Eltévedt és félreinformált utazók Indonéziában


Nyájas Olvasóim, akik hűen követik a blogot, bizonyára kiszúrták, hogy a Szumátrát bemutató, többrészesre tervezett cikksorozatom pilótaepizódja óta a kelleténél egy kicsit több idő telt el folytatás nélkül – eme fájó hiányt igyekszik hát pótolni ez a szerény bejegyzés a korántsem szerény méretű észak-szumátrai Toba-tóról. A késedelemnek nyomós oka volt, jelesül, hogy időközben kontinenst váltottam, és pillanatnyilag ismét Európában, azon belül is Szittyaországban gengszterkedem. Indonézia iránt táplált rajongásom azonban cseppet sem apadt, sőt! Fogalmazzunk úgy, hogy most kicsit szusszanok a Magyar Ugaron, hazai pályáról, visszaemlékezések formájában énekelve meg a délkelet-ázsiai megpróbáltatásaimat – a festői Toba-tóról szóló passzust épp a nem kevésbé festői Tisza-tó partján -, aztán egyszer csak majd újult erővel visszatérek az 1000%-os trópusi páratartalomba és jól felfedezem Indonézia azon zugait is, ahova az első 1000 nap alatt még nem jutottam el. Mindenki reszkessen!


1.jpg


Ezúttal Észak-Szumátra tartományba kalauzollak el Benneteket, ami Szumátra óriásszigetén belül – meglepő csavarként – a legutóbb bemutatott szuperkonzervatív Aceh provinciától délre helyezkedik el. Nagyjából e két tartomány határvidékénterült el a középkorban a Samudera Szultanátus, amelynek azonos nevű fővárosát Marco Polo meg is látogatta 1292-ben, állítólag első bulé-ként (pardon, fehér emberként). A hírös utazó valamiért azt hihette, hogy a szultanátus az egész sziget területére kiterjedt, így lett tehát Samudera – némi szókopást követően – a köznyelvben: Szumátra. A szanszkrit eredetű szó jelentése egyébként ’óceán’, ami szerintem egy meglehetősen vicces és inadekvát név a világ hatodik legnagyobb szigetének (területe csaknem félmillió négyzetkilométer), de hát már megszokhattuk, hogy Indonézia az ellentmondások hazája, nemde?

 

Crazy Medan

Szűk egyhetes észak-szumátrai felfedezőtúrám kiindulópontja Medan (jelentése: ’mező’) metropolisza volt, ami Indonézia legnagyobb Jáva szigetén kívül fekvő városa. Általában az ember nem azért utazik Délkelet-Ázsiába, hogy metropoliszokban bóklásszon, szóval nem is támasztottam magas elvárásokat Medan felé, főleg, miután a hátizsákos turisták több általam olvasgatott utazós fórumon is egyöntetűen kikiáltották eme nagyvárost a „legrosszabb településnek, ahol valaha backpacker megfordulhat” (bár felteszem, ezek a szavazók még nem jártak a mauritán Nouadhibou-ban).


Medan, akárcsak a térség hasonszőrű települései, poros falucskaként kezdte pályafutását Frédi és Béni idején, majd ahogy ez a tengerparti kereskedővárosokkal lenni szokott,megjelentek a kínaiak, tamilok, arabok, jávaiak és társaik. A város számos alkalommal gazdát cserélt, ahogy jöttek a különféle szultánok meg a királyok, mígnem a 19. században betörtek az európai hódítók, élükön a hollandusokkal, és behozták magukkal a szép európai kultúrát, értsd,akit csak lehetett az ültetvényeken (olajpálma, gumi, stb.) dolgoztattak, míg ők maguk koloniál stílusú villáikban hesszöltek. A soknemzetiségű európai jelenlét emlékét őrzi Helvetia (Svájc régi neve) városrész és a régi reptér, Polonia, ami egy dúsgazdag lengyel ültetvényes után kapta a nevét.


