Hiába utazom el a világ végére és még azon is túl, valamiért e blog történelmének legnépszerűbb bejegyzései még mindig a helyiek elé görbe tükröt (?) tartó „Érdekes indonéz szokások” sorozat. Jöjjön hát még egy csokorra való, sajnos az utolsó betűig színigaz tény.

Bemelgítésnek néhány általánosság és jávai csemege

  • Indonézia nemzeti sportja a badminton, azaz a tollaslabda. De nem ám holmi udvari gyerekjátékot kell elképzelni, itt a tollast véresen komolyan űzik. A legfőbb vetélytárs természetesen Kína, az Indonézia-Kína badminton meccsek pedig leginkább egy Dragon Ball Z epizódra emlékeztetnek

  • Indonéziában, ha leszáll az est (tehát délután 6 óra után), egyáltalán nem ciki pizsamában szaladgálni az utcán, így motorozgatni, boltba menni, stb.
  • A tradicionális jávai házakban az ajtókat (pontosabban a szemöldökfát) direkt picit túl alacsonyra tervezik, a küszöböt pedig magasabbra, hogy aki belép, a tisztelet jeleként mindenképp kénytelen legyen fejet hajtani. Persze ezzel a legtöbb külföldi látogató nincs tisztában, így egy esetleges bulé vendégjárás a Tom&Jerry legszebb pillanatait is megszégyenítő homlokot beverős gegparádévá fajulhat.
  • Annak ellenére, hogy Indonézia szigetvilág, a legtöbb indonéz nem tud úszni, mi több, fél a víztől. A jávaiak például azért, mert úgy hiszik, Jáva partjaitól délre a mélységben lakik Nyi Roro Kidul, a Déli Tengerek Királynője, aki nem éppen a kellemes modoráról híres. Persze nem csoda, hogy egy olyan ország, ami rendszeresen ki van téve a délről érkező cunaminak, felépít valami hasonló hiedelmet magának...
  • Az iszlám (illetve egyes helyeken keresztény/hindu) és a régi szellemhit érdekes összefonódásainak lehetünk itt tanúi mindenfelé. Jogjakarta muszlim szultánja például minden évben áldozatot mutat be a tenger és Merapi vulkán kiengesztelésére. A szultáni palota (Kraton) egyébként pontosan a Parangkusumo tengerpart és a Merapi közt húzódó lineáris erővonalon fekszik. És a térképet elnézve az én yogyakartai albérletem is, khm-khm.

_DSC2450.jpg

  • Egy barátom szerint az indonézek olyanok, mint az óvodások. És valóban, imádják a tiritarkán színes, túlzottan édes és a bárgyún érzelgős dolgokat. Az alábbi, népszerű TV-műsorból kiollózott részlet hűen tükrözi az általános színvonalat.

  • Ha már a szellemi vívmányoknál tartunk, a mulatós zene helyi megfelelője az ún. dangdut. Eme egyedülálló, kiemelkedő műfaj stílusjegyei közé tartozik, hogy bajuszos, kamionsofőrnek öltözött palik kísérnek epilepsziás rohamokat keltő zenével kígyóként vonagló, visítozó, kvázi pucér nőket. Persze dangdut-ot csak 5.000 decibeles hangerő felett lehett hallgatni, s ennek a jávai buszsofőrök eleget is tesznek.

  • Ennyi zsibbasztás után kijár egy kis minőség is pihentető gyanánt, mielőtt tovább rohannánk, nézzétek meg Björköt egy gamelán zenekarral kiegészülve:

Érdekes megfigyelések az indonéz üzleti élet, marketing és branding világából

  • Indonéziában, mint már korábban is írtam, nagyon menő angol szlogenekkel dobálózni, még akkor is, ha a népesség 99%-a (köztük a szlogenek szerzői) nem is beszél angolul. Az eddigi személyes kedvenc Mister Burger szlogenjét nemrégiben lesöpörte az első helyről a versenytárs Big Burger frappáns, rövid és közérthető jelmondata, mely így hangzik „Make it better with Big Burger, for sometimes this so good you'd usually have to make it party”. Aki ezt le tudja fordítani, meghívom egy vájling sült rizsre.

IMAG2244.jpg

  • Ha már a branding&marking világában kalandozunk, nem mehetünk el a Monster Energy mellett sem. Ez a hazánkban is népszerű energiaital ugye. Eleddig a legkeletebbi ország, ahol megvetette a lábát, Irán, tehát Indonéziában fogalmuk sincs róla, mi fán terem eme lé, ennek ellenére a Monster Energy logó iszonyatos népszerűségnek örvend. Aki menő, annak tuti van monsteres sapkája, matricája, pólója, stb. Már Monster Energy mintás horgolt pulcsit is láttam.
  • Pár hete kering a neten egy cikk „logók, amiken csak mi magyarok röhögünk” címen. Mondanom sem kell, nem egy logó Délkelet-Ázsiából származik, ezt a sort egészíteném most ki egy picit. Az indonéz hölgyek adnak a szépségre, és gyakran járnak kozmetikushoz. A régi yogyakartai albérletem tőszomszédságában található például a vendégcsalogató névvel ellátott „Pina Salon”. Ahogy az alábbi fotón is látható, a szolgáltatások közt szerepel a „creambath”, a „facial” és a kaján „cuci blow” is. Klubkártya vajon van?

IMAG1936.jpgIMAG1935.jpg

  • Malangban sem kell messzire mennem a minőségért, új házunktól kőhajtásnyira van a Buzis Warung (warung = étkezde)

IMAG2448.jpg

  •  De az ínyencek a közép-jávai Klaten városban is jót nyalakodhatnak:

IMAG2325.jpg

  • És bármikor bekaphatunk egy kis Kukis Duriánt:

IMAG2246.jpg

  • Ismert kifejezés errefelé a „jam karet” azaz „gumi idő”. Ez vázlatosan fogalmazva kb azt jelenti, hogy szinte bármit lehet bármeddig halogatni, késleltetni. Az itt állomásozó külföldiek leggyakrabban ettől kapnak idegzsábát szerintem. 

Nyelvi nyalánksások

  • Rengeteg angol szó „indonézesül” aképpen, hogy a szó végi mássalhangzó (általában a „t” hang) lekopik. Így lesz pl a „tourist”-ból „turis”, „standard”-ból „standar” stb. A szó végén (megmaradt) mássalhangzót viszont nagyon meg kell nyomni, ennek legékesebb példája a „helo misterrrrrr”.
  • A bahasa indonesia számos szót vett át a holland nyelvből, mintegy a gyarmati időkre emlékezve. Pl: handuk – törölköző, asbak – hamutartó, stb.
  • Nemrég valaki felhívta a figyelmemet, hogy az indonéz nyelvben nincs „f”-el kezdődő szó, illetve ami van, az arab jövevényszó (pl „fajar”=hajnal, hajnali ima). És tényleg.
  • Az indonézek beszéd közben tetszőlegesen felcserélik az f,v,p betűket egymással. Ez talán azért is lehet, mert a lakosság jelentős részének több füle van, mint foga. Bali északi részén található a delfinekről (pardon - „dolpin”-okról) híres, bájos Lovina városka, amit sok balinéz csak „Lópina”-ként emleget.
  • Ha már ennyit trágárkodom ebben a bejegyzésben, hadd említsem azt is meg, hogy a „Mari Pinarák!” jávaiul azt jelenti: „Kérlek, foglalj helyet!”.

A túlnépesedés tényei

  • Indonézia a világ egyik legnépesebb országa, Jáva pedig a világ legsűrűbben lakott szigete. A jelenlegi népesség 251 millió, 2000 óta 25 millióval emelkedett. Ilyenformán az emberek hozzá vannak szokva a folytonos tömeghez, és nem is nagyon van igényük magánszférára illetve személyes térre.

  • Talán azért, mert olyan sokan vannak, az indonézek szeretnek mindent csoportosan, szakkörökbe tömörülve csinálni. Ha pedig 20 km-nél messzebbre mennek otthonról, akkor erre a jeles alkalomra egyenpólót gyártatnak és abban feszítenek.

  • A választásokon is rendre párosával indulnak a jelöltek. Itt látható Bunda Heri és Bung Edi bizalomkeltő kampányfotója Kelet-Jáváról, alattuk pedig Doktor Don és Gáspár, egyenesen Flores szigetéről. 

IMAG2054.jpg

DSCN3733.jpg

  • Hogy a gazdasági statisztikák ne fessenek olyan rosszul, mindenkinek munkát kell adni. Ennek eredményeképpen egy-egy üzletben aránytalanul sokan dolgoznak, egy közepes méretű közértnek egy tucat alkalmazottja is lehet akár. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden olajozottan menne, a munkatársak általában nehezen találják fel magukat, legtöbbször az alapvető feladatok ellátásához szükséges 2-3 főn felüli munkaerő csak áll a polcok közt, mint a bálám szamara, vagy a raktárban rejtőzködik, esetleg a pult alatt csicsikál. Amúgy munkaidőben aludni itt egyáltalán nem gáz.

IMAG1777.jpg

  • Elkerülendő a további népességnövekedést, az indonéz kormány meghirdette a „2 anak cukup”, azaz a „két gyerek elég” programot. Két gyerek, egy szoba, két kerék. Indonézia népének nehéz ezt követni, hisz' a születésszabályozás itt még gyerekcipőben jár – sokan például úgy hiszik, ha a lány van felül, nem eshet teherbe.

És még sorolhatnám napestig, ha nem találtam volna rá az interneten időközben erre a lányra, aki minden héten tölt fel videókat érdekes indonéz szokásokról. Azértmég lehet, hogy pár hónap múlva ismét tollat ragadok, ha újfent megihletnek majd az indonézek. A következő bejegyzésem viszont egy újabb izgi úti leírás lesz...

 

Mikor kijöttem Indonéziába, a számtalan látnivaló közt két fő úti célom volt: a lamarelai bálnavadászok és a Banda-szigetek meglátogatása. Már előbbi kellemesen az Isten háta mögött van, utóbbi viszont nemcsak, hogy lelóg a térképről, de bő 200 kilométernyit kinn is van a nyílt tengeren. Aki viszont veszi az (egyébként nem csekély) fáradtságot, hogy eljusson ide, az út végén az elveszett trópusi paradicsomot találja. Tudom, ezt a "trópusi paradicsom" klisét már jó párszor elpuffogtattam itt, a Maluku tartományban található Banda-szigetek azonban eddig tán minden általam látott attrakcióra rávertek. Hogy miért? Mert – véleményem szerint – itt megtalálható szinte az összes dolog, ami Indonéziában vonzó lehet:

  • messze van mindentől, turista viszonylag kevés, az a kevés pedig általában jó fej

  • csodaszép természet, zöldellő dzsungelek, pálmafás-fehérhomokos partok

  • kristálytiszta tenger, lélegzetelállító vízalatti élővilággal

  • iszonyú kedvesek a helyi emberek, főleg, ha beszélsz indonézül

  • a kis szigetek lebilincselő kulturális/történelmi háttérrel rendelkeznek

  • ár/érték arányban nagyon ott van (magyarul: olcsó)

  • és még egy külön bejáratú vulkánszigete is van!

IMG_8613.jpg

A nyájas olvasóban felmerülhet akkor a kérdés: ha tényleg olyan remek hely ez, miért nem sereglik ide boldog-boldogtalan vakációzni? A választ pár sorral feljebb már elejtettem: mert iszonyat idegtépő az idejutás procedúrája. Első körben Ambon városába kell befutni, ami Jakartától keletre laza 2400 kilométerre található (légvonalban) – ez még viszonylag lazán teljesíthető egy cirka 4 órás repülőúttal. Innen két lehetőség van továbbmenni:

a) 18 üléses kisrepülővel újabb 1,5 óra kéjút a Banda-tenger felett Bandaneira apró repteréig. Ez korántsem annyira sétagalopp, mint amennyire annak hangzik – az Ambon-Bandaneira repülőutat valamiért minden évben más légitársaság kapja meg, a szolgáltatás olyan, amilyen, a menetrend változékony, heti egy, kettő, időnként három járattal, amire nem lehet előzetesen jegyet foglalni online, csak a helyszínen. Ha az időjárás nem megfelelő (értsd: fúj a szél), akkor a kisgép el se indul. Ergo ha sikerül is jegyet szerezned, attól még korántsem biztos, hogy kijutsz/visszajutsz a Banda-szigetekre/ről. Olyan is előfordul, hogy karbantartásra hivatkozva a gépek pár hétig/hónapig nem járnak (a mi látogatásunk esetében is így volt ez). Hab a tortán, hogy a sziget földrajzi adottságai miatt a kifutópálya Bandaneirán túl rövidre sikeredett, így hát hiába van jegyed, és hiába van jó idő, még mindig bőven van min izgulni...

b) Ha sikerül kiigazodnod a menetrenden (nem könnyű!), felkucorodhatsz az indonéz nemzeti komphajós társaság, a Pelni egyik hajójára, ami megáll Bandán. Ezeket is jól kell kifogni, mivel a menetrendet és az egyes hajók útvonalát szeretik folyton-folyvást átvariálni, szóval naprakésznek kell lenni. A Pelni általában életciklusa vége felé járó, leharcolt német utasszállító hajókkal operál, s mivel a kutya nem nézi, hányan váltottak jegyet egy-egy útvonalra, a 2-3 ezer főre maximalizált lélekvesztőkre általában kétszer-háromszor ennyi sokjóembert is felpaszíroznak. A biztonsági előírások betartása – a többi indonéz utazásszállító/logisztika céghez hasonlóan – a Pelninek sem erőssége, szóval nem ritka a tűzeset, elsüllyedés meg hasonló bakik. Ja, és a hajók – az útvonaluk hosszúságától és "vadregényességétől" függően – általában hajlamosak késni picit (8 óra, 2 nap, ilyesmik). Bandát amúgy átlag kéthetente ejti útba egy-egy Pelni hajó.

(BÓNUSZ: c) a saját jachtodon odahajózol valahogy. Mi találkoztunk is ilyen holland nyugerekkel, akik ezt csinálták, meg is fogadtam, hogy ha nagy leszek, nekem is lesz jachtom.)

A fentiekből körülbelül már kisüthető, hogy Bandára főképp azok mennek, akiknek nagyon sok idejük van, vagy felettébb elhivatottak. No de lássuk, én és bájos segítőm, Évi, hogy jutottunk el olcsójánosként a rejtett édenbe!

maluku.jpg

Makassar tranzit

Jómagam első körben Makassar városába repültem Malangból, egy új társaság az Expressair jóvoltából ("új", értsd: felvásárolták valahonnan a Jura-korszakból visszamarad csotrogány Boeing-eket, melyek fedélzetére felbérelték azokat a sztyuvardesszeket, akiket máshonnan már kirúgtak, mert elmúltak 93 évesek. Mégis szeretjük az Expressair-t, mert olcsón repülnek Kelet-Indonéziába!). Makassar-ban volt laza 18 órám hajnali 3-as a csatlakozásig Ambon-ba, amit leginkább reptéri alvással szerettem volna tölteni, lévén pár hónapja már jártam Makassar-ban, és akkor nem tett rám túl jó benyomást, így nem kapálóztam nagyon a városnézés után.

A repülőn azonban összeismerkedtem három kedves építész hölggyel, akik egy konferencián voltak Malangban, és most épp hazafelé igyekeztek Sulawesi-re. Pár perc bájcsevej után egyikük felajánlotta, hogy a férjével szívesen körbevisznek egy városi szafarira Makassar-ban, én pedig nem nagyon ellenkeztem, mivel végsősoron nem volt nagy kedvem az egész napos reptéri hegesztéshez (szó szerint, ugyanis a légikikötőt éppen felújították). És micsoda remek napot töltöttünk együtt: elhoztuk a kislányukat a suliból, rokonokat látogattunk, elmentünk a tengerpartra, hangulatos zugkajáldákba helyi specialitásokat kóstolgatni (nagy kedvencem lett a "Titi tészta" valamint az elsőre nem túl bizalomgerjesztő "epe" névre hallgató süti), sőt még imádkoztunk is egy szupermodern mecsetben. Szóval köszönet Aisya és Hartono, Allah tartson jómódban Benneteket!

Kota Ambon

Éjjel aztán megérkezett Évi gépe is, egy röpke reptéri pálinkázás után indultunk is tovább a hajnali járattal Kota Ambonba, Dél-Maluku legnagyobb városába. Malukuról (más néven a Molukkák, leánykori nevén a Fűszer-szigetek), ami kb. ezer kisebb-nagyobb szigetet foglal magába, nem mondható el, hogy unalmas történelme lenne. A "sötét középkorban" arab, maláj és kínai kereskedők hajóztak errefelé sűrűn, a 16. századtól viszont a portugálok, az angolok és hollandok is megjelentek, brutális kolonizálást és hittérítést vezényelve le. A második világháború alatt egy rövid időre még a japánok is beszálltak a buliba. Ezek után nem is csoda, hogy szegény helyiek szerettek volna végre függetlenek lenni kicsit: 1950-ben Ambon és környéke lakossága kikiáltotta a Dél-Malukui köztársaságot, amit végül a frissen megalakult Indonézia (némi cinizmussal élve tehát: "Jakarta és a haverok") nem ismert el és jól bekebelezett.

A sztorinak itt még koránt sincs vége. 1998-ban egész Délkelet-Ázsiát valutaválság sújtotta, s ekkor vesztette el hatalmát Suharto is, Indonézia addigra már több, mint három évtizede regnáló elnöke. Az effektíve katonai diktatúrával operáló Suharto bukását országszerte zavargások követték. Maluku azon kevés tartományok egyike, ahol a keresztény és a muszlim lakosság aránya nagyjábból egyenlő – a '98-as válság és politikai instabilitás pedig remek melegágya lett a vallási ellentétek kiélesedésének. Végül '99 januárjában Ambonban egy keresztény buszsofőr (micsoda jelző!) és muszlim utasa(i) közt kirobbant a balhé, ami órákon belül többszáz fős utcai harccá duzzadt, hogy aztán évekig húzódó, az egész tartományra kiterjedő vérgőzős dzsiháddá fajuljon. Ezen időkben Ambon kb úgy festett, mint anno Szarajevó. Pár évvel ezelőttig a hatóságok határozottan nem ajánlották a Malukuba, különös tekintettel az Ambonba történő látogatást.

IMG_7857.jpg

Hát ilyen helyre érkeztünk. A vallási konfliktus mára a múlté, már el lett szívva a békepipa, az egykori heves harcokra már nem sok minden emlékeztet, bár az eléggé szemet szúrt, hogy a iszonyú sok a rendőr és a gépkarabéllyal meg gránátvetővel (!) flangáló katona. Persze az is lehet, hogy csak a repteret őrizték túlzottan, vagy a közelben volt a laktanya, vagy valami ilyesmi. Ahogy beszálltunk a helyi tömegközlekedési eszközként használt kiszuperált piros puttonyos autók egyikébe, a többi utas azonnal elkezdte citálni nekünk, heves bólogatások közepette, hogy milyen jó, hogy jöttünk, s hogy Ambon milyen biztonságos már, a muszlimok és a keresztények mekkora tesók, stb. Na, számomra ebből derült ki, hogy azért itt koránt sincs még minden rendben. Akárhogy is, az emberek velünk végig aranyosak voltak, és úgy tűnt, egymással is (túlságosan) azok.

Ambonban újabb angyalokkal ajándékozott meg minket a sors, Norris és családja személyében, akiket a Couchsurfing-en keresztül ismertünk meg. Mindenkinek melegen ajánlom, hogy couchsurfiingezzen, ha Indonéziában jár, az indók halálosan bele vannak buzulva minden online közösségépítős/barátkozós dologba, ilyenformán a a CS is elképesztően aktív és effektív errefelé. Norriséktől nem csak ingyen szállást, kaját és útbaigazítást kaptunk, hanem bepillantást is nyerhettünk a helyiek életébe, és még pár sztorit is szolgáltattak a múltbeli lázongásokról, a keresztény oldalról nézve. Szóval Norris és családja, a Jóisten tartson jómódban Benneteket!

IMG_8664.jpg

A kikötőbe érve meginterjúvoltuk a hordárokat, plebejusokat és a maroknyi már ott várakozó hozzánk hasonló bulé turistát, mikor fut be a délután négyre kiírt hajó a Banda-szigetekre. A válaszokat átlagoltuk, a végeredmény este 11. Így hát felkerekedtünk megnézni Ambon városát. A feltehetőleg legérdekesebb látványosság, a Fort Amsterdam erőd le van zárva, mert katonai bázist csináltak belőle. Az elmúlt másfél évtizedben pedig a komplett belvárost szétlőtték, így nagyon régi épületek sincsenek, vannak viszont újak s szépek, meg egy szép nagy füves főtér, ahol folyton koncerteket tartanak. A kormány remek ötlete ugyanis az volt, hogy a különböző vallásúakat a zenén keresztül hozzák össze – kapott is Ambon egy új jelzőt a városmarketing keresztségében: "The city of Music"! Hajrá, Ambon underground! A kevésbé muzikálisok a főtér mellett újonnan felállított World Peace Gong-gal fotózkodva élhetik át a világbéke hangulatát. Még magyar zászlót is találtunk rajta! Na, vajon kiszúrjátok a képen? Fun fact egyébként, hogy az indonéz Világbéke Gong ikertestvére - rendesen indonéz feliratokkal meg minden - nem máshol, mint Gödöllőn lelhető fel.

IMG_7869.jpg

Pelni - A Titanic-ot megszégyenítve

Esteledett, vasárnap lévén Norris a templomba indult és elbúcsúzott tőlünk, mi pedig karaoke bárok, zálogházak és éjszakai pillangok közt visszabattyogtunk a kikötőbe. Eddigre már népes (kb ezer fő) utazóközönség gyűlt össze a váróteremben és környékén (plusz az ilyenkor szokásos kávé, cigi, stb árus slepp, bámészkodók, és a többi). Az összkép engem leginkább a Sziget fesztivál mínusz mittudomén hányadik napjára emlékeztetett, amikor a német punkok már kinn kempingeznek a járdán a K híd előtt, és várják a kapunyitást (persze a nyári naptól vörösre égett germánok helyett itt láncdohányos indonéz atyafiak alkották a tömeget). Éjfél körül befutott a 7 emeletes Pelni cirkáló, és megkezdődött a szimultán fel- és leszállás. Hogy a Sziget fesztiválos hasonlatnál maradjak, ez a procedúra kb úgy festett, mintha a fent említett német punkoknak valaki szólt volna, hogy a szűkös K híd túloldalán a Die Toten Hosen autogramokat és ingyen fröccsöt osztogat, de csak 5 percig, ezért mindenki azonnal rohanjon...

