Ezzel a bejegyzéssel több legyet is ütök egy csapásra:

  • A Szumátrát bemutató hömpölygő posztfolyamom ezennel trilógiává dagad!
  • Újraélesztem a régóta szunnyadó „Eheti vulkán” rovatot!
  • Valamint megemlékezünk a Krakatau vulkán kitörésének 133. évfordulójára is, nem is akárkivel, hanem rögtön minden travel blogger archetípusával, a nagy Jack Kerouac-kal!

A korábban bemutatott cunami-sújtotta Aceh és az óriás szupervulkán kráterében keletkezett Toba-tó mellé a nem kevésbe pusztító Krakatau is remekül beleillik a sormintába. Ígérem, a Szumátra-sorozat következő, negyedik része (jórészt) békés elefántokról meg (sajnos jórészt) kihalt orrszarvúkról fog majd szólni!

_dsc1789.jpg

A Krakatau és népes családja

A Krakatau (egyes forrásokban Krakatoa) egy vulkánsziget (volt) Jáva és Szumátra közt a Szunda-szorosban, cirka 40 kilométerre a szárazföldtől. Jóllehet, fontos kereskedelmi útvonalon feküdt, mégis néptelen maradt az idők során, senki nem akart ideköltözni, túl veszélyesnek találták... A tűzhányó emlékezete egyébként a régmúlt időkig nyúlik vissza, még az i.sz.5. századból is maradtak fenn emlékek korabeli kitörésekről illetve az azok által okozott szökőárakról és hasonló fincsi katasztrófákról.

Arról viszont nem maradt fenn pontos információ, honnan ered a sziget neve. Személyes kedvenc teóriám szerint egy arra elhaladó hajó kapitánya kérdezte meg indonéz matrózát, mi a sziget a neve, mire amaz jakartai szlengben úgy válaszolt, hogy „ku ga tau” (’nemtom’). A magam részéről „nemtom”, igaz-e eme legenda, fun fact-nek viszont nem rossz.

img_2815.jpg

Kevésbe volt mókás viszont a Krakatau 1883-as kitörése, amit már május óta előrejeleztek kisebb robbanások, némi hamueső és rengések, a fő kataklizma azonban augusztus 26-27-én következett be, melynek keretében a sziget több nagyobb robbanás keretében gyakorlatilag szétrobbant. A legnagyobb robbanás volt állítólag a legnagyobb hangullám, ami az emberiség történelmében eddig keletkezett: ha valaki 16 kilométernél közelebb tartózkodott volna a zajforráshoz ekkor, azonnal megsüketül. A pukkanást még Mauritius és az ausztáliai Perth partjainál is lehetett hallani.  

A robbanás erejét 200 megatonnásra becsülik, ez nagyjából tizenháromezerszerese a hiroshimai atombombának. A Krakatau kitörését és szétrobbanását óriási szökőár követte, mely Nyugat-Jáva partjait volt, ahol 46 (!) méter magas hullámokkal érte el és tarolta le. A hamueső és cunami nemcsak a környékbeli szigetek lakóit ölte meg, hanem komoly pusztítást végzett Szumátra és Jáva partvidékén is, összesen több, mint 36 ezer áldozatot követelve. A légkörbe jutó rengeteg hamu miatt a hőmérsékletet világszinten 1,2 Celsius fokkal alacsonyabb lett a kitörést követő pár évben. 

img_2766.jpg

Nem csoda, hogy egy ekkora volumenű tragédia még a filmeseket is megihlette. A Krakatau tragédiát számos filmalkotás dolgozta fel az idők során, ezek kötül kielném az 1969-es „Krakatau – East of Java” című filmopuszt, melynek nagyszerűségén még az se ejthet csorbát, hogy a Krakatau Jávától nem is keletre, hanem nyugatra van...

Itt a teljes film, akinek van másfél órája:

Akit meg csak az „eksön” és a hirig érdekli, annak itt a kivonat, ugyanebből a filmremekből:

 

És a történetnek még nincs vége, ugyanis 1930-ban a Krakatau helyén kibukkant a tengerből egy „bébivulkán”, amit a leleményes nép el is nevezett „Anak Krakatau”-nak (’Krakatau gyermeke’). Ifj. Krakatau azóta szépen cseperedik: minden évben átlag 5 métert nő, és köszöni szépen, jól van, s vulkanikusan aktív.

 

Osztálykirándulás a halálosztó vulkánhoz

2013-ra az Anak Krakatau akkorára nőtt, hogy már az én látóterembe is bekerült, elkezdtem hát kutakodni, miképpen nézhetném meg magamnak. Arra számítottam, hogy nem lesz egyszerű menet odajutni, arra azonban nem, hogy (a földrajzi elszigeteltsége miatt) látszólag csak méregdrága package holiday keretében van lehetőség a Krakatauhoz utazni. Már épp kezdtem elszontyolodni, mikor a sors a segítségemre sietett: egy kedves jakartai ismerős hívta fel a figyelmemet egy Krakatau-útra, amit fiatal indonézek szerveznek fiatal indonézeknek. Nos, fiatal kis jóindulattal tán még vagyok, indonéz már annyira nem, az azonban, hogy a 3 napos túra így kevesebb, mint egytizede a „bulé package holiday” sávnak, menten meggyőzött, így hát minden indonéz nyelvtudásommal felvértezve beneveztem, és meglepetés buléként/egyetlen fehéremberként megjelentem az indulás éjszakáján a nyugat-jávai Merak kikötővárosában, ahonnan a bazi nagy komp indult Szumátrára.

_dsc1403.jpg

Jóllehet, a Krakatau csak 40 km-re van a szárazföldről, az odajutás meglehetősen időigényes. Első körben Jáváról elkompoztunk Szumátrára (ez volt vagy 6 óra). A szumátrai Bakahueni kikötből elverekedtük magunkat valami buszvégállomásra hajnalban, ahol népes (kb 30 főt számláló) kis csapatunk angkotokban (szétvert kisbuszok) szállt, hogy 1-2 óra újabb zötykölődést követve megérkezhessünk egy újabb, Canti nevű kikötőbe, ahol halászbárkára szálltunk, és pár óra andalító hajókázás következett Sebesi szigetére, ahonnan az Anak Krakatau már csak egy kecskeugrás.

_dsc1554.jpg

Mindez a tortúra elhagyható lett volna a tour package-dzsel, melynek keretében tudtommal a turisákat Nyugat-Jáváról egyenest a vulkánhöz röpítik speedboat-tal, de ugyan már, mi abban a romantika. Ráadásul a hosszú út alatt így lehetőségem nyílt az indonéz nyelvet is gyakorolni, hiszen egyedüli fehérként a bandában végig a figyelem középpontjában voltam. Annyiszor szerintem egyetlen kompút alatt még embertől nem kérdezték, hogy hány gyerek van, mi a vallása, házas-e, stb mint tőlem a Szunda-szoroson hánykolódva. Gyengébb pillanataimban fel is merült bennem a legutóbbi jávai osztálykirándulás rémképe.

Összességében persze azért remek figura volt mindenki a csapatból, és persze csodás csoportképek is készültek, a többszáz darabos repertoárban álljon itt most kettő:

dscn3695.jpg

cimg0575.jpg

Sebesi szigete amúgy elég nyugis és szép hely, nem gondolná az ember, hogy alig több, mint 100 éve a teljes 3000 fős lakosság elpusztult a Krakatau kitörése utáni hamuesőben és cunamiban. Úgy tűnik, a szigeten áll az idő, minden nagyon békés, igaz, érkezésünkkor az egyik helyi kisgyerek épp csúnya balesetet szenvedett – leesett egy kókuszpálmáról és alighanem komoly sérülést szenvedett (még szerencse, hogy épp ott volt egy hajó, amivel kórházba lehetett szállítani) – ez azért eszembe juttatta, hogy az élet egy messzi trópusi szigeten sem mindig fenékig tejfel.

_dsc1516.jpg

img_2835.jpg

img_2871.jpg

A szállásunk természetesen nem überelte a Hiltont, az összes fiú egy szobában, a földön aludt, de hé, az egész túráért mindennel együtt kb 7 ezer forintot fizettem, szerintem durván megérte!

img_2818.jpg

 

Üdítő kikapcsolódási lehetőségek a halál árnyékában

Na jó, valójában korántsem olyan halálos a helyzet jelenleg az (egykori) Krakatau környékén, bár azért van abban valami morbid, ha az ember ott üdül, ahol anno tízezrek haltak szörnyet. Ilyesmi gondolatokat forgattam a fejemben, amikor néhány kecske társaságában leheveredtem a partra olvasgatni.

_dsc1544.jpg

Arra gondoltam, itt egymagam lehetek, hiszen az indonézek se napozni nem szeretnek, se olvasni. Hát, nagyot tévedtem, ugyanis kisvártatva néhány kirándulós pajtásom körém telepdett és élénk kíváncsisággam kezdték el tanulmányozni a nálam lévő könyveket. Homlokukat ráncolgatva lapozgattak, az angol nyelvű útikönyv még csak hagyján, de alighanem a magyar nyelvvel most találkoztam először. Mikor elmeséltem nekik, hogy a magyar ábécáben negyvenkét betű van, szabályosan sokkot kaptak. Több se kellett, a kezükbe nyomtam a regényt, olvassanak csak egy kis Jack Kerouac-ot, abból majd megtanulnak magyarul. Erről az esetről szeretncsére videó is készült, íme:

_dsc0309.jpg

Mivel maga az Anak Krakatau (egyelőre) csak alig 400 méter magasan emelkedik ki a tengerből, ennek a „csúcsnak” meghódításával aligha telne ki a 3 napos túra. Így hát, hogy ne unatkozzunk, vendéglátóink körbevittek minket a kishajóval a környéken, ki is kötöttünk pár szép szigetene, és persze a snorkelezés sem maradhatott el. Ez utóbbit egyébként két aprócska dolog árnyékolt be:

  • A Krakatau kitörésekor a környéket villámsebességgel végigsörpő, szolid 40 méteres szökőárhullámok a korallokkal sem voltak kíméletesek.
  • Indonéz szokás szerint a hajó hanfalain át történő szigorú zenebömböltetés mellett merültünk alá a természeti szépségekbe. Bár víz alatti tapasztalatom ekkortájt még csak annyi volt, amennyit a Ho-ho-ho Horgászból meg a Vízipók Csodapókból magamba szívtam, azt azért már ekkorra is sejtettem, hogy a halak nem annyira szeretnek diszkózni.

De sebaj, ha vízben lubickolásról van szó, arra én mindig kapható vagyok, és szerencsére pár bohóchalról (gy.k. „Némó”) is kiderült, hogy szeretik az indonzé dangdut slágereket.

dscn3704.jpg

dscn3708.jpg

 

Csúcstámadás tangapapucsban

Végül látogatásunk utolsó napjának hajnalá felkerekedtünk, hogy bevegyük az Anak Krakatau-t (ami amúgy Sebesi szigetéről pont nem látszik, szóval már mindneki nagyon izgult). Azt nem tudom mondjuk, miért kellett ehhez hajnali 2-kor kihajózni. Az egy dolog, hogy itt Indonéziában a több ezer méteres hegyeket éjjel szoktuk mászni, hogy napfelkeltére a csúcsra érjünk, mert a kora reggeli órákban már befelhősödhet a csúcs. De egy 400 méteres „kupacnál” ez a veszély csak nem fenyeget annyira. Na mindegy, az éjszakai bevetés emelte az esemény hangulatosságát, és végülis a ringatózó hajón is remekül lehet hunyni, tehát nem panaszkodtam.

Némi ringatózás után pitymallat előtt meg is érkeztünk Krakatau Gyermekéhez. Természetesen az indonéz turisztikai elvárásoknak megfelelően a vulkánsziget „kikötőjében” már van is egy CAGAR ALAM KRAKATAU (’Krakatau Természetvédelmi Terület’) óriásfelirat, csoportképekre idealizálva. Minden indonéz turistában van ugyanis egy (nem is annyira) rejtett óriásfelirattalfotózkodó-fétis.

rsz_dsc1633.jpg

Nagyjából itt volt az a pont, amikor leesett nekem: ez a vulkánsziget alig 80 éve emelkedett ki az óceánból, és máris erdő borítja! Nagy, sűrű lombú fákkal, meg minden! Hihetetlen a természet ereje errefelé...

img_2193.jpg

Mivel az Anak Krakatau nem túl magas ugye, ezúttal én is úgy döntöttem, hogy követem a tradicionális indonéz hegymászási technikát, és vietnámi papucsban csattogok fel a hegyre. Tényleg csodálatos élmény, de azért egy háromezres csúcsot nem vállalnék be ilyen lábbelivel.

img_2220.jpg

 

Felérve aztán az elmaradhatatlan fotószessön következett, kicsit elnézegettük még egy darabig az óceánt, elmélázva, milyen lehetett, amikor a nagy Krakatau kitört, aztán elindultunk visszafelé.

img_2999.jpg

_dsc1814.jpg

A szállásra visszaérve már csak a pakolás maradt hátra, aztán neki is veselkedtünk a viszontagságos útnak haza Jávára. A kompon aztán már összeszokott társaságként beszélgetett és hülyéskedett a csapat, ki-tud-többet-Indonéziáról kvízjátkot játszottunk, az indonézek készítettek még párezer fotót, én pedig alighanem napszúrást diagnosztizáltam magamon.

A Krakatau vulkán kitörése után állítólag évekig világszerte sötétebb volt az ég és valamiért nagyon látványos színekben játszottak a naplementék. Egyes elméletek szerint a Munch híres Sikoly című festményének színvilága is ezt tükrözi.

sikoly.jpg

Ez a fotó pedig engem ábrázol a háromnapos indonéz osztálykirándulás után:

_dsc1822.jpg

Lát valaki összefüggést a kettő közt...?

További képek a Krakatau-túráról ITT.

_dsc1484.jpg

Eltévedt és félreinformált utazók Indonéziában


Nyájas Olvasóim, akik hűen követik a blogot, bizonyára kiszúrták, hogy a Szumátrát bemutató, többrészesre tervezett cikksorozatom pilótaepizódja óta a kelleténél egy kicsit több idő telt el folytatás nélkül – eme fájó hiányt igyekszik hát pótolni ez a szerény bejegyzés a korántsem szerény méretű észak-szumátrai Toba-tóról. A késedelemnek nyomós oka volt, jelesül, hogy időközben kontinenst váltottam, és pillanatnyilag ismét Európában, azon belül is Szittyaországban gengszterkedem. Indonézia iránt táplált rajongásom azonban cseppet sem apadt, sőt! Fogalmazzunk úgy, hogy most kicsit szusszanok a Magyar Ugaron, hazai pályáról, visszaemlékezések formájában énekelve meg a délkelet-ázsiai megpróbáltatásaimat – a festői Toba-tóról szóló passzust épp a nem kevésbé festői Tisza-tó partján -, aztán egyszer csak majd újult erővel visszatérek az 1000%-os trópusi páratartalomba és jól felfedezem Indonézia azon zugait is, ahova az első 1000 nap alatt még nem jutottam el. Mindenki reszkessen!


1.jpg


Ezúttal Észak-Szumátra tartományba kalauzollak el Benneteket, ami Szumátra óriásszigetén belül – meglepő csavarként – a legutóbb bemutatott szuperkonzervatív Aceh provinciától délre helyezkedik el. Nagyjából e két tartomány határvidékénterült el a középkorban a Samudera Szultanátus, amelynek azonos nevű fővárosát Marco Polo meg is látogatta 1292-ben, állítólag első bulé-ként (pardon, fehér emberként). A hírös utazó valamiért azt hihette, hogy a szultanátus az egész sziget területére kiterjedt, így lett tehát Samudera – némi szókopást követően – a köznyelvben: Szumátra. A szanszkrit eredetű szó jelentése egyébként ’óceán’, ami szerintem egy meglehetősen vicces és inadekvát név a világ hatodik legnagyobb szigetének (területe csaknem félmillió négyzetkilométer), de hát már megszokhattuk, hogy Indonézia az ellentmondások hazája, nemde?

 

Crazy Medan

Szűk egyhetes észak-szumátrai felfedezőtúrám kiindulópontja Medan (jelentése: ’mező’) metropolisza volt, ami Indonézia legnagyobb Jáva szigetén kívül fekvő városa. Általában az ember nem azért utazik Délkelet-Ázsiába, hogy metropoliszokban bóklásszon, szóval nem is támasztottam magas elvárásokat Medan felé, főleg, miután a hátizsákos turisták több általam olvasgatott utazós fórumon is egyöntetűen kikiáltották eme nagyvárost a „legrosszabb településnek, ahol valaha backpacker megfordulhat” (bár felteszem, ezek a szavazók még nem jártak a mauritán Nouadhibou-ban).


Medan, akárcsak a térség hasonszőrű települései, poros falucskaként kezdte pályafutását Frédi és Béni idején, majd ahogy ez a tengerparti kereskedővárosokkal lenni szokott,megjelentek a kínaiak, tamilok, arabok, jávaiak és társaik. A város számos alkalommal gazdát cserélt, ahogy jöttek a különféle szultánok meg a királyok, mígnem a 19. században betörtek az európai hódítók, élükön a hollandusokkal, és behozták magukkal a szép európai kultúrát, értsd,akit csak lehetett az ültetvényeken (olajpálma, gumi, stb.) dolgoztattak, míg ők maguk koloniál stílusú villáikban hesszöltek. A soknemzetiségű európai jelenlét emlékét őrzi Helvetia (Svájc régi neve) városrész és a régi reptér, Polonia, ami egy dúsgazdag lengyel ültetvényes után kapta a nevét.


Egy előre nem betervezett reptéri bénázás miatt útitársammal, a szlovák fenegyerek Mizsuval rengeteget késtünk, így alig fél napunk maradt Szumátrához akklimatizálódni, melyben nagy segítségünkre volt Agnes, a helyi Couch Surfing gittegylet szuperjófej tagja, aki unokatestvérét erősítésül hívva fáradhatatlan szállított minket körbe motorháton a metropolisz kaotikus utcáin, ahol még indonéz szinttel mérve sincs a KRESZ-nek leghalványabb nyoma sem. Egy ízben, mikor Agnes a szétvert robogónkkal padlógázzal áthajtott egy piroson egy nyolcsávos úton majd farolva nagyívben bekanyarodott, észrevette, hogy holtsápadtan markolom a paravasat mögötte, de hátrapillantva csak ennyit szólt: „Crazy Medan!”.


