A kedvenc színem a zöld. A kedvenc számom a 6. A kedvenc nótám Zámbó Jimmytől a Nézzlerám. És ha választanom kéne kedvenc vulkánt, a Merapit választanám. Emlékszem, anno szeptemberben meglehetősen sikertelenül lakást kerestünk, s épp az egyetem előtt tartottunk válságülést leendő lakótársaimmal. Kétségbeesésemben az északi ég felé emeltem az arcom panaszos jajszóra, ekkor a szél elfútta a felhőket egy pillanatra, s életemben először megláttam a város felé magasodó Merapi háromezer méteres fenyegető csúcsát. Tiszta időben egyébként Yogyakartából szinte mindenhonnan látszik a drága, uralja a panorámát rendesen, kevés nagyváros van, ami ilyen közel, mindössze 25 km-re épült volna egy ennyire aktív vulkánhoz. Hívogatott is nagyon a kezdetek óta, mégis több hónapba telt, mire kívül-belül meghódítottam.

Ebben a cikkben az átlagosnál jóval többször fog előfordulni a „láva” szó. Persze, joggal mondhatjátok, a „láva” szót nem használja csak úgy az ember az átlag hétköznapi témák boncolgatása közben. Ellenben én most vulkánt boncolgatok éppen, ilyenformán a láva ugyancsak beleillik a kontextusba, és mivel nem találtam egy szinonimát se rá, a láva ilyenformán láva marad, Ti pedig majd elnézitek nekem a folyamatos szóismétlést, jó? Láva, láva, láva!

A Merapi (jávaiul kb ’tűzhegy’) nem egy kedves jelenség. A világ 16 legaktívabb vulkánjainak egyikeként évtizedenként kitör. Yogyakarta szultánja évente áldozatot mutat be, hogy ezzel nyugtassa le a hegy szellemét, de ez nem mindig sikerül - ’94-ben a Merapi 60 ember halálát okozta, 2006-ban és a legutóbbi, 2010-es kitöréskor pedig a fél várost evakuálták, el is sodort a láva egy egész falut, s halálba küldött újabb 150 embert. A hegy saját sámánnal is büszkélkedhet, a mostani épp betanuló fázisban van, lévén elődje a 2010-es kitörésnél odaveszett. Ciki lett volna, ha pont a sámán menekül le elsőként a láva elől, nemde? Érdemes rákeresni és megnézni pár képet a régebbi kitörésekről és az azt követő napokról, ÍME.

Kampung Merapi – a vulkán sújtotta falu

Első találkám a Merapival még tavaly ősszel esett meg. Megismerkedtem a szumátrai származású Andres-zel, aki rövidesen a kedvenc indonéz képzőművészem lett. Évek óta Yogyában él már, a háza nem messze van az enyémtől. Elvégezte a művészeti egyetemet festő szakon, azóta pedig nem csak vászonra fest, hanem komolyan beleártotta magát a street art ügyébe is, valamint mindenféle egyéni és csoportos akció keretében igyekszik a társadalom javára lenni. Például a láva által elsodort Kampung Merapi túlélőihez járkál a gyerekeket tanítani hétvégente. Mi meg megyünk vele.

Az út a tűzhányó keleti lábánál fekvő kis faluba nem éppen a legjobb. Ha jól értelmeztem, a kitörés után a láva csinált valamit a talajjal, amitől a homok itt különösen jó minőségű lett, ezért teherautószám hordják el, a kamionok meg jól szétnyomják az eredetileg kb kismotoroknak épített aszfaltot. És persze száll a homok mindenütt. Viszont még így is nagyon érdekes látni, a láva hogy folyt keresztül az erdőn/dzsungelen, szétégetve mindent, amit maga után hagyott a pusztító folyam, leginkább egy jókora, kiszáradt folyómederre emlékeztet. Ami azonban még érdekesebb, hogy a természet mennyire gyorsan regenerálódik – 2 évvel a kitörés után szinte mindenhol nő már fű, sőt, pálmafák magasodnak az ég felé. Mielőtt tovább indultunk volna, az egyik család vendégségbe invitált minket az egyszerű kis házukba. 2010-ben alig pár méterrel a vityilló mögött folyt el 300 km/órás sebességgel a Merapiból kiömlő láva. Mielőtt tovább olvasnátok, képzelje el mindenki ezt a jelenetet a saját konyhakertjében...