Az indonézeknek nem erőssége a rendszerezett sorban állás és a jól szervezettség. A több ezer ember ugyanazt az egy, kb másfél méter széles lépcsőt (tyúklétrát) használta a fel- és leszálláshoz (mondanom sem kell a két, ellentétes irányú mozgás egyszerre zajlott le), ami egy ízben szét is esett az iszonyatos embertömeg meg a mindenféle irányból érkező erők alatt. Az egyébként jámbor és barátságos indonézek most lökdösődő, verekedő vadállattá változtak (apropó, Indonéziát megválasztottak a világ legbarátságosabb országának, igyekeztem erre gondolni felszállás közben, és nem arra, hogy ebben a kontrollálatlan káoszban fortyogó embertömegben, ahogy nyomulunk előre, akár a szememet is nyugodtan kilophatja bárki). Nem sokat könnyített a cudar helyzeten, hogy mindeközben a kikötő hordárjai minden erejükkel megpróbáltak keresztültolakodni a teljesen zárt embertömegen, hogy aztán nem sokkal később csomagokkal megpakolva (pl: hűtő, csap, bicikli, kétszer méterszer másfél méteres doboz, stb) jöjjenek vissza a tömeggel szemben hadonászva. Egy szó mint száz, a fedélzetre jutáshoz szükségem volt a tínédzser korom meghitt Slayer koncertjein szerzett pogózási tapasztalatra. Az elképesztő húsdarálóban lehetetlen volt fotózni, de a históriások valahogy így dokumentálták az eseményt:

nándor.jpg

Éva viszont szőrén szálán eltűnt a beszállás káoszában. Elszántan kerestem keresztül-kasul a dugig tömött hajó összes emeletén (iszonyú tömeg, bűz, emberek hevernek minden talpalatnyi helyen), de hiába minden Leonadro DiCaprio-t megszégyenítő erőfeszítés, csak nem leltem. Végül kijutottam a fedélzetre, itt legalább nem volt (annyira) büdös, találtam egy pici helyet magamnak egy szemetes és egy pápuai család közt, itt megvackoltam magamnak, és aludni próbáltam, de nehezen ment, mert minduntalan csótányok szaladoztak rajtam. Valahogy aztán csak eltelt a 8 órás kéjutazás, és zarándokutunk ötvenedik órája környékén végre kikötöttünk a Banda-szigeteken (már a hajóról láttam, hogy csodás ez a hely!). A kikötőben a helyiek kiöltözve, zenés műsorral köszöntötték az érkező hajót. Hogy ez azért volt-e, mert akkora szám, hogy ide néha egy-egy bárka befut a Külvilágból, vagy azért, mert a komppal jött valaki fontos ember, azt sajnos nem tudtam kideríteni, ugyanis minden erőmmel Évát lestem a kikötőben. Végül meglett, mind kiderült, a hajónak volt egy "rejtett" moziterme, és ő ott szendergett... Ez a kép már Bandaneira kikötőjében készült:

IMG_8606_1.jpg

No, akkor most essen végre pár szó a Banda-szigetekről is. A csoportba kb tíz, bájos és zöld sziget tartozik (Bandaneira, Banda Besar, Hatta, Ai, Rhun, Pisang, Gunung Api és még pár kisebb föld/szikladarab), az összlakosságuk 15 ezer fő. A jelenlegi közigazgatási központ Bandaneira falucska (kisváros?) a hasonló nevű szigeten. A szigetek Ambontól 200 km-re dél-keletre fekszenek, a találó nevű Banda-tengeren. Szóval egy világtól elzárt kis kommunába érkeztünk. Kb egy hetet terveztünk eltölteni itt, és ezen idő alatt a lehető legtöbbet magunkba szívni, ezért az az ötletem támadt, hogy kezdjük önkéntes száműzetésünket ne a főszigeten kezdjünk (hogy aztán elkényelmesedve itt ragadjunk), hanem a félreeső Pulau Ai-on. Még a Pelni hajón pacsiztunk le Yuki bácsival, aki az amboni Pattimura egyetemi műszaki karán tanít, amatőr rádiós, s rendszeresen jár Bandára "rádióadást sugározni", ő ajánlotta Ai szigetét. Újabb két óra hajóút mostmár se nem oszt, se nem szoroz. A "helyijáratos" kishajók Ai-ra egy piciny kis mólóról indultak, fel is huppantunk az egyik bárka tetejére, és élvezni kezdtük a reggeli napot, a kikötői forgatagot, a türkiz tengert és a dimbes-dombos, buja, zöld szigeteket. Egy-két órát biztos elhimbálóztunk, mire a hajó útnak eredt, ugyanis bevártunk minden piacozó nénit és bácsit. Sebaj, addig is spanoltunk a helyi öregekkel, és mire odaértünk, már kb mindent tudtunk Pulau Ai-ról és lakóiról.

IMG_7887.jpg

Pár nap Pulau Ai-on

A Jóisten és Allah egyszerre áldja meg Yuki bátyót amiért ide küldött minket! Ez az Ai valami hihetlen, csoda, hogy ilyen hely létezik. Egy szem falu van rajta, alig ezer lakójával, mindenki irtó kedves. Turista alig van (Bandán tartózkodásunk alatt elvileg már javában tombolt a főszezon, Ai-on rajtunk kívül mégis csupán csak egy ötfős német bagázs volt), konkréten a szigeten fellelhető néhány szálláshely versengett értünk. Még alkudni se volt pofánk: megkaptunk egy egész vendégházat fejenként 100ezer rúpiáért (1900 ft), napi háromszori bőséges kajával, piával, házi könyvtárral, snorkel felszereléssel stb. A helyiek hálásak voltak, hogy tudunk indonézül, a falu vezetője (kepala desa) esténként mindig átjött dumcsizni, (Pak Yusuf a neve, nála is meg lehet szállni amúgy) a boltos és férje kioktatott helyi gyógynövényekből, egy halász pedig kölcsönadta a csónakját. Na és persze az állandó gyereksereg is igen érdeklődő volt. A kikötőtől pár métert beúszva azonnal világbajnok korallzátonyok, hatalmas halakkal (nem is mertünk odaúszni, hihi). És a verandán ücsörögve ilyen volt a kilátás:

IMG_8083.jpg

Apropó, házi könyvtár. Mivel sok dolgunk a nézelődésen, úszkáláson és vad napozáson túl nem volt Bandán, olvasgattam kicsit a szigetek tényleg lebilincselő történelméről. Ezt most megpróbálom zanzásítva előadni itt. Ma már kevesen tudják, de a Banda-szigeteknek hatalmas kereskedelmi jelentősége volt évszázadokon keresztül, szinte kizárólag csak itt termett meg a fűszernövényként világszerte előszeretettel fogyasztott szerecsendió. Eleninte kínai, maláj és arab kereskedők boltoltak Banda népével (utóbbiak a szerecsendiót aztán tovább értékesítették velencei kalmároknak, innen a név is, ugye). A 16. században azonban befutottak az európai felfedezők, sorrendben a portugálok, hollandok és az angolok, akik már szerettek volna kizárólagos kereskedelmi jogot a szerecsendió felett. Ez annyira nem tetszett se a helyieknek, se a versenytársaknak, meg is kezdődött hamarosan egymás gyilkolászása. A bandaiakat még viszonylag könnyű volt fejlett európai fegyverekkel leöldösni, egymással viszont nehezen bírtak. Így aki csak tudott, erődöket épített valamilyen szigeten – még egy pont az utókor turizmusának, a szigeteken kóborolva nagyon izgalmas belefutni a dzsungellel benőtt több száz éves romokba, meg a mindenütt szanaszét heverő ágyúkba.

Az erődök létrejöttével aztán a 17. században végképp beállt az évszázados csiki-csuki állapot a szigeteken. Egy példa: az angolok elfoglalták Run szigetét, ezért a hollandok a szemközti Ai szigeten kiképezték az őslakosságot, hogy vissza tudjanak verni egy esetleges angolt támadást a sziget ellen. Ez így is lett, az Ai-lakók pedig ezen a sikeren felbuzdulva a hollandoknak is nekimentek és kinyírták őket. Persze ezt a németalföldi flotta nem hagyta annyiban, visszajöttek erősítéssel, és mind egy szálig mindenkit leöltek Pulau Ai-on, a kiirtott lakosság helyére pedig Jáváról hozott rabszolgákat telepítettek. És így tovább. Aki tehát szerecsendiót tesz a krumplipürébe otthon, emlékezzen meg a sokezer emberről, aki életét vesztette e fűszernövény miatt!

IMG_8006.jpg

1667-ben aztán a britek megunták, és a bredai békszerződés keretében a hollandoknak adták Pulau Run-t, cserébe azoktól megkapták az Amerika partjainál lévő, jelentéktelen kis szigetet, New Amsterdam-ot, amit aztán az ángliusok átneveztek Manhattan-re. Mint utólag kiderült, az angolok jó vásárt csináltak. Annál is inkább, mert a 19. század elején a britek még egyszer visszatértek Bandaneirára, és elfoglalták azt. A hollandok nagyon hamar visszafoglalták, viszont ez a kevés idő elég volt a briteknek arra, hogy kiássanak néhány tő szerecsendiót, és azt sikeresen átültessék Ceylon-ban. Így aztán a különleges fűszernövényt sikerült máshol is meghonosítani, a Banda-szigetek pedig effektíve értéküket vesztettét, de azért a hollandusok maradtak a huszadik század közepéig...

Megemlékezve a történtekről, a párszáz fős Pulau Run-on van is egy Jalan Manhattan, avagy Manhattan utca nevű megasztráda. Hogy New York-ban van-e Pulau Run Avenue, azt már nem tudom.

Banda persze nem csak a szerecsendió termesztésére volt jó a hollandoknak, félreeső jellege miatt remekül lehetett idei politika foglyokat száműzni. Számos indonéz értelmiségi húzott le itt évekig kényszerpihenőt, a legismertebb közülük Muhammad Hatta, 6 évig élvezte a helyi vendégszeretetet. Később a független Indonézia első alelnöke lett (és el is neveztek róla egy szigetet Bandán). Hát ilyen események zajlottak le a zsebkendőnyi Banda-szigeteken. Tovább nem akarom untatni a nyájas olvasót, akit ennél is bővebben érdekel a sztori, annak javaslom Willard Anderson Hanna "Indonesian Banda" c. könyvét elolvasásra.

IMG_8108.jpg

Pár nap Bandaneirán és környékén

Ha az egész Banda-szigetcsoportból csak Pulau Ai-t látjuk, szerintem már akkor is megérte volna ideutazni. Pedig a többi sziget se épp matyó hímzés, azt váltig állíthatom. Ai után Bandaneira szabályosan nagyvárosként hatott, pedig nyugis kis falu ez is – igaz, facilitásait nézve nagyobbat homorít a többi szigeten található településeknél: kikötő, kórház, iskola, ja és még fehér homokos játszótér is van. Központi szerepe miatt telis tele van koloniál stílusú építészeti emlékekkel. Többek közt a postahivatal is egy ilyen épületben található, mikor bementünk képeslapot feladni (karácsonyra remélem, hazaér), a postás bácsi büszkén mutogatta nekünk még a rácson lévő lakatot is: "Lássatok feleim szümtükkel, itt még a lakat is 350 éves!". Való igaz, a bácsi se volt sokkal fiatalabb. Bandán megállt az idő.

IMG_8577.jpgIMG_8600.jpg

A szállás Bandaneirán borsosabb, mint Ai-on, itt már kemény 2500 hufettának megfelelő rúpiát kellett kicsengetni a szállás-ellátásért, jóllehet, az egyik legjobb vendégház legmenőbb szobájában kaptunk helyet, nem akármilyen kilátással itt is.

IMG_8404_1.jpg

Érdemes átmerészkedni Banda Besar-ra is, a szigetcsoport legnagyobb tagjára. Közel van, a helyijáratos bárka pont annyi idő alatt vitt át, ami elég volt arra, hogy a kapitány kölkeivel közösen a hajó tetején ücsörögve elfogyasszunk egy zacskó instant tésztát nyersen.

IMG_8366.jpg

Banda Besar-on voltak/vannak a legnagyobb szerecsendió-ültetvények. Jó lehet ezeken az ültetvényeken sétálgatni, viszont nekünk pechünk volt, ránk szakadt az ég, és emiatt ráadásul fotózni sem tudtunk. Sebaj, vigaszdíjul itt egy kép arról, ahogy a felvágott szerecsendiót szárítják a járdákon:

IMG_7977.jpg

Ezen a ponton szeretném megköszönni Évinek, hogy elkísért a Banda-szigetekre. Nagy mázlimra Évi tradicionális gyógynövényekről tanul a közép-jávai Semarangban, így nagyon otthon van a mindenféle fákban-bokrokban, és azonnal mondta mindenre, hogy mi, és mire jó. A Fűszer-szigeteken meg ugye különösen jól jönnek az ilyesfajta szuperképességek.

Az egyik magaslatra felkaptatva megtaláltuk a Fort Hollandia elég ramaty állapotban lévő romjait, ahonnan még a rossz idő ellenére is elég vagány panoráma nyílott. Nagyon érdekes egyébként, hogy az elhagyatott erődöket a helyiek fokozatosan visszafoglalták, és a falvak nemcsak köréjük, hanem beléjük is épültek – az egykori "várudvarok" területén most házikók állnak, vagy kukoricát vetnek belé, de minimum bocikat legeltetnek bennük. Lefelé kaptatva pedig egy szimpatikus csóka invitált be magához szerecsendióból főzött kávéra, ami állítólag nem élénkítő, hanem nyugtató hatású, és az állapotos asszonyoknak is külön ajánlott. A fazonról meg kiderült, hogy vannak rokonai Hollandiában, és már kilencszer járt Európában – ezt se gondolná az ember egy kvázi elhagyatott szigeten. Hanem aki csak egy napra akar átjönni Banda Besar-ra, az még sötétedés előtt menjen vissza Bandaneirára, ugyanis este már nincs közhajó. A szemerkélő esőben így kénytelenek voltunk egy halászbárkát charterelni, ami még így se volt olyan drága, de azért szívesebben költöttem volna ezt a pénzt inkább mondjuk Turbo rágóra.

IMG_8373.jpg

Gunung Api, a háztáji metálvulkán

Avagy Banda vulkánszigete. Miért háztáji? Mert nagyon közel fekszik Bandaneirához, ha többet gyúrtam volna, talán megdobhattam volna kővel a vendégház erkélyéről – a csónakos 100 forintért visz át. Miért metál? Mert 666 méter magas.

IMG_7932.jpg

Ez Indonézia "átlagos" vulkánjaihoz képest semmi, mégsem olyan könnyű megmászni ám. A szám csalóka, mert a mászást ugye nulla méteres tengerszint feletti magassátgól kezded (ezzel szemben pl a 3000 méteres Merapi alaptábora 1700 méteren van). A táv jó kétharmadát a dzsungelben kell metenni, ötvenmillió százalékos páratartalomban, az utolsó harmad meg laza vulkanikus köveken történő visszagörgésről szól. A feljutás mégis jócskán megéri a kétórás kínszenvedést, mert a csúcs környékén (de igazából egész úton felfelé) szemet gyönyörködtető látványt élvezhetünk.

IMG_8438.jpgIMG_8499.jpg

Az utoljára 1988-ban kitört tűzhányó legmagasabb pontjáról Banda minden szigetét látni lehet. Íme, így néz ki Pulau Ai és a Manhattan-ra elcserélt Pulau Run a magasból:

IMG_8498.jpg

Előre figyelmeztettek minket, hogy tartalékoljunk kraftot a leereszkedésre is, mert az még kimerítőbb lesz. Mi azonban a gatyafékes módszerrel oldottuk meg a gordiuszi csomót lefelé menet, ami nagyon mókás volt, igaz, párszor felborultunk és kisebb lavinákat is sikerült egymás nyakába zúdítani időként. Illetve ha a Tisza cipőm beszélni tudna, lehet, hogy nem áradozna annyira ez után a túra után, mint jómagam.

Na és mi van a víz alatt?

És a java még csak most jön! Bandát ugyanis elsősorban nem a víz feletti, hangem a víz alatti csodákért szokták felkeresni. Indonézia (és a világ) egyik legjobb állapotban lévő korallzátonyait rejti itt a víztükör, és csak úgy hemzsegnek a különböző színű és nagyságú halak, ráják és társaik. No meg a cápák. A leggyakrabban előforduló szirti cápa állítólag nemigen veszélyes az emberre, én azonban kiskoromban túl sokszor láttam Spielberg filmklasszikusát, és ez indokolatlanul óvatos duhajjá tett.

A Banda-szigetekkel kapcsolatban szokták mondogatni, hogy itt a snrokelezés is akkora élmény, mint máshol egy rendes palackos merülés (és nyilván a merülés még orgazmikusabb). Jómagam Csóringer Mátyásként még nem próbáltam a búvárkodást, viszont aki szimpatizál ezzel a sporttal, annak szívből ajánlom, hogy azonnal adja el otthon a malacot meg a Ladát és kezdje el tervezni az útját ide. Vízalatti fotókkal sajnos nem tudok szolgálni, lévén nem volt nálunk ehhez szükséges kamera, de szemléltetésnek talán jó lesz ez a videó:

Snorkelezni effektíve bárhol lehet Bandán, a víz mindenütt tiszta és érdekes élővilággal teli, csak beugrasz és sutty. Vannak persze helyek, ahová magadtól nem tudsz kiúszni, ide el tudnak vinni csónakkal a helyiek. Mi is csatlakoztunk egy ilyen expedícióhoz az egyik nap, meg is látogattunk vagy 4-5 vízalatti bámészkodó helyet. Egy alkalommal Évi egész messzire úszott a hajótól, én meg a fedélzeten maradtam és jót beszélgettem a halászból ideiglenesen expedícióvezető kapitánnyá avanzsált fószerrel a kvantumfizika rejtelmeiről és a századfordulós tadzsik költészetről. Egyszer csak látom, Évi bőszen integet. Visszainteget neki, gondoltam biztos valami szépet talált a víz alatt, milyen rendes, hogy a mi figyelmünket is felhívja rá. Aztán pár perc múlva látjuk, hogy még mindig integet, hát odaevickéltünk a hajóval: persze Cápali körözött körülötte.

IMG_8555.jpg

Hazaindulás előtt, hogy teljes legyen az élmények listája, egy jó kis vihar is elcsípett bennünket. Szerintem nem lehetett vészes, de szárazföldi patkányként azért eléggé szorult a seggem, hogy vajon visszaérünk-e egy darabban, miközben a villámok csapkodtak a környékén, a hajót meg dobálták a hullámok. (De valószínű csak én vagyok beszari, és a cápák tényleg nem veszélyesek, nehogy ez elvegye bárki kedvét attól, hogy ide jöjjön!)

IMG_8570.jpg

Sorolhatnám még az élményeinket napestig, de már így is túl hosszúra nyúlott ez a poszt. Ráadásul úgy érzem, nem töltöttünk elég időt Bandán, még egyszer ennyit gond nélkül lehúztam volna ott. Ki tudja, tán azt se bánnám, ha valami hatalom egyszer Bandára száműzne.

Kelet-Indonéziáról amúgy egy remek és informatív weblapot üzemeltet egy másik magyar utazó. A fotók Bandáról pedig a szokásos facebook oldalon, ITT.

IMG_8031.jpg

Bő egy évvel ezelőtt, mikor útjára indítottam a Zolindonézia blogot, nem azt a címet adtam neki, hogy „Egy év Közép-Jáván”, hanem hogy „Valamennyi idő Délkelet-Ázsiában”. Már kiutazásom előtt éreztem, hogy tetszeni fog nekem itt, ezért is voltam ilyen nagyvonalú a hely- és időhatározók használatakor. A történtek pedig ezt igazolták, az elmúlt eseménydús hónapok alatt Yogyakarta környékén túl bejártam Indonézia néhány távolabbi sarkát is, mi több, még az országhatáron kívülre is ellátogattam pár hét erejéig.

Aztán letelt az egy éves ösztöndíj, és itt álltam, megannyi élménnyel és a megszerzett indonéz nyelvtudásommal gazdagabban, de valamiért mégis úgy éreztem, hogy még csak félmunkát végeztem. Így hát elhatároztam, hogy maradok még egy darabig, és szerencsét próbálok – ezúttal a katedra másik oldalán. Most Indiana Jones-ként egyensúlyozom a tudományos élet és az egzotikus kalandok közt. S hogy ne váljon az élet unalmassá, Közép-Jáváról Kelet-Jávára költöztem.

IMAG2459.jpg

A meglehetősen ellentmondásos Indonézián belül Kelet-Jáva szerintem tán a legellentmondásosabb hely. A táj vadregényes: a régió területének jelentékeny része nemzeti park vagy tájvédelmi körzet, érintetlen dzsungelekből, vízesésből meg hasonlókból tehát nincs hiány. Ősi vulkánok meredeznek az ég felé, lélegzetelállító látványt kínálva. Itt található Jáva legmagasabb csúcsa, a 3600 méteres Semeru is (lásd a fenti képet). Alig várom, hogy megmászhassam. A tériszonyosoknak meg ott van Jáva déli partja, ami hemzseg az érintetlen, csodaszép tengerpartoktól. Némelyiken még úszni is lehet anélkül, hogy a ház nagyságú hullámok széttrancsíroznának a sziklákon.

SNV33088_1.jpg

A vadregényes tájért cserébe viszont az emberek is vadabbak egy-két fokkal. Az amúgy türelmes, lusta, sehova sem siető indonézek vérengző őrültekké válnak, ha bármilyen járművet adsz alájuk. S most, hogy Indonézia útjainak jelentékeny részét „bemotoroztam”, nyugodt szívvel állíthatom, hogy a közlekedési kultúra hiánya Kelet-Jáván ölti a legrémisztőbb méreteket. Valahányszor, ha 100 km-nél hosszabb túrára indulunk (tehát kb minden héten), MINDEN esetben látunk legalább egy balesetet. Sajnos nem egy halálos kimenetelűnek is sikerült már szemtanúja lenni. Az alábbi videó megtekintését tényleg csak erős idegzetűeknek ajánlom, rendes muszlim országként ugyanis Indonéziában kikockázzák a tévében a romlott nyugati filmekben gyakran feltűnő, lengén öltözött nők dekoltázsát, de kiloccsanó agyakat, leszakadó végtagokat meg kiomló beleket feltenni a youtube-ra, az tök oké: klikk (csak erős idegzetűeknek). A szuboptimális közlekedési viszonyoknak köszönhetően már három hét után sikerült elsajàtítani az, ami Közép-Jáván egy év alatt sem: folyékonyan káromkodok indonézül és jávaiul is.