Állítólag Medan mesés belvárosa és számos előkelő villája miatt valaha a hangzatos „Szumátra Párizsa” becenévvel büszkélkedhetett. Mi ebből azonban sajnos nem sokat láttunk, és képeket sem nagyon készítettem Medan városáról, viszont a minap belebotlottam egy érdekes elképzelésbe arról, hogy nézne ki Párizs, ha valóban Szumátrán lenne:

nasiud.jpg

Végül betértünk egy nagy parkféleségbe. Itt megkóstolhattuk a helyi nyalánkságokat, az étkezés mellé pedig az asztalról asztalra járkáló napbarnított muzsikusok húzták hegedűvel a műértő a fülekbe negédes dallamaikat. Újabb kelet-európai kulturális behatás?


hege.jpg
Akárhogy is, Medan városát (nem túl nagy bánatomra) nem sikerült túl alaposan felfedezni, viszont Indonézia magyar származású Indiana Jones-a, Misztikus Béla heteket töltött el itt, indiai szikh esküvőket, hokkien kínai templomokat és egyéb csodákat látogatva meg, az érdeklődők az alábbi linken megnézhetik e látogatás vizuális lenyomatait, érdemes.

https://vimeo.com/169504815


Dübörög a Jólét Szumátrán

Ahogy korábban már utaltam rá, elsősorban nem azért jöttem Szumátrára/Indonéziába/Ázsiába, hogy túlnépesedett metropoliszokban izzadjak, sokkal inkább a természeti szépségek miatt. Ezekből szerencsére Szumátrán akad bőven, az én fantáziámat speciel legjobban a Balaton itteni tesója, a Toba-tó izgatta, ami Indonézia legnagyobb tava és egyben a világ legnagyobb vulkanikus tava. Medan városától alig 180 kilométerre található, az odajutás azonban mégse eseménytelen…


Agnes azt tanácsolta, hogy szigorúan a Sejahtera (azaz ’jólét’) busztársaság járatával menjünk, ami a nevével ellentétben masszívan low budget jellegű vállalkozás, s mint ilyen a többi piaci szereplőnél lényegesen olcsóbb. S valóban, a romos buszvégállomásra érkezve a Jólét Bt. buszai voltak messze a leglecsattantabbak, ami azért a szumátrai buszok mezőnyében egy elég komoly titulus. Sebaj, felkászálódtunk a fedélzetre, ahol legnagyobb örömünkre már ott ült az indulásra várva Andreas, a vigyori kanadai. Íme egy kép Andreas-ról és Mizu-ról:


3.jpg
Andreas-szal pár nappal előtte találkoztunk egy hostelben Malajziában, és 80 sör elfogyasztása után örök barátságot is esküdtünk, minekutána kanadai barátunk elhatározta, hogy akkor ennek fényében ő velünk jön Szumátrára. A porszem azon a ponton került a gépezetbe, mikor valamelyikünk besörözve véletlenül egy hónappal elnézte a dátumot a repjegyfoglalásnál. Erre a malőrre sajnos csak a reptéri check-in pultnál derült fény, így Andi elszakadt tőlünk, de miközben halk hegedűszóval kísérve távolodott a boarding hall felé, amolyan Hollywoody módon még odakiáltottuk egymásnak, hogy viszlát odaát meg ilyenek. És hát a sors össze is hozott minket a Vágy Villamosa helyett a Jólét Buszán.


Nagyjából hatórás zötykölődésünk közben megállapítottam, hogy az itteni közlekedési morál nemcsak Medan-ban sajátos, hanem a városon kívül is, szám szerint öt balesetet láttam, és egyébként a busz szélvédője is teljesen végig volt repedve keresztbe, imádkoztam, hogy út közben ne szálljon belénk még egy motoros, hogy tovább repessze, potenciális kamikaze pilóta ugyanis volt bővben. Valószínűleg ez a honatyáknak is feltűnhetett, úton útfélen ugyanis mindenféle balesetekből visszamaradt szétégett autóroncsok vannak kiállítva szobortalapzatokra az út szélén, mintegy elrettentő példaként.

4.jpg

Az egész napos jóléti kéjutazás után megérkeztünk Parapat városkába, a valóban festői Toba-tó partjára. Az viszonylag hamar kiderült, hogy a kisváros nem tartogat túl sok izgalmat (azért az egyik warungos néni felkínálta a lehetőséget, hogy vegyem feleségül a lányát, mintegy vendégmarasztaló jelleggel), így hát felpattantunk az egyik kompra, ami a tó közepén elterülő Samosir szigetre indult, ami a vendégszeretetről és mulatós kedvéről híres batak törzs otthona.

5.jpg

 


A Toba-tó széltében-hosszában


Ennyi rizsa után azt hiszem, illendő lenne már a nyájas olvasó elé tárni, miért is olyan izgalmas hely ez a Toba-tó. Ahogy már korábban is említettem, ez Indonézia legnagyobb tava, formára és méretre hasonló a Balatonhoz (kb 100x30 km) a Magyar Tenger átlagos húszcentis vízállásával ellenben azonban a Toba helyenként az 500 méteres mélységet is elérheti! Ami viszont a legkirályabb a Tobát illetően, az az, hogy igazából egy ősi szupervulkán kráterébe „nőtt” bele, ami azt eredményezi, hogy a partját kb mindenhol gyönyörű hegyek szegélyezik, meglehetősen egyedi hangulatot kölcsönözve a világ legnagyobb vulkanikus tavának.


6.jpg
Akinek van egy kis fantáziája, elképzelheti, mekkorát szól, ha egy ilyen szupervulkán mozgolódik: a Toba vulán utolsó nagyobb, kb 75 ezer évvel ezelőtti robbanása az elmúlt 25 millió év legnagyobb ismert vulkánkitörése volt. Ez az erupció állítólag fél Ázsiát vastag hamuréteggel borította (ami helyenként, pl a mai Malajzia területén a 9 métert is elérhette!). Hovatovább, egyes tudósok szerint a légkörbe jutó hamu globális lehűlést okozott, egy ún. „vulkanikus telet”, melynek következtében az akkortájt a földgolyón élősködő fajok (köztük az ember) egyedszáma erősen meg is csappant. Bónuszként a kitöréssel ugyancsak a légkörbe jutó kénsav savas esőt okozott mindenfelé. A robbanásban maga a vulkán is „belepusztult”, jókora lyukat hagyva maga után, így keletkezett a Toba-tó.


7_1.jpg


Batak attack


Ha esetleg a fenti leírás a világpusztító Toba-tóról még nem lenne elég izgalmas, megfejelhetjük egy látogatással a batak törzsnél. Aki elég szerencsés, és épp augusztus 17-én, az indonéz függetlenség napján érkezik Samosir szigetére (mint pl én), láthatja Simanindo falu 1-es számú Általános Iskolájának kórusát és karvezetőjét is akció közben:



Bizony ez már a hamisítatlan batak virtus. A batak egyébként egy népes törzs Indonézián belül, több, mint 8 millió lelket számlál, szóval ne apró szigeteken bujkáló primitív emberevőket képzeljünk el, ha rájuk gondolunk, még ha néhány régi történetíró így is festette le eme büszke népet. A batak nép számos altörzsre vagy klánra (marga) tagolódik, az azonos margába tartozók rokonként tekintenek egymásra, ami nagyon szép dolog, akár csak az, hogy a batak etikai kódex a nők és a család tiszteletére tanít.

A batakok kb két és félezer évvel ezelőtt érkeztek a Toba-tó környékére, még az sem kizárt, hogy valaki vagy valami elől menekülve találtak menedékre Samosir szigetén. A földrajzi elszigetelődés (szó szerint!) miatt ide lassabban értek az idők változását jelző szelek, a batakok így sokáig megőrizhették eredeti kultúrájukat, vallásukat és szokásaikat. Ez utóbbiak közé tartozott az emberevés is, melynek gyakorlásáról megoszlanak a történeti források. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a meglehetősen gyakran előforduló háborúkban legyőzött ellenségek végezhették olyakor a kondérban, illetőleg bizonyos bűncselekmények elkövetői „mentek a levesbe”. Bár feltehetőleg pár misszionárius is püspökfalatként végezhette, mire a 19. századra a hittérítők elérték céljukat, s a batakok jó része felvette a kereszténységet. Jelenleg a legnagyobb keresztény gyülekezet Indonéziában a batak protestáns hitközség.

A batakok tradicionális ruhadarabja az "ulos" névre hallgató szőttes. Az ulos viselésének és ajándékozásának meglehetőségen kiterjedt szokásrendszere van, amire most itt helyszűke miatt nem térnék is (meg hát nem is értek hozzá...) Annyit viszont még laikusként is megállapíthatok, hogy a mesterien szőtt ulos remekül áll a képen látható batakoknak is: 

8.jpg


Tour de Tuk-tuk


„Horas!” így a Samosir kikötőjében az érkezőket üdvözlő felirat, ami batak nyelven kb azt jelenti, hogy „Légy áldott és Isten hozott”. Aki kellően gyakorlott és/vagy bátor, a Samosir főfalujának számító Tuk-tukban robogót bérelhet, így a legkellemesebb ugyanis felfedezni a környéket. Az utak egész jók, egy óriásvulkán krátertava körül motorozni meg mégis mennyire király már!


Útba ejthetjük például Simanindo meg Ambarita falucskákat, ahol meg lehet nézni, miként ítélkeztek a régi batakok, kőből faragott székéken körbeülve. Van itt egy mókás skanzen is, ahol elegendő számú érdeklődő esetén a batakok törzsi táncot lejtenek. Nekünk újfent szerencsénk volt, így megnézhettük a jobbra-balra ringatózó, kicsit álmatag táncosokat, akik közül többen rágógumiztak is a „porondon”, ez utóbbi nem tudom, mennyire autentikus a Toba-tó környékén. A tánc szerves résztvevője volt egy embernagyságú fabábu is, a Si Gale Gale. Ezeket a bábokat temetéskor, gyászének alkalmával használják a batakok, állítólag mindig az aktuális elhunyt képére faragják őket. Kezüket és fejüket kötéllel mozgatja egy mögöttük ülő ember, megteremtve ezzel az electric boogie ősét.


9.jpg


Ha felocsúdtunk a tradicionális tánc okozta révületből, megnézegethetjük a környék múzeumféleségeit is. Érdemes felkötni a gatyát, a feliratok ugyanis emlékeim szerint mind inondéz nyelven vannak. A biztonságra viszont nem lehet panasz, a képen látható régészeti leleteket példáu egy bátor kutya őrzi:


a.jpg


A batak hiedelemvilág szerint egy ember rendelkezik „elő lélekkel” (tendi) és „halál lélekkel” (begu). Utóbbi elhalálozás után kiszáll a testből a környéken folytatja tovább működését, esetenként kapcsolatba lépve a még életben lévő hozzátartozókkal (a rossz álom vagy a balszerencse annak lehet a jele, hogy egy elhunyt kománk begu-jának nem tetszik valami). Érdekes, hogy a halott begu lélek is meg tud halni, összesen hét alkalommal, mielőtt végképp kimúlik. Az elhunytakat hét évvel a az elhalálozás után újratemetik, díszes, házikóra elmékeztető sírboltba, ún. Tugu-ba, ezáltal is jelezve a begu felé a tiszteletet. Ezek a sírok, akárcsak a temetkezési szertartások komplexitása engem erősen a Sulawesi szigetén őshonos toraja törzsre emlékeztettek, ami azért is érdekes, mert a két helyszín cirka 3 ezer kilométerre van egymástól.

b.jpg
c.jpg
Ha már itt tartunk, a batakok által épített házikók is eléggé a toraja törzsre hajaznak, tradicionális és modern kivitelben egyaránt.

d.jpg

e.jpg

Szignifikáns különbségként viszont kiemelném, hogy a Toba-tónál hatalmas lufiőrület dívik:

f.jpg
A Toba-tó szépségeit persze legjobban valamiféle magaslati pontról csodálhatjuk meg. Ha kimotorozunk Samosir szigetéről egy pici hidacskán át a „szárazföldre” egy szép, kanyargós hegyi úton eljuthatunk egy szepp napokat látott kilátóba, ami úgy néz ki, mint egy TV-torony és egy falusi buszmegálló szerelemgyereke, a kilátás viszont megkapó róla:


g.jpg
A tó vulkanikus jellegéből fakad, hogy helyenként melegvíz tör fel a tóból. Indonéziában nagy kincs a melegvíz, egy hátizsákos utazó ritkán álmodhat forró fürdőkről errefelé. Ezért nem meglepő, hogy termálvizekhez szokott szittyakánt a melegvizes forrás hallatán vérszemet kapva rohantam a Toba-tó csücskénél kialakított fürdőhelyek egyikéhez. Persze nem számítottam Rudas Fürdővel vetekedő szolgáltatásokra, azért a meglehetősen puritán “fürdőszoba” kialakítás így is eléggé meglepett. A forró vulkanikus víz viszont jól esik az embernek, különösen egy jó kis trópusi elázás után.


h.jpg
Aki a Toba-tónál jár, érdemes némi energiát tartalékolnia az esti órákra is, a batakok ugyanis híres bulibárók. Tuk-tuk utcáit járva láthatjuk, hogy kb minden ház előtt kinn ül egy kisebb csoport ember és gitárral, szotyival, iszogatással múlatja az időt. Muzikalitásukról messze földön híresek is a batakok, ezt pedig csak tovább tüzeli a savanykás helyi pálmabor, a tuak, amit elegánsan jókora nejlonszatyrokba mérnek ki.

k.jpg
A nagy mennyiségben fogyó tuak hatására (minél többet és gyorsabban iszol, annál kevésbé savanyú illetve annál jobb az íze...) aztán az éj beálltával tetőfokára hág a batak buli. Gitározás, hőbörgés, szotyoládézás, tánc, hajnaltájt kis bunyó. Tisztára, mint a Macskajajban.


Egy szót minden látogató megtanul batak nyelven: “Lisoi!” az “Egészségedre!”


A Toba-tóról további képeket ITT találhattok, a blog pedig remélhetőleg a jövőben rendszeresebben frissül majd... Addig is nézzétek meg ezt a videót, amin a batakokkal mulatunk. Lisoi!


l.jpg

 

Az Indonézia nyugati részét elfoglaló Szumátra a világ hatodik legnagyobb szigete, a maga öt Magyarországnyi, trópusi dzsungelekkel borított területével, melyen számos törzs, vulkán, városlakó, varázslatos növény és kihalófélben lévő vadállat osztozik. Aki ide látogat, nem lesz könnyű dolga, mert Szumátra nem egy mainstream turistacélpont (mint mondjuk Bali), aki viszont az egzotikumot és az extremitást kedveli, annak mindenképp megéri az erőfeszítést.

20150202_180427.jpg

Jómagam eddig négy alkalommal tettem kisebb-nagyobb utakat ezen az óriásszigeten, utaztam elefántháton, jártam kihalt, képeslapra illő tengerpartokon, a fél világot elpusztító vulkánoknál, felkerestem a Balaton szumátrai megfelelőjét (leánykori nevén Toba-tó), ahol nem is olyan rég még a kannibalizmus dívott, elmerültem a szélsőséges szárja muszlimok világában és a kristálytiszta trópusi vizekben is. Mindezen történelmen és józan észen átívelő kalandjaimat most megpróbálom folytatásos formában elétek tárni. S mivel szeretem a végén kezdeni a dolgokat, első körben a legutóbbi, 2015-ben esedékes utamat énekelem meg, mely az enyhén szólva szélsőséges és ellentmondásos Aceh tartományba vezetett.map_of_sumatra_1.jpg

Na de hol is az az Aceh?

Aceh tartomány Szumátra – és egész Indonézia – legészakibb és legnyugatibb csücske, s tekintettel arra, hogy Indonézia nem éppen pici ország, meglehetősen körülményesen és időigényesen lehet csak megközelíteni a közép-jávai Yogyakartából, ahonnan országjáró csillagtúráimait rendre indítom. A rutin és az évek kicsit elkoptatták már hátizsákos eltökéltségemet, meg aztán az idővel is spórolni akartam, így aztán úgy döntöttem, repülővel támadok, ám így se volt egyszerű dolgom. Első körben Jakartába kellett repüljek (1,5 óra), onnan Medan-ba (Szumátra legnagyobb városa, újabb 2,5 óra) végül innen egyenesen Banda Aceh városába (még egy bő óra), tehát összesen nettó 5-6 órát töltöttem a levegőben – ennyi idő alatt Pestről elrepülsz Dubajba.

20150131_100758-1.jpg

Mivel Jáva és Szumátra egyes részein épp teljes erejéből tombolt a jó öreg monszun, a repülőutak nem voltak éppen turbulenciától mentesek, amit az edzett utazóközönség – velem együtt – derekasan tűrt. Az utolsó – Banda Aceh városban esedékes – landolás azonban sajnos nem volt eseménytelen, a gép már javában ereszkedett, az idő tiszta volt, a láthatóság pipec, és már a pálmafák csúcsainak magassági szintjén voltunk, alig 30 méterre a leszállópályától, amikor a gép elkezdett jobbra-balra billegni, mintha valami láthatatlan óriás rázná a szárnyát. A derék pilóta az utolsó pillanatban felrántotta a gép orrát, pár másodperccel a landolás előtt/helyett, és mentünk még egy kört a levegőben. Ez a 15 perces tiszteletkör végtelennek tűnt az utasoknak, senki sem szólt egy szót sem, izzadt tenyérrel meredtünk az előttünk lévő ülés támlájára mind a százan. Végül a gép második nekifutásra sikeresen leszállt, én egyszemélyes tapsviharban törtem ki a személyzetet dicsőítendő, mivel azonban senki nem csatlakozott az ovációhoz, hamar elröstelltem magam is. Fogalmam sincs, hogy a gép akciófilmbe illő last-minute mutatványa a pilóta zsenialitásának vagy idiotizmusának volt-e köszönhető...

Aceh Darussalam dióhéjban

A landolás élményétől még falfehéren, remegő térdkalácsokkal támolyogtam ki a reptér elé, ahol már várt rám Indrah, couchsurfer, helyi orvostanhallgató. Náluk lakhattam Banda Aceh-i tartózkodásom alatt, ráadásul Indrah fáradhatatlan útikalauzommá is lett, pár napig s a helyi ügyekkel kapcsolatban felmerült kérdéseimre is készséggel válaszolt, miközben Aceh világhírű kávéit kóstolgattuk. Örök hála!

A hatalmas Indonéziában csupán alig pár provincia akad, mely különleges előjogokkal rendelkezik. Ilyen például Jakarta (mégiscsak főváros...), Yogyakarta (a helyi szultán az ország 1945-ben kivívott függetlenségében vállalt komoly szerepet, evégre a jutalom) és ide tartozik Aceh tartomány is. Na de mi folyik itt Aceh-ben, ami különleges bánásmódot eredményez? Elég sok minden, többek közt cunami is...

20150204_092904.jpg

Földrajzi elhelyezkedése miatt Aceh a korai középkorban központi szerepet játszott a térségben – a főváros, Banda Aceh fontos kereskedőváros volt, arannyal, drágakövekkel, ritka fűszerekkel, elefántcsonttal megrakott vitorláshajókkal. A kereskedők mellett számos utazó és zarándok is betért, lévén Aceh "útba esik" Mekka felé menet, így a város hamar az iszlám komoly központjává nőtte ki magát. Mohamed próféta tanításai itt már a 13. században elterjedtek, több száz évvel azelőtt, hogy a mai Indonézia többi részén teret hódítottak volna – a helyiek rendkívül mélyen gyökerező, kissé már a végletek felé hajló hitbuzgósága tehát innen eredeztethető, de erről majd később.

A gazdaságilag erős, természeti kincsekben gazdag Aceh saját szultánnal is rendelkezett, aki nyilvánvalóan nem szívesen adta be a derekát az egész szigetvilágot kolonizáló holland hódítóknak, akikkel 1871-től hivatalosan is hadban álltak. Aceh hősi népe – lényegében gerillaháborút folytatva – három és fél évtizedig tartotta a frontot, míg végül az utolsó szultán, Tuanku Muhamat Dawot megadta magát a hollandoknak a huszadik század elején.

Miután Indonézia elnyerte a függetlenségét 1945-ben, Aceh szeretett volna különálló iszlám állam lenni, amiért a jakartai parlament nyilván nem lelkendezett nagyon. Végül hosszas szájkarate után Aceh tartomány 1959-ben speciális státuszt kapott, szabadon rendelkezhetett oktatási, kulturális és főleg vallási kérdésekben, cserébe Jakarta hozzáférhetett az ásványkincsekhez. Ez persze nem mehetett sokáig olajozottan, a 70-es évek végén megalakult az Aceh Felszabadítási Mozgalom (Gerakan Aceh Merdeka - GAM) és újabb gerillahadviselés vette kezdetét, ami olyan jól sikerült, hogy a 90-es évekre a tartományt háborús zónának nyilvánították, mindennapossá váltak a kínzások, a gyilkolászás, emberrablás. A kétezres évek elejére pedig már az indonéz haderő jórészét idevezényelték, hogy érvényt szerezzenek az egységes Indonézia álmának. Nem lehetett könnyű ezekben az évtizedekben a helyieknek...