Mielőtt meglátogattuk volna a helyi gyerekeket, egy kicsit bemerészkedtünk az erdőbe. Toltuk neki motorral felfelé a hegyen, amíg út, majd ösvény, végül már csak kis erdei csapás maradt, majd gyalog folytattuk, és csodaszép helyeket találtunk. Lávafolyások nyomai persze itt is akadtak bőven, és szenesre égett fákat is láttunk. Meg szép, délre néző kilátást. A hegy felől viszont óriási köd volt. Amúgy ez általános jelenség, a hegyek, főleg a vulkánok reggel 8 előtt látszanak szépen, utána mágnesként vonzzák magukhoz a felhőket. Mi ez alkalommal úgy voltunk fenn a Merapi lábán, hogy magát a hegyet a sűrű ködtől nem is láttuk.

A délutáni órák beálltával erőseket fékezve visszaereszkedtünk a Kampung Merapi irányába. Azok, akiknek elvitte a házát a láva, bambuszból tákolt kunyhókban élnek itt. Ugyanazt az egyszerű dizájnt követik a lakóházak, boltok (van 1-2 kifőzde és teát, kávét áruló kioszk, pohár nemigen van, nejlonzacskóba kapod az itókát és abból kell kiszipókázni szívószállal, ez a szép tradíció amúgy országszerte elterjedt Indonéziában). A falu lakóinak a sorozatos természeti katasztrófák ellenére eszük ágában sincs elköltözni.

Az iskola is egy düledező bambuszépület, fal gyanánt gyékényekkel borították be az oldalát, ami mostanra már cafatokra is van szakadva kb. Itt tartottunk a falubeli gyerekeknek irtózatos vasárnap délutáni szakkört. Andres majdnem minden hétvégén idejár, és mindenfélét tanít a lurkóknak, rajzolástól kezdve a batikig. Most, hogy betörtek a faluba a bulék, kezdetét vehette a fergeteges angol oktatás is. A gyerkőcök nagyon aranyosak, szófogadók és érdeklődők voltak egyébként, a legtöbben fel is öltötték legszebb pókemberes pólóikat, ezzel is megtisztelve jelenlétünket. Alkonyat táján villany és ablak nem lévén az utcán folytatódott az angolkurzus egészen sötétedésig.

Andres a napokban Európába látogat, és marad augusztus végéig. Nagyon remélem, hogy sikerült összehozni neki egy jó kis magyar vagy szlovák művésztelepet, remek lenne, ha ott hagyná a keze nyomát!

A csúcsra hágás

A Merapi megmászása nem gyerekjáték, és esős évszakban erősen nem ajánlott, így aztán egészen áprilisig kellett várjak, hogy nekiveselkedhessek. Max, belga lakótársam a közelgő szülinapja miatt sopánkodott, mondván nem akar sima berúgós szombat esti bulit, mert onnan nagyon hiányoznának az otthoni barátai. Így jött az ötlet, hogy akkor kapcsoljunk extravagánsra, és szaladjunk fel a Merapi tetejére zsúrozni.

Mindezt megelőzően persze azért tartottunk egy kis zsúrt Max tiszteletére, és elmentünk egy jobb étterembe Yogyakarta északi részén, marhabordát falni. Jókora torta is került, a Bintang láger és a szegfűszeges kretek cigi is fogyott, végül telezabálva, besörözve, agyondohányozva vágtunk neki annak a túrának, amitől mindenki óva intett, és komoly előzetes felkészülést tanácsolt.

Este 10-kor hagytuk el Yogyát, és némi eltévedéssel hajnali 1-re értünk az 1700 méteres magasságban lévő Selo falucskába, ahonnét a csúcshódítás kezdődik. Szombat este lévén a hegy nem volt éppen üres. A mi lakóközösségünk 5 főt számlált, de hozzácsapódtunk a semarangi egyetem tizenvalahány fős bandájához, amiben akadt cseh, szlovák, magyar, holland, indonéz, piréz és még ki tudja, milyen egyéb náció. Párszáz méter után egyébként is szétszakadtunk, s ki-ki a maga tempójában kapaszkodott felfelé. Rajtunk kívül főleg félőrült jávai diákok voltak a hegyen. Itt jegyezném meg,hogy az indonézek, főleg a jávaiak nagyon hozzá vannak szokva a tömeghez, s emiatt az ebből következő folyamatos ingerekhez és zajhoz. Másképp fogalmazva: nem a zaj, hanem a csend zavarja őket. Míg az európai embere főleg azért járkál az erdőbe, hogy nyugiban legyen és a természet hangjait hallgassa, addig át átlag indonéz kiránduló túrázás közben max hangerőn zenét hallgat a telefonjáról, illetve találkoztunk már olyannal is, hogy valaki kéthangszórós nagymagnót szikszalagozott a hátára, és úgy mászott hegyet. A zenelejátszókból felváltva üvölt az indonéz mulatós dangdut, a mötál meg a regi.