Ugyancsak az érintetlen természet ellenpontjaként a nagyvárosok viszont kínosan túlnépesedettek. Kelet-Jáva fővárosa, egyben Indonézia második legnagyobb városa a mesés Surabaya, ötmillió lakosával. A helyiek körében a „Hősök városa”-ként becézgetett település nagy népszerűségnek örvend, az itt vívott számos csatának nagy történelmi jelentősége van, mi több, a múlt század '40-es éveiben az ország függetlenségének kivívásában is nagy szerepet játszottak a hős surabayaiak. Talán a háborúk kártékony hatása miatt néz ki Surabaya úgy, mintha egy ötmilliósra dagasztott Ózdra valaki atom- és bűzbombákat dobott volna. A metropolisz még egy dologgal büszkélkedhet: kevesen tudják, de nem is a hírhedt Thaiföldön, hanem itt, Surabayában van Délkelet-Ázsia legnagyobb piroslámpás negyede, a Dolly. A kínálat állítólag igen széles, úgy hírlik, még ukrán prostik is vannak. Ez egy szigorú muszlim országtól nem éppen kis teljesítmény! (és még egy pont Kelet-Jáva ellentmondásosságának)

Surabaya kulturált és békés alternatívája Kelet-Jáva második legnagyobb városa, a kb egymilliós Malang. Itt lakom én is most. Yogyakarta mellett ez az egyik legfontosabb egyetemváros Indonéziában. Földrajzi elhelyezkedése is ideális, egy völgyben fekszik, emiatt az átlagos hőmérséklet jó 5 fokkal az „indonéz sztenderd” alatt van. Akik tehetik (tehát a gazdag kínaiak), ideköltöznek Surabayából. Malang jóval kevésbé bulébarát, mint Yogya, de azért igyekszünk megtalálni a számításunkat, a társaság itt is remek, van egy szép házunk, ja, és két macska is hozzánk szegődött, Misterrr és Kitlerrrr. Mivel a kártyaolvasóm úgy fest, elromlott, ezért nem tudok róluk képet feltölteni, vigaszdíj gyanánt viszont itt egy szép kép egy másik környékbeli házikedvencemről:

SNV33052_1.jpg

Míg Közép-Jáván a tradicionális kultúra tisztelete, addig Kelet-Jáván inkább a futballhuligantizmus virágzik. Két legendás klubról beszélhetünk, az egyik a surabayai Bonek, a másik a malangi Arema – előbbi nyilván a hősi megapoliszban és vonzáskörzetében népszerű, utóbbi pedig Malang és Kelet-Jáva „maradék” részén. Természetesen a két klub és rajongóik egymás ősi ellenségei, olyan szinten, ha egy surabayai rendszámú jármű leparkol Malangban, azt a lelkes Arema huligánok esetleg megrongálhatják. Vagy fordítva. A két csapat viszálykodásának az sem szab gátat, hogy nem is egy bajnokságban játszanak, ez itt senkit sem érdekel. Malangi lakos lévén jómagam természetesen Arema fan vagyok, illetve az Arema-jelenségnek vagyok jobban kitéve.

A legmenőbb arcok az Aremania huligánklubba gyűlnek, és szeretett csapatuk meccsei után/alatt előszeretettel gyújtanak fel éttermeket meg vernek szét dolgokat. Vagy néha kedvtelésből csoportosan részeg motoros száguldozást tartanak, zászlókat lengetve, forgalmi dugót okozva. Ilyenkor néha a jó öreg közúti balesetekben meghalnak közülük páran, eztán a maradék tagok a rá következő napokban az utcát elállva gyűjtést szerveznek az elesettek családjai megsegítése végett, és akkor emiatt van forgalmi dugó. Az Aremának amúgy többek közt saját rockzenekara is van, ami a csapatot ás Allah nagyságát dicsőítő himnuszok komponálásáért felel. Na és persze minden második ember Arema mezben lopja a napot. A legmenőbb persze az Arema becak (biciklis riksa), aminek büszke tulaja még a csapat jelképét, az fülbevalós(!) oroszlánfejet is megformázta egy ízléses dombormű képében, s ebben az sem zavarta, hogy ettől effektíve használhatatlanná tette a megélhetését szolgáló járművét.

IMAG2451_1.jpg

Hogy még nehezebb legyen a dolgom a beilleszkedéssel: a malangi fiatalság saját szlenget fejlesztett ki, aminek kb az a lényege, hogy a szavakat visszafelé kell mondani. Malang tehát Gnalam, a póló (indonézül 'kaos') 'soak' és így tovább, ergo nem elég, hogy már tudok indonézül „rákjárásban” is tudnom kell, jó meditáció.

A következő néhány bejegyzés tehát főleg Kelet-Jáváról fog szólni, a nyájas olvasók eztán majd innen/ide szeressék a blogot. Persze megéneklem majd még pár korábbi utamat is, ellátogatunk Indonézia pár távolabbi sarka felé is, na meg persze az eddig méltánytalanul halogatott Balira is vagy hatszor. Az érdekes indonéz szokásokat is már gyűjtöm egy újabb hasonló poszthoz.

Maradjatok velem Kelet-Jáván is, folyamatosan bővülő fotóalbum ITT.   

DSCF0594.jpg

Befejező részéhez érkezett az öngyilkos motoros túránkról írott naplóm. Lássuk, hogy jutottunk vissza Keletről Nyugatra! Aki lemaradt az előzményekről, ITT utánaolvashat.

12.nap: Alkudozás sárkányokra

A jól megszokott korai kelés után búcsút intettünk Frank bácsinak és népes családjának (tényleg tízenpáran laktak egy fedél alatt, a családfő meg se tudta mondani pontosan, hogy a jelenlévő puják közül ki a rokon/uncsitesó/fívér/nővér és kik a csak itt héderelő haverok), és délre ledaráltuk azt a maradék száz-egynéhány kilométert, ami még Flores szigetéből hátra volt a nyugati parton fekvő Labuan Bajo városkáig. Miért akartunk Labuan Bajo-ba menni? Mert ez az ugródeszka a környező csodás szigetekhez, a Komodo Nemzeti Parkhoz, ahol az ember a víz alatt és felett érintetlen környezetükben együtt bulizhat a világegyetem legrusnyább lényeivel, példának okáért a manta rájával, a vizibivallyal vagy a csak itt fellelhető komodói sárkánnyal.

DSCN3826.jpg

Labuan Bajo egy évtizede még csak poros halászfalu volt, azóta azonba a turisták felfedezték maguknak Komodó kincseit, s a település pikk-pakk felfejlődött, hotelek, éttermek, bárok nőttek ki a földből, a kikötő utcájában a fehérember-koncentráció immár Balival vetekszik. S persze minden második házikó turistairoda. Komodót és környékét ugyanis kismillió-féle módon meg lehet nézni, van egy- és soknapos hajótúra, egy sziget, sok sziget opció, búvárkodás, fedélzeten vagy bungalóban való alvási lehetőség, batyus bál vagy all inclusive kaja, elsüllyedős ladik vagy luxusjacht, satöbbi.

Két hét motorozással a hátunk mögött és kőkorszaki élményekkel megpakolva gurultunk be Labuan Bajo-ba fényes délben. A nagydarab ausztrál srácok és a nyararó amerikai családok közül eléggé kiríttunk a Bruce Willis-t megszégyenítő fizimiskánkkal (az én trikóm nem csak mocskos és szakadt, de még vérfoltos is volt, a korábbi esésem miatt), de a felvilágosult gondolkodású Labuan Bajo-iak nem tesznek különbséget fehér ember és fehér ember közt pusztán a kinézet alapján, minden turistát egyforma lelkesedéssel próbálnak legombolni. Minket is hamar elhalmoztak mindenféle ajánlattal (persze turisztikai értelemben csak), nehéz volt választani, főleg hogy közben illedelmes üzletemberek módjára telefonon illetve a felkarunk rángatásával zaklattak minket.

Be is menekültünk egy kínai étterembe, ahol remek ötletünk támadt, jelesül, hogy csavarunk egyet a szituáción. A déli nagymeleg miatt az étterem személyzete elment aludni (ilyen is csak itt fordulhat elő), viszont megengedték, hogy maradjunk és még kulcsot is kaptunk az ajtóhoz. Az asztalokat kicsit eltologattuk, és castingolni kezdtük a turistahiénákat, azaz egyesével behívogattuk őket az vendéglő zárt ajtói mögé interjúzni. Mindenki elmondhatta ajánlatát, miközben mi flegmán bólogattunk és jegyzeteltünk. Nagyom élveztem a helyzetet, de sajnos egyik ajánlat se volt az igazi, jellemzően rejtett költségeket tartalmaztak, általában nem kis tételben.

DSCN3818.jpg

Ekkor került elő a tárcám mélyéről Viggo névjegykártyája, amit még Yogya-i cimboráktól kaptam, akik korábban jártak Labuan Bajo-ban. Viggo-t felkeresve (nem volt nehéz, az étteremtől 20 méterre volt az irodája neki is) hamar kiderült, hogy ő a legjobb arc széles e vidéken, miután elbeszélgettünk és lejátszottunk neki a szokásos lemezt (nincstelen diákok vagyunk, nézd, még a trikóm is véres), az is kisült, hogy van egy olasz srác, aki nagyon el akar menni egy kétnapos all-inclusive komodói hajóútra, de nincs elég ember a fedélzeten. Így hát extra nyomott áron „nagy duzzogva” bevállaltuk, hogy hajónehezéknek állunk a paradicsomi expedíción. Viggo öröme is nagy volt ennek hallatán, fel is ajánlotta, hogy a túra előtt és után alhatunk a házában, és a felesége frissen fogott halat grillez nekünk, de csakis mert „indonéz diákok” vagyunk és mert Yogyakartától idáig jöttünk a névjegykártyáját lobogtatva.

Viggo és kiscsaládja (no meg a szomszédok) imádnivalók voltak, a hal után mind a tíz ujjunkat megnyaltuk, de nagyon nem mókáztunk sokáig, mert másnap hajnalban keltünk, hogy kihajózzunk a sárkányok földjére.

13. nap: Sárkányszex

Járművünk egy apróbb halászbárka-féleség, utasként hatan voltunk a fedélzeten (Ana és Catalina, román lányok, Luz és Tomi, Alesandro, a rejtélyes olasz srác, akiről nagyon hamar kiderült hogy jó fej és jómagam), ehhez járt még négy fő legénység 10-40 év közti kedélyes indonéz fickók személyében.

small_IMG_4292.jpg

Mesés türkizkék vízen pár óra hajóút után értük el Rinca szigetét, ahol sárkányleső túrára indultunk. Akkor itt és most ejtenék végre pár szót ezekről dögökről: a kizárólag Komodo és Rinca szigetén fellelhető komodói sárkányt hivatalosan csak 1910-ben fedezték fel, persze annak előtte is keringtek már pletykák a halászoknak köszönhetően a hatalmas hüllőkről. Bizony, a komodói sárkány nem éppen pici, akár 4 méteresre is megnőhet, harapása halálos mérget tartalmaz, de éles karmaival is széttéphet vagy akár agyonüthet a farkával. Remek úszó, gyors futó, fiatal korában még fára is mászik, bivalyt, őzikét és esetenként embert eszik. Ezek után érthető is, hogy minden turista le akar velük fotózkodni testközelből, nem?

A nemzeti parkba belépve először persze a szokásos fizetős procedúra fogadott – diák ár, fotó felár, fehér ember felár, alkudozás, kamera rejtegetés, stb. Na és persze kötelező vezetőt bérelni, amit itt kivételesen nem bántunk, elvégre a sárkányoknak meg egyéb veszélyes dögöknek otthont adó susnyásba készültünk egy három órás sétára. Bár erősen kételkedtem benne, hogy a villás végű bottal (és semmi egyébbel) felszerelt vadőrök tényleg le tudnák nyomni a sárkányokat éles helyzetben.

Rinca szigetén kb 1300 sárkány él vadon. Három kijelölt útvonalon lehet végigmenni, mi a leghosszabbat választottuk, értelemszerűen itt a legnagyobb az esélye sárkányt látni, ami vezetőnk szerint még így se lesz egyszerű feladat, ugyanis a fenevadaknak épp most van a párzási időszakuk, amit szeretnék a földbe ásott lyukaikban tölteni, a turisták kergetése helyett. A három kijelölt útvonalból mindegyik a vadőrök konyhájától indul. Hogy, hogy nem, itt mindig henyél pár lusta sárkány, akik a kajamaradékra utaznak. Erős a gyanúm, hogy a park személyzete szoktatta ide őket, nehogy már a messziről jött turisták úgy menjenek haza, hogy nem láttak egy gyíkot se. (A fenti képen, az oldal tetején ezek a naplopók láthatók)

DSCN3853.jpg

Sajnos a túránk nem jár sikerrel. Bár láttunk vízibivalyt, sasmadarat, makákót, széttépett madártetemet és gyík-kakit, sárkányt nem sikerült lesni. A természet szépsége és a panoráma kárpótolt azért, egyedül Alessandro lógatta csak az orrát, neki ugyanis gyerekkori álma volt, hogy testközelből csodálhassa meg a komodói sárkányokat, természetes környezetükben. Ilyen volt a feje, mint ennek a bivalynak, ni:

DSCN3851.jpg

A hajóra visszatérve derék matrózaink szuper ebédet főztek nekünk. Ezt külön kiemelném, lévén Indonéziában az ember ritkán eszik kiadósat és jót, sajnos. Friss hallal a bélünkben útnak indultunk a Pantai Merah, azaz a Rózsaszín Part irányába. Eme piciny sziget azért érdekes, mert valamiféle koralltörmelék keveredett a strand fehér homokjába, ettől rózsínes árnyalata lett. Mikor a partra úsztunk (ezernyi színes tengeri hal közt lubickolva), ott épp őzikék ugrándoztak jobbra-balra, és még egy szivárvány is volt az égen. Tiszta giccs.

small_DSCN0127.jpg

A rózsaszín beach után egy remekbe szabott rózsaszín naplemente következett. A nyílt vízen éjszakáztunk, arakot vedelve, kártyázva töltöttük az estét a fedélzeten. Matrózaink kitartóan fűtötték a társaságunk hölgytagjait, míg el nem jött mindenkiért az álommanó illetve ki nem dőltünk a piától.

DSCN3878.jpg

DSCN3908.jpg

14.nap: Már megint Jurassic Park

Másnap horgonyt vetettünk Komodo szigetén, ami nagyobb és elhagyatottabb, mint Rinca. Itt Alessandro már tutira akart menni sárkányügyben, és lefizetett egy vadőrt, hogy vigye be őt keresztül a szigeten parttól partig, a kitaposott túraösvényekről letérve. Olasz barátunk felajánlotta, hogy vele mehetünk, örülne a társaságnak, a kísérőt meg amúgy is kifizette már, szóval Tomival boldogan mondtunk igent és nekivágtunk az egész napos túrának. A munkamegosztás jegyében a lányok addig a hajónkkal visszamentek a rózsaszín tengerpartra pancsolni.

Nem találtunk könnyen kísérőt a bevállalós túrára, Alessandro-nak a legöregebb, legtapasztaltabb, legdörzsöltebb csókát kellett lefizetnie, csak ő volt hajlandó kötélnek állni. A fogatlan figuráról messziről lerítt, hogy a céhben valami különleges tisztsége van, ugyanis nem viselte a többiek zöld egyenruháját és bakancsát, ehelyett műszálas susogós melegítőben és kását kérő makkos cipőben vágott neki a tripnek. Alighanem a fenekét kicsíphették a kakimanók, ugyanis míg előttünk baktatott, folyamatosan azt vakarta a mackónadrágon keresztül.

DSCN3936.jpg

Egyébként egy rossz szavunk se lehetett az öregre. Pazar tájakon vezetett keresztül, hegyen-völgyön át. Egy emberfej nagyságú pókot is kiszúrt, akivel remek fotókat készítettünk. Valamivel nehezebb dolgunk volt a vaddisznók lefényképezésével, akik szép számmal képviseltették magukat az erdőben, és erőszeretettel csörtettek ki elénk, mintha az üdvözlésünkre igyekeznének. Egy alkalommal egy jól megtermett példány lefékezett előttünk, és egy végtelenül hosszúnak tűnő másodpercig elévődött azon, hogy vajon nekünk essen-e vagy elszaladjon vissza a susnyásba. Szerencsére az utóbbi mellett döntött, ennek köszönhetem, hogy még mindig itt vagyok, és megírhatom ezt a torokszorítóan izgalmas úti beszámolót, ugyebár.

DSCN3923.jpg

Akárhogy is, bő hat órás izgalmas túránk a végéhez érkezett, és még mindig nem láttunk egy sárkányt sem. Szegény Alessandro már épp búsulásra adta volna a fejét ismét, mikor a kísérőnk pisszentett egyet és az előttünk lévő tisztásra mutatott. Mi nem is szúrtuk ki elsőre, de bizony az egyik fa árnyékában egy kb három és fél méteres gyík pihengetett. Nagy volt az öröm, pózoltunk is vele erősen, amennyire a bátorságunk engedte. Hosszú percek után Gyík úr megunta a cukkolást, és a mellső mancsaira támaszkodva felegyenesedett – állítólag ez az idegesség, illetve a támadási készültség jele náluk – úgyhogy kereket oldottunk.

DSCN3965.jpg

A hajónk a sziget túlsó végén vett fel minket, kalandjainknak ezzel még korántsem volt vége. Elcsorogtunk ugyanis a „manta point” nevű helyre, ahol valamiért nagyon magas a plankton koncentrációja a vízben, ezért az óriási manta ráják szeretnek ott tanyázni. Én bőségesen megelégeltem volna, ha csak a fedélzetről nézzük a többméteres rusnya dögöket, de a matrózaink a manták láttán extázisba estek, és nekiálltak belökdösni minket a vízbe, „ússzatok velük!!” felkiáltásokkal.

A mantákkal való találkozás után még meg-meg álltunk mindenféle szigetek környékén úszkálni meg snorkelezni, végül Labuan Bajo felé kormányoztuk a hajót. Utunkat a már ismert szívárványok és hasonló jelenségek kísérték. Partra érve pedig Viggo várt minket, a felesége már sütötte az újabb adag halat nekünk. Micsoda emberek, micsoda emberek!

DSCN3992.jpg

15.nap: Hip-hop fesztivál a világ végén

Flores – és Komodó után a következő útba eső sziget nyugati irányban Sumbawa volt. Fel is préseltük testünket a reggel induló kompra, amiből úgy indonézesen az idő előrehaladtával délután induló komp lett. A kikötőben várakozva addig is elnézegettük a ráérősen a tengerbe szemetelő halászokat, meg a mindenféle egyéb népeket, akik jellemzően különböző állataik társaságában érkeztek a hajóra (apropó, a pénztárnál külön jegyet kell venni a kecskéknek, teheneknek, stb – mármint a gazdáiknak kell megvenni a jegyet, na- és minden állatfajra külön díjszabás van). A 6 órás út alatt nagyrészt a komp tetején szunyókálva igyekeztünk kitérni a „hello misterrr”-ek elől, vagy az óceánt és a környező apró szigeteket bámultuk nagy erőkkel.

DSCN4025.jpg

Sumbawa egy konzervatív muszlim sziget. A keresztény többségű NTT-n (Nusa Tenggara Timur, tehát Flores és attól keletre) igencsak megtanultuk értékelni, milyen az, amikor NEM kelt fel hajnali négykor a müezzin kellemes repedt fazék baritonján ordibálva a reggeli (?) imára buzdítván, így most, a szürkületet aláfestő „Allah akbar”-okat hallgatva nehéz sóhajtással vettük tudomásul: visszaérkeztünk a müezzinek világba. Azért így sem volt olyan szörnyű a helyzet, csodás hegyi utakkal (lásd fent) és egész túránk egyik legszebb naplementéjével ajándékozott meg minket Allah.

DSCN4041.jpg

A hosszúkás Sumbawa keleti oldalán található Dompu városában (jó az falunak is...) kapott el minket az esti fáradtság és szobát fogtunk egy kis panziófélében. Az ország ezen részén – ahogy már korábban is írtam – nincsenek nagy városok, inkább csak nagyobbacska falvak, és hát túl sok „mondernSÁG” meg metropolitan pezsgés sem jellemző ezekre a helyekre. Annál jobban meglepett, mikor kiderült, hogy hatalmas rap fesztivál zajlik tőlünk nem messze.

Hogy szereztem tudomást arról, hogy rap fesztivál van a szomszédban? Úgy, hogy a közönség jó része a szobánk falának a külső oldalához járt hugyozni. Kaptuk hát mi is a bőgatyát, én magamra öltöttem a véres trikóm is, és irány a buli! Maga a rendezvény tényleg elég menőre sikeredett, főleg a helyi körülményekhez képest. Minden volt, ami egy középiskolai tornateremben megrendezésre kerülő vad zsúrhoz kell: fények, DJ-k, freestyle, break. Yo!

Napi fun fact Sumbawáról: a „városi” tömegközlekedésre használt apró fogatos (2-6 fő befogadására képes) lovaskocsikat úgy hívják itt, hogy „benhur”.

DSCN4052.jpg

16.nap: Parasztfelkelés a kánikulában

Sumbawa kulturális és/vagy turisztikai jelentősége nem túl nagy. Főleg, ha a környékbeli szigetek – Lombok, Flores, Komodo, Bali – világra szóló turistacsapdáival hasonlítjuk össze. Ráadásul nekünk már a zsebünk is eléggé fájt az ürességtől, így nem nagyon akartunk sokáig maradni, csak keresztülvágtatni a szigeten.

Azért aki mégis útba ejtené és alaposabban bevizsgálná Sumbawa szigetét, az ne hagyja ki a Tambora vulkánt. Ez a tűzhányó 2850 méterrel emelkedik a tengerszint fölé, de alig 200 éve még 4200 méteres magasságával Indonézia akkor legmagasabb vulkánja volt. Mi történt azzal az 1400 méterrel? A Tambora 1815-ös kitörésekor egész egyszerűen szétrobbant, ezreket ölve meg. A légkörbe kerülő temérdek hamu egy évig az egész világon elhomályosította a napot, lecsökkentve a hőmérsékletet, ami miatt pl Európában is jócskán elmaradt a termés a megszokottól, ami nagyvolumenű ehínséghez vezetett. Ennek fényében úgy gondolom, mi a tegnapi rap fesztivállal egész olcsón megúsztuk a sumbawai katasztrófákat.