A pontot az i-re a 2004-es cunami tette fel, az újkori történelem legnagyobb természeti katasztrófája, mely Aceh egyes részeit szó szerint a földdel tette egyenlővé. A helyiek azonban néhányan mégis Allah áldásaként emlékeznek a szökőárra, ami miatt Aceh a nemzetközi figyelem középpontjába került. A GAM es Jakarta kénytelen volt leülni tárgyalni, 2005-ben pediglen megállapodtak a békéről. Azóta Aceh-t nagyon szépen újjáépítették és a dolgok aránylag rendben mennek, szóval tíz év távlatából már én is idemerészkedtem körülnézni picit.

Banda Aceh 2.0 – élet a szökőár után

A kb kétszázezres lélekszámú Banda Aceh lakosságának a fele áldozatul esett a 2004 december 26-i ún Boxing Day Tsunami-nak, a szökőárnak, ami egy tengeralatti, 8.3-as erősségű földrengés következménye volt. A várost róva ezúttal tehát elsősorban nem az érdekelt, hol mennyibe kerül a sült rizs, hanem hogy ki hogyan emlékszik vissza a katasztrófára.

Iqbal bácsi, Aceh-i lakos arról számolt be, hogy a karácsony másnapján (nem, mintha itt tartanák a karácsonyt...) reggel fél 9-kor egy óriási, fekete, kígyószerű valamire lett figyelmes, a tenger felől. Később kiderült, maga a tenger volt az, ahogy tizenpár méterers szökőár formájában szép lasan Iqbal bá háza felé tartott. Menekült is mindenki hanyatt-homlok, állítólag a legnagyobb gondokat a pánikszerű menekülés miatti autóbalesetek által okozott forgalmi feltorlódás okozta. Aztán ideértek a hullámok, és elsodortak mindent. Szökőárba kerülni állítólag olyan lehet, mint beleülni egy üvegszilánkokkal teli centrifugába, lévén a cunami visz magával mindent, autókat, fadarabokat, köveket, stb... Maga Iqbal bácsi egy hotel sokadik emeletének ablakpárkányába csimpaszkodva talált menedéket, s ő még a szerencsésebbek közé tartozott, mert három lányából "csak" egy veszett oda.

Híres cunami-emlékműve avanzsált egy halászbárka, amit a szökőár "feldobott" egy ház tetejére, így azok, akik fel tudtak rá mászni, megmenekültek a gyilkos hullámok elől. Ötvenhat ember talált került így biztonságba, jóllehet, többen is elfértek volna a tetőre szorult hajón. Szomorú adalék a történetben, hogy sokan azért lelték halálukat, mert nem mertek odaúszni a hajóhoz. Hogy miért? Mert egy jókora krokodil volt alászorulva, aki a hajótat alól hugóhamizott. Akárhogy is, a hajó azóta is ott áll az ominózus háztetőn, igaz, megpróbáltak valami fóliát vonni fölé, hogy védje az esőtől, ami nem teljesen sikerült, most a megrázó posztcunami élménybe kicsit belerondítanak az ottmaradt "sörsátori színpadelemek".

img-20150131-00187.jpg

 

Az Aceh-i katasztrófa másik megdöbbentő jelképe az a több, mint kétezer tonnás generátorhajó, amit a szökőár kilométerekre sodort be a szárazföldre a parttól. A monstrumot vissza se szállították azóta, turistalátványosság lett belőle, a tetejére felkaptatva láthatjuk is a partvonalat a horizonton, tényleg nem kis távolságot tett meg a drága a hullámok hátán...

20150204_093952.jpg

A szökőár több tízezer áldozatát több tömegsírba temették el. Ezek közül egyet meg is látogattam – sírkövek nincsenek, csak egy nagy, füves placc és egy emlékkő, a hangulat mégis elég dermesztő.

20150131_165610.jpg

A 2004-es katasztrófa után nemzetközi összefogással, adományok segítségével megkezdődött Aceh újjáépítése. Így tíz év távlatából azt kell mondjam, alig látszik, hogy itt nem is olyan rég mi zajlott le. Minden tök új, szép, tiszta, rendezett. A relatív "tágasság" az egyetlen gyanús jel, ami arra utal, hogy bizony a város lakosságának a felé odaveszett.

A főtérhez közel (indonéz léptékkel mérve) hipermodern Tsunami Múzeumot emeltek, ami ráadásul ingyenesen látogatható. Itt aztán mindent megtudhatunk Boxing Day Tsunamiról és az azt követő újjáépítésről, a szeizmikus mozgásokról, meg hogy melyik óriáskatasztrófában adott évben hol és hányan haltak meg. A múzeum a 2005-ös békekötés előtt is emléket állít, számos ország békeüzenete (köztük Magyarországé is: "Békét!" így, magyarul) fogad minket belépéskor egy gyöngyörű átriumban. A kedvenc részem a múzeumban mégsem ez, hanem a családbarát játszó szoba, ahol megfáradt kisbabánk egy színes szőnyegen játszhat, olajfestmények között, amik egytől egyik a cunami haldokló áldozatait ábrázolják.

20150204_102539.jpg

A város legszebb éke kétségkívül a Masjid Agung ('magasságos mecset'), ami a cunami alatt is kulcsszerepet játszott. Történt ugyanis, hogy míg a az egész várost és a tartomány jórészét letarolta a szokőár, a mecset lépcsőinél tovább nem jutottak a hullámok, s abban csak minimális kár keletkezett. Allah isteni csodával határos módon épségben maradt háza tehát rövid úton a legfőbb menedékhellyé avanzsált. A mecset órája azóta áll: mindig reggel fél 9-et mutat.

20150204_104054.jpg

Mi fán terem a szárja?

Aceh tartományban tehát Allah szava jóval erősebb, mint máshol, s hogy ennek kellően érvényt is szerezzenek, a helyiek 2009 óta a szárja törvényeket követik – Indonéziában egyedüliként. Hogy mi is az a szárja (syariah)? Konyhanyelven megfogalmazva kb "szigorított iszlám". Jóllehet, Indonézia a világ legnépesebb muszlim országa (pontosabban: a legnagyobb – kb 200 millió - muszlim népességet számláló, többvallású országa), az iszlám a legtöbb helyen viszont egy meglehetősen "szabadelvű" felfogásban van jelen. Nem vagyok vallásszakértő, ezért mély fejtegetésekbe nem bocsátkoznék a témában, nem is jártam a világ összes muszlim országában, az mindenesetre biztos, hogy Yogyakarta utcáit róva Mohamed hitének egy teljesen más jellegű megközelítésével találtam szemben magam, mint, teszem azt, Mauritániában.

Kiszemezgettem néhány szárja előírást, illetve ezek speciális, Aceh-i (túl)értelmezését, íme, így játsszák Északnyugat-Indonéziában a nehezített iszlámot:

  • homoszexualitásért, alkoholfogyasztásért, házasság előtti nemi életért, szerencsejátékért botozás 

  • mindenkinek az iszlám előírásoknak megfelelően kell öltözködni, lányoknak kötelező fejkendő, szűk ruhák hordása tilos 

  • khalwat: azaz fiúk-lányok amit csak lehet, egymástól külön csináljanak, bónusz: a jövőben talán az is bevezetésre kerül, hogy fiúk-lányok vegyes párosban ne ülhessenek egy motoron se 

A rendszert persze érik bírálatok, főleg a maroknyi helyi, ámde nem iszlámhitű kisebbség panaszkodik, akikre időről időre ugyanúgy rákényszerítik ezeket a vallási előírásokat. Jómagam nem szeretnék ítéletet mondani a szárja muszlimok felett, az iszlám hittel semmi bajom nincs, viszont a szélsőségek minden formájától elzárkózom.

Az aceh-iek egyébként borzasztó kedves emberek, s bár voltak félelmeim idelátogatásom előtt, hogy milyen fogadtatásban lesz majd idegenként részem, azt kell mondjam, nagyon kellemesen csalódtam a helyiek kedvességét úton-útfélen megtapasztalva! Természetesen az élet itt sem csak a vég nélküli imádkozásról szól, sőt, még street punk-okkal is találkozhatunk!

 

Pulau Weh – Indonézia szívecsücske

Miután kkibámészkodtam magam a nem éppen mindennapi Banda Aceh városban, kompra ültem, hogy eljussak Inodnézia csücskébe, a Weh-szigetre. A kikötőben még elidőztem egy kicsit a drágaköveket áruló kofáknál – Aceh hegyei rendkívül gazdagok az ilyesmikben, emiatt mindenkinek, tényleg mindenkinek köves ékszerei meg fukszai vannak, olyat is láttam, hogy egy két évés baba minden ujjára pecsétgyűrűt aggattak.

20150204_085018_1.jpg

A háromórás kompúton semmi említésre méltó nem történt – ordíttattam a metált a fülembe, arcom a szélbe toltam és így néztem az indonézek kedvenc utazási mókuskerekét: instant tészta evés – az elfogyasztott instant tészta visszahányása a dobozába – a doboz tengerbe hajítása – újabb instant tészta fogyasztása – újabb hányás – és így tovább.

20150201_123150.jpg

A patkó alakú Weh szigeten kb 20 ezren laknak, a komp a legnagyobb falu, Sabang mellett tesz ki. Itt érdemes motort bérelni, és ezzel körbenyargalni a szigetet – az utak meglepően jó állapotban vannak, és mindenféle rejtett csodákra bukkanhatunk, minivulkánoktól kezdve vízeséseken át varánuszokig:

  • ilyesféle panorámákra:

    20150201_152405.jpg

  • ilyesféle rejtett partokra

    20150201_145719.jpg

  • ilyesféle kevésbé rejtett partokra

    20150202_180204.jpg

  • ingyenes szabadtéri melegvízes medencékre (powered by the minivulkán) helyi purdékkal

    20150202_173649.jpg

  • fürödhető vízesésre (vigyázat, a teljes dzsungelen nem tud áthatolni a kismotor)

    20150202_161537.jpg 
  • Mecset mellett épülő mecsetet
    20150201_150816.jpg 
  • óriásdenevérekre (oké, ehhez nem feltétlenül kell motor)

    20150202_163013-1.jpg

  • a sarki étkezdében cicisnénis videót néző muszlim bácsira (a szigeten azért annyira nem szigorúak a szárja törvények...)
    20150201_143703-1.jpg

  • meg erre a vaddisznóra, akit aztán elektromos kanászként terelgethetünk a robogóval (na jó, a valóság az volt, hogy nem mertem "megelőzni")
    20150201_174950-1.jpg

És így tovább. S ha mindez megvolt, lepihenhetünk a sziget túlvégén Iboih településen, ami 20% parasztház 80% bungalósor összetételével ideális lokál turistacélpont. S hopp, újabb példa arra, hogy a legjobb helyek nem feltétlenül a legdrágábbak: eme paradicsomi szigeten egy szuper faházat béreltem, függőággyal, queen size bed-del, kőhajtásnyira a tengertől az erdő szélén, 1200 forintnak megfelelő indonéz rúpiáért.

20150202_073600_pano.jpg

20150202_074153_pano.jpg

S ha mindez még nem lenne elég, a Weh-sziget búvár- és snorkelparadicsom is, a cunami szerencsére itt nem pusztított akkorát a korallállományban, mint mondjuk a thai Ko Phi Phi-n. A tengerben nyüzsög az élet, cápától murénáig akad minden, ráadásul – még indonéz viszonlyatban is – relatíve olcsón lehet merülni. Sajnos továbbra sincs vízalatti kamerám, így hősi buvárkundkodásom megörökíteni nem tudtam, de sebaj, van a neten elég videó a sabangi vízalatti mesevilágról, rólam meg itt egy felszíni kép vigaszdíjul.

img-20150203-wa0003.jpg

 

Ráadásképpen az indonéz világ vége is itt van! Iboih-ből kb 10 kilométert kimotorozva szép erdei úton jutunk el az emblematikus Indonesia Kilometer 0-hoz, ami az ország legészakibb és legnyugatibb pontja is egyben. Persze a lokál ízlésnek eleget téve van is itt böhöm tábla, meg budicsempével kirakott (soha fel nem) épülő randa emlékmű, helómiszterező kókuszárusokkal meg tőlük kókuszt lopó makákókkal.

20150203_183348_1.jpg

Ki is ültem hát megnézni az ország legnyugatibb naplementéjét egy sziklára. Mellém szegődött két helyi pasas, azt mesélték, hegesztőműhelyük van benn a faluban. Pár perc beszélgetés után előkaptak egy nagy pakk füvet, és megkérdezték, nem baj-e, ha tekernek maguknak egyet. Merthogy, mint kiderült Aceh nemcsak szárja muszlim terület, hanem Indonézia első számú gandzsateremesztő helye...

 

20150203_182845_1.jpg

Ilyen ellendmondásokba ütközhet hát az erre utazó bátor botor. Aki még kíváncsi hasonló sztorikra, maradjon velem és szumátrai expedíciómmal, nemsoká újból jelentkezek a Toba-tóról, a Krakatau tűzhányóról, meg hasonló helyekről.

Addig is képe Aceh-ről ITT

Miután kijézuskáztuk magunkat a Tanjung Puting nemzeti park orángutánjai társaságában, felkerekedtük, hogy bemotorozzuk kicsit Borneó középső és déli részét. Aki újabb dzsungeltúrák és kannibálos kalandok reményében olvassa e sorokat, azt ki kell ábrándítsam, kalimantáni túránk eme etapját motoros tripnek szántuk, ilyenforám őserdőben többet nem, azaz csak nagyon kicsit kolbászoltunk. Aki látni akarja az “igazi” Borneót, annak amúgy is be kell vennie magát a dzsungelbe, folyókon felhajózni, túrázni akár hónapokig is, sajnos mi erre több okból sem voltunk kapacitálhatók. Megnéztünk viszont egy másik igazi Borneót – szó lesz harmadik világbéli motorosklubokról, nagyvárosi sámánokról, véres leszámolásokról, aranybányászokról, fejvadászokról, szóval azért így se unatkoztunk.

dscn7779.jpg

 

Első körben a Kumai – Palangka Raya közti csekély 550 kilométeres távot kellett csomagokkal alaposan megpakolt vasparipáink hátán leküzdeni. Ez a táv európai szemmel nézve nem olyan durva, viszont indonéz közlekedési viszonyok közt elég komoly kihívás. Az “autópályán” (jobb esetben kettő de általában inkább másfélsávos kátyús aszfaltcsík) kevesebb a jármű ugyan, mint a túlzsúfolt Jáván, cserébe viszont az mind böhöm nagy, füstokádó kamion. Közép-Kalimantán lényegében totál lapos, szóval túl sok látnivaló se akadt az út közben, leszámítva Borneó legemblematikusabb “látványosságát”, az erődirtásokat. Komolyan mondom, Kisalföld méretű területek mellett suhantunk el, amik teljesen le voltak tarolva. A kiirtott dzsungel helyére olajpálmát telepítenek. Az indonézek (és malájok) híresen környezettudatos mentalitását mi sem tükrözi jobban, mint az, hogy a helyiek általában a vegetáció megnevezésére tréfásan két kifejezést használnak: hutan sawit – olajpálma ültetvény és hutan belum sawit – erdő amit EGYELŐRE nem vágtak ki olajpálma ültetvénynek.

 

dscn7636.jpg

img_1313_1.jpg

Palangka Raya – az indonéz Dunaújváros és Kőműves Kelemenné esete

Egész napos kéjutazást követően késő este, fájó tomporral vágtattunk be Közép-Kalimantán tartományi fővárosába, Palangka Raya-ba. Itt már várt ránk Zbysek és Patrycja, az őrült lengyel motoros pár, akik már belakták és előmelegítették nekünk a várost. Ahogy már korábban említettem, Zbyék komoly hírnévre tettek szert a borneói motorosklubok berkein belül, így pár nap alatt saját kis házikót, valami munkafélét na és persze állandó társaságot is biztosítottak nekik a helyi biker-ek, ami ottlétünk alatt nekünk is kijárt, nem lehetek elég hálás ezekért a szép gesztusokért!

Központi elhelyezkedése miatt Palangka Raya-t az első indonéz elnök, Soekarno ideje alatt kezdték el felturbózni, az akkor még apró faluból úgy volt, hogy egy nap Kalimantán, sőt tán az egész ország tervezett fővárosa lehet. Felépültek a hatalmas sugárutak, körforgalmak, kormányépületek, végül azonban mégsem jött össze a projekt, a kőolajipar miatt a kelet-kalimantáni Balikpapan maradt a térség legfontosabb települése, s bár Palangka Raya (indonézül 'magasztos, szent hely') szépen kicsinosodott, megmaradt közepes méretű  - párszázezres – településnek. Pont ezen baki miatt tűnt Palangka Raya az egyik legélhetőbb indonéz városnak, széles utak, parkok, nincs forgalmi dugó, földrengés, vulkánkitörés... Errefelé ritka az ilyesmi! Persze a gyors fejlődés hátultütői is meglátszanak, az új épületek és a düledező viskók sormintában váltakoznak, a puccos új kávézóktól pedig két perc séta alatt olyan deszkavárosba juthatunk el, amilyet még a Mad Max filmekben sem látni.

 dscn7766.jpg

 

A városból kicsit kimotorzgatva közép-kalimantáni viszonylatban érdekes természeti jelenségeket fedezhetünk fel: dombok! Mi több, sziklák! Ezekre felkaptatva aztán legeltethetjük a szemünk az elénk táruló hatalmas lapos pusztaság/erdőség panorámája láttán. A Bukit Batu elnevezésű sziklaképződmény tetején előszeretettel meditálgatott maga Tjilik Riwut is, közép-kalimantáni nemzeti hős is, a tartomány első kormányzója.

 dscn7672.jpg

Számos helyen feltűnt, hogy sokan babaház-szerű (és méretű) kisházikókat építettek faluhelyen/városban a házaik elé, sőt, fontosabb természeti képződmények közelében is. Először azt hittem, ezek madáretetők, később felvilágosítottak, hogy valójában ezek a dolgok/helyek szellemeinek szánt “szükséglakások”. Borneón ugyanis a kereszténység, iszlám és buddhizmus mellett a szellemhit is nagyon dívik (erről később).

 dscn7684.jpg 

Palangka környékén nagyon sok a keresztény, a Bukit Tangkiling domb lábánál egy kolostor is áll. Innen kiindulva egy hangulatos kálvária mentén végigsétálva juthatunk fel a domb tetejére. Nem tudom, hogy direkt szerkesztették-e így az elményt, vagy csak a sors hozta, mindenesetre a dombtetőre felérve a kereszre feszített Jézus szobra fogad, amint egy fél Magyarország nagyságű kivágott őserdőre néz. Ennél a látványnál valamiért kedvet kaptam elgondolkodni az emberiség bűnein...

 dscn7652.jpg 

Palangka Raya város ékessége a Kahayan folyó felett átívelő (roppant találóan elnevezett) Kahayan híd, ami annyira impresszív, hogy el is felejtettük lefotózni. Na jó, annyira nagyon nem az, viszont nem volt egyszerű felépíteni, mert folyton összedőlt, akárcsak magos Déva vára. Ekkor hívták fel a helyi dayak sámánok a jómunkásemberek figyelmét, hogy minden valamire való borneói híd talapzatába legalább két emberi koponyát be kell építeni, máskülönben még jó, hogy összedől! Először állítólag bikakoponyával próbálták helyettesíteni az emberit, de persze a szellemek ennek nem dőltek be. Az urbánus legenda szerint végül be kellett áldozni két munkást. A híd azóta áll.

Na jó, de kik azok a dayakok?