A Merapi megmászása körülbelül 4-5 órát vesz igénybe, és a következő szakaszokból áll: először meredek hegyi ösvényen mászol felfelé. Utána ez az ösvény egyre meredekebb lesz, és egyre sziklásabb. Mivel éjjel mászik mindenki, hogy napfelkeltére érjen a csúcsra, ezért ilyen magasságban ködszitálásra lehet számítani, szóval a kövek felülete csúszóssá, nyálkássá válik. Uliana, orosz diáktársunk el is törte a kezét itt legutóbb. Kb 3 óra mászás után kijutunk a hegyhátra, itt már csak vulkáni sziklákat találunk, illetve a vállunk felett hátralesve –tiszta égbolt és telihold esetén – a szomszédos Merbabu vulkánt.

A hegygerinc az út háromnegyedénél megtévesztően egyenes. Itt kicsit kifújtuk magunkat, majd elértünk az „alaptáborba” – sokan itt sátoroznak, kb 2800 méter magasan, s innen indulnak a csúcs meghódítására hajnal előtt, vagy egyszerűen csak várnak reggelig, és élvezik a panorámát. Innen a hegy újra – nagyon - emelkedni kezd, egy újabb merész nekirugaszkodás után már ott csúcs. Így hát nem időztünk a sátrak közt sokáig, elszánt képpel megindultuk felfelé. A Merapit sokan hegyi vezetővel másszák, mi viszont kemények vagyunk, nem kell nekünk ilyesmi. Az utolsó szakaszig valóban nem sok lehetőség van eltévedni, amikor azonban a sátortáboros részt elhagyja az ember, nincs már ösvény, legalábbis mi a töksötétben a világító telihold ellenére sem szúrtuk ki (apropó, erre a túrára hozzon magával mindenki fejlámpát, és a jó cipő se árt), merre kell menni, így jobb híján belőttük a csúcsot, és toronyiránt megindultunk a vulkáni hamuban és kőtörmelékben.

Ez mérsékelten bizonyult csak jó ötletnek, hamar elértünk ugyanis egy olyan részt, ahol a hamu olyan vastag rétegben állt, hogy szabályosan csúsztunk visszafelé, két lépés előre, egy vissza. Illetve nem is lépkedtünk, ekkora már rég négykézláb kúsztunk felfelé elkeseredetten. Elég fáradtak voltunk már amúgy is, és a végcélunk előtt nem sokkal a seggsötétben hátrafelé csúszkálás sem dobott sokat a morálon. Eddigre népes kezdőcsapatunk öt főre apadt, Max, a cseh, a szlovák és a holland nemzet egy-egy derék leánya és jómagam. Max fajin és hosszúlábú gyerek lévén lehagyott minket a kúszásban, én lemaradtam a lányokkal. Elég ijesztő volt azért, fogalmunk sem volt, jó felé haladunk-e, és bármerre léptünk, nyúltunk, omlott az egyébként már elég meredek talaj. A hölgyek el is döntötték, hogy nem kockáztatnak tovább, bevárják a világost ott, ahol vannak. Én eddigre már vérszemet kaptam, hogy márpedig én a napfelkeltét látni akarom, így Clint Eastwood-os pillantások keretében érzékeny búcsút vettünk egymástól a lányokkal, és elkezdtem felfelé kúszni-mászni.

Aki ismer személyesen is, tudhatja, hogy igazán kőkemény csávó vagyok, azonban pár méter megtétele után egy kicsit még az én bátorságom is megingott. Ott voltam tök egyedül a világ egyik legveszélyesebb vulkánja tetején, az ösvényről letérve, setétben. De innen már nincs visszaút gondoltam magamban, és valahogy elverekedtem magam a hamus rész végéig, ahol sziklák, és a klasszikus értelemben vett csúcs „elkezdődött” – illetve ezzel egyetemben kénes felhők törtek fel időnként a kövek közül. Innen már csak úgy 30 métert kellett mászni. Azaz mászni. A sziklafal egyre függőlegesebb lett, végül a csúcs már csak pár métere volt tőlem, itt viszont elértem egy olyan pontot, ahonnét nem tudtam tovább menni.