Ha valaki mindenképp meg szeretne halni Sumbawán, de épp sehol nem talál egy kitörni készülő készülő vulkánt, látogasson a Pantai Lakey nevű szörfparadicsomba, ahol profi hullámlovasok hívják ki maguk ellen a sorsot a toronyház magasságú hullámok tetején.

DSCN4076.jpg

Mi mindezet a csodákat kihagytuk, és a Sumbawa Highway nevű főútvonalat vettük célba. A Trans Flores Highway végigmotorozása után voltak némi fenntartásaink a „highway” kifejezés környékbeli értelmezését illetően, de e téren nagyon kellemesen csalódtunk Sumbawában. Remek, felújított aszfaltúton száguldottunk végig, míg egyszer csak egy érdekes útlezáráshoz nem értünk. Itt marcona katonák állták elénk, az úton keresztben meg mindenféle farönkök voltak ledobálva. Az obsitosok mosolyogva közölték, hogy forduljunk vissza, és a következő huszonpár kilométert inkább a főúttal párhuzamos kátyús földúton tegyük meg. Mikor ennek okát firtattuk, még szélesebben mosolyogtak, és nyomatékosították, hogy menjünk csak, menjünk, ne kérdezősködjünk. Ekkor megpillantottuk a farakások túloldalán a tüntető tömeget: bizony, egy faluban amolyan parasztfelkelés-féle alakult ki, dühödten ordibáló férfiakkal. Nem lehet egyszerű dolog Sumbawán lázadónak lenni, ugyanis iszonyú meleg van, és így az ember harci kedve hamar alábbhagy. Látszott ez a falusi rebelliseken is, szegények a déli napon egy ponyva apró árnyéka alatt tömörülve skandáltak enerváltan. Egyikük megpróbált egy műanyag kerti széket dobni a hatóságok felé, de a mozdulat lustára, elnagyoltra sikeredett, a szék másfél méteres repülés után a porban landolt.

A néhány kilométeres kerülőút végül ismét visszatorkollott a „highway'-be, mi pedig elhatároztuk, hogy némi frissítővel kényeztetjük magunkat, az átélt attrocitások szörnyűségeit enyhítendő. Meg is találtuk hamar a megfelelő helyet, egy nagyobbacska faépületet jókora kamionos parkolóval előtte. Kinézetre a vendéglátóipari egység erősen hajazott az „Alkonyattól pirkadatig” c. film helyszínéül szolgáló csehóra, bár szignifikáns különbség, hogy míg előbbit „Titty Twister”-nek, addig emezt kb. „Mari néni kifőzdéjé”-nek hívták. Mari néni később elmondta nekünk, hogy alighanem a környékbeli futballbajnokság paprikázhatta odáig a kedélyeket, hogy aztán műanyag kerti székek kezdtek el repkedni és felkelés tört ki. Egyébként maga Mari néni is sportember, kifőzdéje falán a muszlim világ legdinamikusabb sportfotóin pózol teniszezés közben:

DSCN4062_1.jpg

Így tengetik hát napjaikat a jóemberek Sumbawán. Mi pedig további parasztfelkelések nélkül épségben elértük a nyugati partot, magunk mögött hagytuk a Vadkeletet, és tovább kompoztunk Lombok szigetére, ahol újabb csodás napokat töltöttünk el (külön köszönet Márknak!). Majd tovább álltunk Bali felé, ahol, mint mindig, most is remek és végzetes dolgok vártak ránk.

De ezeket majd egy másik alkalommal mesélem el. Túléltük az indonéz vadkeletet, legalábbis ezen részét. Az utazásoknak persze koránt sincs még vége, jövő héten újabb sztorikkal jelentkezem, a mesés Indonézia egy másik szegletéről!

Képek Komodóról ITT, Sumbawáról pedig ITT.

Nyájas olvasók, vége a három hónapos nyári szünetnek, a blog főnixmadárként újraéled poraiból. Most, hogy odahaza megint hideg van, követhettek ismét a trópusokra, az egzotikus flóra és fauna, a hello misterrrr és a hasmenés földjére. Bemelegítés gyanánt megosztok pár naplórészletet a június-júliusi kelet-indonéz öngyilkos motors túránk második feléről. Az bálnavadászokkal, tűzhányókkal, és fogatlan öregemberekkel tarkított előzményekről ITT olvashattok.

9.nap – Lamalera a lamaleraiaké!

Miután már jó pár napot eltöltöttünk Lamarela bálnavadász falucskájában, elég nagy cimboraságba kerültünk a helyiekkel ahhoz, hogy elmehessünk velük a vasárnapi istentiszteletre. Ahogy ugyanis korábban már írtam, ebben a faluban 100% a keresztények aránya, de itt nem olyan pipogya álkeresztények vannak ám, mint odaát Európában, az Úr napját itt megszentelik, ergo mindenki aki él és mozog (vagy szállítható), a teljes vasárnapot a templomban tölti. Ennek okán az ezerfős település "főterén" áll is egy jókora katedrális, mondanom sem kell, remek panorámával az óceánra és a környező bércekre. S vasárnap e templom meg is telik a buzgó lamaleraiakkal, akik ezen a napon – a tízparancsolat értelmében – nem dolgoznak egy percet sem, csak imádkoznak. Ezt persze elmésen kihasználja a szomszéd muszlim falu dörzsölt lakossága, akik ilyenkor átjönnek és Isten házától 100 méterre nekiállják árulni a kacatjaikat, mert a gazdaságnak pörögnie kell vasárnap is ugyebár. Még hogy nem fér meg egymás mellett ez a két szép vallás!

DSCN3560.jpg

Miután kis csapatunkkal (Tomi, Luz és jómagam) úgy éreztük, hogy már eleget dícsértük az Örökkévalót indonéz és a helyi, lamaholot nyelven, nyeregbe pattantunk és elindultunk "haza", magyarán vissza nyugat felé. Ezen a túrán Lembata szigete volt a legmesszebbi pont, ahova motorkáink hátán elmerészkedtünk, az itinerünk következő pontja értelmében tehát a Flores szigete felé történő visszakanyarodás következett, majd annak alapos felfedezése. Ehhez először újra keresztül kellett jutnunk a civilizációtól elzárt Lamalera és Lembata szigetének Piliscsév nagyságú fővárosa, Lewoleba közti negyven kilométeres szupersztrádán (ebből 5km dzsungel, 20km mocsár, 14 km iszap és 1km törött aszalt). Ez visszafelé már rutinból ment, szinte élveztük is, és jól esett meg-megállni az útbaeső 2-3 apró falucskában, ahol az őslakosság ugyancsak rutinból sivította felénk a "hello misterrrr" szólamokat.

Menet közben igyekeztem elterelni a figyelmemet az útszéli susnyásban rejtőzködő krokodilokról, ezért gondolataimat próbáltam filozófiai magasságokba reptetni. Indonézia népessége rendkívül sokrétű, a kormánynak tehát nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy az országot egységesítse. Én viszont már tudom, mi az, ami közös az összes indonézben, a szumátrai Pulau Weh-től kezdve Jáván és Balin át egészen a pápuai dzsungelek mélyéig. Tán a vallás, vagy a nemzettudat, netán a bahasa indonesia néven ismert közös nemzeti nyelv? Neeeem. A hello misterrrrr. Nem tudom, ki volt az a rohadt mágus, aki az indonéz szigetvilág széltében-hosszában elterjesztette azt a tévhitet, hogy ha fehér embert látsz, azonnal el kell kezdened ordítani, hogy "hello misterrr! Misterrrrrr" de ha elkapom, úgyis kiherélem.

DSCN3570.jpg

Szóval ilyen gondolatok közepette érkeztünk meg Lewoleba pazar kikötőjébe. Idefelé jövet láttunk a mólóknál rostokolni egy alsó hangon 100 éves, szétrohadt bárkát, röhögtünk is rajta, hogy vajon ki járhat vele és hova, na, most kiderült, hogy ez a "hajó" indul vissza úticélunk, Larantuka felé. Nem is csoda, hogy a négyórás kéjút felénél le is robbantunk a nyílt vizen. Erre úgy lettem figyelmes, hogy miközben bőszen metált hallgattam a fapadok egyikén elnyúlva, egyszercsak sűrű fekete füst kezdett el az arcomba tódulni egy közeli csövön lévő repedésből. Az utastér elgázosodosáda okán Luz-zal a nyitott hajótaton kerestünk menedéket, ami addig a szintén velünk utazó fél tucat kecske kizárólagos birodalma volt. Hogy, hogy nem, találkoztunk odakinn vagy 10 rendőrrel is, akik azonnal bősz udvarlásba kezdtek (hogy ez nekem, vagy Luz-nak szólt-e, azt nem tudom), plusz az eső is eleredt, ergo pár perc után inkább a füstmérgezés mellett döntöttünk. Időközben a szakik valahogy bekurblizták a lerobbant lélekvesztőnket, így estefelé nagy nehezen csak megérkeztünk Flores-re, Larantukába, ahol a Rulies Homestay délceg tulaja, Mathias már régi ismerősként, palacsintával és összeesküvés-elméletekkel várt minket.

10.nap – A bűn markában

Kora reggel megkezdtük vándorlásunk Flores közepe felé. Egy benzinkúthoz érve értesültünk róla, hogy míg mi bálnákat hajkurásztunk, egy kisebb forradalom ment végbe, és az indonéz kormány 47%-kal megemelte a benzinárakat, így már nem 100, hanem 150 ft-ba kerül egy liter. Sebaj, a pazar táj feledtette velünk ezt a rossz hírt, mi több, Mathias is a nyomunkba szegődött autóval, és felajánlotta, hogy a súlyos hátizsákjainkat elviszi a csomagtartójában a pár órányira lévő Maumere városba (nekünk is útba esik, neki meg épp ott van dolga), majd egy közös ebéd keretében visszaszolgáltatja őket. Áldja meg az Isten érte!

DSCN3592.jpg

A Mathias-szal elfogyasztott kínai kaja, valamin újabb összeesküvés-elméletek és Kelet-Timur oktatáspolitikai helyzetének megtárgyalása után magunk mögött hagytuk a déli nap melegétől izzó Maumerét. Ideje volt fázni egy kicsit, így a hegyek felé vettük az irányt. Flores útjain vezetni hatalmas élvezet, ám nem mindig van lehetőség a csodás tájat élvezni, ugyanis mindenféle lények nehezítik meg az életben maradást, úgymint:

  • kanyarban az út közepén alvó tehén (immunis a dudálásra)

  • ugyancsak az út közepén, nyújtott lábbal és széles terpeszben ücsörgő öregemberek

  • kamikaze kecske és kutya (ezek valamiért dudaszó hallatán nem elfelé futnak hanem feléd)

Ráadásul a dimbes-dombos, kátyús út hamar kikezdte a tomporunkat, így egy hirtelen ötlettől vezérelve a napi úticélunk, Moni előtt kb 60km-rel lefordultunk a főútról egy Koka Beach feliratú tábla láttán. Az ezt követő pár kilométeres tereprally is bőven megérte azért a csodaszép tengerpartért, ami végül elénk tárult.

DSCN3620.jpg

Itt aztán jól ránk is esteledett, mi több, az égi áldás is hullni kezdett eső formájában, így a főút előtt egy kihalt iskolaépület eresze alatt guggolva kezdtük el múlatni az időt. Aztán pár perc után feltűnt, hogy Tomi táskája, amit pár méterrel arréb tettünk le, nincs meg. Nekiláttuk hát Rambo módjára átkutatni a környező dzsungelt, de hamar kiderült, hogy ez hiábavaló próbálkozás. Felkerestük hát a falu öregjét, aki felháborodottan összecsődítette a környékbelieket (nagyon nem kellett csődíteni őket, mondjuk) és vad brainstorming vette kezdetét. Végül előálltak egy olyan megoldással, hogy hívjuk fel telefonon a Kormányt, mondjuk meg nekik, mi tűnt el, és ők (a jóságos indonéz Kormány) majd vagy kifizetik, vagy megveszik Tominak ugyanazokat a cuccokat, ugyanabban a színben. Valamint ezzel a lendülettel hívjuk fel Ausztráliát is, hogy Tomi az útlevél híján is haza tudjon majd menni (mert ausztrálok vagyunk, nyilván).

Mondtuk, hogy ez szuper ötlet, hívnánk mi a Kormányt menten, de sajnos a telót is ellopták, meg amúgy sincs térerő. Ezért inkább kommandót szerveztünk a kisgyerekekből, és szétküldtük őket, hogy fésüljék át az erdőt. Meg is lett a táska rögvest valamelyi pálmafa tövében, igaz, a laptopot meg a szennyest kicsórták belőle, de legalább az iratokat nem. Tanulság: mégse olyan jó a közbiztonság mindenhol Indonéziában, mint azt eddig gondoltuk.

Mogorva arccal folytattuk utunkat az eső áztatta hegyi utakon, egyenesen a parányi Moni faluba, innen terveztük ugyanis másnap hajnalban meghódítani a híres Kelimutu vulkánt. Kialkudtunk egy szobát egy homestay-ben, ahova belépve arra lehettünk figyelmesek, hogy az ágyon egy skorpió sziesztázik éppen. Hívtuk is a helyi segéderőt a portás/szakács/hegyi vezető/mindenes személyében, aki egy üres vizes palackot baseball ütőként használva, szakszerű íves mozdulattal lepöccintette az ágyról a bestiát, egyenesen bele a hátizsákomba. Szegény állatot hajkurászhattuk jó darabig, korai fekvés helyett.

11.nap – Jurassic Park

Hajnalok hajnalán keltünk, hogy napfelkeltére feljussunk a Kelimutu tetejére. Mi is a Kelimutu? Flores leghíresebb vulkánja. Aki nyomon követi a blogom az elejétől fogva, joggal teheti fel a kérdést: srácok, nem unjátok már, hogy folyton kialvatlanul kukorékoltok mindenféle tűzhányók tetején? A válasz: nem. Minden vulkán tök más, a Kelimutunak pedig van egy nagyon vagány sajátossága, jelesül a három darab színes, mi több, színváltós krátertava. A tavak színét a bennük kioldódó ásványi anyagok okozzák, az időszakos színváltást pedig a periodikus vulkáni aktivitás.

DSCN3657.jpg

Ezzel el is érkeztünk a csavarhoz a történetben: látogatásunk idején ugyanis a Kelimutu épp aktív volt, tehát nemzeti park hivatalosan le volt zárva a látogatók elől (egész pontosan "wary level" szinten működött a vulkán a park bejáratánál lévő ékes angolsággal megfogalmazott tábla tanúsága szerint, akármit is jelentsen ez - "háborús"? "háborgó"?). No de Indonéziában vagyunk, ahol a biztonsági előírásokkal csak hobbiból foglalkoznak, tehát simán felsétálhattunk a Kelimutra, a különbség csak annyi volt, hogy nem kellett belépőt fizetni a park bejáratánál, hanem valamelyik falubelit kellett megkenni, hogy vigyen fel (egyedül nem engednek menni, Moni ezerfős lakossága remekül bekartellezte a Kelimutu környékét).

DSCN3679.jpg

A Kelimutut "megmászni" korántsem akkora kihívás, mint mondjuk a Merapit vagy a Merbabut. Végig aszfaltút vezet fel, aztán meg lépcsők, tehát ideális program akár családoknak vagy kisnyugdíjasoknak is. Hideg sincs a csúcson (csupán 1700 méteres a legmagasabb pont), a látvány fent pedig tényleg szép. Látogatásunk idején a három tó szürke, türkizkék és fekete színekben pompázott, na és persze a környező domborzati viszonyokra nyíló panoráma se volt épp kutya. A fenyegető "wary level" ellenére így is voltunk vagy 10-en turisták a hegytetőn, illetve a hozzánk tartozó falubeli trógerek. Az egyik cimborám Yogyakartából, Alex épp Moni faluból származik, a neve említése hallatán a helyiek azonnal régi ismerősként kezeltek. Egyikük, aki a csípős reggeli szél ellen ikat-ba csavarta magát (Nusa Tenggara Timur területén elterjedt szőttes népviselet, a képen fent), és mesélt nekem a vulkánról. Megtudtam tőle, hogy a három tónak neve is van (öregek és szüzek tava, illetve az elvarázsolt tó) és a helyi hiedelem szerint a környékbeliek lelke haláluk után a tavakban talál végső nyughelyet. Megkérdeztem azt is, mikor tört ki utoljára a Kelimutu, erre az volt a válasz, hogy "a Jurassic Park idején". Ezt egy kicsit nehezen dekódoltam, mert ez jelenthet 1993-at (amikor is a film kijött) vagy 65 millió évvel ezelőttet is. Utólag rágugliztam, a Kelimutu utoljára 1968-ban tört ki, ekkor volt tehát a Jurassic Park. Akárhogy is, mindenkinek nagyon bejött a barátságos Kelimutu, persze nem mindenki a látvánnyal volt elfoglalva, egy arc például az antennás okostelefonján tévét nézett a legszebb napfelkelti fények keresztüzében (lásd videó alant).

DSCN3669.jpg

A hegyről lefelé jövet találtunk izgalmas melegvizes forrásokat egy rizsföld közepén, ahol kiáztattuk a többhetes motorozás következtében acélossá keményedett alfelünket. Mire visszaértünk a pöttöm Moniba, már híre ment, hogy ismerjük Alex-et, és mindenkinek volt pár kedves szava hozzánk. Egy néni be is invitált minket a házába, hogy demonstrálja, hogy készül az ikat szőttes (nem minden üzleti hátsó szándék nélkül), meg valami vízesésekhez is ellátogattunk a falu végiben, újfent megtisztulni a bűneinktől. Aztán ismét útra keltünk nyugatnak.

DSCN3714.jpg

Sajnos kifogytam a jelzőkből ami a Flores szigetén fellelhető utak szépségét illeti. No de ezért is jöttünk erre a tripre motorháton, hogy kiélvezzük eme szépségeket. Lélegzetelállító erdők, hegyek, völgyek, mezők, óceán, szigetek, és még sorolhatnám. Ráadásul a táj nem a "megszokott" trópusi, sokkal inkább a mediterrán vidékekre hajaz errefelé.

DSCN3775.jpg

Az a meglátásom, hogy Flores-en zajlik a világegyetem legnagyobb útépítési és javítási projektje. Vagy az anyatermészet nagyon makacs errefelé. Esetleg a jómunkásemberek végeznek nagyon slendrián melót. Akárhogy is, aki erre jár, készüljön fel arra, hogy a sziget 67%-án folyamatos útlezárások, hegyomlások vagy ezek elegáns elegyei lelhetők fel. Persze nem 100-200 méteren építik és bontják az utat, hanem egyszerre több kilométeres hosszúságban, ha már lúd, legyen kövér! Ami a munkatempót illeti, nem kapkodnak, amolyan indonézesen jól szétverik az utat, a maradék aszfaltot csúszós, finom homokkal hintik be, aztán hortyognak meg dohányoznak a munkagépek tövében.

DSCN3723.jpg

Estefelé úgy döntöttünk, hogy nem gurulunk tovább az eredeti úti célunk, Riung irányába, hanem megállunk az útba eső Mbay nevű településen, ugyanis mérges esőfelhők kergettek minket már délután óta. Találtunk is az amúgy megleheősen jelentéktelen falu közepén, totál eldugva egy óriási szállodát, ami persze üresen kongott (gondolom pénzmosoda volt), nagy örömmel vackoltuk be magunkat az egyik szobába, pont, mikor elkezdett zuhogni. A portás/pincér/szobaszervíz/recepciós szerepkörét betöltő sihedert megpróbáltam szóra bírni azt illetően, hogy mégis, milyen látnivalók vannak a pompás Mbay környékén, de ő kihúzta magát s büszkén csak ennyit mondott: "Semmi!".

12.nap – Járt utat járatlanért

Nagyon sokminden nem volt, ami Mbay-ban marasztalt volna minket, szóval egy kora reggeli kilövést követően hamar a Tizenhét Sziget Nemzeti Park (Taman Nasional Pulau Tujuhbelas) környéken találtuk magunkat. Erről a parkról azt kell tudni, hogy valójában 21 szigetből áll, csak az indonéz kormány átnevezte, hogy jobban rímeljen augusztus 17-re, ami Indonézia függetlenségének évfordulója. Nemzeti érzelmekkel átitatva bámultuk tehát a festői tájat, valahogy így:

DSCN3757.jpg

Aztán továbbálltunk, mert messze volt még aznapi célállomásunk, Ruteng. Flores szigetén nem sok út van, így nem sok választási lehetőségünk akadt utunk során. Riungba érve azonban el kellett döntenünk, hogy az északi vagy a déli útvonalat választjuk. Dél felé a csodás, kultúrával teli Bajawa és a tökéletes kúp formájú Inerie vulkán csábított, az északi út viszont a helyiek szerint rövidebb. Részletekben nem túl gazgad térképünk tanúsága szerint viszont az északon több óceánt látunk. Hát irány észak! Kezdeti lelkesesédünk némileg megingott, mikor a szép aszfaltot egyszer csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül széltében kettétörte egy három méter mély szakadék és az aljában csörgedező kispatak. Ha eredeti terveinkhez híven előző este, sötétben jövünk erre, nagy valószínűséggel bele is pottyanunk.

DSCN3768.jpg

Ám ez még csak a kezdet volt. A Riung és Pota közti, cirka 60 kilométeres szakasz messze a legvállalhatatlanabb állapotban lévő "út" volt, amit valaha pipáltam. Agyagos iszap lejtmenetben, éles terméskövekkel tarkítva, itt-ott kisebb-nagyobb folyókon, trükkös gödrökön kell átmotorozni, és persze sehol senki és semmi. Komolyan mondom, jó pár rossz állapotban lévő úthoz volt már balszerencsém Indonéziában, de ez messze viszi a prímet. Tényleg halálfélelmem volt. Senkinek sem ajánlom. Főleg nem olyan seggbosszantó robogókon, amikkel mi mentünk, hehe.

DSCN3774.jpg

Végül egész napos szenvedés után megérkeztünk a közepesen nyomasztó Potába, onnan pedig a közepesnél valamivel nyomasztóbb Reo-ba, aminek sajnos nincs sok köze Rio-hoz. Flores ezen szegletén a turizmusnak se híre, se hamva, szóval a kelet-indonéz agrár-rögvalóságával szembesülhettünk jól. Napszálltakor pedig délnek fordultunk, és a hegyi szerpentineken nekivágtunk Ruteng városának. Félúton már ki voltunk mi is, és a seggecskéink is, így megálltunk egy út menti pihenőhely-szerűségnél, és egy mosolygós, trikós bácsitól sült kukoricát vásároltunk. A bácsi gyermekei ott rohangáltak körülöttünk, a hevenyészett konyha mögött meg a feleség tüsténkedett, szóval hamar világossá vált, hogy ez a család itt él az út mellett összeeszkábált bambuszbódéban. Ennek ellenére boldognak és kiegyensúlyozottnak látszottak, sőt, ingyen kávéval kedveskedtek nekünk, mert látták, hogy fáradtak vagyunk. Megható jelenet volt, maradtunk is vagy egy órát a társaságukban.