A dayakok borneó őslakosai. Valójában a kifejezés nem egy törzset takar, inkább egy rasszot, a dayakok területi megoszlás szerint ugyanis különböző altörzsekre tagolódnak, mint pl ngaju dayak, punan dayak, iban dayak, stb. Kinézetre nagyon hasonlítanak a melayukhoz, viszont általában magasabbak és a bőrük fehérebb. Az egyes törzsek rendre szakosodnak valamire, vannak nomád vadászok, gyűjtögetők, földművesek de épp aranybányászok vagy drágakő kereskedéssel foglalkozó dayakok is. A dayakok nagyon menők lennének bármelyik pesti punk koncerten, nagy divat náluk a fültágítás és a tetoválások. Érdekes módon tetovált nőkkel gyakrabban találkozni, a férfiak a hagyomány szerint sikeres fejvadászatok után kaptak újabb és újabb tetkókat. Ja igen, merthogy a dayakok fejvadászok is (voltak), előszeretettel vették ellenségeik fejét, hogy aztán a koponyát megtartsák. Persze a dayakok nagyrésze ma már letelepedett, csak néha állnak össze egy-egy csoportos vérfürdőre (lásd lejjebb).

 dscn7721.jpg

A dayakok többsége hivatalosan betért már vagy a keresztény, vagy az iszlám hitre, valójában azonban sokan a mai napig kitartanak eredeti, 'kaharingan' nevű animista (szellemhívő) hitviláguk mellett, vagy éppen egybemossák azt az említett világvallásokkal. Esküvőket, temetéseket általában a régi tradíciók szerint tartanak, s fennmaradt a 'tiwah' nevű ceremónia is, melynek keretében kiássák az elhunyt hozzátartozók csontjait, s marha-, csirke- illetve egyéb állatáldozatok keretében megtisztítják azokat a gonosz szellemek rontásaitól. Ja igen, a mágia is nagy szerepet játszik a tradicionális dayak közösségek életében, állítólag nagyon hatékony varázsszereik vannak, mint például a csillagolaj ('minyak bintang'), amit a hiedelem szerint ha megiszunk, konkrétan sebezhetetlenné válunk.

A “vidéki” dayakok ún. hosszúházakban élnek, ezek magas cölöplábakon álló, jókora, díszesen faragott építmények, melyekben akár több tucat család is lakhat együtt, közösséget alkotva. A hosszúházak engem egy kicsit az őrségi turistaházakra emlékeztetnek: általában az erdő szélén, valami tisztás-féleségen állnak, sok-sok pici szobácska és egy nagy-nagy közösségi tér található bennük, ahol az élet java zajlik. Utunk során egyetlen hosszúházba nyertünk bebocsátást, amiről egyetlen, szörnyű fotót készítettem csak, szóval leközlöm a Palangka Raya-i dayak múzeum miniatűr hosszúházáról (na meg a Liláról) készült fotót is:

 dscn7735.jpg

 

Szóval ilyenek ezek a dayakok. A fent leírtak fényében látszik, hogy nem minden őslakosnak volt őszinte a mosolya amikor az indonéz nemzetállam szó szerint idetelepült, megduplázva a sziget lakosságát. Az új telepesek főleg az ország túlnépesedettebb vidékeiről érkeztek a transmigrasi program keretében. A dayak őslakosoknak főleg a Madura szigetéről származó gazdasági bevándorlók szúrták a szemét. A maduraiak Indonézia szerte hírhedtek a nem túl jó modorukról, s bár mi tagadás, személyes tapasztalataim ezt alátámasztani látszanak, odáig azonban még nem jutottam, hogy népirtást eszközöljek ki ellenük. A felbőszült dayakok azonban az ezredforduló környékén több ízben is, a leghíresebb eset épp Palangka Raya-ban és környékén történt 2001-ben, amikor állítólag egyetlen este alatt több tízezer madurait mészároltak le.

Meg is kértük a helyi barátainkat, hogy meséljenek, mire emlékeznek erről. Az egytől egyig diplomás/külföldön tanult/mágnás/üzlettulajdonos/stb kaliberű palangkai fiatalok egymástól függetlenül mind ugyanazt a sztorit mondták el, ugyanazokkal a fantasztikus elemekkel. Állítólag a dayak harcosok a semmiből (a dzsungel mélyéről) kerültek elő. Bár az egyes törzsek állítólag nem nagyon komnunikálnak egymás közt, az akció összehangoltnak tűnt. Barátaink saját akarattal rendelkező, maguktól repülő kardokról, intelligens tűzről számoltak be illetve olyan bájitalokról, amik még a legelpuhultabb városi dayakot is vérszomjas harcossá turbózzák. Állítólag egy varázsital segítségével az érzéekeiket is kiélesítették, ezáltal a “szaguk alapján” be tudták azonosítani a maduraiakat. Így lehetett – az elbeszélők szerint – hogy több ezer madurai áldozat volt, dayak és más nemzetségbeli viszont csak néhány tucat. Így volt, nem így volt...?

Banjarmasin – Indonézia Velencéje

Miután kellően feltöltekeztünk Palangka szépségeivel, újfent útra keltünk, ezúttal Dél-Kalimantán meghódítása volt a cél. Első állomásunknak Banjarmasin-t, a tartomány legnagyobb s egyben fővárosát  jelöltük meg. Tengerparti elhelyezkedése miatt Banjar évszázadok óta fontos kikötőváros és kereskedőközpont. Itt nem sok nyomát találtuk sem a keresztény, sem a dayak kultúrának, nagy viszont az arab (muszlim) s a kínai (buddhista) befolyás. A sokszázezres lakosságú indonéz nagyvárosok ritkán ejtik rabul a turisták szívét, Banjar-ban mégis felfedezhetük egyfajta ódon sármot. Talán az óváros egy részét uraló hangulatos csatornarendszernek köszönhetően.

dscn7869.jpg 

Emiatt Banjarmasin-t nevezik Indonézia/Ázsia Velencéjének is. Ez azért kicsit megmosolyogtató, senki ne számítson tobzódó művészeti életre, patinás, reneszánsz épületekre, katedrálisokra – bár tény, a csatornák mentén “álló” fakalyibák egy része többszáz éves(nek néz ki). A Hasanudin híd környékén hesszölő csónakosat felbérelhetjük egy-egy rövidebb kéjútra, melynek során bepillantást nyerhetünk a helyiek életébe – ez legfőképpen azt takarja, hogy megkukkolhatjuk, ahogy a banjari őslakosság a folyókban fogat/hajat/ruhát/hónaljat mos, neadj'isten sz*rik. Valóságsó-szafari. Persze a legnagyobb sztárok itt is a gyerekek, akik kérés nélkül produkálják magukat mindenkinek.

dscn7909.jpg 

Ugyancsak vízi program a a pasar terapunk, vagyis az 'úszó piac'. Hasonló piacokat találhatunk Thaiföldön és Vietnámban is, a lényegük, hogy a kofák a portékájukat csónakokból árulják, a vásárlók is csónakokkal kacsáznak a csatornákban és vadásszák a portékát – ami általában zöldség/gyümölcs. Nem rossz sport, ugyanakkor szemben a thai rokonával – a bangkok környéki úszó piacnak van egy kis késő délelőtti “másnaposok bulija” beütése -a banjari úszó piac szigorúan reggeli mulataság, érdemes már reggel 6-ra kiérni, ha látni akarunk valamit a vásári forgatag legjavából.

dscn7849.jpg

Ha valaki ezeken felül egy kis vadnyugati bájra is vágyik, látogasson el a Banjarmasin-tól pár órára lévő Cempaka és Martapura településekre, ahol drágakőbányászat és értékesítés folyik. Itt szemtanúi lehetünk, ahogy a tikkasztó hőségben a szakik jókora gödrökben, tökig a sárban cuppogva keresik a különböző ékszernekvalót. Az alábbi “bányában” állítólag napi átlag 4 gramm drágakövet termelnek ki:

img_1347.jpg

dscn7926.jpg

Persze nincs olyan környékbeli warung (útszéli étkezde) ahova beülve 5 percen belül ne találna az emberre valami csóka, aki zsebkendőkbe gyűrt gyíííímántot akar eladni. Jómagam nem vagyok az ékszerek és drágakövek nagy híve, szerintem ez az alábbi képen is látszik:

dscn7917.jpg 

Loksado – mókázás a hegyi dayakokkal

Palangka és Banjar után kis csapatunk a kelleténél tán picivel többet is elidőzött különféle nagyvárosokban, Szilveszterre visszavágytunk már a természetbe – a Banjarmasin-tól kb 200 kilométerre észak-keletre fekvő Pegunungan Meratus (avagy 'százhegyes hegység', a Százholdas Pagony után szabadon) remek célpontnak bizonyult. Erre a kb 2500 négyzetkilométeres területre Loksado-ként is hivatkoznak, ami a környék legnagyobb faluja, valamint itt van a piac is. A főútról letérve még néhány órát hegyi szerpentineken kell megtenni, hogy aztán bejussunk a szépséges hegyek és az apró falvak közé – csak a miheztartás végett a központi Loksado sem áll többnél három utcából.

img_1363.jpg

Itt aztán végre ismét belevethettük magunkat a hegyi és erdei szépségek élvezetébe. A helyi dayakok egyik hosszúházába is ellátogattunk (igaz, jó képeket nem tudtunk készíteni), és láttunk egy sor függőhídat meg szakadékot meg vízesést.

 img_1393.jpg

A legnagyobb produkció viszont a bamboo-rafting névre elkeresztelt helyi találmány volt, amit pont Szilveszter napján sikerült kipróbálni. Bambusz raftingra így kell feliratkozni: 1) megérkezel este a faluba, hallassz a falubeliektől a dologról 2) hosszáteszik, hogy elég veszélyes, főleg így az esős évszakban, mikor az Amandit folyó egy kicsit sebesebb és nagyobb vízhozamú a kelleténél 3) te erre hümmögsz és rávágod, hogy jó, majd holnap eldöntöd világosban, kívánod-e az életed kocskáztatni 4) másnap reggel arra ébredsz, hogy a falubeliek már készítik neked a bambusztutajt, nincs visszaút.

dscn8034.jpg

Ezek a tutajok hosszú – kb 10 méteres – összekötözött bambuszrudakból állnak. Egy ilyen alkalmatosságra kb 2-3 utas fér fel és egy 'gondolás'. Ezek a gondolások helyi bácsik, akik a tutaj orrában állnak egy hosszú bottal. Amikor nyugodt a folyó, akkor cigizgetnek. Ilyenkor aranyóra is van rajtuk.

dscn8013.jpg

dscn7976.jpg

 Amikor emelkedik az adrenalin, mert a folyó épp “lejt” vagy hatalmas felé sodródik a tutaj, amiken könnyen szétplaccsanhat mind a vízi alkalmatosság, mind az utasai, akkor a bácsik eldobják a cigit és a bottal megpróbálják ellökdösni a hajót az életveszélyes akadályoktól.

dscn7997.jpg

dscn8008.jpg

Ez eleinte elég ijesztő de aztán meg lehet szokni és nagyon élvezetessé válik a dolog. A párórás tanulmányút végére a bátrabbak át is vehetik a stafétát hosszabb-rövidebb szakaszokra. Hé, paraszt, melyik út megyen itt Budára?

dscn8081.jpg

S hogy mi történik a sok kilométeres hajókázást követő partraszállás után a tutajokkal? A környezettudatos helyiek újrahasznosítják őket. Elégetik? Díszeket vagy bútorokat faragnak belőlük? Nem. Darabjaira szedik, és robogóval visszaszállítják őket Loksadoba a szűk, kanyargós, belógópáfrányos hegyi szerpentineken.

 img_1410.jpg

Láttam én már Ázsiában cifra logisztikai megoldásokat, de a kb húsz darab, egyenként tízméteres bambuszcsövet egy robogón cigizgetve elszállító dayak csávó előtt muszáj leróni a tiszteletkört:

img_1411.jpg

A rafting aztán eléggé ki is fárasztott bennünket, még szerencse, hogy a környéken van egy remek melegvízes forrás is, a medencékben ücsörögve remekül meg tudtuk ünnepelni az újévet. Igaz, mivel a loksadoi dayakok muszlimok, egy csepp alkohol sem volt a hegyekben, na de nincsen rózsa tövis nélkül...

Boldog Újévet mindenkinek! Maradjatok a Zol-Indonézia bloggal idén is, lesznek ugyanis újabb vulkánok, vicces szokások, elutazunk majd a Fülöp-szigetekre, Szumátrára s ki tudja, tán Pápuára is!

Addig is képek Kalimantánról ITT.

Jó ideje terveztem már, hogy ellátogatok Kalimantánra, végül ez 2013 karácsonyán meg is valósult. No, de álljunk meg egy szóra, a címben Borneó szerepel, és különben is, mi az egyáltalán, hogy Kalimantán? Borneó Indonézia (és a világ) egyik legnagyobb szigete, területén három ország osztozik: Malajzia, Brunei, és Indonézia. A majd' 6 magyarországnyi területet lefedő indonéz részt hívják Kalimantánnak. Tehát minden Kalimantán Borneó, de nem minden Borneó Kalimantán! Borneót Földünk tüdejének is becézgetik, Amazónia mellett itt találhatunk még érintetlen őserdőket. Ezek után mondanom sem kell tán, hogy a helyi flóra és fauna alaposan kimeríti az egzotikus fogalmát – a mai napig fedeznek fel például új rovarfajokat a borneói dzsungelek mélyén.

11dscn7362.jpg

És hogy miért töltöttem itt a karácsonyt? Mert eme meghitt ünnepet illik a legközelebbi rokonok társaságában tölteni. Az én kis családom tizensokezer kilométerre van tőlem, meg kellett hát keressem legközelebbi rokonaim Indonéziában. Az orángutánok génállománya pedig 96%-ban megegyezik az emberével: ezt elég szoros rokonságnak ítéltem meg. A kritikusabb olvasók persze felhördülhetnek, hogy az orángutánok nem is emberek! Az indonézek szerint viszont (kis túlzással) igen is azok. Maga az orángután kifejezés indonézül ugyanis azt jelenti, 'erdei ember' (orang: 'ember', hutan: 'erdő, dzsungel'). Az "orangutan" kifejezés tehát a maláj/indonéz nyelvből vándorolt a nemzetközi kifejezések közé. A világon két helyen lehet vadon élő orángutánokat látni, Borneón és Szumátrán. Előbbi kellemesnek tűnő hajóútvonalakkal össze is van kötve néhány jávai nagyvárossal, így úgy döntüttünk, az odajutáshoz a gyanúsan olcsó kompot választjuk a repülő helyett. És ha már komp, legyen kövér, akkor már motorokat is viszünk, hogy Kalimantánon majd ne kelljen kamionstopra szorítkoznunk.

(A foldrajzra erzekenyeknek ITT egy terkep Borneo/Kalimantan viszonylatban, mai kalandunk Pangkalan Bun varoshoz esik kozel)

Betondzsungel, hullámsír

Kalimantánra ugyanaz a hajós cég indít kompokat, amivel anno Flores-re is mentünk, régi ismerősként robogtunk be hát a jegyirodájukba Surabaya mesés városának még csodálatosabb kikötőjében. Azt tudtuk, hogy a menetrend ugyancsak esetleges (főleg most, monszun idején), de nagy nehezen sikerült többszörös telefonos zaklatás árán kideríteni, hogy december 21-én délután indul egy hajó a jávai metropoliszból. Két motorból és négy bátor utazóból (Alex, Lilla, Tomi és jómagam) álló kommandónkat az első eposzi megpróbáltatás (ha az útközbeni három katasztrófafilmbe illő elázást nem számítjuk) a kikötői jegyirodában érte, ahol megtudtuk, hogy a komp ugyan még nincs a kikötőben, de az elektronikus jegyértékesítő rendszert már lezárták, így jegyet már nem kaphatunk rá. Megéreztük, hogy itt valami turpisság van, és a dolgozók csak az elszántságunkat tesztelik, így az iroda ügyfélterében maradtunk, és igyekeztünk minél tahóbban viselkedni (tubusból ettük a bocisajtot, odateregettük az elázott zoknijainkat mindenhova, stb), mígnem kisvártatva szóltak, hogy oké, mégis van jegy. Örömünk nem tartott soká, közölték velünk, hogy a komp a tervezett délután 4 helyett csak hajnal 1 körül indul. A nap hátralévő részét tehát a monszun-, bel- és árvízsújtotta Surabaya csodáinak felfedezésével töltüttük.

dscn7304.jpg

Hajnal 1-re be is állt a komp a dokkba, és elkezdte kirakodni a rakományát (szóval a teherautók nekiálltak gyökkettővel, egyesével kiállni a gyomrából). Azonban sajnos éppen apály volt, a hajó túl alacsonyra süllyedt a dokkhoz képest, és az egyik túlpakolt, amúgy is agyonharcolt kamion egész egyszerűen fennakadt a rámpán – se előre, se hátra. A kikötőmester hamar bölcs megoldást is talált: megvárjuk a dagályt (másnap délután jön), a hajó szintbe kerül, a kamion majd ekkor kiáll, az élet majd eztán megy tovább. Addig szabadprogram. Így is lett. Szerencsére fel tudtuk sírni magunkat a fedélzetre, hogy legalább ott rostokoljunk és ne az esőáztatta éjszakai kikötőben kelljen ittapirosholapirosozni az arra ólálkodó prostikkal meg a hasfelmetszőkkel. Végül a hajó december 22-én este, laza 30 órás késéssel kihajózott. Kb egy kilométert tehettünk meg, mikor újra megálltunk. "Vihar van a tengeren, nem mehetünk tovább, míg el nem ül" adta tudtunkra egy matróz. Végül késő éjjel indultunk el újból. Ekkor már gyanús volt, miért vannak olyan kevesen a hajón.

p1230332.jpg

Hajnalhasadás előtt arra ébredtem, hogy a hajó ütemesen rázkódik, masszív robaj keretében. A nyílt vízen voltunk, teljes sötétségben, az érzésem az volt, hogy valószínűleg toronymagas hullámok dobálhatják a kompot, a rotor pedig időről időre kiemelkedik a vízből, s mikor újra visszacsapódik bele, akkor rázza meg a kölcsönhatás az egész hajótestet. Sokáig persze nem gondolkodtam, minden lelkierőmre szükség volt ugyanis, hogy össze ne okádjam magam. A helyzet napfelkelte után sem lett rózsásabb, sőt: jobb volt "csak" hallani, ahogy a tengeren vihar tombol. Viszont ehhez a műsorhoz vizuális gyöngyöröket is kapcsolni (ergo látni a többméteres sötétszürke hullámokat, ahogy a hajót korbálcsolják és fel-alá hányják) nem volt éppen egy Disneyland, úgy is mondhatnám, hogy kicsit emelt a befosi-faktoron. Láthatóan a kompon szolgáló matrózoknak sem volt őszinte a mosolyuk, a maroknyi utazóközönség pedig az összes rizst kihányta, amit az elmúlt 20 évben megevett. Így telt 40 csodálatos óra, s mikor december 24-én reggel a vihar elült és megpillantottuk magunk előtt a szárazföldet, akkor egyszerre éreztem magam Odüsszeusznak, Kolombusznak, Ronbinsonnak és Háromkirályoknak.

Kumai és a komák

Hajós kéjutazásunk végállomása egy Kumai nevű kisváros volt, a karácsonyi túránk úticéljának kitűzött Tanjunk Puting ('mellbimbó fok') nemzeti park tőszomszédságában. Alapesetben a kikötőből kievickélve, barátok nélkül, két napon át a nylít tengerbe történtő epehányást követően kellett volna nekiállni leszerveznünk a betlehemes dzsungeltúránkat ebben a kalimantáni kisvárosban, de hál'Istennek nem voltunk erre kényszerülve. Két jóbarátunk, Zbysek és Patrycja, az őrült lengyel pár ugyanis ekkor immár fél éve Kalimantánon motorozgattak, és már vártak ránk a mólóknál. Zbysekék egy harmincéves veterán motorral járták a dzsungelszigetet és nem mindennepai életvitelük miatt eddigre már élő legendának számítottak Borneószerte.

dscn7316.jpg 

Így esett, hogy Kumai-ba érkezve is azon nyomban fogadta őket a helyi motorosklub, s míg mi a viharos tengeren hántottuk a rókát, ők levajaztak nekünk egy háromnapos túrát a Tanjung Puting parkba, tokkal, vonóval. Ráadásul úgy, hogy magára a túrára végül nem is tarottak velünk, a hajó napokat késett, lengyel barátaink pedig – celebek lévén – már elígérkeztek Szűz Máriának és Szent Józsefnek egy betlehemes játékba 25-én éjszakára Palangka Raya-ba, egy laza 500 km-re lévő városba. Így Zbysek és Partycja 24-én számunkra megmaradtak karácsonyi angyalnak, s úti kalandjaink velük csak pár nappal később folytatódtak. De erről majd később.