Egy előre nem betervezett reptéri bénázás miatt útitársammal, a szlovák fenegyerek Mizsuval rengeteget késtünk, így alig fél napunk maradt Szumátrához akklimatizálódni, melyben nagy segítségünkre volt Agnes, a helyi Couch Surfing gittegylet szuperjófej tagja, aki unokatestvérét erősítésül hívva fáradhatatlan szállított minket körbe motorháton a metropolisz kaotikus utcáin, ahol még indonéz szinttel mérve sincs a KRESZ-nek leghalványabb nyoma sem. Egy ízben, mikor Agnes a szétvert robogónkkal padlógázzal áthajtott egy piroson egy nyolcsávos úton majd farolva nagyívben bekanyarodott, észrevette, hogy holtsápadtan markolom a paravasat mögötte, de hátrapillantva csak ennyit szólt: „Crazy Medan!”.


Állítólag Medan mesés belvárosa és számos előkelő villája miatt valaha a hangzatos „Szumátra Párizsa” becenévvel büszkélkedhetett. Mi ebből azonban sajnos nem sokat láttunk, és képeket sem nagyon készítettem Medan városáról, viszont a minap belebotlottam egy érdekes elképzelésbe arról, hogy nézne ki Párizs, ha valóban Szumátrán lenne:

nasiud.jpg

Végül betértünk egy nagy parkféleségbe. Itt megkóstolhattuk a helyi nyalánkságokat, az étkezés mellé pedig az asztalról asztalra járkáló napbarnított muzsikusok húzták hegedűvel a műértő a fülekbe negédes dallamaikat. Újabb kelet-európai kulturális behatás?


hege.jpg
Akárhogy is, Medan városát (nem túl nagy bánatomra) nem sikerült túl alaposan felfedezni, viszont Indonézia magyar származású Indiana Jones-a, Misztikus Béla heteket töltött el itt, indiai szikh esküvőket, hokkien kínai templomokat és egyéb csodákat látogatva meg, az érdeklődők az alábbi linken megnézhetik e látogatás vizuális lenyomatait, érdemes.

https://vimeo.com/169504815


Dübörög a Jólét Szumátrán

Ahogy korábban már utaltam rá, elsősorban nem azért jöttem Szumátrára/Indonéziába/Ázsiába, hogy túlnépesedett metropoliszokban izzadjak, sokkal inkább a természeti szépségek miatt. Ezekből szerencsére Szumátrán akad bőven, az én fantáziámat speciel legjobban a Balaton itteni tesója, a Toba-tó izgatta, ami Indonézia legnagyobb tava és egyben a világ legnagyobb vulkanikus tava. Medan városától alig 180 kilométerre található, az odajutás azonban mégse eseménytelen…


Agnes azt tanácsolta, hogy szigorúan a Sejahtera (azaz ’jólét’) busztársaság járatával menjünk, ami a nevével ellentétben masszívan low budget jellegű vállalkozás, s mint ilyen a többi piaci szereplőnél lényegesen olcsóbb. S valóban, a romos buszvégállomásra érkezve a Jólét Bt. buszai voltak messze a leglecsattantabbak, ami azért a szumátrai buszok mezőnyében egy elég komoly titulus. Sebaj, felkászálódtunk a fedélzetre, ahol legnagyobb örömünkre már ott ült az indulásra várva Andreas, a vigyori kanadai. Íme egy kép Andreas-ról és Mizu-ról:


3.jpg
Andreas-szal pár nappal előtte találkoztunk egy hostelben Malajziában, és 80 sör elfogyasztása után örök barátságot is esküdtünk, minekutána kanadai barátunk elhatározta, hogy akkor ennek fényében ő velünk jön Szumátrára. A porszem azon a ponton került a gépezetbe, mikor valamelyikünk besörözve véletlenül egy hónappal elnézte a dátumot a repjegyfoglalásnál. Erre a malőrre sajnos csak a reptéri check-in pultnál derült fény, így Andi elszakadt tőlünk, de miközben halk hegedűszóval kísérve távolodott a boarding hall felé, amolyan Hollywoody módon még odakiáltottuk egymásnak, hogy viszlát odaát meg ilyenek. És hát a sors össze is hozott minket a Vágy Villamosa helyett a Jólét Buszán.