Ahogy lógicsáltam a függőleges falon, hirtelen eszembe jutott valami. Jelesül az, hogy a Merapira turistacsoportokat szoktak felhozni, tehát a tény, hogy én itt pókembert játszom, több mint nyugtalanító, valószínű a német nyugdíjasok nem erre jönnek fel. Eddigre egy picit már pitymallott, és megláttam pár méterrel lejjebb egy lankásabb részt. Bőszen megindultam arrafelé, kicsit meggondolatlanul. Akciófilmbe illő jelenet következett: a kezem alól kitört a szikla, a lábam megcsúszott, és ott lógtam fél kézzel… Egy picit estem is, és magam sem tudom, hogyan, végül egészben lehuppantam az általam ösvénynek titulált hasadékra. Miután hálaimát rebegtem, ismét megindultam felfelé, és pár perc múlva fújtatva felértem a Merapi csúcsára.

Itt már várt rám Max, és a szülinapjára tartogatott francia vörösbor. A nap épp jött felfelé. A kráterbe lenézve Mordor jutott eszembe: kénes füst, sistergő láva (!!), komor sziklák. A kráter alig fél méter széles peremének mindkét oldalán szédítő mélység. Aztán szép lassan világosodni kezdett, és kinyílt a táj. Sok szépet láttam már Indonéziában, de kevés olyan látvány volt, amit meg is könnyeztem. A Merapi és a táj szépsége benne ebben a kevésben. Max-szal aznap mi voltunk az elsők, akik felértünk a csúcsra, és nem kérdés, megért minden erőfeszítést…

Ahogy kivilágosodott, szép lassan megjöttek a többiek is. Szerencsénk volt a tiszta idővel, szélcsenddel és a meleggel (háromezer méteren azért már csípős szokott lenni az idő), több órát is eltölthettünk a csúcson, a látképpel (és a jó borral) töltekezve. Aztán reggel 8 óra tájt megindultunk lefelé gatyaféken. Az ereszkedés sokkal keservesebb volt, mint számítottam, bár világosban legalább ezt a szakaszt is jól szemügyre vehettük. Az sátortáborban találkoztunk lakóközösségünk maradékával, akik elhullottak útközben, nem vállalták be az általunk bemutatott hamuban csúszkálós, sziklán pattogós mutatványt, de persze idáig eljutni is szép…

Vissza az indonéz valóságba

Az alaptáborba visszaérve első körben elhessegettem a fotózkodni kívánó hellomisterrrr-sereget, majd lefeküdtem egy nagy fehér zsákra. Nemsoká előkerult a gazdája, és szólt, hogy nem javasolja, hogy a zsákján aludjak, mert tyúkszarral van tele. Így hát beültem egy warung-ba egy teára. Itt körém telepedett egy vidám  társaság Solo-ból. Hangadójuk szerényen Dewa Mendem néven mutatkozott be (jávaiul kb ’a részegség istene’), és megkínált a helyi rettenet italból, a ragasztó ízű csiú-ból. Üzleti tippet is adott, miszerint nekem Európába kéne exportálnom e nemes nedűt, hadd tudja meg a sok ottani gyaur, mi a tuti, és jól meg is gazdagodnék ebből. Elvégre – erősítették meg a haverjai – bizonyított tény, hogy Jáva a világ közepe, az univerzum központja Magelang-ban van, az UFÓ-k pedig rendszeresen landolnak Wonosari-ban, látni is lehet a gabonaköröket. Azt már nem volt erőm firtatni, hogy néznek a gabonakörök a rizsföldeken.

Miután a többiek is leértek, hazaindultunk.Utkozben megalltunk a (méltán nem) híres-nevezetes vízesést megnézni Wonolelo világvárosban. Ezt fehér embernek nem ajánlom, főleg nem a Merapi után, ugyanis újabb masszív lépcsőzést jelent. Ráadásul a völgybe leérve sem érnek véget a megpróbáltatások. Bár a vízesés festői, teljesen ellepik az indonéz szerelmespárok és tinilányok. Persze érdekes elnézni a bukósisakban randizó srácokat meg a chips-es zacskót szanaszét dobáló lányokat, de mikor a vízesést felvonultató völgy mind a 100 látogatója egy emberként skandálja, hogy „hellomisterrrrrméájtékpikcsörrrrvidjúúú” akkor már jobb menekülőre fogni a dolgot.