Tanjung Puting kiskáté

Azok a T. Olvasók, akik tengeri viharok és lengyel szentek helyett inkább az emberszabású majmokra kíváncsiak, mostanra már valószínűleg türelmetlenek lehetnek. És különben is, mitől olyan menő ez a Mellbimbó Fok Nemzeti Park? Nos, ez a világ talán egyetlen helye, ahol garantáltan láthatunk orángutánokat, méghozzá vadon élőket, a természetes közegükben. S mindehhez nem is kell feltétlenül az életünket kockáztatni, lenyegében egy (hullámmentes!!) sétahajókázás keretében szerét ejthetjük – ideális karácsonyi időtöltés, nemde?

dscn7537.jpg 

Aki be akar jutni a Tanjung Puting-ba, annak előbb "klotok"-ot (kicsi, motoros lakóhajót) kell bérelni a faluban, kapitányostul, matrózostul, majd keríteni egy guide-ot, aki elkíséri (az indonézeknek nagy mániája ez a guide-téma, és mivel a parkba csak a vízen át visz az út, így nélkülük belógni nem is nagyon lehet) és igény szerint felfogadhatunk egy helybéli nénit is, aki az (adott esetben több napos) hajóút alatt süt-főz ránk. Erősen ajánlott! Sajnos a Mellbimbó Fok behajózása nem a legolcsóbb indonéz bulik egyike, nekünk erős lokális rápuhítással is bő húszezer forintunkba fájt fejenként a háromnapos hajókázás. Jóllehet, az árban benne volt Herman, a szuperjóarc guide, Humor Herold, a hajóskapitány (akiről kiderült, hogy az általunk is alaposan megismert Surabaya-Kumai kompjáraton érlelte a fekete humorát, miután vegül – kb 25 évesen és nagyon helyesen – úgy döntött, hogy a hullámsír elől a nemzeti park csendes vizeire nyugdíjazza magát) és Ibu, a Falubéli Szakácsnő is. Így vágtunk neki három álló napig orángutánokat meg hasonló dögöket üldözni az őserdőbe.

 dscn7336.jpg

 

Orang előtt és orang utan

A Tanjung Puting 400 ezer hektáros területének nagyrésze – néhány hardcore kutatót leszámítva – földi halandók elől elzárt terület, a parkot a mezei turisták jórészt a Sekonyer folyót és annak különböző leágazásait behajózva "fedezik fel". Hogy ki mit lát, az főleg az évszak, az aktuális csapadékmennyiség na meg a szerencse függvénye: nekünk például mázlink volt, a park területére érve 5 percen belül kiszúrtuk egymást egy vöröses szőrű orángutánnal, aki ráérősen nyammogott a part mentén valami levélen.

dscn7349.jpg

Kicsivel lejjebb ereszkedve pedig személyes kedvenceim, a proboscis majmok üdvözöltek. A 'proboscis monkey'-t ősapáink találóan 'nagyorrú majom'-ként fordították magyarra. A mókás állatok valóban méretes szaglószervekkel rendelkeznek, hogy ezek az ormányok engem mire emlékeztettek leginkább, azt inkább le se írom. Beszéljenek helyettem a képek:

img_1302.jpg

A nagyorrú majmok életét a következő minidrámába sűrítve tudnám összefoglalni: a szegény párák folyton át akarnak úszni a folyó túlso oldalára. Ha a folyó jobb oldalán vannak, a bal oldalra kívánkoznak. Ha a bal oldalon, hát a jobb oldal felé húz a majomszívük. Ráadásul a vízet is igen szeretik. A folyóban lakik azonban sok-sok gonosz krokodil is, akik mind nagyorrú majmokat szeretnének vacsorára. Proboscis barátaink viszont okosak, és kifigyelték, hogy a krokodilok félnek a klotok-hajóktól. Így ha jön egy-egy ilyen járgány, tudják, hogy van fél percük, és vidáman a vízbe vetik magukat. Ilyen okosak ezek a proboscis monkey-k. Ez viszont sajnos nem változtat azon a sajnálatos tényen, hogy nevetséges sörhasuk van, az orruk helyén meg egy f@sz fityeg.

Humor Herold kapitányunk indonéz felmenői egyébként ugyancsak fejlett humorérzékről tettek tanúbizonyságot, mikor a holland telepesek érkezése után átnevezték a pufókhasú, pirospozsgás nagyorrú majmot "monyet belanda"-nak, ami annyit tesz, 'holland majom'.

Néhány kilométer után a kezdetben igen széles Sekonyer folyó alaposan lekeskenyedett, végül ráfordultunk egy "blackwater" fantázianevű, aprócska és igen festői holtágára. Itt Herman, a sasszemű guide felhívta a figyelmünket egy nagy kék madárra, mondván ez a ritka blue kingfisher. Fischer úr, mintha meg is hallotta volna mindezt, kapta magát és ékes szárnyait suhogtatva elrepült. Herman közölte velünk, hogy igen szerencsések vagyunk, hogy láthattuk a kék kingfishert, amit sajnos fogalmam sincs, hogy mondanak magyarul, még az is lehet, hogy ez a boldogság kék madara.

dscn7550.jpg

A folyami őserdők egyik fő sztárja a krokodil, tőlük a Sekonyer környéke is hemzseg, ezért a parkbéli fürdőzés nemigen ajánlott. Száraz évszakban a krokilok rendre a parton heverésznek, monszun idején azonban vízszint megemelkedik, és sokkal ritkábban látni őket. Nekünk volt szerencsénk kiszúrni egyet "akció közben", és mondhatni, elég félelmetes: a vízben lévő krokodilt igen nehéz megkülönböztetni egy uszó fadarabtól, a bestia természetes álcáját csak a furán élettelennek tetszó, smaragdszerű szemek árulják el valamennyire. A krokodilok nagyon fürgén mozognak a vízben, bele sem merek gondolni, mi lenne a vége, ha versenyt kéne úsznom eggyel. Sajnos nem tudtuk lefotózni krokodil dundit, vigaszágon viszont sikerült megörökíteni egy lubickoló monitor lizard-ot (a változatosság kedvéért ezt sem tudom, hogy kell magyarul modani, de gondolom nem "képernyő gyík" a neve).

dscn7434.jpg

Humor Herold kapitányunk egész túra alatt lelkesen kérdezte, láttunk-e már krokodilt (indonézül "buaya"). Miután elújságoltuk neki, hogy igen, láttunk, fitymálóan legyintett és hozzátette, hogy ő arra kíváncsi, szárazföldi krokodilt láttunk-e (indonézül "buaya darat"). Majd elégedetten összeröhögött, Ibuval, a Falubéli Szakácsnővel. Három nap után végül nagy nehezen rájöttünk, hogy a "buaya darat" szlengindonézül azt jelenti, 'nőcsábász, playboy'.

Orangutan! Orangutan!

Aki idáig elszenvedte magát az olvasásban, annak mostmár végre leírok mindent, ami velem és az orángutánokkal történt. A végére bónusznak pedig egy éjszakai dzsungeltúrát óriáspókokkal és budikrokodillal! Előtte viszont hallgassátok meg az egyik kedvenc indonéz bandám, a Navicula témába vágó nótáját:

 

Szegény orángutánokra csúnyán rájár a rúd, valaha állítólag egész Délkelet-Ázsiában lengedezhettek a fákon, mára a lélekszámuk 5000 környékére apadt. Indonézia és Malajzia nem éppen környezettudatosságáról hírös őslakossága sem segít sokat az emberszabásúakon, az egyre elhatalmasodó erdőírtás mellett egyéb hihetetlen majomkínzó sztorikra is bukkanhatunk. (csak eros idegzetuek olvassak el...)

dscn7527.jpg

Dr Biruté Gardikas kanadai kutatónő a 70-es évek elején érkezett ide először az emberszabásúakat kutatni, valahogy megszerezte a Tanjung Puting területét e célra, kemény munkával elérte, hogy a környéken mindenütt elburjánzó erőirtás e területet megkímélje, végül hosszú évek után a Puting elnyerte a nemzeti park státuszt is. A derék doktornő a vadon élő orángutánok megfigyelése mellett ide telepített több, fogságból kiszabadított félvad példányt is, illetve ezen egyedek folyamatosan érkeznek, és a természetes közegbe való lassú visszaszokásukat szakemberek felülgyelik és segítik. Mostanra a park orángután állománya körülbelül háromszáz példányra rúghat.

dscn7462.jpg

S hogy mitől "garantált" a találkozás az orángutánokkal? A hajós túrák időről időre meghatározott helyeken kikötnek, ahol tanúi lehetünk az emberszabásúak menetrend szerinti etetésének. Konkrétan három hely van a folyó mentén (Tanjung Harapan, Camp Lakey és Pondok Tangui), ahonnan hosszabb-rövidebb erdei sétával eljuthatunk a kijelölt etetőhelyekig, ahol minden nap egy meghatározott időpontban az éppen arra liánhintázó majmok belakmározhatnak. Az orángutánok etetésére azért van szükség, mert sok olyan egyed él itt, akiket bár visszaengedtek már a vadonba, még nem állnak teljesen készen az önfenntartó őserdei életre, és gondjuk támadhat a táplálákszerzéssel (sokan közül az egész korábbi életüket apró ketrecekben fogva tartva töltötték el).

dscn7585.jpg

Az ő kedvükért a park jómunkásemberei napi egy-két alkalommal tetemes mennyiségű banánt meg kókusztejet helyeznek el az etetőhelyeken, a turisták pedig közvetlen közelről megbámulhatják a nagyméretű rokonokat táplálkozás közben. A majmok nagyrésze hozzá van szokva az emberek közelségéhez, így a mutatvány ketrecek, rácsok, korlátok nélkül is relatíve veszélytelen. Nem árt azért vigyázni, az orángutánbébik például tudnak kíváncsiak lenni, és eléggé pórl járhat az, aki a mama és a baba közé helyezkedik (akár véletlenül is). Azt gondolom mondanom sem kell, hogy a meglehetősen pökhendi alfahímek figyelmét (hovatovább haragját) se nagyon érdemes kivívni – egy kifejlett példány hétszer erősebb egy homo sapiens férfiúnál.

dscn7450.jpg 

Az egy etetés alatt feltűnő orángutánok száma nulla és ötven közt mozoghat. Hasonlóan alakul az egy etetés alatt feltűnő emberek száma is. Nekünk a három napunk alatt szerencsénk volt, egy kivételt leszámítva nem volt dzsungelbéli tömegnyomorban részünk, majmok viszont jöttek csőstül. Egy ízben az egyik siheder orángután elcsente az egyik muszlim turistától a Szent Koránt (hogy majometetés megtekintéséhez miért hoz magával imakönyvet valaki, azt ne tőlem kérdezzétek), felmászott vele egy fára, ott megszagolgatta, forgatta, majd visszahajította a tulajdonosnak. Mindezt december 25-én, Karácsonykor! Itt is a tolvaj, ni:

dscn7507.jpg

Éjszakai dzsungeltúra – bátortábor

Két éjszakát a hajó fedélzetén alva töltöttünk – ezt az érzést nem is tudom leírni, mindenkinek kötelezővé tenném, hogy egyszer próbálja ki, milyen a várostól távol, egy folyón ringatózva a dzsungel hangjaira álomra szenderülni... Hanem egy ízben már jóval sötétedés után de még "lefekvés előtt" kikötüttünk egy helyen, ahol állt két-három kalyiba, Herman pedig felajánlotta, hogy ha nem vagyunk még fáradtak, kimerészkedhetünk egy éjjeli sétára a haverjával (aki a kalyibák egyetlen lakója), az élővilág ugyanis éjjel nyilván más odakinn, mint nappal. A haver nevét nem jegyeztem le, nevezzük mondjuk Lajosnak.

Lajossal körbejártuk a közeli tanösvényt. A beharangozott egzotikus állatok közül (pl tarsier alias 'koboldmaki' stb) egy se jött elő. Lajos azonban nem csüggedt, azt mondta, ha fene fenét eszik is, legalább egy tarantula pókot leakaszt nekünk. Talált is valami lyukat egy fa tövében, ami állítólag tarantulafészek volt. Csak hát a pók ilyenkor este aluszik. Akkor van az alvóideje. Szóval Lajos ránk parancsolt, hogy szedegessünk hosszú gallyakat, és azt dugdossuk a lyukba, hátha ettől felébred a mérgespók. Mi pedig eleget is tettünk ennek, és valóban, a (nem is olyan) kis lukakban (nem iolyan icipici) pókok laktak. Gondolom azonnal elpatkoltunk volna a helyszínen, ha megcsíp egy. Azért mikor két éve Indonéziába jöttem, s minden este csekkoltam a lábtörlőt még a város közepén is, hogy nincs-e alatta skorpió, még nem gondoltam volna, hogy valaha eljutok oda, hogy éjszaka egy dzsungel mélyén tarantulákat cseszegessek faágakkal Szkájvolker Lajos társaságában.

 dscn7425.jpg

A túra végén nekiszegeztem Lajosnak a Humor Heroldtól már oly' sokat hallott kérdést: oszt krokodil van-e? Erre felderült az arca, és rávágta, hogy naná, épp a minap lelt egyet. Majd bevezezett minket az egyik kalyibába, amiről kiderült, hogy a "kerti" budi. Eme budi mandi részében (gy.k. Mandi: az indonéz wc-k mellé épített, medenceszerű, a seggmosó víz tárolására szolgáló struktúra) pedig ott úszkált egy kb félméteres bébikroki, amit kézbe is vehettünk, igaz, be kellett fogni a száját, hogy le ne harapja... az orrunkat.

dscn7479.jpg

Az éjjeli tripre sajnos nem vittünk magunkkal kamerát, szóval hiszi aki elhiszi, én mindenesetre bizton állíthatom, hogy tökösebb dzsungeltúrát maga Indiana Jones sem pipált még!

Hát, valahogy így telt 2013 karácsonya. Nagyon fáj a szívem, hogy nem lehettem a szeretve hiányolt Rokonaim, Barátaim és Üzletfeleim körében, azt mindenesetre nem bánom, hogy a "Reszkessetek, betörők!" helyett az orángutánokkal karácsonyoztam.

December 26-án estére visszaérkeztünk Kumai magacity-be, ahonnan folytattuk utunkat újabb kalimantáni kalandok felé. Folyt köv!

Képek a Tanjung Puting parkról ITT.

dscn7487.jpg

Indonézia szép és jó, és mitagadás, könnyű hosszú időre elveszni benne, de azért egy nyugati kockafejűségben, higiéniában és szabályszerűségben szocializálódott anyámasszonykatonájának, mint amilyen én is vagyok mondjuk, átlag félévente nem árt egy-egy rövid látogatást tenni az országhatáron kívülre is. Olyan közeli kistigrisekhez, ahol teszem azt jár metró a nagyvárosokban. Meg a pályaudvarokon percekben kifejezett menetrend van (példa: „20:45-kor indul a legközelebbi vonat Butterworth-be”) és nem napszakokban kifejezett (példa: „kora este TALÁN indul egy busz Bogorba, de inkább elviszlek én a tragacsommal, persze reklámáron!”). Meg van rendes ázsiai kaja, nem csak az indonéz „kulinária” könnyfakasztó remekei. Meg a lakosságnak nem dohányzik a 120%-a, csak mondjuk 30-40. Meg ahol van járda. Na, valahogy így keveredtem a csilli-villi Szingapúrba, egy rövid látogatás erejéig.

img_1312.jpg

Mennyi kecske, mennyi mét, legyen neve Oroszlánváros!

A legtöbb délkelet-ázsiai ország dicső és fényes múlttal, ellenben annál kevésbé magasztos jelennel rendelkezik. Szingapúr esetében ez pont fordítva van. A városállam alapításáról keveset tudni, a monda szerint „valamikor a setét középkorban” erre járt egy szumátrai herceg (a manapság a prosztóságtól finoman szólva sem éppen mentes Szumátra akkoriban a régió legjelentősebb birodalmainak központja volt), aki elhaladtában megpillantott egy oroszlánt az egyik szigeten. Ez ihletett adott neki arra, hogy kikössön, és mocsaras területen települést alapítson Singapura ('oroszlán város') néven.

Aztán pár száz évig semmi nem történt, Szingapúr jelentéktelen sutyerák kis halászfalu volt, mígnem 1819-ben erre járt a brit felfedező, Sir Thomas Stamford Raffles, hogy a brit birodalmi flottának bázis után nézzen. Raffles fedezte fel egyébként a délkelet-ázsiában felfedezhető dolgok nagy részét, róla van elnevezve például a rafflézia is, a világ legnagyobb virágja. Az angol úr ugyan oroszlánt nem látott, mégis úgy határozott, hogy Szingapúrt feltuningolja és korszerű kereskedelmi és kikötő központot hoz létre belőle.

img_1181.jpg

Ami pedig remek ötletnek bizonyult, ugyanis Szingapúr azóta is prosperál. A második világháború után nem sokkal a brit hódítók távoztak a térségből, azóta a városállam lényegében egypártrendszerű katonai diktatúra – és szoros állami szabályozás/felügyelet alatt éldegél és fejlődik tovább.

Na de kik is a szingapúriak?

A keménykezű militáns vezetésnek és a kínai fegyelemnek köszönhetően Szingapúrban nyoma sincs a térségben egyébként annyira jellemző trógerságba hajló lazaságnak, hovatovább, mindent, tényleg mindent szabályok korlátoznak. Úton-útfélen tiltótáblákba ütközünk. Valaki egyszer rágót ragasztott a metróajtóra – később a rágózást úgy, ahogy van, betiltották. Ha eldobáljuk a csikket, súlyos dollárokat kell fizetnünk. És így tovább. Szingapúr a világ egyik legjobban térfigyelt országa – a Nagy Testvér itt tényleg mindent lát, ez rendet, fegyelmet eredményez, de többek közt frusztrációt is, a világon itt az egyik legmagasabb az öngyilkosok hányada.

img_1233.jpg

Az eredeti őslakosok a malájok. Ők meglepő módon malájul beszélnek (ez a nyelv szolgál alapul az indonéznek is) és muszlimok. Van még azonban egy szekérderéknyi indiai és kínai is. Előbbieket a britek hozták magukkal a kolonizáció idején, főleg különböző fizikai munkák elvégzésére. A kínaiak pedig az anyaországból érkező kereskedők leszármazottai, s mint a kínaiak általában, manapság főleg bizniszelnek. Ők adják egyébként a népesség legjavát, az legalábbis fix, hogy ők a legbefolyásosabbak az ötmilliós városállamban – az elnök is mindig kínai, és az angol mellett a kínai a legelterjedtebb nyelv a multikulti országban.

Persze a városképhez sokat hozzáadnak az itt élő nyugati expat családok: bizniszmen apuka mobiltelefonnal és kapitális béllel, szexi anyuka babakocsival kokettál a többi babakocsis anyukával. Velük főleg a plázákban lehet találkozni meg a zebráknál.

img_1103.jpg

Down and Out in Singapore

A dübörgő gazdaságnak hátrányai is vannak, legalábbis az erre vetődő csóringer turistákra nézva. Aki Szingapúrba merészkedik, ne is álmodjon arról, hogy tarthatja a pénztárcáját délkelet-ázsiai low-budget kíméletességhez – sajnos nyugati árakkal kell számolnunk.  No de pár nap fényűzés mindig belefér, és persze ha kellően rafináltak vagyunk, nem kell feltétlenül vagyonokat költenünk.