De miért is akartunk Ruteng-be jutni? Mert ott tanyázott Ana és Catalina, akikkel még a kezdet kezdetén együtt laktam Yogyakartában. Ők év elején leléptek Kalimantán dzsungelszigetére angolt tanítani, s azóta nem is láttam őket, de most végre, szerződésük lejártával újra útilaput kötöttek a talpukra, és áthajóztak Flores-re. Már napok óta üldöztük egymást, végül abban állapodtunk meg, hogy Ruteng városában bevárjuk egymást. Nagy is volt az öröm, mikor végre a rutengi katedrális előtt egymás kebelére borultunk! Mi több, Ana és Catalina már összebarátkozott egy helyi családdal, akik befogadták őket, és ennek farvizén mi is bekoldulhattuk magunkat egy éjszakára. A cukorbogyó családfőről (Frank bácsi) meg kiderült, hogy jövőre indul a választásokon, jól le is fényképezkedtünk vele a választási plakátja előtt:

DSCN3800.jpg

Szóval aki 2014-ben erre jár, és választási jogot nyer Flores szigetén, mindenképp szavazzon Frank-re! Mi maradtunk is volna kampányolni, de sajnos vártak már ránk a sárkányok és a manta ráják Komodó szigetén, amiről jövő héten írok majd. Előtte azért persze körülnéztünk egy kicsit a környéken, a közeli Szűz Mária szentélynek otthont adó dombról például ilyen a kilátás:

Flores-ről szép képeket a facebook-on láthattok, ITT.

DSCN3809.jpg

Az előző napokról ITT olvashattok.

4. nap: Egon meghágása

A reggeli elfogyasztása után felkerekedtünk megmászni a vicces nevű Egon vulkánt, a környék 1700 méteres csúcsát. Kell-e motoros taxi? Nem, van saját járművünk. Kell-e idegen vezető? Nem, eltájékozódunk magunk is, elég kemények vagyunk. A főútról letérve a sziget belseje és Egon felé egyre kisebb falvakon haladtunk keresztül egyre rosszabb utakon. Utoljára Mauritánában urgándozott ki elém az útra ennyi kölyök mindenféle dolgokat ordibálva. Végül megálltunk az egyik faluban, mert már gyanúsan régóta vezettünk, potyára. A klasszikus látkép fogadott: pucéran rohangáló gyerekek, népviseleti szőttesben a napon száradó, kunyhóik előtt guggoló felnőttek. Egy kedves bácsi szerint már túljöttünk a gyalogtúra startállomásán, vissza kell mennünk 2 km-t, egy térképet is rajzolt nekünk, midenzt szemléltetendő: egy görbe vonal a porban, az egyik végén mi vagyunk, a másik végén a vulkán. Útikönyvünk szerint Andalan faluból kell kezdenünk a túrát, arra a kérdésre viszont, hogy ez hol van, csak üveges tekintetek formájában kaptunk választ. Elindultunk hát visszafelé, 10 km után újfent elbizonytalanodva rávettünk egy öreg földművest - aki kb úgy nézett ki és úgy viselkedett, mint a Besenyő családból a nagyapapa - hogy Tomi mögé kucorodva a motoron vezessen el minket Andalanba.

DSCN3362.jpg
Az öreg szenilitásának tudtuk be, mikor megállitott minket valami susnyás közepén, ahol pár szétegett házrom ácsorgott szomorkásan. Aztán elmagyarázta nekünk, hogy ez (volt) Andalan, csak Egon legutóbbi kitörésekor 2004-ben a láva elvitte... Akárhogy is, Tomi hazavitte az öreget, adtunk neki cigit a segitségéért cserébe, aztán nekivágtunk a vulkánnak. Egy idő után feltűnt, hogy a fák nagyrésze ki van égve, jópár egykori lávafolyam maradványain is keresztülmentünk, igen változatos volt a táj. Ám bármily szép és vadregényes is volt az erdő, alig vártuk már, hogy felérjünk az igazi, sziklás-hegyes részre, és nem azért, hogy később majd a Szimpla Kertben csajozhassunk vele, hogy nnnna, még egy vulkánt megmásztunk, ráadásul az Egon nevűt, hanem mert állitólag csodaszép kilátás nyilik a tetejéről.

Azonban mivel órakat tököltünk Andalan keresésével, mire felértünk (nem volt könnyű, Indonéziában nemigen vannak turistajelzések, és persze egy lélek se volt rajtunk kivül az erdőben) befelhősödött a hegy teteje. Az utolsó szakaszt már sűrű ködben tettük meg, ami még szürreálisabbá tette a vulkanikus holdbéli terepet. Végül egyszercsak kinyilt előttünk Egon krátere – jókora darab, közepén tóval, oldalából pokoli (repülőgépre emlékeztető) hanghatásokkal feltörő kéngőzzel.

DSCN3398.jpg

Csak a miénk volt Egon aznap, és miután elröstelltük a játszadozást vele, elindultunk lefelé. Ezt az időpontot választotta ki a köröttünk lévő felhő is, hogy kicsapja magából az esőt, szóval nekiálltunk Indonézia legszárazabb részén, a száraz évszak közepén módszeresen elázni, hegynek le, nullához konvergáló látási viszonyok közt. Ránk is esetledett, el is tévedtünk, szóval átéltünk minden klisét, amit egy B-kategóriás horror szereplői a film első 15 percében. Mire leértünk a tisztáshoz, ahol a motorok parkoltak, elvetettük azt a tegnap még remeknek tűnő ötletet, hogy látogassuk meg Kokowair falucskát, ahol állitólag a teljes népesség arak (rizspálinka) főzéséből él. Igy aztán nem tudtam a végére járni azon elméletemnek, miszerint azért Kokowair a település neve, mert ezt akármilyen részegen ki lehet mondani...

DSCN3349.jpg
Bőrig ázva értünk vissza a főútra, már a bélünk is horpadozott az éhkopptól, lévén remekül felkészülve az egész napos túrára összvissz fél liter vizet és egy csomag sós kekszet vittünk magunkkal. Jáván hozzászoktunk már, hogy méterenként van egy utcai faloda, Flores népének viszont 75%-a földműves, ezért az este 8 óra itt már brutálisan későnek minősül, és minden zárva volt. Végül találtunk egy házikót, nagy terasszal, kirakodott szines, roskatag műanyagszékekkel, napszitta, olvashatatlan transzparenssel, gondoltuk, ez biztos warung, és befaroltunk elé. Jött is minket köszönteni 3 kíváncsi tekintetű, ikatba tekert csóka, majd pár másodpercre rá még 3, majd még 3, és igy tovább. Kezdett gyanús lenni, hogy itt nem pincértúltengésről van szó. Egy darabig magyaráztuk nekik, hogy éhesek vagyunk, enni akarunk, hol lehet, stb. Eddigre már 20-30 férfi, kb ugyanannyi gyerek és pár fiatal lány is körénk sereglett, az ajtóból meg fél tucat fogatlan, bételdiótól vörös szájú vénasszony bámult ki nagy csodálkozva.

Aztán kisült, hogy a legközelebbi étterem 30 kilomtérre van, de együnk csak itt náluk. Megteritettek, hoztak rizst, zöldséget, és arakot is (egyenesen a hirös Kokowair faluból, gondolom). Kb ezen a ponton derült ki, hogy ez egy lakodalom éppen, az arc, aki kajával kinálgat minket, a vőlegény, az egyik szakadt pólóban feszengő lányka a háttérben meg az ara. Elég kinos volt úgy táplálkozni, hogy közben egy egész falu bámul totál kussban, egyedül az ifjú férj tűnt lelkesnek a társaságunkat illetően. Úgy gondoltuk, hogy illendő lenne viszonozni valahogy a jóságukat, viszont a szétázott cuccaink közt semmi nem akadt, amit nászajándékul felajánlhattunk volna. Így hát Tomival kitaláltuk és felvezettük a násznépnek azt a félig kamu „magyar tradiciót”, miszerint nálunk a férfiak általában énekkel dicsőitik a menyasszony szépségét, majd rövid brainstormingot követően rázenditettünk a „Kossuth Lajos azt izente” kezdetű esztergomi népdalra. Szerény sikert és sűrű kézfogásokat követően eloldalogtunk az esőben. Még egy indonéz faluval több, ahol hülyének néznek.

5. nap: Az eső ismét közbelép

Korai ébredést követően még egyszer kigyönyörködtük magunkat a Sikka térség (értsd: Maumere környéke) és az óceánpart szépségeiben, de ezúttal nem időztünk sokat, a kora délelőtti nap sugarai már az aszfalton találtak minket. Robogtunk Flores legkeletebbi csücske felé a „Trans Flores Highway” gúnynévvel illetett főútvonalon, ami amúgy napközben meglepően jól járható, helyenként akár még a kétsávos szélességet is eléri. Bő 110 km-t tekereünk Larantuka „városáig”, a táj itt végig olyan, mintha a Jurassic Park diszletei közt furikáznánk. Indonéziában gyakoriak a szép helyek, olyat viszont, hogy száz kilométerekig ámuldozva motorozgassunk, azért még itt se nagyon pipáltam. Annyira élveztük a kétkeréken bámészkodást, hogy fotózni is elfelejtettünk, de sebaj, majd visszafelé jövet bepótoljuk.

Az eredeti tervünk az volt, hogy Larantukába érve azonnal tovább hajózunk a Solor-szigetekre, de végül úgy döntöttünk, eltöltünk itt is egy éjszakát. A túlfűtött Jáva után – meg amúgy is – egyszerűen mindenhol iszonyú jó érzés megállni a festői zöld hegyekkel teli, nyugis Floresen, Larantuka templomokkal, apró parkokkal ékes, hangulatos utcácskái pedig külön megfogtak. Remek kis szobát fogtunk a Rulies Homestay nevű helyen, köpésre a kikötőtől, a túláradóan rendes tulaj, Matthias, miután megtudta, hogy diákok vagyunk az országában, kettős csapást mért ránk: indonéz/keresztény/muszlim politikai szemináriumot tartott nekünk, aláfestő zene gyanánt pedig jávai country cd-t rakott be.

Szobánkba visszavonulva elálmodoztunk arról, hogy pár perc pihi után majdfelkerekedünk, és ellátogatunk a közeli Cabo da Flora fokhoz, ahol kerek 501 évvel ezelőtt az elő portugál hajó kikötött Flores szigetén, majd meglátogatjuk a térség legszebb naplemente-néző helyét, meghóditjuk az éjszakai piacot, meg a többi romantikus szarság... de 2 percre rá elkezdett ömleni az eső, és alább is alig hagyott másnapig, még arra is órákat kellett várnunk, hogy egyáltalán a 100 méterre lévő netcaféba kijussunk.

6. nap: Cigányúton a bálnákhoz

Reggel még mindig esett, hármunk összes humora is kevés volt már, hogy jó pofát vágjunk a szituációhoz. Én jószerével 9 hónapja megállás nélkül ázok itt Indoznéziában, és már végképp úgy érzem magam, mint az a karakter a Snoopy-ból, akinek a feje felett mindig ott a villámló esőfelhő. 7 után nem sokkal csillapodni látszott az égi áldás, kiszaladtam hát a kikötőbe komp után érdeklődni, és kedvező híreket kaptam: 8-kor indul egy hajó úticélünk, Lembata szigete felé. Spuri vissza a többiekért, gyors pakolás, irány a tenger!

A motorokat a jómunkásemberek feldobálták a hajóorra, majd „ultrabiztonságosan” lekötözték, igy vágtunk neki a 4 órás útnak. A kezdeti „elijesztős” eső szerencsére elállt, a Jóisten végre ránkmosolyodott, és gond nélkül siklottunk Florest magunk mögött hagyva a lélegzetelállitó Solor-szigetek terepasztalán. Utunkat vulkánok, apró halászfalvak szegélyezték, a horizonton szivárvány, a hajó mellett pedig egy szürkebálna ugrándozott. Nincs okunk a panaszra.

DSCN3428.jpg
Ideje magyarázni a bizonyitványomat: miért is tartunk észvesztve keletnek, olyan szigetek felé, amikről még soha senki nem hallott? A karmikus válasz: 1) életem első komoly gyerekolvasmánya a „Bálnák és delfinek” cimű ismeretterjesztő könyv volt, kb 7 éves korom óta nem fér a fejembe, hogy létezhet olyan állat, mitn a bálna, és arról álmodozom, hogy egyszer majd testközelből látok egyet. 2) pár éve Pozsonyban egy filmfesztiválon láttam egy roppant érdekes dokumentumfilmet egy bálnavadász faluról. És nem csalás, nem ámitás, ez a falu a Lembata-sziget déli csücskén található Lamalera.

Hajónk Lembata „főfalujában”, Lewolebában kötött ki. Évente kevesebb, mint 300 turista jut el ide, nem kis feltűnést keltettünk hát, mikor a mólón várakozó falubeliek kiszúrtak minket a közeledő hajón – vagy félszáz torokból harsant egyszerre a hello misterrrrr, s egyszerre bábeli zűrzavar lett. Az emberek felugráltak a hajóra, egyszerre akartak lecsapni ránk, ki motoros taxit, ki panziót ajánlva, ki csak köszöngetni akart vagy épp meghívni bemutatni a feleségének, le is biggyedt a szájuk széle picit, mikor látták, hogy kötjük az ebet a karóhoz, és semmi szin alatt nem maradunk a kies Lewolebában, hanem megyünk tovább Lamalera felé.

A bő 40 kilométeres út Lewolebából Lamalerába híresen rossz állapotban van, ezt remekül szemlélteti, hogy a napi egyszer járó tömegközlekedést nem is busz, hanem kamion bonyolitja, és az utat több, mint 4 óra alatt teszi meg. Egészen ijesztő legendákat is hallottunk erről útról, a legdurvábbat azonban egy helyi csóka szállította le, akivel Lewoleba egyik kifőzdéjében találkoztunk, idézem: „végülis megpróbálhatjátok motorral megtenni a távot, sok sikert és jó szórakozást hozzá, de azért vigyázzatok, tegnap egy krokodil felfalt egy terhes nőt azon az útszakaszon”... Mikor eme kis utazásomnak az „Indonéz Vadkelet” fantázianevet adtam, még nem gondoltam, hogy ennyire beletrafálok.

Szóval szorult a seggecskénk erősen, mikor útnak indultunk végső célunk felé, s valóban, az aszfalt hamar kifogyott a gumijaink alól. Jórészt rommá tört, kövekkel barázdált dzsungelösvényen kellett haladnunk, amit helyenként sáros dagonya váltott fel. Mutatóba volt néha pár méter betonút is, de csak azért, hogy az ember elbizza magát a kanyar után következő újabb off road pocsolyák előtt. Pár kilométeren úgy tűnt, valami útépités-féle zajlik, legalábbis láttunk egy-két markológépet, amik nagyon bontották a környékbeli dombokat-hegyeket. Gondolom, pár évtized múlva elkészül majd Lembata büszke, új főútvonala, aszfaltútra nyomokban emlékeztetni próbáló ösvény formájában. Addig is az épitkezés miatt a csúszós és mély vörös homok is rájön bónusz nehezitésnek az etapra. Radásul a sziklák, lyukak és egyéb nyalánkságok mellett az „út” menti susnyásban az emberevő krokodilokat is vizslathattuk a szemünk sarkából, ugye.

DSCN3436.jpg
A dzsungel vérengző fenevadaktól terhes egyhangúságát néha megtörte egy-egy pici falu, melynek lakosai úgy rikkantották felém a „hello misterrr” fejadagjukat, mintha valami évtizedek után hazatérő, elveszett ámérikái nagybácsikájuk lennék. Aztán egyszer csak az egyik ilyen település határában megpillantottuk a vendégek üvözlésére kedvesen, tornasorba kirakott cetkoponyákat. Luz az úton belevaló latinaként áltt helyt, Tomi zenehallgatással puhitotta kedélyeit (bár tapasztalt motorosként neki azért nem volt annyira izzasztó a történet) , én meg egy videojátékba képzeltem magam, s igy végül 4 és fél óra megfeszitett dagonya és tereprally – illetve majd’ egy hét folyamatos utazás - után saját járműveink hátán megérkeztünk végső úticélünkhoz, a lamarelai bálnavadászokhoz.

DSCN3547.jpg
Lamalera a világ utolsó bálnavadász faluja, az egyetlen hely, ahol a nemzetközi tilalom ellenére még engedélyezik a bálnahalászatot. Ennek kb három oka van: 1) a falubeliek által kifogott cetmennyiség alacsony (hivatalosan évi pár tucat), nem veszélyezteti a bálnapopulációt 2) a halakat belső használatra ejtik el, ráadásul tradicionális módszerekkel, evezős hosszúcsónakkal és kézből vetett bambuszszigonyokkal és 3) nemigen van más megélhetési forrás a környéken. Az alig kétezer főt számláló falucska – áram csak az esti órákban van - olyan, mintha egy másik világba érkeztünk volna. A nem sokkal több, mint egy utcából álló település egy nyilt óceánra néző öböl sziklás partja mentén helyezkedik el. A parton kőkorszaki dioráma: szűk két tucat, szalmával tapaszott tetejű szerkezet áll, ezek alatt pihennek a bálnavadászok tiz méter hosszú csónakjai. Közvetlenül a viznél mindenféle bálnafeldolgozásra alkalmas fatákolmány, meg bálnacsontok. A főtéren óriási, teljesen kopár fa, körülötte emberek ücsörögtek.

Egyikükkel lepacsizunk, elvezet minket egy helyre, ahol megszállhatunk: a falu megboldogult iskolaigazgatója anno átalkitotta a házát hogy vendégfogadásra is alkalmas legyen, remek panorámával az öbölre és a bálnavadászok tevékenységére. Az özvegye fog ránk főzni, mig itt tartózkodunk, a koszt-kvártélyért cserébe napi kb 1000 ft-nak megfelelő összeget kért (ez már az alkudott, „diák ár”). Új barátunk a főtérről velünk maradt pár órát, kihasználva a lehetőséget jól kifaggattuk a bálnavadászok mindennapjairól. Mókás adalék az amúgy véres sztorikhoz, hogy bár az indonéz nyelvben valamiért iszonyú sok olyan kifejezés van, ami magyarul valami malacságot jelent (pl kaki – láb, kukis – sütemény stb), arra azért nem voltunk felkészülve, hogy a derék férfiút úgy hivják, hogy Anus.

DSCN2429.jpg
Anus, akárcsak a falu összes felnőtt férfi lakosa, halász és bálnavadász. A férfiak minden reggel kihajóznak az óceánra zsákmány után kutatva, és csak késő délután térnek vissza, illetve ha fogás van, és harcolni kell vele (azért egy ámbráscetet nem olyan könnyű kikapni a hűs habok közül) akkor gyakran éjszakába nyúlóan, vagy akár másnap reggelig is a vizen vannak. Vasárnap akkor se futnak ki, ha egy egész bálnahorda lambadázik el a parttól 150 méterre, ez ugyanis az Úr napja, és mindenki a templomban tölti. A falu 100%-ig katolikus, egy szem jávai bevándorló él a környéken, aki Lamalerából választott feleséget, nekik egy másik faluba kellett költözni, mert muszlim itt nem élhet.

Minden reggel átlag két tucat halászhajó indul útnak. Ha fogás van (erre Anus barátunk a ’nasib’ kifejezést használta, ami kb ’sorsot’ jelent), a leendő zsákmány mellé eveznek, egy ember, az ún. "lamafa" kiugrik a csónak külön erre a célra, trambulinszerűen kiképzett orrából, s kezében a mintegy 4 méter hosszú, bambuszból készült szigonnyal megpróbálja rávetni magát a cet hátára úgy, hogy a saját súlyánál fogva próbálja a szuronyt minél mélyebbre vezetni az elejtendő állat húsába. Nyilvánvalóan nem veszéltelen móka ez, idén februárban egy vadász súlyosan meg is sérült akció közben, az egyik lába odalett. De haláleset is előfordult már a lamarelai bálnavadászok történelmében nem egyszer. Joggal merül fel a kérdés, hogy az óceánba ömlő temérdek vér nem vonzza-e oda a cápák tömegét? Anus erre azt feleli, régen ez valóban igy volt, mostanra azonba a Tajvanról érkező orvvadász hajók az összes cápát kiirtották a környékbeli vizekből.

DSCN3460.jpg

A lamarelaiak az óceán összes nagyméretű dögjére rámennek, legyen az bálna, rája, vagy delfin. Természetesen nagyjából megvan, az egyes állatoknak mely nap- vagy évszakban van szezonja. A hivatalos halászati idény májustól októberig tart (május elsején nagyszabású ceremónia és imádkozás vezeti fel a halászidény kezdetét), de nyilván ha zsákmányt látnak, kihajóznak szezonon kivül is, lévén az egész falu megélhetése függ a ’nasib’-tól. A kifogott állatoknak szinte minden részét felhasználják, a húst szétosztják a falubeliek közt, a cetolajjal főznek és világitanak, a csontokból használati vagy disztárgyak készülnek, és igy tovább...

És akkor itt most ki is osztanék egy vállveregetés kis csapatunknak, mert órákon keresztül komoly bálneológiai témákról értkezeni indonézül szerintem nem kis teljesitmény!

7. nap: Bálnalovasok

Kora reggel ima után kihajóztunk a bálnavadászokkal. A csónakunk kb 10 méter hosszú, elég rozoga, 11-en kuporgunk benne, 8 lamarelai férfi és mi hárman. A ladik jobb oldalára villás tárolószerkezetet ácsoltak, ezeken pihennek a vadászathoz használt, kézből vetett hosszú bambuszszigonyok, kb 6 db. A forgatókönyv a következő: a hajóorbban áll egy csóka, ő maga a vadász, a lamafa, ugrásra készen, szigonnyal a kézben. A többiek a hajót hajtják (vannak evezővel és motorral hajtott csónakok is, az árbócos-evezősökkel mennek bálnára, a motoroskkal delfinekre és rájákra), egy ember folyamatosan vödörrel meri a befolydogáló vizet vissza az óceánba, néha-néha a ladik megáll, és trágyaszerű anyaggal a legénység tagjai betapasztgatják az illesztéseket, amik amúgy folyamatosan szivárognak. Mindeközben árgus szemekkel figyeli mindenki az óceánt zsákmány után kutatva.

