az argentin Luz, aki az egyik ottani egyetemen tanit. Diszes társaság! Tomi állt elő azzal ötettel, hogy ugyan menjünk már motorral, ha már lúd, legyen kövér! A továbbiakban tehát motoros öngyilkossági kisérleteinket olvashatjátok, ezúttal formabontó, naplószerű változatban.

-1. Nap – Die Hard

Rengeteg pepecselés után délután 1-kor indultam el Yogyakartából Malang városába, málháslóként megrakodva a többheti cuccommal. Ez nem volt bölcs döntés, mert Malang 400 km-re van, és személyes tapasztalataim szerint az itteni közlekedési viszonyok közt óránként átlag 40 km-nél többet nemigen lehet megtenni – ergo utam nagy részét sötétben kellett levezetnem. Meg is lett ennek a böjtje, kb félúton, valahol a méltán nem ismert Nganjuk városa környékén sikerült is elszenvedni motoros karrierem első komolyabb balesetét. Sötét, félig-meddig erdei úton hajtva a helyi sofőrök kedvenc tradiciója (egymás szemébe reflektorozás) miatt félig vakon tekerek nagy sebbességgel, mire hirtelen minden előzetes jelzés nélkül elfogy a sáv, amin addig haladtam, és a murván találom magam. Persze elvesztem a kontrollt a Honda felett, és felborulok, mint a büdösbogár.

Kezem-lábam leverem, a feleségverő trikóm, amit az út tiszteletére vettem fel, végképp elérte a Burce Willis-es sztátuszt még több mocsok, lyuk, és pár vérfolt is kerül rá. Miután megállapitottam, hogy csontom nem tört, összekanalaztam a motort az út közepéről és átbicegtem a szemközti üveges műhelybe, mivel motorszerviz nem volt a láthatáron. A lábam úgy remegett, mint a kiskutyának, mikor barackmagot sz*rik. A műhelyet üzemeltető család nagyon segitőkésznek bizonyult, betadin és kötszer is kerül, és lábtörlőronggyal igyekeznek lepucolni a vért a lábszáramról, ez utóbbit már udvariasan visszautasitottam azért. Végül a családfővel más szerszámok nem lévén kalapáccsal estünk neki a motor megjavitásának, megdöbbentő eredményességgel, fél órán belül újra úton voltam.

Kediribe érve megálltam egy warungban sült rizst vacsorázni, meg szólni édesanyámnak, hogy otthonról vegye fel a biztositommal a kapcsolatot az ügyben, hova tudok másnap elmenni sebtisztitasra – nem lenne jó, ha épp Floresen fertőződne el az egyre jobban lüktető térdem. Nyomoromat látva a warungos család ragaszkodott hozzá, hogy aludjak a házukban, elmondásuk szerint éjjel egyébként is teli vannak az erdei utak részegekkel, banditákkal, teherautókkal (bár jobban belegondolva az a három dolog ugyanaz) meg a több évtizede kihalt jávai tigrisekkel. Végül szabályosan szöknöm kell, és hajnali 1 környékén érek elkínozva Malangba. A nap pozitívuma viszont, hogy útközben a Gunung Lawu egy különösen szép arcát mutatta:


IMAG2261.jpg


0.nap: A kafkai bürökrácia markában

Délelőtt bengkelről bengkelre (’műhely’) jártunk Tomival, hogy még az út előtt ráncba szedhessük a szeretett Honda Supra X-emet. Nem volt könnyű dolgunk, pénték lévén, ami a fő imádkozós nap a muszlimoknál, az üzletek vagy ki se nyitnak, vagy véletlenszerű időpontban és időtartamokra bezárnak, mig az alkalmazottak a mecsetben ájtatáskodnak. A kormányom elferült, mindkét kerék kiszakadt, de egy remek helyen mindkét külső és belső gumit lecserélték. Délután környékén pedig Marina, kedvenc szlovák sherpám elvitt egy orvos ismerőséhez, aki ellát kötszerekkel és antibiotikummal, mivel a sebem fertőződni kezdett. A biztositó amúgy azóta sem keresett.