Nagyjából hatórás zötykölődésünk közben megállapítottam, hogy az itteni közlekedési morál nemcsak Medan-ban sajátos, hanem a városon kívül is, szám szerint öt balesetet láttam, és egyébként a busz szélvédője is teljesen végig volt repedve keresztbe, imádkoztam, hogy út közben ne szálljon belénk még egy motoros, hogy tovább repessze, potenciális kamikaze pilóta ugyanis volt bővben. Valószínűleg ez a honatyáknak is feltűnhetett, úton útfélen ugyanis mindenféle balesetekből visszamaradt szétégett autóroncsok vannak kiállítva szobortalapzatokra az út szélén, mintegy elrettentő példaként.

4.jpg

Az egész napos jóléti kéjutazás után megérkeztünk Parapat városkába, a valóban festői Toba-tó partjára. Az viszonylag hamar kiderült, hogy a kisváros nem tartogat túl sok izgalmat (azért az egyik warungos néni felkínálta a lehetőséget, hogy vegyem feleségül a lányát, mintegy vendégmarasztaló jelleggel), így hát felpattantunk az egyik kompra, ami a tó közepén elterülő Samosir szigetre indult, ami a vendégszeretetről és mulatós kedvéről híres batak törzs otthona.

5.jpg

 


A Toba-tó széltében-hosszában


Ennyi rizsa után azt hiszem, illendő lenne már a nyájas olvasó elé tárni, miért is olyan izgalmas hely ez a Toba-tó. Ahogy már korábban is említettem, ez Indonézia legnagyobb tava, formára és méretre hasonló a Balatonhoz (kb 100x30 km) a Magyar Tenger átlagos húszcentis vízállásával ellenben azonban a Toba helyenként az 500 méteres mélységet is elérheti! Ami viszont a legkirályabb a Tobát illetően, az az, hogy igazából egy ősi szupervulkán kráterébe „nőtt” bele, ami azt eredményezi, hogy a partját kb mindenhol gyönyörű hegyek szegélyezik, meglehetősen egyedi hangulatot kölcsönözve a világ legnagyobb vulkanikus tavának.


6.jpg
Akinek van egy kis fantáziája, elképzelheti, mekkorát szól, ha egy ilyen szupervulkán mozgolódik: a Toba vulán utolsó nagyobb, kb 75 ezer évvel ezelőtti robbanása az elmúlt 25 millió év legnagyobb ismert vulkánkitörése volt. Ez az erupció állítólag fél Ázsiát vastag hamuréteggel borította (ami helyenként, pl a mai Malajzia területén a 9 métert is elérhette!). Hovatovább, egyes tudósok szerint a légkörbe jutó hamu globális lehűlést okozott, egy ún. „vulkanikus telet”, melynek következtében az akkortájt a földgolyón élősködő fajok (köztük az ember) egyedszáma erősen meg is csappant. Bónuszként a kitöréssel ugyancsak a légkörbe jutó kénsav savas esőt okozott mindenfelé. A robbanásban maga a vulkán is „belepusztult”, jókora lyukat hagyva maga után, így keletkezett a Toba-tó.