A ladikban amúgy jó a hangulat, az üresjáratokban rövid beszélgetések zajlanak, mindenki beszámol, hány gyereke, milyen csaja van, élnek-e még a szülei, stb. A legénység tagjai bemutatkoznak, a szigonyos vezir Matthias, a kormányos Petrus, a „matrózok” André, Yohannes, Mihály és hasonló nevekre hallgatnak, életkoruk széles skálán, ránézésre 16 és 65 közt mozog. Itt jegyezném meg, hogy a portugál és keresztény behatások miatt a környéken mindenkinek nagyon bibliai és/vagy szappanoperába illő neve van, pl. Aurélia.

DSCN3455.jpg

Miután kiérünk a nyilt vizre, Mihály bátyó egy tompa kővel nekiállja élezni a rozsdás szigonyhegyeket, amik amilyen kőkorszakin néznek ki, meglepő módon annyira élesek is. A vashegy hosszú fémszárához kötelet erősitenek, aminek a másik végét a csónak oldalához kötik, igy aztán a megsebzett állat nem tud alámerülni és elmenekülni, ha beleáll a szigony. A ladik aljában még számos eszköz búvik meg, amelynek segitségével fogás esetén a legénység tagjai megkönnyithetik a szigonyos dolgát és a zsákmány elhalálozását, pl kések, bunkósbotok.

Összesen jó hat órát töltöttünk el a hullámok közt hánykolódva, ez alatt az idő alatt bálna sajnos/szerencsére nem jött (bár mindhármunkat nagyon lenyűgöz a lamalerai vadászok életstilusa, korántsem voltunk biztosak benne, hogy végig akarjuk-e nézni egy bálna lemészárlását 10 centiről). Jópárszor ráúsztunk elugrándozó delfincsordákra, de nem sikerült elejteni egyet sem, lévén a delfin okos, gyors és kicsi, tehát nehezen eltalálható állat. Egy izben komolyan ráfordultunk egy, a viz felszinén lebegő célpontra, de fölé érve kiderült, hogy csak egy reklámszatyor az.

A csónakok nagyrésze délután 3 körül tért vissza Lamalera öblébe, ahol a gyerekek vigan játszadozva várták haza a férfiakat. A hajókat közös erővel visszatoltuk a szalmatetők alá, majd elkönyveltük a napi „nasib”-ot: két delfin és egy rája. A falubeliek nem tököltek sokat, seperc alatt megnyúzták, kibelezték, kicsontozták, felporciózták a zsákmányt azon frissiben, a homokban. A döglött delfin egyébként egyáltalán nem cuki vagy aranyos. Mondjuk melyik döglött állat lenne az?

DSCN3483.jpg
8. nap: Drágán add a bételed

Szombat lévén piacot rendeztek a szomszéd Wulandoni faluban. Ennek érdekessége, hogy elsősorban nem pénz, hanem barter alapon cserélnek gazdát az áruk. Minden környékbeli falu képviselteti magát valamilyen áru formájában, az egyik település gyümölcsöt, a másik szőtteseket, Lamalera lakossága természetesen bálnahúst hoz, és igy tovább.

Ez a piac remek alkalmat kinált arra, hogy kipróbáljam a bételdiót, amire mindenki rá van kattanva a térségben. Egy néne elmagyarázza és demonstrálja nekem, hogy a bételdiót először fel kell törni, majd tépni a húsából, egyfajta csipős zöldséggel együtt (indonézül ’cabe’, ugyanezt a szót használjak a chilipaprikára is) valamiféle fehér krétaporszerű anyagba mártogatni, és az igy kapott kulimászt a szánkba tömni és rágni. A portól kiszárad a torkod, az egész „koktél” meglehetősen csipős, és ha már nem jó csócsálni, ki kell köpni és igény szerint újratölteni. Extra hozadéke a bételrágásnak hogy az ember száját-nyálát vörösre festi.

DSCN3517.jpg

Ben tanár úr háza elé hazaérve megégegettem a lábam Luz forró kipofogócsövével. Nyüsszögve megkérdtem Ibut, van-e valami gyógyszere erre, szemrebbenés nélkül felelte, hogy hát naná, bálnaolaj! Mi más? És valóban, lekentem bálnaolajjal és mostanra szinte kutya bajom.

Délután sétára indultam Lamalerában, mig a többiek aludtak picit. Fény derült a településen terjengő fura szagok eredetére: szinte minden ház előtt/mögött bálnabőr szárad. Faluszerte (főleg a kikötőben persze) mindenütt bálnacsont. A parton még ott a múlt heti bálnafogásból maradt, jó másfél méteres koponya. Összefutottam Mihállyal is, és elücsörögtünk egy kicsit vele és pár idősebb bálnavadásszal – egyikük, Ignatius büszkén mutogatta hobbiját, fából bálnavadász-hajó modelleket épit, egy hónap, mire elkészül eggyel. Mihály megemlitette, hogy tavaly két magyar diák lakott nála egy hétig, őket ezúton is üdvözli. Közben pár pucéran játszadozó kisgyerek hosszú botokkal a felnőttek szigonyos ugrásait utánozva képzeletbeli bálnákat szúrkált le a parton.

Képeket Lembatáról, Lamaleráról és a vadászokról ITT találhattok, angol nyelven Tomi tollából mindezt pedig ITT.

Gondoltam, ha már az indonéz kormány oly nagylelkű, hogy a nyakába veszi itteni megélhetésem terhei nagyrészét, meghálálom ezt azzal, hogy rendesebben bejárok az oskolába, mint az első szemeszterben, vagy legalábbis nem csatangolok olyan messzire. Igy aztán a második félévben egy nyúlfarknyi szumátrai és egy sokadik balinéz kiruccanás kivételével (majd rendre beszámolok mindenről, ha időm lesz) főleg Jáva szigetén ismerkedtem a hires indonéz kultúrával. A bevállalósabb csavargásokkal egész mostanáig várnom kellett. Az idő vasfoga azonban kegyetlenül repked már a fejem felett, a szeretett indonéz kormány is lassan kipenderit az országhatáron kivülre, hát nincs mese, ismét menni kell, száraz bocskort kenni kell.

flores.jpg

Úti célom ezúttal Flores, Nusa Tenggara szigetcsoport keleti része. A szigetcsoportra fehér ember először 1512-ben tette a lábát, portugál hóditók személyében, akik bőszen el is kezdték terjeszteni a kereszténységet a környéken, álltólag elsöprő sikerrel. A tájról úgy hirlik, nehezen bevehető, vad, érintetlen, és gyöngyörű, bételdiót rágó, kunyhólakó törzsek lakhelye, akik turistát ritkán látnak. Azt tervezem, hogy a mesés Surabaya szmogos iparvárosából komppal eljutok Maumere településig, onnan át az isten háta mögötti Solor szigetére, majd csorgok vissza szépen lassan nyagatnak, Sumbawa, talán Sumba, Lombok és Bali érintésével egészen haza Jáváig. Társaim a bajban a kelet-jávai Malang városában székelő Tomi és az argentin Luz, aki az egyik ottani egyetemen tanit. Diszes társaság! Tomi állt elő azzal ötettel, hogy ugyan menjünk már motorral, ha már lúd, legyen kövér! A továbbiakban tehát motoros öngyilkossági kisérleteinket olvashatjátok, ezúttal formabontó, naplószerű változatban.

-1. Nap – Die Hard

Rengeteg pepecselés után délután 1-kor indultam el Yogyakartából Malang városába, málháslóként megrakodva a többheti cuccommal. Ez nem volt bölcs döntés, mert Malang 400 km-re van, és személyes tapasztalataim szerint az itteni közlekedési viszonyok közt óránként átlag 40 km-nél többet nemigen lehet megtenni – ergo utam nagy részét sötétben kellett levezetnem. Meg is lett ennek a böjtje, kb félúton, valahol a méltán nem ismert Nganjuk városa környékén sikerült is elszenvedni motoros karrierem első komolyabb balesetét. Sötét, félig-meddig erdei úton hajtva a helyi sofőrök kedvenc tradiciója (egymás szemébe reflektorozás) miatt félig vakon tekerek nagy sebbességgel, mire hirtelen minden előzetes jelzés nélkül elfogy a sáv, amin addig haladtam, és a murván találom magam. Persze elvesztem a kontrollt a Honda felett, és felborulok, mint a büdösbogár.

Kezem-lábam leverem, a feleségverő trikóm, amit az út tiszteletére vettem fel, végképp elérte a Burce Willis-es sztátuszt még több mocsok, lyuk, és pár vérfolt is kerül rá. Miután megállapitottam, hogy csontom nem tört, összekanalaztam a motort az út közepéről és átbicegtem a szemközti üveges műhelybe, mivel motorszerviz nem volt a láthatáron. A lábam úgy remegett, mint a kiskutyának, mikor barackmagot sz*rik. A műhelyet üzemeltető család nagyon segitőkésznek bizonyult, betadin és kötszer is kerül, és lábtörlőronggyal igyekeznek lepucolni a vért a lábszáramról, ez utóbbit már udvariasan visszautasitottam azért. Végül a családfővel más szerszámok nem lévén kalapáccsal estünk neki a motor megjavitásának, megdöbbentő eredményességgel, fél órán belül újra úton voltam.

Kediribe érve megálltam egy warungban sült rizst vacsorázni, meg szólni édesanyámnak, hogy otthonról vegye fel a biztositommal a kapcsolatot az ügyben, hova tudok másnap elmenni sebtisztitasra – nem lenne jó, ha épp Floresen fertőződne el az egyre jobban lüktető térdem. Nyomoromat látva a warungos család ragaszkodott hozzá, hogy aludjak a házukban, elmondásuk szerint éjjel egyébként is teli vannak az erdei utak részegekkel, banditákkal, teherautókkal (bár jobban belegondolva az a három dolog ugyanaz) meg a több évtizede kihalt jávai tigrisekkel. Végül szabályosan szöknöm kell, és hajnali 1 környékén érek elkínozva Malangba. A nap pozitívuma viszont, hogy útközben a Gunung Lawu egy különösen szép arcát mutatta:


IMAG2261.jpg


0.nap: A kafkai bürökrácia markában

Délelőtt bengkelről bengkelre (’műhely’) jártunk Tomival, hogy még az út előtt ráncba szedhessük a szeretett Honda Supra X-emet. Nem volt könnyű dolgunk, pénték lévén, ami a fő imádkozós nap a muszlimoknál, az üzletek vagy ki se nyitnak, vagy véletlenszerű időpontban és időtartamokra bezárnak, mig az alkalmazottak a mecsetben ájtatáskodnak. A kormányom elferült, mindkét kerék kiszakadt, de egy remek helyen mindkét külső és belső gumit lecserélték. Délután környékén pedig Marina, kedvenc szlovák sherpám elvitt egy orvos ismerőséhez, aki ellát kötszerekkel és antibiotikummal, mivel a sebem fertőződni kezdett. A biztositó amúgy azóta sem keresett.

Nyugtalanított viszont, hogy a kompra még mindig nincs jegyünk. Ember legyen a talpán, aki az indonéz komphálózaton kiigazodik, a hajók összevissza járnak, hetente, kéthetenve, vagy soha, az időjárás se mindig kedvez a pontosságnak, arról pedig, hogy pontosan mennyi a jegy és hogy jutunk hozzá, minden forrás a másiknak ellentomondó információkat közöl. Több hetes megfeszitett kutatómunkával kideritettem, hogy _talán_ van komp Surabaya és Maumere közt, június 15-én szombaton, és _talán_ járművet is fel lehet rá tenni. Ezen biztos tudás birtokában csörtettünk be Tomival az egyik malangi utazási irodába, ami a kirakatán büszkén hirdeti, hogy ők árulnak kompjegyeket is. 

A jegyiroda munkatársnője a pénteki imák révületében bőszen tagadta, hogy létezne a komp, amivel menni akarunk. Némi győzködés után beismeri, hogy mégis van komp, de nem lehet rá járművet pakolni. Újabb győzködések árán még egy kicsivel közelebb kerültek egymáshoz a pozicióink: van hajó, felmehet a motor, de két nappal előtte szólni kell teherrakomány esetén, a komp meg másnap megy, szóval hagyjuk végre facebook-ozni tovább. Eddigre már az én birkatürelmem is párologni kezdett, és az asztalra csaptam. Elő is került a főnök rögvest, aki megnyugtatott, hogy hajó is van, motor is mehet, és jegyünk is lesz, DE a motorokat fel kell pakolni előzetesen, szóval ő most azonnal blokkolna a járműveinket, mi meg jussunk haza meg másnap Surabayába ahogy akarunk. Mi erre elkezdtük magyarázni neki, hogy ha mi is meg a motorjaink is ugyanabból a kikötőből hajózunk ki ugyanazzal a hajóval, akkor talán egyszerűbb lenni nekünk odavezetni a motorokat, de ezt nem igazán érti, valószinűleg túl logikus gondolat volt számára. Eztán több órás alkudozás és egyezkedés következett, mely során bevetettük az összes valaha ismert tárgyalástechnikai és lelki hadviselési fortélyt, végül Tomi diadalmaskodott, jegyünk is lett és a motorokat se kellett otthagynunk idegenek kényére-kedvére. Ezt követően az esti órákban boldog italozással ünnepltük a sikeres üzletet, régi és új malangi cimborák gondoskotak róla, hogy kialvatlanul induljunk másnap útnak...

1.nap: bengkelről bengkelre, defektről defektre

A tegnapi házibuli ellenére reggel 7-re a triumvirátusunk teljes készültségben, menetkeszén jelent meg a találkozási pontként megbeszélt megamecsetnél. Útnak eredünk a surabayai kikötő felé, és megállithatatlan lendülettel robogunk újabb kb 5 km-t, amikoris megint defektet kapok. Egy útszéli putriműhelyben megfoltozzák a belsőmet, itt derül ki, hogy a tegnapi szerelő átvágott és szétfoltozott, használt belsőt rakott be. Ezt leszámitva eseménytelenül telt a Malang-Surabaya út, főleg kamionok közti szlalomozással. A kikötő előtt 2 km-rel újabb defektet, panaszos jajszót hallatva hagymázas tekintettel behajtok egy közeli Honda márkaszervizbe, hogy nézzenek át és javitsanak ki a motoron amit csak tudnak. Igy aztán végre minden működik, ami eddig nem, viszont az eddig szuperáló hátsó fékem és az öninditó rejtélyes okoknál fogva böszarik. Annyi baj legyen, a menő arcok úgyis berúgják a motort a béna öninditógomb helyett, fékezni meg majd Flintstone családosan a cipősarkammal fogok.

DSCN3266.jpg

A kikötőbe érve kiderült, hogy természetesen felesleges volt előre jegyet vásárolni, mert a hajó indulása előtt 13 másodperccel is lehet venni akár, és még olcsóbb is, mint ha a rendkivül hatékony és jól tájékozott ügynökökön keresztül vennénk, nem is beszélve arról, mennyi agysejtet megspórolunk a kókler utazási irodák kiiktatásával. Maga a hajó amúgy megdöbbentően felülmúlta a várakozásainkat. Az indonéz kompokról két dolgok hallottunk: hogy undoritóak meg hogy folyton elsüllyednek. Apropó, ekkor hivnak a biztositótól (3 nap távlatából) hogy kórházat sajnos nem sikerült találniuk, viszont azt kisütötték, hogy a biztositásom valami bürökratikus oknál fogva nem érvényes több, mint fél éve. Mondom ez remek, akkor visszaadjátok az arra az időszakra befizetett kalap pénzemet, ugye? Hát, ez nem az én hatásköröm, hangzott a remegő hangú hölgy válasza a vonal túlfelén. Szóval itt állok a süllyedős kompon, biztositás nélkül, nyilt sebbel.

A komp úgy volt, hogy háromkor indul, 5 óra magasságában megkérdeztem a fedélzeten hesszölő első tisztet, mi a stájsz. Azt mondta, majd indulunk, ha összegyűlik elég ember. Érdekes, eddig azt gondoltam, csak az ekonomi buszok működnek ezen az elven itt, de ezek szerint a kétheti rendszerességgel operáló óceánjárók is. És valóban, az utazóközönség lassan gyarapodik, az emberek olyan komótosan jönnek a tervezett indulásnál több órával később a kis csomagjaikkal, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Talán az is. Rákérdeztünk arra is, mennyi az út Maumere-ig, azt felelte, 48 óra, majd bosszús tekintetünk láttán, gyorsan leviszi 42-re. Végül a tervezettnél 6 órával később, este 8 után futottunk ki, aminek legalább annyi előnye megvolt, hogy láthattunk egy szép naplementét a kikötőben.

DSCN3299.jpg

A hajó – legalábbis az indulás pillanatában – amúgy elég tiszta, igyekeztünk keresni egy olyan alvósarkot, ami a lehető legtávolabb van a non-stop akciófilmeket sugározó tévéktől és hangszóróktól. Az utazóközönség nagy része már a melonéz embertipushoz tartozik, azaz nem a klasszikus ázsiai/jávai kinézettel operál, hanem alagútorrú és csapotthomlokú meg „ibennszülöttképű". A tengeri szél ellen majdnem mindenki „ikat”-ba, a szarong floresi megfelelőjébe, azaz diszes szőttesbe bugyolálja magát.

Két órával az indulás után a közösségi terekben már vágni lehetet a füstöt, wc-ben pedig bokiág ér az eldugult piszoárokból túlcsorduló húgy, ennek közepén ráadásul egy csapat pápuai arc vigyorogva büdös halat pucol. Inkább majd csak holnap pisilek. Úgyis elnyom az álom a tegnapi kialvatlanság meg az antibiotikum meg a sebláz miatt.

2.nap: Hajónapló

Nagy bánatomra átaludtam a napfelkeltét, de azért még a kora délelőtti órákban kimentem a fedélzetre fenyiteni. Bámultam egy kicsit a végtelen kékséget, majd összefutottam Herman-nal, akivel még tegnap ismerkedtünk meg. Herman, az egyetemet végzett kamionsofőr, akinek egy narancs nagyságú golyvaszerűség diszeleg a nyakán, a hajó indulása óta hullarészeg. Arról győzködött, amiről már előző este is, jelesül hogy menjünk oda az épp születésnapját ünneplő haverjához, és mondjuk neki együtt, hogy „ööööüüüeeeáááééé”. Herman látszólag benne lenne Luz megerőszakolásában, de szerintem velem is beérné.

Egyébként nem ő az egyetlen rock’n’roll figura, a hajó utasai szinte mind keresztények, tehát megy a szerencsejáték meg a piálás is rendesen, bősz „Santa Marijjja” kiáltások keretében. Végre egy picit Esztergomban érzem magam. Délután újra láttuk Hermant, valami kanapén hortyogott kicsavart pózban, bal kezével az alsógatyájában matatva. A viszonylagos nyugalmat kihasználva kicsit elnéztük a taját, elpöfögtünk Lombok szigete mellett is és rácsodálkoztunk, ahogy a Rinjani vulkán átszúrja a felhőket. (a képen mar Flores szigete van)

DSCN3323.jpg

Annak ellenére, hogy egyedüli fehérekként igyekeztük inkognitóban tartani jelenlétünket a fedélzeten, eddigre már feltűnt, hogy mindenki tudja a nevünket. Ettől függetlenül a hello miszterrrrrr meg a buléééé lemez pörög, amerre csak járunk. És most befejezem az irást, mert úgy tűnik, Herman felébredt, újratöltött, és reszelős borhangján épp stand up comedy-t tart a fedélközben.

3. nap: Föld!

Úgy néz ki, talán nem kell amputálni a lábamat a fertelmes sebeim végett, legalábbis hajnalban már fel tudtam szökni vele a gépház tetejére napfelkeltét nézni. (gépház – angolul „muster station”, amit jelenlétemmel ideiglenesen „mister station”-né alakitottam át) A kompon amúgy ez a nap is olyan, mint a többi, Herman már megint/még mindig részeg, megy a kockapóker a fedélközben, én meg nagyrészt mesefilmeket nézek a gyerekekkel. Egyébként a hajó utasai szinte mind kamionsofőrök vagy az egyetemről hazatérő diákok. Trécselünk Tomival és Luz-zal, megtudunk egymásról vicces dolgokat, Luz-t például hidegen hagyják a floresi bálnák, ugyanis argenin lévén Patagóniában kb pacsit adtak neki az ámbráscetek múlt évben. Tomiról meg kiderült, hogy harmadikos korában Bokros Lajosnak öltözött az iskola farsangi bálon.

Elég sok időt eltöltöttünk bámészkodással a hajó legfelső szintjén, ugyanis már ekkor már Flores partjai mentén hajóztunk, és a semmi máshoz nem hasonlitható hegyei ugyancsak lenyűgöztek már távolról is. Egy izben pedig népes delfincsorda is a komp mellé szegődött egy kis ugrándozásra. Ja, és még egy csekélység: gyermekkori álmom teljesült, amikor a vizet bámulva megláttam életem első igazi élő bálnáját, amint vizoszlopot spriccelt a magasba...

DSCN2415.jpg

Végül negyven valahány óra csorgás után megérkeztünk Maumere pálmafákkal és bádogtetős házikókkal körülvett dokkjába, ahol újabb órákat kellett várakoznunk, mire az összes kamion kifarolt a komp gyomrából. Nem igazán bántuk, a korlátnak támaszkodva élvezettel nézzük az odalenn buzgólkodó kikötői tömeget, a figurák teljesen Rejtő világát idézték. A prímet persze itt is Herman vitte, továbbra is erősen beszeszelve nem volt könnyű dolga kitolatni a túlpakolt teherautójával. Lement a nap, mire motorjainkkal legurulhattunk a rámpáról. Úgy döntöttünk, nem maradunk Maumerében, hanem egyből tovább indulunk a 30 km-re lévő Waiterang falucska környékére, ajánlottak ugyanis ott egy remek szálláshelyet.

Első benyomásunk Floresről pozitív és szürreális. Közvilágitás nemigen van az itteni viszonyok közt nagyvárosnak minősülő Maumerében (valójában egy falu méretű településről beszélünk), ugyanakkor szerintem itt található a legtöbb nagy teljesitményű hangfal Indonéziában: 20 méterenként üvöltő zene mellett haladtunk el, rendre azt hittem, hogy valami diszkó, de mindig kiderült, hogy csak egy újabb erősitő-szaküzlet. Eltöprengtem menet közben azon, ki vásárol ennyi óriási hangfalat, és hamar meg is kaptam a válszt: a helyi warungok szinte mindegyikében alapfelszerelés a kb 5 méter magas hangfaltorony, amiből üvölt a muzsika, az öregurak meg ezek előtt a monstrumok előtt ücsörögve hörpölik a kávét.