Nyugtalanított viszont, hogy a kompra még mindig nincs jegyünk. Ember legyen a talpán, aki az indonéz komphálózaton kiigazodik, a hajók összevissza járnak, hetente, kéthetenve, vagy soha, az időjárás se mindig kedvez a pontosságnak, arról pedig, hogy pontosan mennyi a jegy és hogy jutunk hozzá, minden forrás a másiknak ellentomondó információkat közöl. Több hetes megfeszitett kutatómunkával kideritettem, hogy _talán_ van komp Surabaya és Maumere közt, június 15-én szombaton, és _talán_ járművet is fel lehet rá tenni. Ezen biztos tudás birtokában csörtettünk be Tomival az egyik malangi utazási irodába, ami a kirakatán büszkén hirdeti, hogy ők árulnak kompjegyeket is. 

A jegyiroda munkatársnője a pénteki imák révületében bőszen tagadta, hogy létezne a komp, amivel menni akarunk. Némi győzködés után beismeri, hogy mégis van komp, de nem lehet rá járművet pakolni. Újabb győzködések árán még egy kicsivel közelebb kerültek egymáshoz a pozicióink: van hajó, felmehet a motor, de két nappal előtte szólni kell teherrakomány esetén, a komp meg másnap megy, szóval hagyjuk végre facebook-ozni tovább. Eddigre már az én birkatürelmem is párologni kezdett, és az asztalra csaptam. Elő is került a főnök rögvest, aki megnyugtatott, hogy hajó is van, motor is mehet, és jegyünk is lesz, DE a motorokat fel kell pakolni előzetesen, szóval ő most azonnal blokkolna a járműveinket, mi meg jussunk haza meg másnap Surabayába ahogy akarunk. Mi erre elkezdtük magyarázni neki, hogy ha mi is meg a motorjaink is ugyanabból a kikötőből hajózunk ki ugyanazzal a hajóval, akkor talán egyszerűbb lenni nekünk odavezetni a motorokat, de ezt nem igazán érti, valószinűleg túl logikus gondolat volt számára. Eztán több órás alkudozás és egyezkedés következett, mely során bevetettük az összes valaha ismert tárgyalástechnikai és lelki hadviselési fortélyt, végül Tomi diadalmaskodott, jegyünk is lett és a motorokat se kellett otthagynunk idegenek kényére-kedvére. Ezt követően az esti órákban boldog italozással ünnepltük a sikeres üzletet, régi és új malangi cimborák gondoskotak róla, hogy kialvatlanul induljunk másnap útnak...

1.nap: bengkelről bengkelre, defektről defektre

A tegnapi házibuli ellenére reggel 7-re a triumvirátusunk teljes készültségben, menetkeszén jelent meg a találkozási pontként megbeszélt megamecsetnél. Útnak eredünk a surabayai kikötő felé, és megállithatatlan lendülettel robogunk újabb kb 5 km-t, amikoris megint defektet kapok. Egy útszéli putriműhelyben megfoltozzák a belsőmet, itt derül ki, hogy a tegnapi szerelő átvágott és szétfoltozott, használt belsőt rakott be. Ezt leszámitva eseménytelenül telt a Malang-Surabaya út, főleg kamionok közti szlalomozással. A kikötő előtt 2 km-rel újabb defektet, panaszos jajszót hallatva hagymázas tekintettel behajtok egy közeli Honda márkaszervizbe, hogy nézzenek át és javitsanak ki a motoron amit csak tudnak. Igy aztán végre minden működik, ami eddig nem, viszont az eddig szuperáló hátsó fékem és az öninditó rejtélyes okoknál fogva böszarik. Annyi baj legyen, a menő arcok úgyis berúgják a motort a béna öninditógomb helyett, fékezni meg majd Flintstone családosan a cipősarkammal fogok.

DSCN3266.jpg

A kikötőbe érve kiderült, hogy természetesen felesleges volt előre jegyet vásárolni, mert a hajó indulása előtt 13 másodperccel is lehet venni akár, és még olcsóbb is, mint ha a rendkivül hatékony és jól tájékozott ügynökökön keresztül vennénk, nem is beszélve arról, mennyi agysejtet megspórolunk a kókler utazási irodák kiiktatásával. Maga a hajó amúgy megdöbbentően felülmúlta a várakozásainkat. Az indonéz kompokról két dolgok hallottunk: hogy undoritóak meg hogy folyton elsüllyednek. Apropó, ekkor hivnak a biztositótól (3 nap távlatából) hogy kórházat sajnos nem sikerült találniuk, viszont azt kisütötték, hogy a biztositásom valami bürökratikus oknál fogva nem érvényes több, mint fél éve. Mondom ez remek, akkor visszaadjátok az arra az időszakra befizetett kalap pénzemet, ugye? Hát, ez nem az én hatásköröm, hangzott a remegő hangú hölgy válasza a vonal túlfelén. Szóval itt állok a süllyedős kompon, biztositás nélkül, nyilt sebbel.