7_1.jpg


Batak attack


Ha esetleg a fenti leírás a világpusztító Toba-tóról még nem lenne elég izgalmas, megfejelhetjük egy látogatással a batak törzsnél. Aki elég szerencsés, és épp augusztus 17-én, az indonéz függetlenség napján érkezik Samosir szigetére (mint pl én), láthatja Simanindo falu 1-es számú Általános Iskolájának kórusát és karvezetőjét is akció közben:



Bizony ez már a hamisítatlan batak virtus. A batak egyébként egy népes törzs Indonézián belül, több, mint 8 millió lelket számlál, szóval ne apró szigeteken bujkáló primitív emberevőket képzeljünk el, ha rájuk gondolunk, még ha néhány régi történetíró így is festette le eme büszke népet. A batak nép számos altörzsre vagy klánra (marga) tagolódik, az azonos margába tartozók rokonként tekintenek egymásra, ami nagyon szép dolog, akár csak az, hogy a batak etikai kódex a nők és a család tiszteletére tanít.

A batakok kb két és félezer évvel ezelőtt érkeztek a Toba-tó környékére, még az sem kizárt, hogy valaki vagy valami elől menekülve találtak menedékre Samosir szigetén. A földrajzi elszigetelődés (szó szerint!) miatt ide lassabban értek az idők változását jelző szelek, a batakok így sokáig megőrizhették eredeti kultúrájukat, vallásukat és szokásaikat. Ez utóbbiak közé tartozott az emberevés is, melynek gyakorlásáról megoszlanak a történeti források. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a meglehetősen gyakran előforduló háborúkban legyőzött ellenségek végezhették olyakor a kondérban, illetőleg bizonyos bűncselekmények elkövetői „mentek a levesbe”. Bár feltehetőleg pár misszionárius is püspökfalatként végezhette, mire a 19. századra a hittérítők elérték céljukat, s a batakok jó része felvette a kereszténységet. Jelenleg a legnagyobb keresztény gyülekezet Indonéziában a batak protestáns hitközség.

A batakok tradicionális ruhadarabja az "ulos" névre hallgató szőttes. Az ulos viselésének és ajándékozásának meglehetőségen kiterjedt szokásrendszere van, amire most itt helyszűke miatt nem térnék is (meg hát nem is értek hozzá...) Annyit viszont még laikusként is megállapíthatok, hogy a mesterien szőtt ulos remekül áll a képen látható batakoknak is: 

8.jpg


Tour de Tuk-tuk


„Horas!” így a Samosir kikötőjében az érkezőket üdvözlő felirat, ami batak nyelven kb azt jelenti, hogy „Légy áldott és Isten hozott”. Aki kellően gyakorlott és/vagy bátor, a Samosir főfalujának számító Tuk-tukban robogót bérelhet, így a legkellemesebb ugyanis felfedezni a környéket. Az utak egész jók, egy óriásvulkán krátertava körül motorozni meg mégis mennyire király már!


Útba ejthetjük például Simanindo meg Ambarita falucskákat, ahol meg lehet nézni, miként ítélkeztek a régi batakok, kőből faragott székéken körbeülve. Van itt egy mókás skanzen is, ahol elegendő számú érdeklődő esetén a batakok törzsi táncot lejtenek. Nekünk újfent szerencsénk volt, így megnézhettük a jobbra-balra ringatózó, kicsit álmatag táncosokat, akik közül többen rágógumiztak is a „porondon”, ez utóbbi nem tudom, mennyire autentikus a Toba-tó környékén. A tánc szerves résztvevője volt egy embernagyságú fabábu is, a Si Gale Gale. Ezeket a bábokat temetéskor, gyászének alkalmával használják a batakok, állítólag mindig az aktuális elhunyt képére faragják őket. Kezüket és fejüket kötéllel mozgatja egy mögöttük ülő ember, megteremtve ezzel az electric boogie ősét.