Akárhogy is, megmásztuk a Merapit! Nézegessetek képeket ITT!

Az előző néhány blogposzt főleg arról szólt, hogyan rontottam a levegőt Indonézia határain túl, most viszont mesém fonala visszatér a sült rizs, az óbégató müezzinek és a „bulé-bulé hello misterrrrr” országába. Mielőtt azonban nekiesnék újabb vulkánok és távoli szigetek meghódításáról regélni, vizsgáljuk meg, hogyan telnek a hétköznapjaim és a kevésbé extravagáns hétvégéim.

Hosszú hónapok teltek el azóta, hogy hírt adtam a lakhatási helyzetem felől itt harmadik világban, gondolom rágta is a körmét azóta mindenki. A sorsom felől izgulók kedvéért most tehát összefoglalom, mi történt – szó szerint – a házam táján az elmúlt cirka fél évben. Kezdjük mondjuk azzal, hogy melyik lakótársammal mi lett. (ismétlés gyanánt aki akarja, olvassa el az előzményeket ITT)

- a román Ana Marica anno azért érkezett Indonéziába, hogy az irodista közgazdász-végzete elől elmeneküljön. Ezt messzemenően túlteljesítette, mikor februárban Kalimantán messzi dzsungelszigetén munkát vállalt angoltanárként, legjobb barátnője, Catalina társaságában. Irigylem őt, mert én is szívesen megmutatnám az otthoni barátaimnak, milyen az élet itt, de azért nem cserélnék vele, sikerült ugyanis egy olyan isten háta mögötti helyre elszegődniük, ahol az ég világon semmit nem tudnak csinálni, a legközelebbi város 5 órányira van dzsippel, ki se nagyon merészkedhetnek a susnyásba bulizgatni, mert a település kiéhezett lakossága eléggé rájuk van kattanva állítólag.

- Tania, a bájos ukrán naiva volt anno a leglelkesebb, hogy költözzünk a sulitól 25 km-re lévő falusi villába. Miután kiderült, hogy tömegközlekedés inkább nincs, mint van, megpróbáltuk megtanítani motorozni (vak vezet világtalant felkiáltással), de nem értünk el tökéletes eredményt. Miután kiengedték a kórházból, inkább a suli mellé költözött egy lánykoliba. Azóta már otthon van Európában, de a motorbalesetét leszámítva remekül érezte magát itt végig.

- Luisa, a lendületes német raszta lány sajnos nem járt ilyen jól, ő nem találta meg a számítását a kaotikus Indonéziában. Január végén megkönnyebbült sóhajjal utazott haza, azóta egy rövid kenyai látogatást követően Berlinben éli világát.

- Monika Lengyelországból, aki a saját útját járja, továbbra is a saját útját járja. Túl közel nem kerültünk egymáshoz az együtt lakás alatt, most, hogy már külön lakunk, nem is igazán tartjuk a kapcsolatot, az utolsó hírem róla az, hogy egy héten belül kétszer is kirabolták Vietnámban. Rock’n’roll!

- Wojtek, Janek és Adam, a lengyel fenegyerekek óriási cimboráink lettek. Múlt év végén mindhárman hazamentek, Janek továbbra is DJ és síoktató (utóbbi hivatást ugye elég nehéz lenne Indonéziában űzni), Wojtek továbbra is ösztöndíjas, csak most Leeds-ben. Adam összejött Dindával a szemközti házból, aminek a tradicionális szomszédság fékezett habzással örült csak, különös tekintettel a szülőkre, akik már korábban kinézték a kis hölgy jövendőbelijét. Adam is otthon van már, Dinda pedig időnként kérdezget tőlem olyasmiket, hogy van-e Lengyelországban mecset.

- Cip, a román bónusz lakótársunk novemberben érkezett a házibulikkal terhes valóvilág-bulévilág villánkba. Ő nem ösztöndíjas, csak a munkájától megfáradt Bukarestben, és eljött kikapcsolódni egy-két hónapra. Egész jól megy neki, hiszen azóta is itt van (aminek amúgy örülök).

Mikor a Lakáshelyzet c. bejegyzést írtam a bloghoz, még nem tudtam, hogy kell képeket feltölteni, így hát hiánypótló jelleggel közlök most egy fotót a lengyel srácokról, miközben néhány szomszéd gyerek társaságában feszítenek a ház előtt:

Hogy lettem hajléktalan nemzetközi szinten?