A komp úgy volt, hogy háromkor indul, 5 óra magasságában megkérdeztem a fedélzeten hesszölő első tisztet, mi a stájsz. Azt mondta, majd indulunk, ha összegyűlik elég ember. Érdekes, eddig azt gondoltam, csak az ekonomi buszok működnek ezen az elven itt, de ezek szerint a kétheti rendszerességgel operáló óceánjárók is. És valóban, az utazóközönség lassan gyarapodik, az emberek olyan komótosan jönnek a tervezett indulásnál több órával később a kis csomagjaikkal, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Talán az is. Rákérdeztünk arra is, mennyi az út Maumere-ig, azt felelte, 48 óra, majd bosszús tekintetünk láttán, gyorsan leviszi 42-re. Végül a tervezettnél 6 órával később, este 8 után futottunk ki, aminek legalább annyi előnye megvolt, hogy láthattunk egy szép naplementét a kikötőben.

DSCN3299.jpg

A hajó – legalábbis az indulás pillanatában – amúgy elég tiszta, igyekeztünk keresni egy olyan alvósarkot, ami a lehető legtávolabb van a non-stop akciófilmeket sugározó tévéktől és hangszóróktól. Az utazóközönség nagy része már a melonéz embertipushoz tartozik, azaz nem a klasszikus ázsiai/jávai kinézettel operál, hanem alagútorrú és csapotthomlokú meg „ibennszülöttképű". A tengeri szél ellen majdnem mindenki „ikat”-ba, a szarong floresi megfelelőjébe, azaz diszes szőttesbe bugyolálja magát.

Két órával az indulás után a közösségi terekben már vágni lehetet a füstöt, wc-ben pedig bokiág ér az eldugult piszoárokból túlcsorduló húgy, ennek közepén ráadásul egy csapat pápuai arc vigyorogva büdös halat pucol. Inkább majd csak holnap pisilek. Úgyis elnyom az álom a tegnapi kialvatlanság meg az antibiotikum meg a sebláz miatt.

2.nap: Hajónapló

Nagy bánatomra átaludtam a napfelkeltét, de azért még a kora délelőtti órákban kimentem a fedélzetre fenyiteni. Bámultam egy kicsit a végtelen kékséget, majd összefutottam Herman-nal, akivel még tegnap ismerkedtünk meg. Herman, az egyetemet végzett kamionsofőr, akinek egy narancs nagyságú golyvaszerűség diszeleg a nyakán, a hajó indulása óta hullarészeg. Arról győzködött, amiről már előző este is, jelesül hogy menjünk oda az épp születésnapját ünneplő haverjához, és mondjuk neki együtt, hogy „ööööüüüeeeáááééé”. Herman látszólag benne lenne Luz megerőszakolásában, de szerintem velem is beérné.

Egyébként nem ő az egyetlen rock’n’roll figura, a hajó utasai szinte mind keresztények, tehát megy a szerencsejáték meg a piálás is rendesen, bősz „Santa Marijjja” kiáltások keretében. Végre egy picit Esztergomban érzem magam. Délután újra láttuk Hermant, valami kanapén hortyogott kicsavart pózban, bal kezével az alsógatyájában matatva. A viszonylagos nyugalmat kihasználva kicsit elnéztük a taját, elpöfögtünk Lombok szigete mellett is és rácsodálkoztunk, ahogy a Rinjani vulkán átszúrja a felhőket. (a képen mar Flores szigete van)

DSCN3323.jpg

Annak ellenére, hogy egyedüli fehérekként igyekeztük inkognitóban tartani jelenlétünket a fedélzeten, eddigre már feltűnt, hogy mindenki tudja a nevünket. Ettől függetlenül a hello miszterrrrrr meg a buléééé lemez pörög, amerre csak járunk. És most befejezem az irást, mert úgy tűnik, Herman felébredt, újratöltött, és reszelős borhangján épp stand up comedy-t tart a fedélközben.

3. nap: Föld!