9.jpg


Ha felocsúdtunk a tradicionális tánc okozta révületből, megnézegethetjük a környék múzeumféleségeit is. Érdemes felkötni a gatyát, a feliratok ugyanis emlékeim szerint mind inondéz nyelven vannak. A biztonságra viszont nem lehet panasz, a képen látható régészeti leleteket példáu egy bátor kutya őrzi:


a.jpg


A batak hiedelemvilág szerint egy ember rendelkezik „elő lélekkel” (tendi) és „halál lélekkel” (begu). Utóbbi elhalálozás után kiszáll a testből a környéken folytatja tovább működését, esetenként kapcsolatba lépve a még életben lévő hozzátartozókkal (a rossz álom vagy a balszerencse annak lehet a jele, hogy egy elhunyt kománk begu-jának nem tetszik valami). Érdekes, hogy a halott begu lélek is meg tud halni, összesen hét alkalommal, mielőtt végképp kimúlik. Az elhunytakat hét évvel a az elhalálozás után újratemetik, díszes, házikóra elmékeztető sírboltba, ún. Tugu-ba, ezáltal is jelezve a begu felé a tiszteletet. Ezek a sírok, akárcsak a temetkezési szertartások komplexitása engem erősen a Sulawesi szigetén őshonos toraja törzsre emlékeztettek, ami azért is érdekes, mert a két helyszín cirka 3 ezer kilométerre van egymástól.

b.jpg
c.jpg
Ha már itt tartunk, a batakok által épített házikók is eléggé a toraja törzsre hajaznak, tradicionális és modern kivitelben egyaránt.

d.jpg

e.jpg

Szignifikáns különbségként viszont kiemelném, hogy a Toba-tónál hatalmas lufiőrület dívik:

f.jpg
A Toba-tó szépségeit persze legjobban valamiféle magaslati pontról csodálhatjuk meg. Ha kimotorozunk Samosir szigetéről egy pici hidacskán át a „szárazföldre” egy szép, kanyargós hegyi úton eljuthatunk egy szepp napokat látott kilátóba, ami úgy néz ki, mint egy TV-torony és egy falusi buszmegálló szerelemgyereke, a kilátás viszont megkapó róla:


g.jpg
A tó vulkanikus jellegéből fakad, hogy helyenként melegvíz tör fel a tóból. Indonéziában nagy kincs a melegvíz, egy hátizsákos utazó ritkán álmodhat forró fürdőkről errefelé. Ezért nem meglepő, hogy termálvizekhez szokott szittyakánt a melegvizes forrás hallatán vérszemet kapva rohantam a Toba-tó csücskénél kialakított fürdőhelyek egyikéhez. Persze nem számítottam Rudas Fürdővel vetekedő szolgáltatásokra, azért a meglehetősen puritán “fürdőszoba” kialakítás így is eléggé meglepett. A forró vulkanikus víz viszont jól esik az embernek, különösen egy jó kis trópusi elázás után.


h.jpg
Aki a Toba-tónál jár, érdemes némi energiát tartalékolnia az esti órákra is, a batakok ugyanis híres bulibárók. Tuk-tuk utcáit járva láthatjuk, hogy kb minden ház előtt kinn ül egy kisebb csoport ember és gitárral, szotyival, iszogatással múlatja az időt. Muzikalitásukról messze földön híresek is a batakok, ezt pedig csak tovább tüzeli a savanykás helyi pálmabor, a tuak, amit elegánsan jókora nejlonszatyrokba mérnek ki.

k.jpg
A nagy mennyiségben fogyó tuak hatására (minél többet és gyorsabban iszol, annál kevésbé savanyú illetve annál jobb az íze...) aztán az éj beálltával tetőfokára hág a batak buli. Gitározás, hőbörgés, szotyoládézás, tánc, hajnaltájt kis bunyó. Tisztára, mint a Macskajajban.


Egy szót minden látogató megtanul batak nyelven: “Lisoi!” az “Egészségedre!”


A Toba-tóról további képeket ITT találhattok, a blog pedig remélhetőleg a jövőben rendszeresebben frissül majd... Addig is nézzétek meg ezt a videót, amin a batakokkal mulatunk. Lisoi!


l.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://zolindonezia.blog.hu/api/trackback/id/tr218829634

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.