És hogy velem mi lett? Szeptemberben aláírtuk a házbérletet fél évre, ami számításaim szerint március idusán járt volna le. Ennek boldog tudatában utaztam el Indonéziából januárban egy teljes hónapra, gondolván, ha február vége felé visszajövök, még mindig lesz bő két hetem új lakást keresnem. Ehhez képest a főbérlő uraság február elsején megjelent, a szerződést lobogtatva, amiben az állt, hogy február 15-ig kiköltözünk, alatta pedig Ana Marica aláírása. Nahát-nahát, úgy tűnik, túlzottan lekötöttek minket a lábtörlő alatt tenyésző skorpiók, amikor a szerződést szövegeztük, és fél év helyett csak 5 hónapot írtunk alá. Időközben a lakóközösségünk effektíve szétszéledt, a lengyel srácok és Luisa, a lendületes német raszta lány már rég otthon voltak, mások utazgattak, a kvázi üresen maradt szobákat líbiai és argentin haverok szállták meg, én meg mindeközben mit sem sejtve éltem naiv kis világom „külföldön”. Valahol a Bangkok és a Floating Market környékén ért utol kegyetlen kitelepítésünk híre SMS formájában.

Szóval a motorcsónakos kofák közt hirtelen ki kellett találnom, hogyan cuccolok ki a házamból úgy, hogy nem is vagyok abban az országban, ahol a ház van. Megoldás pedig lett: ezúton is hatalmas köszönet Beénak és Hohoknak, hogy távollétemben összegereblyézték a cuccaimat, kirángatták a latin szeretők alól a matracomat, stb, és biztos helyre szállították. Kristina pedig felajánlotta, hogy miután hazaértünk kitelelhetek nála, míg nem találok kedvemre való pecót – emiatt neki is elektronikus hálát rebegek tehát.

Anno szeptemberben, frissen érkezve ugye 2-3 nap alatt találtunk remek kis házat magunknak, arra gondoltam hát, hogy nyelv- és helyismerettel valamint saját motorral felvértezve ezúttal gyerekjáték lesz a lakáskeresés. Hát kopp. Szeptember elején még boldog-boldogtalan lakótársat és lakást keresett, február végére viszont kialakult az egyensúlyállapot, egyik havernál sincs hely, nincs mozgás. Az olasz srácoknál van szabad szoba ugyan, de átázott a fal és a csapból víz helyett csótányok jönnek, a kerti kúttól meg rühes leszel. Kérdezgettem hát bolti eladókat, kifőzdés néniket, földművesekkel SMS-eztem jávaiul (senkinek nem kívánom), így találtam pár nyomorúságos putrit, amiben bulé nem hiszem, hogy megmaradna. Ismerősök segítségével megnéztem pár jobb házat, viszont potenciális lakótársak híján ezek is elúsztak.

Leltem egy luxusvillát is, ahol jómódú német és francia cserediákok laktak, 3 millióért ajánlottak egy üres szobát fél évre, igen ám, de bevallották, patkány lakik benne. Semmi gond, válaszoltam erre, elvégre Indonéziában vagyunk, akkor én fizetek 2 milliót, a fennmaradó egyet meg betörleszti a patkány. A srácok és a patkány rábólintottak, és meghívtak a másnap esedékes, rendszeresen megrendezett házibulijukba. Itt döntöttem el, hogy nem költözöm ide, mert bár a ház lakói aranyosak, a misztikus trópusokon eltöltendő második félévemet nem szeretném kigyúrt ausztrálok és okádó amerikaiak, meg a Cotton Eye Joe társaságában házibuli-odúban lehúzni. Megtört lelkesedésemnek végül az egyik dél-yogyai perumahan (kb. ’kerítéssel  körbevett, őrzött házcsoport’) gondnoka adta meg a kegyelemdöfést, mikor  elmondta, vannak kiadó házaik ugyan, de nem orang asing-nak (’idegen ember’ értsd külföldi, értsd fehér), mert a bulék jelenléte nem tesz jót a lakóközösségnek, szerinte próbálkozzak inkább északon (minél messzebb tőlük). Eme vidám eseményekkel hamar eltelt két hét, Kristina pedig napról napra lelkesebben kérdezgette, hogy áll a lakáskeresésem…