A reptérre érkezve máris új világba csöppenünk – mintha Európában lennénk. Langy jazz zene, tágas terek, ivókutak, angol melegek. A szingapúri Changi légikikötő amúgy a világ egyik legmenőbbike, van itt játszóház, kiállítások, virágoskert, vízesés, ingyen wifi, ingyenmozi, sőt, állítólag úszómedence is, bár én nem találtam meg. Innen metróval érdemes megközelíteni a várost. A metrón amúgy mindenki kussban ül és a telefonját nyomkodja. Furán utopisztikus kétszáz kínaival totál csendben utazni, főleg a zajbomba Indonézia után.

cam00148.jpg

Első utunk Little Indiába vezetett, azon belül is a Tekka Center nevű piacra, ami leginkább a Fehérvári úti vásárcsarnokra emlékeztet, annyi különbséggel, hogy itt mátrai borzaska helyett a maláj, kínai és indiai konyha remekei közül lehet csemegézni, baráti árakon. Aztán teli hassal nekivágtunk felfedezni Kis Indiát – az ilyesmi mindig izgalmas, én nem tudom megunni a kaotikus, színes, értelmezhetetlen indiai kultúrát, ahogyan a sok bajszos emberke tarka ruhákban szaladgál ide-oda, háttérben meg a roppant hipermodern felhőkarcolók.

Little Indiától egy kisebb séta az Orchard Road menő bevásárlóutcája. Innen meg felkaptathatunk egy szép dombra, ahol botanikus kert, évszázados koloniál építészeti emlékek meg mindenféle izgis múzeumok vannak. A kortársművészet közepesen ízléses módon elegyedik a hagyományossal: nagyon tetszett például a városháza (vagy mi) elé kitelepített szemétből készült Predator szobor.  Na de hogy valami a jóízlés mellett is szóljon: tetszetős, hogy a parkok és a böhöm felhőkarcolók egyaránt megtalálhatók a belvárosban.

img_1152.jpg

Egyébként a soknemzetiségű Szingapúrban nagy vallási tolerancia uralkodik. Békésen húzüdnak meg egymás mellett a tarka hindu es buddhista szentélyek, a mecsetek és a keresztény templomok. Vagy valójában itt már a pénz az úr?

img_1167.jpg

Ha már della: a legszingapúrabb Szingapúr a maga felhőkarcolóival a Marina-öbölben vár minket. Itt található a városállam jelképe, a vízköpő hal-oroszlánt ábrázoló Merlion szobor, engem viszont sokkal jobban megfogott egy másik ikon, ami valami kibernetikus liliom akart lenni, bár leginkább Optimusz fővezér feltartott bemutató középső ujjára hajaz.

img_1298.jpg

Ha fel akarunk vágni, több se kell, liftezzünk fel Szingapúr tetejére! A Marina-öbölben található a bazimagas hármas felhőarcoló (tök ciki, de elfelejtettem a nevét), a három épülettömb tetjén meg valami Noé bárkájára emlékeztető konstrukciót álmodtak meg, no, ide kétféleképpen is fel lehet jutni. Vagy a turistakilátóba válthatunk jegyet (kb 4 ezer Ft-nak megfelelő szingapúri dollár) vagy felmehetünk az egyik tömb tetjén üzemelő Skybar-ba – ingyen. Utóbbihoz viszont a dress code betartása szükségeltetik, amiről nekem nem volt tudomásom. S mivel a reptéri csomagmegőrzőben felejtettem a Bocskai-sújtásos dolmányom, a szigorú szingapúriak kipenderítettek a földszinti lobbiból. A turistalifthez meg nem volt sok kedvünk, így jobb híján alulról fényképezgettük Noé fennakadt bárkáját.

cam00161.jpg

Az öböl túloldalán, egy plázán keresztülbaktatva egy a botanikus kertbe juthatunk. Itt is van minden, mi szem-szájnak ingere, zöldterület, óriáskerék, beltéri vízesés, terminátorból szökött futurisztikus gyilkos rovarszobrok, nekem azonban a legjobban a biomechanikus műfák tetszettek, amik sötétedés után még világítanak is, mintha csak az Avatar-ban lennénk!

cam00233.jpg

Drágaság ide vagy oda, egy víziaxizást azért érdemes megendegni magunknak naplemente után a belváros csatornarendszerében...

img_1313.jpg

Hát kb ennyi fér bele egy nap Szingapúrba. Közel sem láttunk mindent, na de lesz még legközelebb. Késő este szófogadó polgárként csendesen visszametróztunk a reptérre, és a Fülöp-szigetek felé vettük az irányt, ahol újabb egy hónapnyi rendhagyó kaland várt ránk... De erről majd legközelebb!

Képeket Szingapúrról ITT találtok.

 

Több hónapos kihagyás után újraéled a hegymászós rovat, nem is akármilyen nagyvaddal. A Gunung Rinjani 3726 méteres tengerszint feletti magasságával Indonézia második legmagasabb vulkánja. Megmászást mindenkinek melegen ajánlom, aki legalább közepesen fitt, szereti a nehéz túrákat, a szép panorámát és a fekáliát. Szóval akit érdekel, ki a Jani a Rinjanin, olvasson tovább! Előtte azonban hadd írjam körül az óriástűzhányónak otthont adó Lombokot...

20140722_093427_1.jpg

Lombok – a fejlődő primitívek

A Rinjani tűzhányó (vagy tűzhányó-csoport?) a Balitól keletre lévő Lombokon található – konkrétan a sziget területének bő felét a hegy uralja. A lombok indonézül nem dús levélkoronát jelent, hanem erős paprikát – a helyi sasak törzs tagjai ugyanis szerfelett szeretik az embertelenül csípős ételeket. Aki erre jár, próbálja ki az Ayam Taliwang-ot (fűszeres csirke), de ha indonézes szokások szerint étkezik (tehát kézzel, evőeszköz nélkül), akkor mindenképp mosson kezet pisilés előtt, nehogy úgy járjon, mint én.

Jómagam úgy bő másfél éve jártam először Lombok szigetén (ahogy erről be is számoltam ITT), és már akkor is igen tetszett a vadregényes sziget, fura lakóival és mesebeli természeti adottságaival, nem csoda hát, hogy vissza-visszajárogatok, amikor csak tehetem. Az egyes látogatások közt eltelt néhány hónap alatt minden egyes alkalommal új éttermek, hotelek, warungok, turistacélpontok és önjelölt túravezetők nőnek ki a földből – Lombok iszonyú gyors ütemben fejlődik. Erre a szigeten nemrég átadott nemzetközi reptér is rátesz vagy ezer lapáttal. Hogy Lombokból pár év múlva Bali/Thaiföld 2.0 lesz-e vagy megmarad Mindenki Különbejáratú Paradicsomának, még nem tudni

Mindenesetre az utóbbiért küzd a Gili-szigetek legnyugisabbikán, Meno-n ez évben megnyitott Gili Meno Eco Hostel, amelynek építésében önkéntes kubikusként jómagam is besegítettem néhány német, román és szittya tesóval karöltve, aki erre jár, feltétlen itt szálljon meg!

20140721_144133.jpg

Gili Meno ellenpontja a Gili-szigetek legnagyobb- és leghangonsabbika, Gili Trawangan. Akik nagyon részegek, azoknak csak Gili Tralala, akik pedig annyira részegek, hogy már ausztrálok, azoknak pedig Gili T (gilitííí). Trawangan olyasmi, mintha a Sziget fesztivál nem a Hajógyárin lenne, hanem itt a trópusokon, de az idő megállt volna délután 4 felé, amikor még tök meleg van, de már mindenki be van állva, viszont még épp nem kezdődött el a Büdösök koncert. Szóval poros földutakon félmeztelen figurák próbálnak botladozva eljutni A-ból B-be, a haladást az úton útfélen feltűnő ír pub-ok és drogdílerek nehezítik. Vannak csodaszép helyek itt is, de mikor a panziónk takarítónénije is MDMA-t akart eladni nekünk két felmosás közt reggel 9 tájt, az már picit ijesztő volt azért.

Maradt viszont egy hely a Giliken, ahova még nem hallatszik oda a minimál techno meg a Bob Marley, ez pedig a korall-barázdálta tengerfenék. Azok, akik nem (csak) azért jönnek ide, hogy kikészítsék magukat, azokat általában a víz alatti világ vonzza. Dávid barátommal úgy döntöttünk, eleget hédereltünk már Indonéziában ahhoz, hogy kínos legyen hazemenni anélkül, hogy kipróbáltuk volna a merülés valamilyen formáját, így a Gilin töltött nyaralásunk alatt elvégeztünk egy szabadtüdős búvártanfolyamot (magyarul 'freediving'-oltunk).

Ennek kb az a lényege, hogy cucc (gázpalac) nélkül, egy szál maszkkal merülsz, és mindenféle jógás meg koncentrációs trükökkel kiterjeszted a tüdőkapacitásod, hogy tovább lenn tudj maradni a víz alatt. Mindketten tohonya szárazföldi patkánynak bizonyultunk, de azért két nap után már így is le tudtunk menni 12 méter mélyre és majd' 3 percig vissza tudtuk tartni a lélegzetünket, ami azért nem olyan rossz teljesítmény két tengertől foszott magyartól, akik az elmúlt éveket főleg dohányzással meg kipufogógáz-inhalálással tölötték...

Az akcióinkat igyekeztük dokumentálni is, kevés sikerrel – lehet, hogy egy „underwater photographer” tanfolyamra is be kellett volna iratkozzunk? - ezért a hős búvárkalandjainat csak felszíni képekkel tudnám igazolni, de azzal meg minek.

20140721_060532.jpg

A mélyből a csúcsra

A zsebkendőnyi szigeteken töltött idő alatt a Rinjani csúcsai oly hivogatóan meredeztek minden reggel, hogy miután „kigiliztük” magunkat, négyfős magyar kolóniánkkal (Lilla, Gyuri, Dávid és én) nem kisebb célt tűztünk ki, mint hogy a szabadtüdős -12 méterről +3726-ra rángatjuk fel petyhüdt kis testünket, alig több, mint két nap alatt (majd vissza), egyszóval felmászunk Lombok tetejére.

A Rinjani csúcsát két útvonalon lehet megmászni: az egyik Senaru falucskából indul (kb 700 méterrel a tengerszint felett), észak felől. Innen három nap két éjszaka a retúr út – az első nap a sok kilométer átmérőjű őskráterig (vagy mi a csudáig) lehet eljutni, ahonnan a második nap lehet meredeken leereszkedni a krátertóhoz (mert olyan is van ám, szent vízű krátertó, meleg vizes forrásokkal meg minden), második este a kráterperem (Crater Rim, 2700 méter) egyik erre alkalmas tisztásán lehet lesátrazni, innen kell harmadnap hajnalban nekiiramodni a hegygerincen felfelé a csúcsnak. Aztán az egész vissza.

rinjanimap.jpg

A másik lehetőség a keleti út, Sembalun Lawang faluból, ami Senarunál magasabban fekszik (olyan 1000 méter körül), innen egy nap alatt fel lehet kaptatni a Crater Rim-hez, megaludni, majd neki a hegygerincnek hajnalban. Persze a két útvonal össze is köthető, a Senaru-csúcs-Sembalun viszonylat 3-4 nap alatt kényelmesen teljesíthető. Mi az erőltetett menetes Sembalun-csúcs-vissza Sembalun itiner mellett döntöttünk, mert a Crater Rim-ről is szuperül lehet látni a Segera Anakan krátertavat, a meleg vizes források Hévíz és társai után úgyse ütnének akkorát, ráadásul Sembalun maga egy egész jó kis falu, rengeteg almával, eperrel, meg olyan kis cuki zöld hegyekkel, amik simán megállnák maguk is a helyüket, ha a majd' négy kilométer magas Rinjani nem szégyeníteni meg őket böszmeségével.

CAM00231.jpg

Az óriásvulkán adminisztrációja és ami érte jár

Mondanom sem kell, hátizsákjaink sem éppen profi túrafelszereléssel voltak tele, sokkal inkább pálmaboros flakonokkal, ezért úgy határoztunk, profi szakemberekre bízzuk magunkat, ergo hordárt béreltünk. A Rinjaniról tudni kell, hogy egy ravasz turistacsapda, igen nehezen mászható „egyénileg”. Indonézeknek még csak-csak, de fehérként szinte lehetetlen csak úgy odasétálni és nekivágni anélkül, hogy valami helyi guide-ot meg hordárt bérelne az ember, ezek ugyanis kartellszerűen összedolgoznak a parkőrökkel, akik egyszerűen nem engednek be turistákat a parkba „csak úgy”.

Szerencsére kaptunk egy fülest egy jó túraszervezőről, Suma bácsiról, akivel fél nap alatt letelefonáltunk meg leesemeseztünk mindent. Ez alatt a fél nap alatt a kiiundulási ár is lement kevesebb, mint a felére: nem, nem kell túravezető, csóró diákok vagyunk, elég két hordár 4 emberre, akiknél lesz nekünk sátor, hálózsák, matrac, kávé, keksz, meg némi meleg kaja és jókedv. Az alkudozást és a kedvező árképzést némileg megkönnyítette, hogy Suma bá végig azt hitte, indonézekkel van dolga, nézett is egy nagyot mikor személyesen találkoztunk, de nyelte a békát becsülettel.

Az emberei meg felpakoltak minket cuccostul egy kistehearuató platójára, és elindultunk Sembalunba, a túra kiindulópontjához, amin keresztül is hajtottunk amolyan brúszviliszesen, mint kiderült azért, mert be kell fizetnünk a borsos belépőt a pár kilométerrel odébb lévő vadőrházban. Mert a Rinjani nem szimplán Rinjani, hanem Rinjani National Park, ugye, ahova ingyen csak úgy, hát szóval nem megyünk be.

Számos ázsiai országban előszerettel alkalmazzák a kettős mérce elvét a turizmusban, azaz ami adott ország saját polgárának X az külföldieknek mondjuk 5X. Nincs ez máshogy Indonéziában sem, jóllehet, a Rinjaninál tapasztalható árkülönbségnél markánsabbat még nemigen láttam itt – 5000 rúpia (100 Ft) a helyi, 150ezer (3000 Ft) a „bulé” ár. Általában nem vagyunk szívbajosak, addig lobogtatjuk az indonéz diákigazolványokat, kenőpénzen szerzett motoros jogsikat, tartózkodási engedélyeket, bizonygatjuk indonézül hadarva hogy élünk-halunk a sült rizsért, meg hogy bárkit el tudunk küldeni akár jávaiul is a pcsába, hogy végül fizethetjük a helyi árat. Na, a Rinjani az kivétel. És a parknak igen jó bevétele van a fehérekből.

S hogy mit nyújtanak a derék parkőrök a rengeteg pénzért? Szart se. Illetve szart, azt igen. Meg szemetet. Az összes pihenőhelyben térdig lehet gázolni a szemétben és a fosban (szó szerint). Bár állítólag évente egyszer (!)az összes hordárt felzavarják turisták nélkül szemetet szedni. Szerény sikerekkel, véleményem szerint.

Fent és lent

Vidám kis csapatunk kora délelőtt útnak is indult Sembalun-ból a Crater Rim felé. A két hordár iszonyú cuki pofa volt, és tényleg volt náluk sátor, hálózsák, matrac, kávé, keksz, meg némi meleg kaja. És jókedv is kerekedett, miután kaptak a pálmaborunkból.

A túra első másfél órája relatíve eseménytelen, erdőben, kisebb vízmosásokon át, termőföldek mentén kell gyalogolni, a terep itt még lapos, a Rinjani egyelőre csak a távolban tornyosul. Aztán csodálatos magasfüves pusztaság következik, és a hegy lassan éreztetni kezdi magát. Kb itt van az első pihenőhely, még a civilizáció jeleivel – ideiglenes kocsmaszerűség is van, egy sátorponyva alól sört árulnak és törött gitárokon játszanak helyiek. Ja, és gépfegyveres zsaruk, akik a jegyet ellenőrzik.

20140722_110340.jpg

A második pihenőhelyig is elég könnyű a túra még, a harmadik felé azért már érezhető, hogy egy hegyen vagyunk. Aztán hirtelen meredek felfelé-menet lesz a program egész, míg el nem érjük a kráterperemet, ami a harmadik pihi hely „után” jön – pár óra keserves felfelé kúszás után. A természet szép, de a Sembalun és a Crater Rim közt 1700 méteres szintkülönbséget lezúzni egy délután alatt az nem kis feladat, ha az ember nem elég harcedzett.

Persze a hordárok két kosarat a vállukon cipelve lazán nyargalásznak le-fel, mint a hegyi kecske, és közben mind cigizik meg széttaposott flip-flopban van. Röhögve előztek meg minket folyton, miközben mi sírtunk.

20140722_165717(3).jpg

Ezek után nem is csoda, hogy nagy volt az örömünk, mikor késő délután végre kibukkantunk a felhők fölé, és megérkeztünk a kráterperemhez. A kilátás valóban fantasztikus volt, bármerre is tekergettük elcsigázott testünkön a nyakunkat – kelet felé felhőrengeteg, dél felé maga a csúcs (még mindig ijesztően messze), nyugatnak meg a jókora krátertó, na és persze a lemenő nap a maga kis szín-univerzumával. Fel is kaptattunk egy kisebb dombra naplementét nézni, ami olyan szép volt, hogy beletellett vagy negyed órába, mire ráeszméltünk, hogy mindenütt szaros papírzsepik vannak eldobálva.

Eztán dizájnos kis sátrakat vertünk hordáraink segítségével, majd a sötétség beálltával, mivel fáradtak voltunk, meg amúgy se volt túl sok mindent csinálni csillagbámuláson kívül, jó korán aludni tértünk. Nem véletlen, hiszen másnap hajnali 3 tájt neki kellett vágnunk a csúcsnak, hogy felérjünk napfelkeltére.

20140722_173447.jpg

Eztán jött még csak a java! A hajnali csúcshódítás zseblámpafénynél nem épp egyszerű feladat, főleg, ha a hátralévő ezer méteres szintkülönbséget a tegnapi meneteléstől kapott izomláz-kezdeménnyel súlyosbítva kell leküzdeni. Főleg, hogy a hegygerincre kiérve már nem bájos erdei övénykén kell sétálgatni, hanem vulkáni közettörmeléken bukdácsolni, kettőt előre – egyet hátra stílusban.

Én ezen a ponton már igencsak erőm fogyton voltam, megvallom, az utolsó pár száz méteren olyan is volt, hogy összerogytam a fáradtságtól. Rendre ki kellett tűzzek magam elé kisebb célokat amolyan „check point” gyanánt. Egy ízben tényleg csak az tarotta bennem a lelket, hogy megígértem magamnak, hogy ha a pár méterrel feljebb lévő két nagyobbacska sziklához odaérek, megpihenek picit. Kiképzésüknél fogva a sziklák úgy tűnt, jó pihenőhely lesznek. És valóban azok lehettek, más szerint is, ugyanis mkor félájult állapotban odavonszoltam magam, megláttam, hogy a két kőhasáb takarásában, pont, ahova ülni szerettem volna egy óriási kupac kakkanat mosolygott vissza rám, de akkora, még a húsimádó Kelet-Európában is megsüvelnék, aki ekkorát szül, nemhogy a rizses-diétás Indonéziában. Amúgy minden elismerésem az elkövetőnek, nekem meghalni se volt már erőm ott, nem hogy kigombolkozni, leguggolni és odafosni a többi turistának az egyetlen használható pihenőhelyre a környéken. Brávó!

20140723_065724.jpg

Végül aztán elcsigázva bár, de csak felértünk a csúcsra napfelkelte környékére. A látvány és a teljesítmény okozta sikerélmény persze minden „szarért” kárpótolt. Találtunk egy eldobált indiai és indonéz zászlót, amiből pont össze tudtunk szerkeszteni egy magyar lobogót a törtélemi pillanat megörökítéséhez:

20140723_072343.jpg

Aztán mikor kigyönyörködtük magunkat, elindultunk lefelé. Nem volt éppen utolsó a látvány, felfelé sötétben jöttünk ugye, ereszkedéskor viszont már láttunk mindent, főleg az őskráterből nemrég a – szó szoros értelmében - felszínre tört Gunung Api Baru ('új vulkán') volt szép. Nem mintha a szomszédos Sumbawa vagy éppen a messzi Bali szigetének látványa olyan nagyon rút lett volna. A hegygerincről leérve egy pillanatra elvesztettük az ösvényt ugyan, de a gittes papírzsepiket követve hamar visszataláltunk.