Úgy néz ki, talán nem kell amputálni a lábamat a fertelmes sebeim végett, legalábbis hajnalban már fel tudtam szökni vele a gépház tetejére napfelkeltét nézni. (gépház – angolul „muster station”, amit jelenlétemmel ideiglenesen „mister station”-né alakitottam át) A kompon amúgy ez a nap is olyan, mint a többi, Herman már megint/még mindig részeg, megy a kockapóker a fedélközben, én meg nagyrészt mesefilmeket nézek a gyerekekkel. Egyébként a hajó utasai szinte mind kamionsofőrök vagy az egyetemről hazatérő diákok. Trécselünk Tomival és Luz-zal, megtudunk egymásról vicces dolgokat, Luz-t például hidegen hagyják a floresi bálnák, ugyanis argenin lévén Patagóniában kb pacsit adtak neki az ámbráscetek múlt évben. Tomiról meg kiderült, hogy harmadikos korában Bokros Lajosnak öltözött az iskola farsangi bálon.

Elég sok időt eltöltöttünk bámészkodással a hajó legfelső szintjén, ugyanis már ekkor már Flores partjai mentén hajóztunk, és a semmi máshoz nem hasonlitható hegyei ugyancsak lenyűgöztek már távolról is. Egy izben pedig népes delfincsorda is a komp mellé szegődött egy kis ugrándozásra. Ja, és még egy csekélység: gyermekkori álmom teljesült, amikor a vizet bámulva megláttam életem első igazi élő bálnáját, amint vizoszlopot spriccelt a magasba...

DSCN2415.jpg

Végül negyven valahány óra csorgás után megérkeztünk Maumere pálmafákkal és bádogtetős házikókkal körülvett dokkjába, ahol újabb órákat kellett várakoznunk, mire az összes kamion kifarolt a komp gyomrából. Nem igazán bántuk, a korlátnak támaszkodva élvezettel nézzük az odalenn buzgólkodó kikötői tömeget, a figurák teljesen Rejtő világát idézték. A prímet persze itt is Herman vitte, továbbra is erősen beszeszelve nem volt könnyű dolga kitolatni a túlpakolt teherautójával. Lement a nap, mire motorjainkkal legurulhattunk a rámpáról. Úgy döntöttünk, nem maradunk Maumerében, hanem egyből tovább indulunk a 30 km-re lévő Waiterang falucska környékére, ajánlottak ugyanis ott egy remek szálláshelyet.

Első benyomásunk Floresről pozitív és szürreális. Közvilágitás nemigen van az itteni viszonyok közt nagyvárosnak minősülő Maumerében (valójában egy falu méretű településről beszélünk), ugyanakkor szerintem itt található a legtöbb nagy teljesitményű hangfal Indonéziában: 20 méterenként üvöltő zene mellett haladtunk el, rendre azt hittem, hogy valami diszkó, de mindig kiderült, hogy csak egy újabb erősitő-szaküzlet. Eltöprengtem menet közben azon, ki vásárol ennyi óriási hangfalat, és hamar meg is kaptam a válszt: a helyi warungok szinte mindegyikében alapfelszerelés a kb 5 méter magas hangfaltorony, amiből üvölt a muzsika, az öregurak meg ezek előtt a monstrumok előtt ücsörögve hörpölik a kávét.

A sötét ellenére hamar megtaláltuk kitűzött úticélunkat, a Lena Cottages-t. Itt olcsó és remek bungalót bérelünk. A tulajjal elbeszélgettem picit, miközben a kutyája harapdálta a lábam, elmesélte, hogy az apja Ausztriában él, pár éve volt meglátogatni, és fürdött a Dunában. Nagyon autentikus, ahhoz, hogy a recepciónak és/vagy konyhának/kocsmának otthont adó kalyibától eljussunk a szállásunkig, apró motorral hajtott halászcsónakba kell kucorodjunk és igy siklani a csillagok alatt. A „hajóskapitányunk” valószinűleg még tanuló éveiben lehet, mert az 5 perces út alatt egyszer beleesett a vizbe és a csónakkal elvitt valami bóját is, ami aztán úgy rátekeredik a ladikra, hogy még egyszer a vízbe kellett ugrania kibogozni. Flores eddig nagyon király, de még csak sötétben láttuk, viszont megtudtuk, hogy a közelben van a mókás nevű Egon vulkán, valamint egy falu, ahol a teljes népesség arak főzéssel foglalkozik, szóval máris megvan a holnapi program!

A folyamatosan bővülő Flores fotógalériát ITT, kalandjaink igaz, angol nyelvű elbeszélését pedig ITT találjátok.

IMAG2311.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://zolindonezia.blog.hu/api/trackback/id/tr525374416

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.