Ekkora már boldog-boldogtalannak elsírtam szörnyű sorsomat, így esett, hogy egy este a kedvenc warungom egyik pincérnője, Vyvy leadta a drótot, miszerint a belga pasija, Max is lakást keres, mi több, van még egy cimborája, a moldovai Katja, aki hasonló cipőben jár. Így hát nekiálltam módszeresen könyörögni/zaklatni, hogy hozzon össze velük, ami indonéz időszámítás szerint rendkívül rövid idő alatt (6 nap) össze is jött. Első blikkre szimpatikusak voltunk egymásnak, és el is mentünk együtt megnézni egy házat, ami szintén tetszett mindenkinek. Már javában egyezkedtünk a házinénivel, amikor egyszer csak feltette a kérdést: akkor itt most fiúk és lányok vegyesen fognak lakni? Hát ilyesmiről még a világ nem hallott! Erre Katja előállt a mentő ötlettel, miszerint nézzük meg az ő régi házát, és ha tetszik, költözzünk be oda. És lőn.

A négyszobás ház remek, tágas, nyugis falusi környezetben van. Hatalmas előkert, fákkal, csirkékkel. Komposztot csinálunk. Jókat főzünk egymásnak, mert van felszerelt konyhánk, hűtővel (nagy luxus itt). Katja, és pasija, Huda festegetnek a nappaliban, én gitározgatok a teraszon a bambusz nyugágyon. Max istenadta ezermester, míg én átruccanok Balira, ő összedob egy komplett konyhabútor szettet. A csaja, Vyvy tradicionális gyógyszerekkel lát el, mikor épp gyomorrontásom van. És időközben beköltözött Cip is, a bónusz román lakótársam még az előző házból, ő sem tétlen, most épp világrekordot kísérel dönteni portréfotózásból. Itt egy fotó róluk, ni:

Magáról a házról pedig itt egy videó, megnézheti, akinek engedi a munkahelyi tűzfal:

Pacitan – kevésbé ausztrál, mint Bali

Miután minden és mindenki a helyére került, kezdetét vehette újra a csavargás. A blog olvasóinak nyilván úgy tűnhet, folyton úton vagyok. Nos, ez nem teljesen igaz: be kell járnom ám az egyetemre is, ami ugye az utazás rovására megy és nem is egyszerű sport, kötéltáncolni kell a hiányzásokkal, aláírásokat kell szerezni, miközben ott a sok remek hívogató desztináció… No de aki részt vett már valaha felsőoktatásban, annak ezt nem kell külön magyaráznom, azt hiszem. Lényeg, ami lényeg, hogy a kora tavaszi időszakban igyekeztem olyan úticélokat keresni, melyek nincsenek Yogyakartától messze, és pár nap alatt is alaposan kiélvezhetők, nem kell több hétig lógni miattuk a suliból (mint mondjuk anno Vietnám miatt).

A földrajzilag már Kelet-Jávához tartozó, ám Yogyától motorral alig 3 óra alatt elérhető Pacitan remekül kapóra jött. Annyit tudtam csak róla, hogy szörfös hely, valamint pár festői fehérhomokos partja is van. Az én színem meg alaposan megkopott Észak-Vietnám hűvös hegyeiben, úgyhogy gyorsan meggyőztem pár helyi cimborát és az újdonsült lakótársaimat, hogy nekünk minden körülmények közt ott a helyünk Pacitan strandjain, és kövér gázt adtam.

A festői Gunung Kidul hegység lankáin átgázolva hamar eltelt az út. Maga Pacitan város pedig tipikus part menti üdülőtelepülés, nem túl szép vagy jellegzetes hely, mégis van egy jó kisugárzása, érezni, hogy az emberek töltődni és kikapcsolódni járnak ide. Ettől függetlenül persze az (indonéz ízléssel mérve biztos nagyon esztétikus) vidámparkot ledózeroltatnám. Nem úgy a parton sorakozó számos homestay-eket (kb. ’fogadó’). A Harry’s Homestay különösen remek, szuper hangulata van, jó és befogadó a közösség, és még az se zavarta őket, hogy kis csapatunk majd’ minden tagja odajár teázni és hölgyezni annak ellenére, hogy végül csak Max vett ki bungalót náluk. Mi inkább a parton aludtunk – nekem vadmagyarként még mindig nagy dolog a tenger morajlását hallgatni éjjelente.