A sötét ellenére hamar megtaláltuk kitűzött úticélunkat, a Lena Cottages-t. Itt olcsó és remek bungalót bérelünk. A tulajjal elbeszélgettem picit, miközben a kutyája harapdálta a lábam, elmesélte, hogy az apja Ausztriában él, pár éve volt meglátogatni, és fürdött a Dunában. Nagyon autentikus, ahhoz, hogy a recepciónak és/vagy konyhának/kocsmának otthont adó kalyibától eljussunk a szállásunkig, apró motorral hajtott halászcsónakba kell kucorodjunk és igy siklani a csillagok alatt. A „hajóskapitányunk” valószinűleg még tanuló éveiben lehet, mert az 5 perces út alatt egyszer beleesett a vizbe és a csónakkal elvitt valami bóját is, ami aztán úgy rátekeredik a ladikra, hogy még egyszer a vízbe kellett ugrania kibogozni. Flores eddig nagyon király, de még csak sötétben láttuk, viszont megtudtuk, hogy a közelben van a mókás nevű Egon vulkán, valamint egy falu, ahol a teljes népesség arak főzéssel foglalkozik, szóval máris megvan a holnapi program!

A folyamatosan bővülő Flores fotógalériát ITT, kalandjaink igaz, angol nyelvű elbeszélését pedig ITT találjátok.

IMAG2311.jpg

Mikor kiutaztam Indonéziába, még nem tudtam, hogy lesznek majd a dolgok. Elvileg tanulni és többé-kevésbé a helyi emberek életét élni jöttem ki ide, ehhez képest a Zolindonézia egy korrekt utazós blog lett. Pedig a csavargás mellett iskolába is jártám ám. A következő bejegyzés erről igyekszik szólni, szerintem főleg azok számára lesz érdekes, akiket érdekel a Darmasiswa ösztöndíj, vagy az indonéz felsőoktatás (hehe). Esetleg az én mozgalmas szellemi életem (hehe). Vagy az égiek kegyéből abban a szerencsében részesültek, hogy a jövőben az UNY-n folytathatják tanulmányaikat, ahol én is (hehe). Először arra gondoltam, időről időre majd hírt adok a tanév közben, milyen a suli, de végül mindenféle óceánpartokon heverészve úgy döntöttem, kivárom az év végét, és majd akkor írok egy összegzést. Íme!

A jakartai eligazítást követően a Yogyakarta Állami Egyetem, azaz az Universitas Negeri Yogyakarta (továbbiakban UNY) vett kezelésbe minket. A fényességes évnyitó ceremónia után pár nap általános eligazítás következett, ezt jórészt a suli nemzetközi osztályának feje, Pak Satoto tartotta. Pak Satoto mosolyogva üdvözölt mindenkit, alaposan felkészülve, ki honnan jött, még híres focicsapataink neveit is megtanulta, hogy lenyűgözzön bennünket (bár én szívesebben vettem volna, ha a Fradi helyett mondjuk a Tankcsapdával traktál). Ezen felül előadást láthattunk Indonézia gyümölcseiről, illetve ezek elfogyasztási szokásairól. Az ezt követő potenciális gyomorrontásról már nem szólt a fáma. Az első napok lecsengése után Pak Satoto kivonult a közéletből, és csak akkor került elő, amikor valakinek erélyesen kérdőre kellett vonnia engem, miért járkálok folyton Balira az iskolai programok helyett.

IMAG0591.jpg

Az osztálytársaimra, akárcsak magára Indonéziára a sokszínű káosz a jellemző. A teljesség igénye nélkül itt van Ali és Ahmed, az iraki mókamester és rókalelkű bátyja. A robothangú Yukari japánból, a teljesítményorientált Sinta Kínából. Két aranyos vietnámi lány, akiknek 10 hónap alatt sem sikerült megtanulnom a nevét. Egy csomó furán viselkedő madagaszkári. A fess Yusuf Maliból és a dalos kedvű Alfy Burundiból. Saripo, a Fülöp-szigeteki piperkőc. Egy külön osztálynyi egyéb kínai, akik úgy érkeztek ide, hogy kb már anyanyelvi szinten tudtak indonézül. Végül az európai vonal: Eduardo, az olasz világutazó, Igor, az orosz sármőr, Luisa, a dinamikus német raszta lány (az alábbi képen ő pózol a rektorátus épülete előtt), Tania, a bájos ukrán naiva és Ana, a talpraesett román közgazdász-palánta. Egy hónapos késéssel csatlakozott a bábeli zűrzavarhoz a szlovák Kristina, aki 5 évig a pozsonyi indonéz követségen dolgozott, ilyenformán kb Csabakirályfi szinten beszél már indonézül. Életemben nem hallottam még senkit, aki annyira hangosan nevetne, mint ő.

IMAG0585.jpg

Ezzel el is érkeztünk a lényeghez: miért is vagyunk itt hivatalosan? Azért, hogy az indonéz nyelvet és kultúrát tanulmányozzuk jól, nemzetközi szinten. Milyen is az indonéz nyelv, mánéven a bahasa Indonesia? Leginkább a malájhoz hasonlatos (gondolom, ezzel sokat segitettem), mesterséges nyelv, ha jól emlékszem, 1928. Október 28. óta hivatalos az országban. Indonézia ugye rengeteget melózik rajta, hogy a nagyon szerteágazó és széthúzó népességet egységbe kovácsolja, teszi ezt mindezt többek közt üres de hangzatos jelmondatok fabrikálásával (pl „Indonesia - Unitiy in Diversity”, azaz „egység a sokszinűségben”, bár egyes vélemények szerint a „kétség a kétszinűségben” találóbb lenne).

Eggyel hatékonyabb fogás volt az indonéz nyelv feltalálása, Inodnéziában ugyanis összesen több, mint 750 nyelvet beszélnek, és igy tényleg kicsit nehéz lehet központositva igazgatni a közt. Az egyik legdurvább eset Alor szigetei (miközben ezen sorokat irom, épp oda igyekszem amúgy – a szerk.), ahol a 185 ezer fős lakosság 52 nyelven osztozik. A hivatalos indonéz nyelvet úgy alkották meg, hogy alap szinten még a legelvadultabb dzsungellakó kannibál is meg tudja tanulni, ergo elég egyszerű. Nincsenek igeidők, elvileg könnyű a kiejtés, többes szám esetén csak simán duplázod a szót (pl. anak – gyerek, anak-anak – gyerekek), nincsenek nemek, stb. Viszont a buktatói is az egyszerűségében rejlenek, jelesül nagyon sok szó igen hasonló, valamint ha az ember eljut oda, hogy valami bonyolutabbat akarjon kifejezni, akkor nagyon nyakatekert és félreérthető nyelvtani megoldásokhoz kell folyamodni (pl. jelas – világos, érthető; menjelaskan – felvilágosit).

Álljon itt néhány tipp azoknak, akik indonéz tanulmányaikat szeretnék megkönnyiteni:

- Ha mondanál egy mondatot, de egy szót nem tudsz, helyettesitsd be az angol megfelelőjet, de a lehető legszarabb kiejtéssel (pl. Saya tidak bisa fly!, azaz ’nem tudok repülni’, ejtsd: szájá tidá biszá flájjjjj)

- Van egy csomó szó, ami már egyes számban is szóduplázásból képezett, például, kura-kura (teknősbéka) vagy kupu-kupu (pillangó). A pillangó többesszáma viszont nem kupu-kupu-kupu-kupu, hanem mondjuk dua kupu-kupu (két pillangó).

- Az indonéz nyelv átvett rengeteg angol szót, de általában megváltoztatja egy kicsit az irásképét, és valamiért a szó végi mássalhangzó is rendre lekopik. Igy lesz a tourist-bol ’turis’, a management-ből ’manajemen’, a confirmation-ből konfirmasi, stb. Ha egy szót nem tudsz, beblöffölheted az angol szó indonézesitését, általában bejön.

-Az „r” betűket természetellenesen meg kell nyomni, hogy kellően indonézes legyen a szárnyas szavaid hangzása, erre a legjobb példa a „hello misterrrrr”.

-A mondat végéhez mindig tedd hozzá, hogy „ya!”,ezzel viszel életet a mondanivalódba. Pl „terimah kasih” (’köszönöm szépen’) helyett „terimah kasih, ya!” (a maláj nyelvben ugyanez igaz a "lah"-ra, ami még angol mondatokban is gyakran befigyel odaát: "I don't know lah!")

-Még jobb, ha „ya!” helyett a „yaaaaaaa!”-t használod. „Terimah kasih, yaaaaaaaa!”

-Ennél is jobb, ha a mondat elejére egy „iyaaaaa”-t biggyesztessz, a végére pedig tetszőleges „ya!”-t vagy „yaaaaaaa!”-t. „Iyaaaaa, terimah kasih, yaaaaaaa!”

-Nemes Janó barátomnak van egy remek indonéz szószedete interaktiv nyelvleckékkel, olvassátok

IMAG1080.jpg

Az indonézek nagyon hálásak, ha valaki pár szót tud a nyelvükön, pár keservesen kingyögött egyszerű frázis után ujjongva tapsolják meg a turistákat. Viszont ügyeljünk arra, hogy soha ne tanuljunk meg túl jól indonézül, mert akkor áteshetünk a ló túlsó oldalára, és párbeszédpartnereink nekünk szegezik a kérdést: „az oké, hogy tudsz indonézül, de tudsz jávaiul? És balinézül? Na ugye, nem tudsz te semmit!” Amúgy a bahasa Indonesianak van hivatalos nyelvtana, meg minden, de a lakosság nagyrésze magasról tesz erre, és a saját szakállukra egyszerűsitett bahasa jalan-t (utcai nyelv) használják. Mivel főleg csavargás közben tanultam meg a nyelvet, igy jórészt leginkább ebben a dialektusban vagyok otthon én is. Szerintem amúgy az indonézek szemében valami olyasféle figura lehete, mint Fekete Pákó vagy Borat.

A lakosság kevesebb, mint 10%-ának anyanyelve a bahasa Indonesia, a túlnyomü többség csak második, harmadik, kvázi idegen nyelvként használja, és még minda mai napig szép számmal vannak, akik nem is beszélik egyáltalán. Yogyakartában, meg úgy általában egész Jáván a jávai nyelvet beszélők vannak többségben (mily meglepő), ami hasonlit ugyan a bahasa Indonesia-hoz, de annál ezerszer bonyolultabb. Csak hogy egy példát emlitsek, a jávai nyelvnek három szintje van, attól függően, hogy rangban egyenlő, alattad vagy feletted állóval beszélsz. Gyakorlatilag ez a három szint nyelv a nyelvben, ugyanis nem csak a névmások és a ragozás változnak, de a legtöbb szó, pl a számok is!

Általánosságában igaz az indonézekre, hogy nem éppen a jó szervezőkészségükről híresek. Ehhez képest a kormányuk már vagy 40 éve bonyolitja (szó szerint)  a megdöbbentő számokkal operáló Darmasiswa Programot: évente kb 70 ország 800 fia és leánya vesz benne részt, cirka 65 egyetemre szétosztva Indonézia-szerte. Egy ilyen program lekoordinálása, főleg ennyi, kulturálisan egymástól totálisan eltérő háttérrel rendelkező résztvevővel még egy dörzsölt menedzsergárdának is fejfájást okozna, nem csoda hát, hogy az indonéz kivitelezésével sokan nem elégedettek. Sok egyetem – főleg a periférián lévők, mint pl Padangpanjang, Mataram – nem tud mit kezdeni a nemzetközi diákokkal, s a tanárok hamarabb kezdik el ellógni az órákat, mint a nebulók. Szerencsére az UNY ez alól kivételt képez, az első félév végéig masszívan sikerült azt az érzést kelteniük, hogy itt igenis van tanterv.

IMAG1143.jpg

Decemberig bezárólag masszívan heti 5 napot volt iskola, a hét minden napján más jellegű foglalkozások – írás, olvasás, beszéd, szövegértés, kulturális csemegék. Év közben volt némi fluktuáció a tanári karban, többek közt az órákon rendszeresen elalvó Kastam bácsit cserélték le, de általánosságában elmondható, hogy bár a hivatásos tanárok is igyekeztek kitenni magukért, az ún. ’tutorok’ (önkéntes helyi diákok) vitték a pálmát lelkesedés terén. Hogy mennyire volt hatékony a nyelvoktatás, arra nehéz objektív választ adni. 1583-féle országból érkező, közös nyelvvel nem rendelkező (angolul alig tudó) diákokat valóban nem lehet könnyű nyelvtanra meg hasonlókra okítani. Ezért jobb híján az volt a módszer, hogy bejött a mindenkori tanár, nekiállt indonézül dzsanázni, mi meg kamilláztunk. Egy idő után elkezdtem magamtól indonézül tanulni, így végül elkezdtem érteni, mi folyik az órán, ilyenformán élvezni is.

A második félév újabb megpróbáltatások elé állított minket: a heti 5-ből maradt 1 nyelvtanóránk, és mellé felvehettünk bármilyen kurzust az egyetem éppen meghirdetettek közül magfizikától kezdve a viziaerobikig. Így aztán jártam egy darabig gamelán, zeneszerzés és klasszikus gitár órákra is. Az alábbi fotón az egyik gitárórát megelőző lázas felkészülést örökítettem meg:

IMAG1964.jpg

Az arany középszer híveként és a „kulturális” ütközések elkerülése végül úgy döntöttem, minimálisra csökkentem az iskolai kötelezettségeim mértékét, és a saját szakállamra fedezem fel Indonézia nyelvi, kulturális és biológiai sokszínűségét. Ez többé-kevésbé sikerült is, és úgy gondolom, ez is a Darmasiswa Program célja. Azt hiszem, az osztályomból én tanultam meg a legjobban indonézül (Kristina most nem játszik, ő már alapból tudott), ennek ellenére én voltam az egyetlen, aki félévkor nem kaptam bizonyítványt, lévén sokat lógok. Szomorúságomból ocsúdva azonban elmentem nyelvvizsgázni, és most már hivatalos papírom van róla, hogy már én is Csabakirályfi-szinten (Level IV) beszélem az indonézt!

Sokan vannak úgy vele, hogy a Darmasiswa program haszontalan. Én határozottan pártatlan voltam eddig a témában, viszont a június eleji fényességes Closing Ceremony rávilágitott, hogy azért nem csak jó buli ez, hanem tanultunk is valamit az itt eltöltött hosszú hónapok alatt. Persze a záróceremónia hétvégéje főleg amiatt volt emlékezetes, hogy végre ismét hotelekben vedelhettünk meg zabálhattunk a többiekkel az indonáz állam pénzén, ettől függetlenül az esti „gálaműsor” se volt rossz, ahol ki-ki előadhatta a maga kis produkcióját iskolákra bontva. Meglepő módon elég kevés vállalhatatlan performansz volt látható. Én is szinpadra álltam (ültem?), visszaállitva egykori rokksztárságom megkopott csillogását, köszönet Reren és Hohok barátaimnak a közreműködésért!

 

 

Végezetül pedig itt a nagy kérdés: mégis milyen daramsiswa ösztöndijasnak lenni?  A legkorrektebb választ eddig a román Vale barátom szállitotta le: „Olyan, mintha a gazdagok és hiresek életét élnéd, anélkül, hogy gazdag és hires lennél.” És milyen igaz, naphosszat idilli óceánpartokon heverészel, nem sok mindenre van gondod, ha nem tetszik, odébbmész a másik partra, mindeközben pedig ismeretlen emberek akarnak lefotózni nyiltan vagy titokban, és figyelik minden lépésed. Vele elméletét megerősiti egy nemrégiben megjelent cikk a travelo-n egy korábbi darmasiswás tollából, miszerint Jáván a fehér embert filmsztárként kezelik.

Nos, ez valójában igy van. Filmes karrieremről azonban tán majd egy későbbi posztban számolok be, most ugyanis kitört a nyári szünet, és vár az út. A következő két hónapban az eddigi tán legizgalmasabb és legvészesebb úticélok következnek, úgy mint orángután rezervátumok, bálnavadász falvak, őserdők és ősgyikok, vagy az indiai konzulátus Balin. Tartsatok velem!

Ha már a múltkor szót emeltem Yogyakarta városáról, muszáj említést tennem a két legnagyobb közeli turistamágnesről is. Ezek a Prambanan és a Borobudur, előbbi egy óriási hindu, félig romos templomkomplexum, utóbbi pedig nem más, mint a világ legnagyobb buddhista sztúpája. Yogyakarta – és külföldön sokhelyütt egész Indonézia – legismertebb jelképei ezek, ami azért csalóka, mert közigazgatásilag a Borobudur a Yogyától északra lévő Magelang városhoz tartozik, míg a Prambanan az indonéz otthonomtól keletre lévő Klatenhez. Naivan azt hittem, délutánonként majd kijárkálok hol az egyikhez, hol a másikhoz gitározgatni meg szotyolázni. Ez azért jön csak ritkán össze, mert a Prambanantól 30, a Borobudurtól pedig kb 60 km-re lakom, és bár a benzin olcsó errefelé, a szotyola drága. Meg belépőt is kell fizetni, ha bulénak születik az ember, akkor kb 200.000 rúpia a tarifa (5ezer jó magyar forint), belföldi rizsfalóknak viszont csak 30.000. Szerencsére ittlétem alatt barnultam már annyit, hogy a helyi diákigazolványomat meglobogtatva rendre beengedjenek helyi áron. A szotyoláról viszont leszoktam, mert itt még az is édes (!!).

Prambanan – hindu építészeti remek szappanopera-köntösben

A Prambanant bő ezer évvel ezelőtt emelte a Mataram hindu uralkodó dinasztia. A legenda szerint volt egy herceg, el akart venni egy hercegnőt, aki még a legkeményebb fűtés ellenére sem volt hajlandó kötélnek állni. Végül kitalálta, hogy ha a herceg egy éjszaka alatt épít 1000 templomot, akkor hozzámegy. A hercegnek persze nem kellett kétszer mondani, jöttek a kubikusok, és hajnalhasadás előtt már 999 templom állt. Erre a hercegnő egy kicsit ráfeszült, és gyorsan kukorékolásra kényszerítette a környékbeli kakasokat, mondván már hajnal van, a herceg nem tudta teljesíteni a vállalását, lagzi lefújva. A herceg mikor rájött a turpisságra, éktelen haragjában kővé változtatta a hercegnőt – állítólag őt lehet látni az egyik főtemplomban, szobor alakban. Mások szerint Durgát, a hindu istent, de nekem a herceges love sztori szimpatikusabb. S ha ezer templomot nem is, több százat mindenképp találhatunk a főtemplom 5 kilométeres körzetében.

A történelem nem volt kegyes a komplexummal, a 16. század környékén a Mataram dinasztia keletre vándorlásával elnéptelenedett, majd fosztogatók martalékává lett. Aztán mindenféle földrengések jöttek, s ha jól értelmeztem, akkor a Prambanan a föld alá is került ekkor, vagy mi. A 19. század végén tárta fel egy holland kutató, a 20. század közepétől pedig újfent szinte régi pompájában tündökölt, egészen 2006-ig, amikor is egy újabb, minden eddiginél nagyobb földrengés ismét legyalulta a terepet. A restaurálás azóta is – meglepő hatékonysággal - folyik, a központi, 47 méter magas Shiva templom például újra látogatható.

DSC_0685.jpg

Aki erre vetődik – és mindenkinek ajánlom, hogy ha Yogyában jár, ugorjon be ide – jókat sétálgathat a templomok és templomromok közt. A falakon lévő faragások, domborművek, szobrok pedig tényleg nagyon szépek. A mindenütt szanaszét heverő kőkupacokat nézegetve lelki szemeink előtt elképzelhetjük, milyen volt a Prambanan akkor, mikor még az összes templom állt… Érdemes amúgy naplemente környékén érkezni, mert az Jáván mindig szép, vagy kora reggel, mert olyankor általában szépen látszik a közeli Merapi vulkán. Napközben viszont vigyázzunk, mert nagyon magas a „hello misterrrrr!” faktor!

IMAG0693.jpg

Ha nem akarunk rúpia-százezreket költeni a belépőre, vagy nem elégít ki minket a főtemplom megtekintése, érdemes egy napot rászánni a környékbeli kisebb hindu templomok felfedezésére. Ezek több csoportba tömörülve, a legkülönfélébb környezetben találhatók – van, ami egy egyetem kampuszán, üvegkalickával elkerítve ácsorog magányosan, de lelhetünk több, tucatnyi kisebb templomot számláló „alkomplexumot is”, melyek köré időközben falvak épültek. A kiskölkök ott fociznak az évezredes romok előtt, öreg papák rizzsel teli zsákokkal bicikliznek, elég jó hangulat. Mivel ide tényleg szotyolázgatni járunk, érdembeli fotóm ezekről sajnos nincs is, mea maxima culpa.

Tudtommal a Prambanant kevés kivételtől eltekintve (pl Nyepi, azaz a hindu újév) nemigen használják már aktív vallásgyakorlási célokra. Ennek ellenére az élő kultúrára éhes turisták is megtalálhatják itt a számításukat, csak be kell fizetni a Ramayana Balettre. Ez egy újabb jávai szerelmi saga, Ramayana hercegről, kinek szerelmét, Shintát elrabolja egy démon. Aztán mindenféle túszdráma, majomgenerálisok meg tisztítótüzek következnek – ezt viszi színpadra a Ramayana Balett, amit a Prambanan mellett külön erre a célra felállított szabadtéri amfiteátrumban szűk 40 éve játszanak folyamatosan, minden szinte minden este, Guiness rekordot felállítva ezzel. Az előadás látványos tűzzsonglőrködéssel, gamelán zenekarra és több tucat táncossal teljes, ráadásul a háttérben ott van végig a gyönyörűen kivilágított Prambanan. És tényleg menő! Aki van olyan peches, hogy épp nem teliholdkor látogat ide (akkor a legszebb a szett), esetleg súlyos, szabadtéri előadásokat ellehetetlenítő monszunok idején érkezik Yogyába, az is megnézhati a Ramayana Balettet, majd' minden este játsszák a "gagyibb" verziót a belvárosban. Apropó, menőség, egyik délután beosontunk az üres színházba, ott készült ez a kép:

_DSC2161.jpg

Borobudur – Buddha szülinapi bulija

A Borobudur hatemeletes templomóriását a Prambanannal nagyjából egy időben emelték a buddhisták, remek dzsungeles környezetben, a komplexum tetején ácsorogva ámulhatunk a környező párafelhős hegyeken, tiszta időben látszik ezen felül még vagy 3 vulkán is. A 118x118 méter alapterületű monstrumot állítólag kétmillió kőelemből építették, és fentről nézve egy tantrikus mandalára hajaz. Ha éppen nincs tömeg, a buddhista tradícióhoz híven körbe is járhatjuk lentről felfelé, az óra járásával megegyező irányban haladva. Közben ámuldozhatunk a falakon lévő koncepciózus domborműveken meg a – nagyrészt sztúpák alá rejtett – ezernyi Buddha-szobron.