20140723_092942.jpg

A kráterperemhez visszaérve a hordárjaink már harapnivalóval vártak – ember így még nem örült instant kávénak és nápolyinak! Eztán még hátra volt a komplett visszaút, amit az addigra már teljes valójában kifejlett izomlázunk által gerjesztett sziszegések fémjeleztek. Késő délutánra értünk vissza Sembalunba, úgy, mint akit tízszer agyonvertek, de megérte! Megmásztunk Indonézia egyik legmagasabb csúcsát!

Azért persze napokig csak káromkodva tudtunk lépcsőt mászni... No de még így is szuper volt a vulkánmászás fáradalmait Dél-Lombok csodás partjain kihever(ész)ni...

Képek a Rinjaniról ITT, Lombokról meg ITT.

20140724_142327.jpg

 

A bizonyítványom és más katasztrófák

Ez 2014 első posztja: szeretett kis blogomra már vagy fél éve nem írtam egy bötűt se. Miért is?

Ha az ember utazóblog írására adja a fejét, akkor nem árt, ha laptoppal a hóna alatt teszi meg a kilométereket, és rendszeresen feljegyzéseket készít önmagának és az utókornak. Ha pedig a mindennapi életről kell értekezni, úgy mint család, munka, csajok, kulturális élet, arról meg úgyis az otthoni karosszékben ülve pötyög a paraszt általában. Én a két kategória közé vagyok szorulva. Majd' két éve itt vagyok Indonéziában, tehát elmondhatjuk, hogy itt élek, s bár a blog felületén főleg az utazásaim igaz történetét énekelem meg, azért kialakult már Indonéziában egy „civil életem” is, meló, barátok, hétvégi nagybevásárlás, áramszünet, patkány a konyhában, stbstb. S ha valami zűr van ezzel, vagy változások, neadj'isten egy-két természeti katasztrófa is beüt (lásd lejjebb), biza előfordul, hogy kimarad pár hét/hónap két blogposzt közt. Ja, és mikor utazom, rendszerint nem a laptoppal a hónom alatt teszem meg a kilométereket...

Meg aztán sose voltam túlságosan naprakész a modern technikát illetően. Mondhatni az idő vasfoga folyvást elrepül felettem. Elkezdtem egy agyonrészletezett, hosszúra nyújtott posztokkal jelentkező blogot írni anno, ami minden bizonnyal a mai átlag blogolvasónak talán túl sok. Ezen is törtem a fejem: hogyan aktualizáljam ázsiai kalandjaimat? Kezdjek el félig megevett sült rizsről antikolt képeket meg vulkán előtt csücsörítős selfie-ket posztolni az instagram-ra? Vagy tweeteljek minden nap 160-karakteres Korán-idézeteket a tumblr-en? Különben is, kinek, minek írok és mit? Ki tudja ezeket értékelni? Aki ösztöndíjjal jön Indonéziába tanulni, annak már rég nem tudok segíteni. Aki kíváncsi egy magyar kalandjaira Ázsiában, annak én már túl régóta vagyok itt, már nem egy otthonról frissen kiszakadt szittya szemüvegén keresztül látom a világot. Nincs már bennem kurucos lendület.Viszont indonéznek se vagyok eléggé indonéz még (hál'istennek).

Végül pár hónap alkotói válság után úgy döntöttem, fene egye az egészet, írok továbbra is úgy, ahogy jól esik, aztán akinek tetszik, tetszik, akinek segítek vele, vagy meghozom a kedvét valami hasonlóhoz, annak meg még külön örülök is. Nos, ez történt az elmúlt hónapokban: éltem fél évet Kelet-Jáván, majd visszaköltöztem a jó öreg Yogyakartába. Ezt mind Jáva keleti oldala, mind Jogja nehezen viselte, ki is tört egy vulkán, egy héttel azután, hogy átbútoroztam, a Gunung Kelud, pont a két település közt félúton, hamuesővel szórva be a fél szigetet, főleg Yogyakarta városát. Az aprócska tűzhányó nagyot szólt, valahogy így:

Ezen kívül mi volt még? Többek közt orángutánokkal karácsonyoztam Borneón, elefántok hátán márciustizenötödikéztem Szumátrán, a nyílt tengerből kibúvó, fél világot majdnem elpusztító Krakatau vulkán gerincén szaladgáltam az... ööö... nyílt tengeren, kénbányászokkal és érdescápákkal bratyiztam Jáva keletebbik csücskén, szörfözni tanultam meg vadvizi kanyonba pottyant szemüveget kerestem a nyugatabbikon. Levezetésképp meg elmentem egy tucatszor Balira, arra a Balira, ami Indonézia legismertebb része, mégse írtam róla még jóformán semmit itt – na, eme hiány pótlásával fogom kezdeni az élmények írásos feldolgozását, azt hiszem.

Ó, és Anyukám meg a Húgom is meglátogatott, szóval ők lesznek a modelljeim néhány balinéz képen.

P1000095.jpg

 

Boldog Újévet Mindenknek!

Mondják, Ázsia egyes részein megállt az idő. Szerintem meg épp, hogy túl gyorsan telik. Indonéziában például 365 nap alatt vagy négy-ötféle újévet is ünnepelhetünk. Van ugye a „hagyományos”, Gergely-naptár szerinti, amiből most a 2014-et rójuk. Aztán itt van a kínai év, vagy a holdújév erről már regéltem csodálatos vietnámi látogatásom kapcsán, itt most épp a Ló éve van. A buddhistáknál már 2558 van, a Buddha megvilágosodásához képest számított újéveiket pedig egy látványos lampioneregetős rendezvénnyel ünneplik, épp a Borobudur mellett – erről bővébben ITT olvashattok. A jó muszlimokról se feledkezzünk meg, akik minden évben bősz imádkozással köszöntik az új esztendőt, ami náluk október környékén jön el, most épp 1435-öt írnak. Na és persze itt vannak a nem akármilyen tradíciókkal rendelkező balinéz hinduk, akiknél jelenleg 1936 van.

Bali buli

Bali szigete a relatíve nagy Jáva és a relatíve kicsi Lombok közé ékelődve helyezkedik el, 5800 négyzetkilométeren - kb. akkora, mint egy magyar megye. Tehát nem túl terebélyes, ám látnivalókban annál gazdagabb földdarabról beszélünk. Itt aztán tényleg minden van, mi szem-szájnak ingere, arányaiban messze ide látogat a legtöbb turista Indonéziában, kül- és belföldi egyaránt. És szerencsére máig akad, akit nem csak a strandok, a buja dzsungelek, a szörf vagy éppen a szexturizmus vonz ide, hanem az egyedülálló hindu kultúra is, amely földrajzi és történelmi okokból kifolyólag elég sok tekintetben különbözik az indiai tesójától.

Ha meg akarjuk érteni, hogy miért is, vissza kell mennünk röpke ezer évet az időben. Ekkortájt a jávai székhelyű, hindu Majapahit Birodalom a fénykorát élte. A tizennegyedik századra Hayam Wuruk uralkodó és minisztere, Gajah Mada irányítása alá tartozott jószerével a mai Indonézia egésze területe, valamint Malajzia, Szingapúr, Pápua Új-Guinea, Kelet-Timor de még a Fülöp-szigetek egyes részei is. Hayam Wuruk halála után aztán a Melakka szultanátus egyre nagyobb befolyásra tett szert a környéken, míg a Majapahit különböző örökösödési botrányok miatt egyre csak gyengült. Időközben egyre több iszlámhitű települt be, főleg Közép-Jáva területére, az új hit – a hindu rovására – gyorsan terjedt. A tizenhatodik századra a portugál hódítók is befutottak, még egy csavart adva a történetnek.

_MG_9068.jpg

 

Végül a muszlim hadvezér Fatahillah újraegyesítette a környék erőit, lenyomott mindenkit, főleg a portugálokat (a győztes csatának helyszínül szolgáló várost át is nevezték Jayakartának, azaz Győztes Városnak, később ez Jakartává kopott, de erről egy másik bejegyzésben írok majd). Fatahillah a dicső győzelmet követően szultáni rangra emelkedett, az iszlám pedig villámsebesen elterjedt egész Jáván. A hindu elitnek választania kellett: betérnek vagy kibútoroznak a friss uradalomból. Egy részük a vulkánok tetejére menekült (ahol a hinduk szerint a jó szellemek tanyáznak – ezért vannak a mai napig a legmagasabb hegycsúcsok környékén hindu falvak Jáván), nagy részük azonban keletre, Bali szigetére menekült. Balin aztán az ex-Majapahit hinduk „összekeveredtek” a helyi, főleg animista (szellemhívő) lakossággal. Így alakult ki az egyedi balinéz hindu vallás, melyek a majd' ötmilliós lakosságú sziget kb 85%-a követ.

_MG_9074.jpg

 

Háromnapos újévi antibuli

Jóllehet, mióta Indonéziában kalandozom, eltöltöttem már kisebb-nagyobb részletekben vagy 3 hónapot Bali szigetén, a vallást még mindig nem teljesen értem. Az biztos, hogy igen sok rituálé, felvonulás meg egyéb, főleg társas móka van terítéken, ráadásul ezek faluról falura el is térhetnek. A balinézek háromszor imádkoznak, reggel, délben, este. Ilyenkor a szentély előtt füstölőkkel és virágszirmokkal a kezükben adják át magukat a vallási áhítatnak, ima közben a virágsziromba isteni energia költözik, amit aztán a fülük mögé tűzve hordanak, a rossz szellemek ellen. A homlokukra, fülcimpáik mögé és a mellkasukra szenteltvizes rizst kennek, hasonló okokból, gondolom – ezt addig kell ott tartani, míg magától le nem esik. Mivel mindennek megvan a saját szelleme, ezért mindenhol háziszentélyekbe botlunk Balin – még a bevásárlóközpontok parkolójában is.

A balinézek jó fejek, úgy tartják, ők felelősek az egyensúlyért, nem csak Balin, az egész univerzumban. Lévén Bali a világ közepe ugye, az univerzum köldöke pedig a legmagasabb hegyük, a 3 ezer méteres szent Gunung Agung.

DSCN4222.jpg

Szóval a pángalaktikus egyensúly érdekében évente nagytakarítást kell tartani, és ki kell porszívózni a gonosz szellemeket – erről szól a Nyepi, a balinéz újév, illetve az e köré kialakult néhány napos ceremónia. Az események sorozata a Melasti rituáléval kezdődik, ennek keretében a hinduk szentelt vizek nyernek ki az óceánbúl (a víbűl meg kinyerik a zoxigént, ugye). Ezt nem sietik el, egy jó délutánon keresztül ücsörögnek a parton síppal, dobbal, nádi hegedűvel, miközben jókora oltárokra felajánlásokat helyeznek el, amit később együtt a tengerbe vetnek – lévén a tengerben laknak a rossz szellemek, nem olyan egyszerű téma ám a szenteltvíz kinyerése.

Ha a szenteltvíz megvan, jöhet az egyik legmókásabb része a sorozatnak, az ogoh-ogoh készítés. Az ogoh-ogoh tulajdonképpen a démonok, bubusok, rossz szellemek, busók, zsákos cigók, orkok, adóellenőrök, szóval mindenféle földi rosszakat megtestesítő búbukat takar, ezek általában több méter magas rémek, amiket bambusztalapzatra rögzítenek. Nyepi előtt pár nappal már rendre ott állnak a balinéz templomok udvarán, vagy az utca sarkán, és rémkedik a jónépet.

DSCN6009.jpg

Az újév előestéjén – miután a fehér ruhába öltözött tömeg egész délután a vízpartnál imádkozott – aztán az ogoh-ogoh bábukat a helyi fiatalok csapatostul a vállukra veszik, körbeviszik a faluban, majd levonulnak vele nagy csatakiáltások keretében a partra (ha nincs a közelben part akkor a templomhoz), ahol dobszóra körbetáncolják, kicsúfolják, majd szétverik, végül fel is gyújtják (a sorrend az esemény hevében változhat illetve összeolvadhat) a bábukat. Ezáltal ugye képletesen le lettek győzve és el lettek űzve a gonosz szellemek Baliról, meg úgy általában a világból.

DSCN6073.jpg

Igen ám, de valahogy azt is szavatolni kell, hogy vissza se találjon a gonoszság a világba. A ravasz balinézek azonban erre is találtak módot egy elterelő hadművelet képében: ez maga az ún. 'Nyepi'. Az ogoh-ogoh ceremóniát követő 24 órában ugyanis tilos kilépni a házból, dolgozni, élvezeteknek hódolni, hangoskodni, sőt, beszélni se javallott. Erre az egy napra az amúgy nyüzsgő Bali elcsendesül, az utak kiürülnek, a fények kihunynak, a reptér is bezár. A nyepi tilalmai a nem hindukra is érvényesek, mi több, a turistákat is figyelmeztetik, hogy a szállodai szobájukból ha egy mód van rá, ki ne mozduljanak. Az utcán, strandokon senki nincs, egyedül a vallási rendőrség, a Pecalang, melynek tagjai a kötelező pihenést és befelé fordulást hivatottak felügyelni, szakrális fenékenbillentésekkel torolva meg az ennek ellenszegülőket.

_MG_8920.jpg

Egy egész napon át csendben ülni nem is annyira egyszerű feladat, főleg ha nyolc haveroddal meg némi innivalóval vagy összezárva egy kislakásban. Ennek ellenére Vesna kománk Singaraja (Észak-Bali) elővárosában található pecójában megtettük, ami tőlünk tellett. Tovább is mehetett a világ a következő fázisba, a Nyepi utáni nap ugyanis jött a Labuh Brata rituálé, melynek keretében a hinduk bocsánatot kérnek egymástól és megbocsátanak egymásnak, majd pedig a Dharma Shanti szertartással lezárják az egész újévi balhét, és a világ dolgai máris folyhatnak tovább a pozitív medrükben.

Ti meg megnézhettek egy rakás képet Baliról nyepisen is, nyepitlenül is ITT. Aztán majd írok még Baliról, van mit.

DSCN6195.jpg

 

Közeleg a karácsony, ilyenkor divatosak a szép történeket, főleg azok, amikben szó van megfagyásról és rengeteg csapadékról. Stílszerű tehát, hogy most vezessem elő legutóbbi kelet-jávai túránk, jelesül Jáva legmagasabb csúcsa, a Mahameru esős évszakban történő meghódítására tett kísérletünk igaz történetét. Szó lesz benne Ken Lee-ről és természetesen elhangzik párszor Bob Marley-tól a Jammin' is.

A Mahameru a Semeru vulkán legmagasabb pontja, 3676 méterrel a tengerszint felett. A Semeru pedig a kelet-jávai Bromo-Tengger-Semeru Nemzeti Parkban található. A hosszú szóösszetétel elemei mind egy-egy tűzhányót takarnak: a Bromo környékén látható az univerzum egyik legimpozánsabb napfelkeltéje, a Tengger egy ősvulkán, melynek óriási, kb 10 km átmérőjű kráterét a legenda szerint egy ogre vájta ki kókuszdióhéjjal – lényegében ebből a finom hamuval/homokkal borított őskráterből nő ki maga a Bromo is. A Semeru pedig méltóságteljesen tornyosul a háttérben, megkoronázva a látványt.

SNV32966.jpg

Már többszor írtam a blog hasábjain, hogy az indonéz hinduk úgy hiszik, az istenek és a jó szellemek a hegyek tetején laknak, nem csoda hát, hogy a Semerut a legszentebb hegynek tartják, mi több, a Bali szigetén található (ugyancsak 3000 méternél magasabb) Gunung Agung vulkán apjának. Míg a Bromo és környéke nagyjából kiélvezhető egy bő nap alatt, addig a Semeru meghódításához 3-5 nap szükségeltetik, és nem kis felkészülés: óvatlan "hegymászók" gyakran odavesznek a Mahameru megmászása közben, eltévedni is könnyű, kiszáradni is, és ha mindez még nem lenne elég, a tűzhányó folyamatosan aktív már vagy kétszáz éve, a kráterből úgy félóránként jókora adag mérgező vulkanikus gázt lövell ki...

Mindezek mellett a Semeru végigtúrázása az egyik legszebb séta a számos jávai desztináció közül, a természet lenyűgöző. Ennek ellenére nem sokan vállalkoznak a csúcs meghódítására – egyelőre. Bár a közelmúltban megjelent "5 cm" című indonéz tini közönségfilm sikere a Semeru-t behozta valamennyire a köztudatba. Más kérdés persze, hogy a film hatására a helyi fiatalok állítólag totál felkészületlenül, kb a "beach"-ről beesve állnak neki a túrának, ami nem kimondottan tesz jót a halálozási/eltűnési statisztikáknak.

A fehérek/külföldiek továbbra is ritka vendégnek számítanak a Semeru lejtőin, és bevallom, magam is csak akkor kezdtem el a Mahameru meghódítása gondolatát dédelgetni magamban, miután Malangba költöztem, ahonnan – tiszta időben – effektíve látszik is ez a hegycsúcs. Hamar sikerült egy lelkes kis csapatot toboroznom, főként a Malangban állomásozó barátaimból, a pontot az i-re pedig Amir cimboránk tette fel, aki nemrég végképp felhagyott "polgári" foglalkozásával, hogy a legnagyobb szenvedélyének szentelje az életét: a túrázásnak. Amir szeretne ugyanis profi hegyi vezető lenni, így kapva kapott a lehetőségen, s az esős évszak ellenére velünk jött a Semeru-ra, mi több, a túra előkészítését is magára vállalta. Amir amúgy jól beszél angolul, és egy áldott jó lélek, azt, hogy – az átlagos indonézekkel ellentétben – ilyen nyitott az outdoor kalandokra, pedig pont egy magyar barátjának, Balázsnak köszönheti, akit ezúton is üdvözöl. Itt egy fotó a drága Amir-ról, amint a Semeru-túra közben épp tésztát főz:

DSCN7113.jpg

Tenggerre magyar!

Szóval alaposan megpakolva, egy szép szombat reggelen neki is vágtunk motorral az alaptábornak. Félúton, Tumpang városában már esett az eső, így tettük meg az utat a festői Gubuh Klakah és a még festőibb Ngadas falvak érintésével, seggbosszantó utakon, egészen a mágikus 2000 méteres tengerszint feletti magasságig. Azt, hogy már ezen a ponton ronggyá áztunk, simán feledtette velünk az út szépsége.

DSCN7084.jpg

Ngadas elhagyása után aztán egyszer csak kinyílt előttünk a Bromo-Tengger kráter panorámája, az a panoráma, ami tavaly szeptemberben az egyik első komolyabb indonéz "woooooow" élményemért felelős. És "a hatás még mindig tart", annak ellenére, hogy az esős évszak és a böszme felhők alaposan lecsökkentik a tág terek élvezhetőségét. A szemléltetés végett itt van két kép majdnem ugyanabból a szögből, a kettő közt 15 hónap eltérés van, az egyik a száraz, a másik az esős évszak stílusjegyeit viseli magán:

Bromo_2012okt_013.jpg

2013-12-14 15.47.19.jpg

Aztán némi újabb agyagos-széttört úton történő csúszkálás után megérkeztünk az alaptáborba, a 2100 méteres magasságban fekvő Ranupani falucskába, ami két kis hegyi tónak is otthont ad, az egyik a Ranu Pane, a másik a Ranu Regulo (az okosabbak ebből már kitalálhatták, hogy a 'ranu' szó mit jelent jávaiul). Megjegyezném, hogy aki esetleg utánunk akarja csinálni ezt a mutatványt, de nincs kedve vagy lehetősége motorozni, az Malangból tömegközlekedéssel eljuthat Tumpangig vagy Gubuh Klakah-ig, innen meg lehet kamionnal vagy dzsippel jönni, a bevállalósabbak stoppolhatnak, a kemények pedig megtehetik a távot gyalog is, kb 20km, de komoly combizmokra van szükség az emelkedők végett.