Száraz és pontatlan leírás helyett inkább elmesélem az egyik konkrét élményemet, ami a Borobudurhoz kapcsolódik, ez pedig nem más, mint a Vesak (Waisak), a Buddha megvilágosodásáról megemlékező ünnep, egyben a buddhista újév. Megjegyzem, hogy ázsiai tartózkodásom alatt jócskán kijutott az újévi bulikból, a „megszokott” Gergely-naptáros újév mellett volt már itt muszlim újév, kínai/vietnámi/holdújév, május végén pedig a buddhista. Utóbbi időszámítás szerint most épp 2557-et írunk amúgy, ennyi évvel ezelőtt jutott el Sziddharta Gautama herceg (későbbi nevén: a Buddha) a nirvánába.

A Borobudurt – és az indonéz buddhista világot – érintő legnagyobb ceremónia tiszteletére kedves hippik egyhetes művésztelepet szerveztek a komplexumtól pár km-re található Candirejo faluban, az Eloprogo művészházban, amit egy Sonny nevű öreg festőművész, és egy Jack Sparrow-ra megszólalásig hasonlító raszta csóka, James igazgatnak. Itt találkozik az Elo és a Progo folyó, innen a hatalmas kiterjedésű telep frappáns neve is. Remek társaság gyűlt össze, és egészen más érzés volt innen felszaladni a Borobudurba, mint a másfél órányira lévő Yogyakartából. No meg persze ilyen látványra ébredni reggelente se volt semmi:

IMAG2197.jpg

Apropó, ébredés: a napfelkeltét és a pitymallat színeiből előtűnő, ködfödte Borobudurt megnézni egy közeli domb tetejéről meglehetősen népszerű program. A Vesak okán egy kicsit túl népszerű is lett talán, aznap reggel ugyanis tényleg vagy százan tömörültünk a kilátódomb tetején, ki-ki a maga fényképezőjét kattogtatva. A fűben guggolva érdekes jelenet tárult a szemem elé, mellettem ugyanis egyszer csak panaszos jajszót hallatott valaki: „Gyula, Gyulaaa!” Fickándoztak is szívemben az öröm halacskái, magyar turistával ugyanis még sosem találkoztam idekinn. Alig vártam, hogy végre megszólíthassam őket, elmeséljem, hogy én már 9 hónapja itt szopogatom a rizst, hogy tapasztalatot cseréljünk. Kiderült, hogy egy egész nagycsaládnyi magyar van fenn a dombtetőn, viszont sajnos eléggé lehangoló módon – az emberek feje felett kiabálva egymásnak – végig csak panaszkodtak. Sokallták a tömeget („Most azé’ jöttünk, hogy embereket fényképezzünk?”), az időjárás sem volt ínyükre („Mér’ van ekkora köd?”) s a templom látványa se nyűgözte le őket túlságosan („Hó’ van az a rohadt templom? Nem is látszik rendesen, mi ekkora szám ezen?”). Így végül ügy döntöttem, inkognitóban maradok, csendben reménykedve, hogy Gyuláék kirándulása hátralévő része kielégítőbb lesz majd. Azért pironkodva közlök egy képet arról a napfelkeltéről, amit úgy lefitymáltak:

IMAG2192.jpg

Rövid pihenés után csatlakoztunk mi is az egész napos ceremóniasorozathoz. Kora délután a közeli Mendut templomtól (ez lehetne a Borobudur kistestvére) az addigra már szép számmal jelenlévő szerzetesek a főtemplom elé zarándokoltak. Itt több sátorra oszolva gyakorolhattuk a hitet, én egy ezerfős csoportos meditációban vettem részt pár tucat sárgacsuhás szerzetes és rengeteg indonéz és kínai hívő társaságában. Hihetetlen energiák gyűltek össze.

_DSC1901.jpg                                                                        

Később a többi sátrat végigjárva is csak ámultunk-bámultunk, volt zenés, kosztümös, prédikálós meg mindenféle egyéb tiszteletadás. Az egyik sátorban megvacsoráztunk a lámákkal, akik miután látták, hogy tudunk valamennyire indonézül, szabályosan tukmálni kezdtek étellel. Marinával, a szlovák sherpámmal kerítenünk kellett egy költözős dobozt, mert csak abba fért el a rengeteg kaja (ott nem hagyhattuk a helyszínen ugye), szóval elég jól néztünk ki a sok zarándok közt dobozokat cipelve. A kedvenc sátram mégsem ez lett, hanem az a helyszín, ahol fehér ruhás kínaiak hajlongtak szinkronban a katonásan pattogó vezényszóra a Buddha előtt, szakrális aerobikmutatványok keretében:

Napszálltakor aztán végre felkapaszkodtunk a domb tetején lévő Borobudur templomhoz, a tömeg sűrűsége és viselkedése itt már eléggé a 2010-es szigetes Prodigy koncertre hajazott. Sokéves könyöklési tapasztalatomat latba vetve valahogy eljutottunk a templom előtt placcra felállított Nagyszínpadhoz, ahol egy látványos, áldozatokkal (többek közt tornyokba halmozott instant tésztával) megpakolt oltár előtt este 6 és 10 közt hosszas beszédek, s mivel Indonéziában vagyunk, grandiózus csoportfotózkodások tartattak. Hogy miért szenvedtük ezt végig külföldi létünkre? A Vesak tradíciója szerint este 10 után ezernyi lampiont engednek fel az égbe, ami a kivilágított Borobudurral kiegészülve csodálatos látványt nyújt.

_DSC1963.jpg

Így hát buddhista nyugalmat próbáltunk magunkra erőltetni, és a szitáló esőben, kabát nélkül vártuk a nagy csodát. Egyre-másra jöttek fel a tágas színpadra a mindenféle buddhisták, szerzetesek, lámák, valamint egyéb vallások tisztségviselői is, köztük egy nagyon kövér tokás érsek is. A buddhista főszerzetes beszéde előtt Indonézia muszlimhitű vallásügyi miniszterének kellett felszólalni, azonban a tisztségviselő alaposan elkésett. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert addigra az eső elég komoly zivatarrá duzzadt, és szimplán elakadt valahol a remek indonéz utakon, vagy szánt szándékkal érkezett később, hadd áztassa Allah a sok buddhista-szimpatizánst még egy kicsit… A beszédekből nem értettünk mindent, annyit viszont sajnos igen, hogy majdnem az összes felszólalás burkolt politikai mondanivalóval bírt – a Vesak másnapján tartották ugyanis a választásokat Közép-Jáván. A beszédek végeztével aztán közösen mantráztunk még egy sort a monszunban, majd előkerült egy szerzetesnő valahonnan, és közölte, hogy az esőre való tekintettel idén sajnos elmarad a lampionos mulatság. Így hát bőrig ázva hazasomfordáltunk, és megnéztük a youtube-on, milyen volt az előző években… Azért Vesak így is óriási élmény volt! Remélem, Gyula és családja nem ázott el annyira, mint én.

Nézegessetek képeket a Borobudurról és a Prambananról a facebook-on!

KIEGÉSZÍTÉS: a  2013-as esős Waisak után úgy alakult, hogy a 2014-es esztendőben is tanúja lehetek ennek a szép eseménynek, ezúttal eső nélkül (na jó, kevesebb esővel). Íme egy videó erről, lampioneregetéssel, Gueth Péter barátomtól:

_DSC1968.jpg

Módfelett kínosnak érzem, hogy míg Indonézia majd’ minden szegletéről írtam már bővebben, addig épp itteni otthonom, Yogyakarta maradt ki a beszámolók közül. Egyre csak halogattam ezen poszt megírását, mondván ha majd teljesen kiismertem a környéket, akkor egyszer csak nekiveselkedem, de így kilenc hónap ittlét távlatából már látszik, hogy Yogyát megismerni meg lehet ugyan, de kimeríteni a tennivalók listáját, no azt már nem. A következő sorokban tehát korántsem a város megismertetésére törekszem, inkább szeretnék egy kis ízelítőt adni az itteni életből, főképp azoknak, akik a jövőben szeretnének ellátogatni ide.

Yogya észak-dél megosztottságú, az északi rész a zsúfolt „metropolisz”, plázákkal, egyetemi kampuszokkal, éttermekkel, délre pedig inkább egyfajta vidékiesebb, művészi hangulat a jellemző. Az északiak a délieket sutyerákoknak tartják, míg azok az előbbieket lenéző sznoboknak. Az északiak ritkán járnak le délre és vice versa, én vagyok a fekete bárány, délen lakom viszont a sulim fenn van északon. A képzeletbeli választóvonal a két égtáj közt a „Yogyakarta kilometer zero”, ami a Jalan Malioboro környékén van, itt mindenki előszeretettel korzózik.

DSC_0169.jpg

A Malioboro a helyi Váci utca. Bevásárlóközpontok, lovas kocsik, járdára guggolós kajáldák, mutatványosok, vendégházak, koncerthelyek. Na és persze piac piac hátán. Jáva egyik nagy ajándéka a világnak a batikművészet, és batikból az ember itt aztán feltankolhat elég rendesen. A batikszarongok még jól is néznek ki, a falvédők közt is vannak ízlésesek, hanem bizony a férfi batikingekkel nem vagyok kibékülve, jóllehet, minden indonéz csóka ezt hordja. Munkába, estélyre, hivatalos eseményekre, vagy egyszerűen csak ha jól akarnak kinézni, ezt veszik fel. Szerintem a legtöbb ilyen ruhadarab kifejezetten kínosan néz ki, a rikító színeivel és az idétlen motívumokkal, főleg, ha a többi sztenderd jávai dizájnelemmel is kiegészítjük (hosszú köröm, szakmunkásbajusz, baseball sapka), ennek ellenére én is beszereztem azért egyet-kettőt. Ezeket veszem fel, ha be akarok vágódni valami hivatalos helyen, mondjuk az egyetem nemzetközi osztályán. Ilyenkor mindig megdicsérnek, milyen fess az öltözékem. Ettől még persze akkora vajda vagyok ezekben az ingekben, hogyha belépek valahova, a képzeletbeli hangszórókból azonnal megszólal a Gypsy Kings-től a Bambolléjó.

DSC_0157.jpg

Ha már a jávai művészeteknél tartunk, akkor hadd említsem meg a wayang-ot, azaz árnyékjátékot. Ennek kb az a lényege, hogy a művészek egy mécsessel megvilágított vászon mögé bújnak, és bábjátékot adnak elő a speciális figurákkal, illetve azok kivetülő árnyaival. Általában gamelán zenekar is a segítségükre van. Az előadások gyakran egész este tartanak, s közben az indonéz közönség rendre azt csinálja, amihez a legjobban ért (alszik, dohányzik, hangoskodik).

Apropó, gamelán: ez az indonéz népzene, nagyon büszkék rá, még ha nyugati fül számára ez a muzsika sokszor csak nehezen élvezhető. Nagyon konyhanyelven fogalmazva a gamelánt úgy kell elképzelni, hogy egy maroknyi ember mindenféle xilifonszerű hangszereket meg gongokat kalapál térdelve-guggolva, egy európai ember számára elsőre meglehetősen nehezen értelmezhető logikájú dallamokat csiholva, közben néha-néha valaki elnyújtott fejhangon énekel. A zenekar egyes, kevéssé elfoglalt tagjai időnként azt csinálják, amihez az indonézek a legjobban értenek (lásd feljebb).

DSCN5780.jpg

A szultán nyomdokain

Ahogy már korábban is írtam, Yogyakartának saját szultánja is van ám, akihez nyilván palota és udvartartás is dukál. A palota (helyi nevén kraton) valóban puccos, szép épület, a hozzá tartozó múzeum viszont elég sajátos – hacsak nem vagy X Hamengkubuwono szultán vagy elődei őrült rajongója, nem fognak nagyon lekötni az itt kiállított műtárgyak – a szultán íróasztala, a szultán fényképezőgépe, a szultán megégetett tepsifogó sütőkesztyűje (!!) és így tovább. Sokkal izgalmasabb ellenben a kraton mögött tér, és az ott található két „banyan” fa (ilyen liános dzsungelfa, nem tudom, hogy van magyarul, szégeny-gyalázat). A hiedelem szerint aki bekötött szemmel keresztül tud menni pontosan a két fa közt, annak teljesül egy kívánsága. Sokkal nehezebb, mint hinnétek! Az est leszállta után a teret ellepik az emberek és a bérelhető, négykerekű bringóhintók. Hasonlók ahhoz, mint amikkel a Margit-szigeten találkozhatunk, csak ezek csicsás neonfényekkel és indonéz diszkóslágereket harsogó hangfalakkal vannak turbózva, és hihetetlen népszerűségnek örvendenek a lakosság körében.

Jogja szept 01.jpg

Innen sétatávolságra van a Taman Sari, a budai várnegyed itteni megfelelője – eredetileg a szultán udvartartása lakott itt, mostani lakossága 30 ezer fő körül mozog. Festői, sikátoros-mellékutcás-bazársoros városrészt képzeljünk el, mindez egy jókora, jávai építészeti remekekkel zsúfolt kerttel teljes. Mikor először itt jártam, persze még nem voltam elég dörzsölt, így aztán hagytam, hogy hozzám csapódjon egy „önkéntes vezető”, aki aztán nyilván az összes haverja boltjába berángatott vásárolni. Csalódott is volt, hogy a végén nem vettem semmit, de azért az egyik fáról szakajtott nekem egy guava gyümölcsöt, ami fertályórával később sírva ki is fostam.

A Taman Sari fő éke a szultán vízikastélya. Ma már mindenféle földrengések és egyebek miatt romokban áll, de régen ide jártak uralkodók élvezkedni. Szó szerint, ugyanis a hárem is itt volt. A hölgyek a központi medencékben játszadoztak, miközben a szultán a toronyszoba rácsos ablakából figyelte őket. Időnként ledobott egy virágot a lányoknak, aki elkapta, az mehetett szobára vele. Igazi rocksztár! Ja, nemrég olvastam egy kétes hitelű újságcikket arról, hogy a vízi kastély az univerzum energiaáramlása és mindenféle jávai bölcsességek figyelembevételével épült. Úgyhogy úgy gyertek ide, hogy ez egy nagyon ezoterikus ex-hárem ám.

Jogja szept 10.jpg

Még mindig unatkozik? Vásároljon mosómedvét! A Taman Sari tőszomszédságában található a Pasar Ngasem, azaz a madárpiac, jóllehet, a nevével ellentétben nemcsak madarakat árulnak itt, hanem kb mindent, ami mozog, vagy valaha mozgott. Ha kell egy luwak (az a mókusszerű állat, muszángnak vagy cibetmacskának is nevezik, ami a finom kávészemeket megeszi, kitojja, majd ezt a ciberkakit százszoros áron értékesítik a kávépiacon), piton, majom vagy skorpió, itt megvehető! Hétvégente madárénekeltető versenyt is rendeznek itt, melynek menete a következő: minden nevező a falra aggatja kalickáját benne a kis kedvenccel, majd a zsűri – számomra ismeretlen metódus alapján – eldönti, melyik madár danol a legszebben. A nyertes példányt aztán állítólag rengeteg pénzért el lehet adni. Aki tehát errefelé készül, kezdje el trenírozni a papagáját!  (frissítés: a közelmúltban a vadállat piac átköltözött, Pasar Pasti néven fut tovább. A Pasar Ngasem újabban főleg rendezvényeknek és színdaraboknak ad otthont – a szerk.)

Egyéb uralkodók nyomdokain

Ha a „várnegyed” szorításából sikerült kitörni, akkor is van még bőven látnivaló, kódoroghatunk például Kota Gede óváros ezüsmíves manufaktúrákkal teli sikátoraiban, és ha jó helyen fordulunk be a szűk utcákon, felfedezhetünk eldugott fürdőket és a hindu Mataram dinasztia síremlékeit. Ha még mindig nem volt elég a halott szultánokból, a város határában, a Gunung Kidul hegység lábánál 345 lépcsőn felhághatunk az Imogori kriptákhoz. Itt nyugszik a nagy 17. századi uralkodó Sultan Agung (csak szerényen ’magasságos szultán’), akinek annyira jó szíve van, hogy virágok nyílnak a sírjából és mindig jó illatú a levegő a környéken (ne feledjük, Indonéziában a jó illatú levegő ritka!). Csak akkor léphetünk be a kriptákba, ha tradicionális jávai maskarát öltünk – már ezért megéri eljönni ide. Ugyancsak érdekes látványt nyújtanak az ősöreg jávai bácsik, akiknek az a munkájuk, hogy egész nap törökülésben ülve táplálják a tüzeket és tömjénfüstöt hintenek.

IMAG1089.jpg

Még mindig nem elég a látnivalókból? Akkor megsúgom, hogy van egy tök jó állatkert is Yogyában, kb 1 euro a belépő, és egy csomó érdekes állat van. Például ha nincs pénzünk, időnk vagy intenciónk elmenni Komodó szigetére, a hírös komodói sárkányt itt is megnézhetjük – gondolom eredeti környezetében is ugyanazt csinálja, mint az állatkertben: semmit (az ideális indonéz állat!). Személyes meglátásom, hogy az állatok egy része elég slendrián módon van elkerítve, szerintem az orángután és a gorilla akkor mászik ki, amikor akar, de talán épp ebben rejlik a Gembira Loka Zoo vonzereje.

No és persze van számolatlan múzeum, kiállítás, miegyéb. Még heti rendszerességgel jelentkező transzvesztita kabaré is van, a Malioboro utca végén található Raminten bevásárlóközpont legfelső emeletén. A tulaj maga is ladyboy, s szárnya alá véve a hozzá hasonlókat létrehozott egy kis kommunát, ahol a transzvesztiták többek közt vallásos oktatásban is részesülhetnek (egyébként az iszlám vallás nem nézi túl jó szemmel ezt a fajta másságot). Hát kell ennél több? Kétségkívül Yogyakarta Indonézia egyik legpezsgőbb városa. Gyertek csak, gyertek!

Éjszakai élet – Rock around the Klotok

A kultúra terén nem lehet okunk a panaszra, van itt minden, fesztivál, megnyitó, művésztelep művésztelep hátán. De az is megtalálja a számítását itt, aki csak egy kis esti röfögésre vágyik. Fura módon míg Indonézia minden városa minden boltjában árulnak sört, addig Yogya ez alól kivételt képez, kevés olyan hely van, ahol nyíltan vehetünk sert a „kirakatból” – állítólag új tendencia ez, talán önkormányzati döntés alapján, hogy a népes diákság figyelmét az italozás ne vonja el a tanulmányoktól. Ez persze visszafelé sült el, a drága és nehezen beszerezhető sör helyett a lokális borzadály „csiú” nevű ital pörög (azt hiszem pálmafermentáció), jobb esetben az arak (rizspálesz), egyik fincsibb, mint a másik. Az indonéz alkoholfőzési tudomány még nem jutott el arra a szintre, hogy különbséget tudjon tenni a metil és az etil közt, úgyhogy ezektől a nedvektől néha-néha meghalnak meg megvakulnak emberek. Rock’n’roll!

Aki klasszikus club life-ra vágyik, találhat két-három nagyobb diszkót a városban, diumdisu zenével, könnyűvérű lányokkal, dúsgazdag csávókkal, részeg bulékkal és a DJ-szettek szüneteiben a színpadra felpattanó közepesen kínos popbandákkal. Az egyik legnagyobb ilyen klub a Boshe, ahol néha-néha késelős gyilkosságok történnek, olyankor bezár „örökre”, majd pár hónap múlva újra kinyit. Rock’n’roll!

IMAG0447.jpg

Az alter alternatíva a Jalan Malioboro felől nyílő Sosrowiyajan utcácska. Itt a városban uralkodó félhivatalos szesztilalom egyáltalán nem érződik, egymás mellett sorakoznak a (horror árakon operáló) klubok, pubok. A legtöbbje élő zenével csalogatja be a nagyérdeműt, remek bandák játszanak, viszont az esetek 99%-ában csak feldolgozásokat. Ráadásul amennyire kivettem, van kb 5 zenekar, mindegyik más stílusban utazik (regi, blúz, rokk, árenbí, rokabili, stb), és ezek napi szinten rotálódnak a kocsmák közt. Ez az erre látogató turistáknak marha jó, de én már baromira unom, és ha meghallom valahonnan B. Marley-tól a  Jammin’ c. nótát, idegzsábát kapok. Éjfél után vége a koncerteknek, és szépen lassan mindenki átsomfordál a kisbolt (Circle K) elé sört meg csiút vedelni a betonon. Közben törött akusztikus gitár jár kézről kézre és mindenki eljátssza B. Marley-tól a Jamin-t.

Még alterebb alternatíva a Kopi Klotok, leánykori nevén Sego Macan. Elvileg ez egy háromtagú hálózat lenne, van ugyanis Sego Macan 1 (a büdi patak mellett) és Sego Macan 3 (a rizsföldek mellett). A Sego Macan 2-t még senki nem találta meg. Lehet, hogy azzal a kevéssel, aki eljut ide, azonnal végez a metil? A Sego Macan-ban mindenféle ízű, színű és állagú klotok koktélt kérhetünk ki, benne a titkos alkoholos összetevővel, ami bevonzza a vevőkört. Közben a hangfalakból üvölt a Pantera, és B. Marley-tól a Jammin’. Rock’n’roll!

Még szeptemberben találkoztam egy kanadai hölggyel, aki akkor már hónapok óta élt Yogyában, és látszólag nem is nagyon tervezett továbbállni. Kérdeztem, mégis mit szeret annyira ebben a városban, ha folyton gyomorrontást kap, meg motorbalesetet szenved? Erre csak annyit felelt: „Yogyakarta gets under your skin”.

Töltöttem fel néhány képek kedvenc indonéz városkámról IDE. Ezúttal kivételesen képaláírásokkal is elláttam a fotókat, érdemes hát azokat is elolvasgatni. A Yogya környékén található Borobudur és Prambanan giga-templomkomplexumokról pedig a következő posztban írok majd.

IMAG2240.jpg

 

 

 

süti beállítások módosítása