Vulkanikus akusztika, avagy hippik a hegyről

Hogy miért éppen egy esős decemberi hétvégét választottunk a Semeru megmászására, annak többek közt az is volt az oka, hogy a Ranu Regulo partján ekkor rendezték meg a Regulo Akustik nevű zenei és öko banzájt, ami engem erősen a felvidéki HannaHanna fesztiválra emlékeztetett. A természet lágy ölén, vízparti színpad, családias sátortábor, sárdagonya, boldog hippik. Napközben faültető akció, délután öreg jávai művészek sörhasfitogtató virtustánccal egybekötött performansza. Ja, a fesztivál ingyenes volt, mi több, még a kaját és a sátrakat is biztosította egy hegymászó klub! Yesss, ingyenélés rulez!

IMG_9994.jpg

Ahogy az éj leszállt, úgy borította el Bob Marley (na, ki más...) szelleme a Regulo Akustik-ot. Bár vagy fél tucat banda fellépett, jószerével mind Marley mester 8 számát játszotta, a közönség pedig csak állt szájtátva, hogy ilyen csuda, innovatív zenét is létezik Isten ege alatt... Hiába, ahogy Esztergom zeneértőit sem érdekli semmi Jim Morrison-on kívül, úgy az indonézek sem kiváncsiak sok egyébre a regin túl. Apropó, Indonéziának külön bejáratú globális regi slágere van, a Welcome to the Paradise, magasröptű mondanivalóval, kötelező tört angolsággal. A dal szerzői egyébként Gili Trawangan-on élnek, és általában ausztrál meg német turistalányok tartják el őket. Mi tagadás, azért felmelegítette e nóta a kétezer méteres magassági felett csatakosra ázott fesztiválozókat...

Ahogy öregedett az este, úgy vált egyre áttekinthetetlenebbé, hogy ki melyik zenekarban mikor játszik, mígnem kis csapatunkból Yaroslav (Oroszország) és Ali (Líbia) is a színpadra keveredtek, és ők is előadtak egy-két dalt (nem fogjátok kitalálni, kitől!), természetesen vastapssal övezve. Végül egy betépett, ballonkabátos arc mászott fel a deszkákra, és eljátszotta a Jammin'-t, igaz, a dal vége felé leszakadt a gitárjáról a vállpánt.

DSCN7077.jpg

Unikális zenei élményekkel feltöltődve tértünk volna nyugovóra, ám a sátrainkról kiderült, hogy nem esőállók (értsd: bokáig érő víz tocsogott bennük). Némi kétségbeesés után a jó Amir megoldotta a helyzetet, egy falubeli cimborájánál elalhattunk a földön. Az éj hideg volt, a házikó egyszerű (három házra jutott egy WC), de így is nagyon hálásak voltunk Mistuno-nak, akit aztán másnap fel is béreltünk hordárnak.

DSCN7053.jpg

Hegyi trollok

A hegyi emberek korán kelnek, így hát korán keltünk mi is, a reggeli nap első meleg sugarainál amúgy is jól esett kinyújtóztatni a hidegtől elgémberedett tagjainkat. Az ég valamelyest kitisztult, így végre megpillanthattuk a Mahameru csúcsát a messziségben. Más kérdés, hogy eztán két álló napig nem is láttuk, és ezzel azt hiszem sok mindent elárultam a ránk váró időjárásról...

DSCN7082.jpg

A kötelező regisztráció után felkaptuk a tizenpár kilós zsákjainkat és nyakunkba vettük a hegyet. Napi úti célunk, a Ranu Kumbolo csak 13 km-re volt, de mindezt hegymenetben, szakadó esőben, súlyos pakkokkal megtenni nem volt azért annyira leányálom, még akkor se, ha út közben a – sűrű felhőtakaróba burkolózott – erdő minden szépsége elénk tárult.

DSCN7269.jpg

Aztán x óra esőben cuppogás után feltűnt előttünk a Kumbolo-tó késő délutáni ködből kibontakozó tükre. Nagy volt az öröm-bódottá', ugyanis a tavacska partján nem csak sátorverési lehetőség, hanem egy kidőlt-bedőlt menedékház is van, ami idült halkonzerv- és fingszaga ellenére a Kánaánnal ért fel alaposan elázott kis kommunánk szemében. Persze nem voltunk egyedül (Indonéziában sosem vagy egyedül), akadtak még hozzánk hasonló bátrak akik az ítéletidő ellenére felmerészkedtek, így "megázottsági" sorrendet állítottunk fel, s a kevésbé átnedvesedettebbekkel felvertük a sátrakat s kint húztuk meg magunkat a hidegben – a Kumbolo 2400 méteres magasságban van, itt néha már fagyni is szokott még errefelé is.

SNV33168.jpg

Most, hogy kívülről eláztunk, ideje volt vége belülről is ázni egy kicsit. Az otthonról magunkkal hozott pálinka ás arak muníciót módszeresen magunkba adagolva hamar felmelegedtünk mi is meg a kedélyek is, enélkül tán meg is vesz minket Allah hidege. Más kérdés persze, hogy a menedékházat és környékét velünk megosztó, koránfekvő indonéz túratársak mit szóltak hozzá, hogy hajnalig hőbörgünk és trollkodunk...

Szerelemdomb és megfutamodás

Másnap hajnalban kelés, napfelkeltenézés a gőzölgő tó előtt meditálva. Kicsit csikorgattuk a fogunkat a csípős reggelben, de azért beláttuk, megérte felébredni, és kihasználni azt a 13 és fél másodpercet, amíg még nem felhősödik be az ég újra. A Kumbolo és környéke egészen egyedi látványt nyújt, mintha nem is Indonéziában lennénk, hanem valahol a Tátrában.

DSCN7165.jpg

A Kumboló-tól feljebb mászva pár óra alatt elérhető a Kalimati nevű újabb támaszpont, itt ismét meg lehet aludni, majd egy kemény, éjszakai mászás után fel lehet érni a Mahameru csúcsra napfelkeltére. Azonban eddigre kiderült, hogy ilyen időjárási viszonyok közt nem fogunk tudni (és a rossz látási viszonyok miatt nem is érdemes) feljutni a csúcsra, mi több, a parkőrök kvázi meg is tiltották, hogy Kalimatinál tovább másszon az ember, valami sártorlaszra hivatkozva. Azért egy picit tovább merészkedtünk a Kumbolo tótól feljebb, többek közt a Tanjakan Cinta nevű helyig ("Slope of love" illetve magyarul "Szerelemdomb", bár ez utóbbi nagyon hülyén hangzik). A Tanjakan Cintá-n aki sikeresen felmegy anélkül, hogy megállna, vagy hátranézne, arra boldog szerelmi élet vár. Aki viszont elvéti a fentieket, az utána hiába pasizik/csajozik. Büszkén jelentem, derék különítményünk minden tagjára – ezek alapján legalábbis – fényes csillagzatú szerelmi élet köszönt valahol a jövőben!

A Szerelemdombon felhágni nem csak azért érdemes, hogy feljavítsuk a heti horoszkópunkban olvasottakat, hanem mert a tetején egy olyan rét kezdődik, amit még a Gyűrűk Urában is megirigyelnének. Állítólag májusban ezer színben pompázó virágok nyílnak rajta (ráadásul tiszta időben a Mahameru is szemben vigyorogna), de azért így se volt éppen kutya.

DSC07079.jpg

És ezzel elértünk 2500 méteres magasságba, az esőfelhők meg már nagyon acsarkodtak, így úgy döntöttünk, innen visszafordulunk, és elindulunk Ranupani irányába. A Kumbolo mellett elhaladva azért tettünk egy vargabetűt az Ayek-Ayek nevű terület felé is, ahol Windows-hátterek fogadtak.

SNV33200.jpg

Aztán megjött a "várva várt" napi 70mm csapadék, mi meg poncsókba burkolózva (illetve a kisnövésű Amir egy nagynövésű kukazsákba tekerve, mivel az ő esőruháját ellopták a fesztiválon) elindultunk lefelé. A hangulatunk így se volt rossz, főleg, hogy Amir tatyójából előkerült a rajos mobil hifi, amin ezerrel bömböltette a Ken Lee-t és pár hasonló romantikus nótát.

Ranupaniba visszaérve azért már kissé elcsigázottak voltunk, 3 nap konstans ázás után, és akkor se jártunk dervistáncot, mikor kiderült, hogy argentin úti társunk, Facundo robogója háromszoros defektet kapott a német autópályákat megszégyenítő hegyi szerpentineken. Ráadásul nem is volt egyszer megfoltoztatni a kis faluban a gumibelsőt délután ötkor, amikor már minden helyi lakos aludni akart.

Azért alkonyatkor csak sikerült hazaindulni, eddigre már az eső is elállt, az ég is kiderült, a Semeru csúcsa is előbukkant, hosszú füstcsíkot eregetve, mintha csak a középső ujját tartaná be a távoldó sziluettjeinknek. Hát, így jártunk, a hegy ezúttal nem volt kegyes hozzánk. De visszajövünk még ide egyszer, száraz évszakban, és akkor jaj neked, Mahameru!

A nyájas olvasó joggal teheti fel a kérdést: miért szivatjuk magunkat szakadó esőben, szélsőséges időjárási körülmények közt, életveszélyes utakon, ráadásul mindezt a harmadik világban? De ha láttátok volna azt, amit én láttam hazafelé motorozva – a Tengger félelmetes peremét a mélysége leszakadni az úttól harminc centire, a felhők közül frissen kiszabadult Bromo felett ragyogó szivárványt, a vörös-arany naplementében derengő ültetvényeket Ngadas-ban (amiket nem mellesleg kb 75 fokos lejtőkön művelnek meg a parasztok), akkor azt hiszem ez a kérdés fel sem merült volna senkiben. Ezt a látványt ezúttal nem fényképeztük le – jöjjön el és tapasztalja meg mindenki személyesen.

Van viszont jó pár kép a "Majdnem Mamaheru" túráról ITT, köszönet érte minden fotós barátnak!

IMG_0013.jpg

Hiába utazom el a világ végére és még azon is túl, valamiért e blog történelmének legnépszerűbb bejegyzései még mindig a helyiek elé görbe tükröt (?) tartó „Érdekes indonéz szokások” sorozat. Jöjjön hát még egy csokorra való, sajnos az utolsó betűig színigaz tény.

Bemelgítésnek néhány általánosság és jávai csemege

  • Indonézia nemzeti sportja a badminton, azaz a tollaslabda. De nem ám holmi udvari gyerekjátékot kell elképzelni, itt a tollast véresen komolyan űzik. A legfőbb vetélytárs természetesen Kína, az Indonézia-Kína badminton meccsek pedig leginkább egy Dragon Ball Z epizódra emlékeztetnek

  • Indonéziában, ha leszáll az est (tehát délután 6 óra után), egyáltalán nem ciki pizsamában szaladgálni az utcán, így motorozgatni, boltba menni, stb.
  • A tradicionális jávai házakban az ajtókat (pontosabban a szemöldökfát) direkt picit túl alacsonyra tervezik, a küszöböt pedig magasabbra, hogy aki belép, a tisztelet jeleként mindenképp kénytelen legyen fejet hajtani. Persze ezzel a legtöbb külföldi látogató nincs tisztában, így egy esetleges bulé vendégjárás a Tom&Jerry legszebb pillanatait is megszégyenítő homlokot beverős gegparádévá fajulhat.
  • Annak ellenére, hogy Indonézia szigetvilág, a legtöbb indonéz nem tud úszni, mi több, fél a víztől. A jávaiak például azért, mert úgy hiszik, Jáva partjaitól délre a mélységben lakik a Déli Tenger Királynője, aki nem éppen a kellemes modoráról híres. Persze nem csoda, hogy egy olyan ország, ami rendszeresen ki van téve a délről érkező cunaminak, felépít valami hasonló hiedelmet magának...
  • Az iszlám (illetve egyes helyeken keresztény/hindu) és a régi szellemhit érdekes összefonódásainak lehetünk itt tanúi mindenfelé. Jogjakarta muszlim szultánja például minden évben áldozatot mutat be a tenger és Merapi vulkán kiengesztelésére. A szultáni palota (Kraton) egyébként pontosan a Parang Kusumo tengerpart és a Merapi közt húzódó lineáris erővonalon fekszik. És a térképet elnézve az én régi albérletem is, khm-khm.

_DSC2450.jpg

  • Egy barátom szerint az indonézek olyanok, mint az óvodások. És valóban, imádják a tiritarkán színes, túlzottan édes és a bárgyún érzelgős dolgokat. Az alábbi, népszerű TV-műsorból kiollózott részlet hűen tükrözi az általános színvonalat.

  • Ha már a szellemi színvonalnál tartunk, a mulatós zene helyi megfelelője az ún. dangdut. Eme egyedülálló, kiemelkedő műfaj stílusjegyei közé tartozik, hogy bajuszos, kamionsofőrnek öltözött palik kísérnek epilepsziás rohamokat keltő zenével kígyóként vonagló, visítozó, kvázi pucér nőket. Persze dangdut-ot csak 5.000 decibeles hangerő felett lehett hallgatni, s ennek a jávai buszsofőrök eleget is tesznek.

  • Ennyi zsibbasztás után kijár egy kis minőség is pihentető gyanánt, mielőtt tovább rohannánk, nézzétek meg Björköt egy gamelán zenekarral kiegészülve:

Érdekes megfigyelések az indonéz üzleti élet, marketing és branding világából

  •  Indonéziában, mint már korábban is írtam, nagyon menő angol szlogenekkel dobálózni, még akkor is, ha a népesség 99%-a (köztük a szlogenek szerzői) nem is beszél angolul. Az eddigi személyes kedvenc Mister Burger szlogenjét nemrégiben lesöpörte az első helyről a versenytárs Big Burger frappáns, rövid és közérthető jelmondata, mely így hangzik „Make it better with Big Burger, for sometimes this so good you'd usually have to make it party”. Aki ezt le tudja fordítani, meghívom egy vájling sült rizsre.

IMAG2244.jpg

  •  Ha már a branding&marking világában kalandozunk, nem mehetünk el a Monster Energy mellett sem. Ez a hazánkban is népszerű energiaital ugye. Eleddig a legkeletebbi ország, ahol megvetette a lábát, Irán, tehát Indonéziában fogalmuk sincs róla, mi fán terem eme lé, ennek ellenére a Monster Energy logó iszonyatos népszerűségnek örvend. Aki menő, annak tuti van monsteres sapkája, matricája, pólója, stb. Már Monster Energy mintás horgolt pulcsit is láttam.
  •  Pár hete kering a neten egy cikk „logók, amiken csak mi magyarok röhögünk” címen. Mondanom sem kell, nem egy logó Délkelet-Ázsiából származik, ezt a sort egészíteném most ki egy picit. Az indonéz hölgyek adnak a szépségre, és gyakran járnak kozmetikushoz. A régi yogyakartai albérletem tőszomszédságában található például a vendégcsalogató névvel ellátott „Pina Salon”. Ahogy az alábbi fotón is látható, a szolgáltatások közt szerepel a „creambath”, a „facial” és a kaján „cuci blow” is. Klubkártya vajon van?

IMAG1936.jpgIMAG1935.jpg

  • Malangban sem kell messzire mennem a minőségért, új házunktól kőhajtásnyira van a Buzis Warung (warung = étkezde)

IMAG2448.jpg

  •  De az ínyencek a közép-jávai Klaten városban is jót nyalakodhatnak:

IMAG2325.jpg

  • És bármikor bekaphatunk egy kis Kukis Duriánt:

IMAG2246.jpg

  •  Ismert kifejezés errefelé a „jam karet” azaz „gumi idő”. Ez vázlatosan fogalmazva kb azt jelenti, hogy szinte bármit lehet bármeddig halogatni, késleltetni. Az itt állomásozó külföldiek leggyakrabban ettől kapnak idegzsábát szerintem. Az egyetlen idővel kapcsolatos dolog viszont, ami szent, az a munkaidő vége. Túlórázó indonézt én még a büdös életben nem láttam.

Nyelvi nyalánksások

  •  Rengeteg angol szó „indonézesül” aképpen, hogy a szó végi mássalhangzó (általában a „t” hang) lekopik. Így lesz pl a „tourist”-ból „turis”, „standard”-ból „standar” stb. A szó végén (megmaradt) mássalhangzót viszont nagyon meg kell nyomni, ennek legékesebb példája a „helo misterrrrrr”.
  •  A bahasa indonesia számos szót vett át a holland nyelvből, mintegy a gyarmati időkre emlékezve. Pl: handuk – törölköző, asbak – hamutartó, stb.
  •  Nemrég valaki felhívta a figyelmemet, hogy az indonéz nyelvben nincs „f”-el kezdődő szó, illetve ami van, az arab jövevényszó (pl „fajar”=hajnal, hajnali ima). És tényleg.
  • Az indonézek beszéd közben tetszőlegesen felcserélik az f,v,p betűket egymással. Ez talán azért is lehet, mert a lakosság jelentős részének több füle van, mint foga. Bali északi részén található a delfinekről (pardon - „dolpin”-okról) híres, bájos Lovina városka, amit sok balinéz csak „Lópina”-ként emleget.
  • Ha már ennyit trágárkodom ebben a bejegyzésben, hadd említsem azt is meg, hogy a „Pinára!” jávaiul azt jelenti: „Kérlek, foglalj helyet!”.

A túlnépesedés tényei

  • Indonézia a világ egyik legnépesebb országa, Jáva pedig a világ legsűrűbben lakott szigete. A jelenlegi népesség 251 millió, 2000 óta 25 millióval emelkedett. Ilyenformán az emberek hozzá vannak szokva a folytonos tömeghez, és nem is nagyon van igényük magánszférára illetve személyes térre.

  • Talán azért, mert olyan sokan vannak, az indonézek szeretnek mindent csoportosan, szakkörökbe tömörülve csinálni. Ha pedig 20 km-nél messzebbre mennek otthonról, akkor erre a jeles alkalomra egyenpólót gyártatnak és abban feszítenek.

  • A választásokon is rendre párosával indulnak a jelöltek. Itt látható Bunda Heri és Bung Edi bizalomkeltő kampányfotója Kelet-Jáváról, alattuk pedig Doktor Don és Gáspár, egyenesen Flores szigetéről. 

IMAG2054.jpg

DSCN3733.jpg

  • Hogy a gazdasági statisztikák ne fessenek olyan rosszul, mindenkinek munkát kell adni. Ennek eredményeképpen egy-egy üzletben aránytalanul sokan dolgoznak, egy közepes méretű közértnek egy tucat alkalmazottja is lehet akár. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden olajozottan menne, a munkatársak általában nehezen találják fel magukat, legtöbbször az alapvető feladatok ellátásához szükséges 2-3 főn felüli munkaerő csak áll a polcok közt, mint a bálám szamara, vagy a raktárban rejtőzködik, esetleg a pult alatt csicsikál. Amúgy munkaidőben aludni itt egyáltalán nem gáz.

IMAG1777.jpg

  • Elkerülendő a további népességnövekedést, az indonéz kormány meghirdette a „2 anak cukup”, azaz a „két gyerek elég” programot. Két gyerek, egy szoba, két kerék. Indonézia népének nehéz ezt követni, hisz' a születésszabályozás itt még gyerekcipőben jár – sokan például úgy hiszik, ha a lány van felül, nem eshet teherbe.

És még sorolhatnám napestig, ha nem találtam volna rá az interneten időközben erre a lányra, aki minden héten tölt fel videókat érdekes indonéz szokásokról. Azértmég lehet, hogy pár hónap múlva ismét tollat ragadok, ha újfent megihletnek majd az indonézek. A következő bejegyzésem viszont egy újabb izgi úti leírás lesz...