Apropó éjszaka, érkezésünkkor épp szörfös buli készülődött a parton, főleg helyi erők részvételével. Ekkor még előszezon volt erősen, a városban csak egy, azaz egy darab kigyúrt ausztrál szörfös volt még csak. Ezzel szerintem Pacitan el is nyerte a „legkevesebb kigyúrt ausztrált felvonultató szörfös hely egész Ázsiában” címet. Nem mintha bajom lenne a kigyúrt ausztrálokkal (bár pár bekezdéssel feljebb is méltatom őket,hmm), ugyanakkor tény, hogy itt Indonéziában egy külön szubkultúrát képeznek. Az indonéz szörfös srácok ausztrál fajtársaikkal szemben kevésbé kigyúrtak, és bár jóval menőbbek a nemszörfös indonézeknél, azért még így is elég szerények. Egyikük megkért, hogy hozzak neki a boltból két csomag epres óvszert. Irigykedve csettintettem, na mondom, barátom, az összes lányt deresre húzod itt rögtön? Aztán persze lufinak fújták fel a kotonokat, és egymást csapkodták vele. A kigyúrt ausztrál szörfös legalább megpróbált valóban lyukra játszani, bár végül elröstellte, és bealudt a gyékényen. Mi a többiekkel meg jókora máglyát raktunk, lett is nagy tűzugrás, busójárás, gitározás sajnos/szerencsére nem, illetve indonéz tartózkodásom történetében első ízben esett meg az, hogy nem tudtuk meginni az összes (nem metilalkohol tartalmú) piát. Hiába, öregszünk és túl régóta jöttünk el Kelet-Európából.

Egy-két napot rááldoztunk arra is, hogy a Pacitan környéki strandokat felkutassuk, 20-30 kilométeres körzetben rögtön van vagy három kiválóság is egymás mellett, a várostól nyugatra: Pantai Srau, Pantai Watu Karung és Pantai Klayar. Ezek nagyjából ugyanazon a közepesen rommá tört hegyes-völgyes mellékúton helyezkednek el. Szerintem Srau a legszebb, némi kreativitással a dombtetőkre felkapaszkodhatunk, s meg lehet csodálni a félkészen ott hagyott házikókat, amik oda épültek (volna). Ha megint szorul a hurok lakásfronton, ideköltözöm: ajtókeret már van, még ha a házaknak fala nem is igen, és száraz évszakban tető sem feltétlenül kell. A panoráma mindenért kárpótol.

Watu Karung-on van viszont a legszebb és legfinomabb fehér homok. Alaposan kinapoztuk magunkat, a fürdés viszont hagyott kívánnivalókat maga után. Itt jegyezném meg, hogy a legtöbb indonéz stranddal van két nagy probléma: vagy szemetesek, vagy életveszélyesek. Még ha maga a part tiszta is, a retek a nyílt víz felől jön: az ember lábára úszás közben egyfeszt nejlontáska tekeredik, vagy épp chip-es zacskó úszik el mellette. A hullámok pedig sokszor gonoszak – vagy be se nagyon lehet menni a vízbe, annyira háborog, vagy éppen bemehetsz, de hirtelen lecsap rád egy váratlan hullám, esetleg elragad az áramlat. Így járt közülünk a román Vale és Gergő is, az óceán jól legyőzte őket, a tragikus küzdelem ellenére a hullámok játékszereként kisodródtak, majdnem meg is haltak. Hanem bizony épp ott volt a kigyúrt ausztrál egy indonéz sráccal, akik a deszkáikon utánuk úszták, és hősiesen kimentették a srácokat – hálás köszönet ezért a tettért. Kicsit szégyellem, hogy én a parton hason fekve, nyáladzva aludtam át mindezt. Azért nem olyan szörnyű hely persze ez a Klayar. Innen indulnak el és ide térnek haza a halászok, az esti fogást a kikötőben bevárva közvetlenül a mesterektől vettünk egy szatyor (kb 50 darab) halat, összesen 10ezer rúpiáért (200 ft), és öten jóllaktunk belőle. Aztán úri jó dolgunkban bemásztunk a parton lévő, látszólag üresen álló hotel medencéjébe, hogy levezessük a nap fáradalmait.

Az eldugott Pantai Klayar is olyan, hogy halálnak halálával hal, aki úszni merészkedik, viszont van itt szép folyó, ami az óceánba torkollik, dombtető kilátással, kókuszpálmákra felnyargalászó 80 éves bácsik meg hasonlók. A legnagyobb attrakció viszont a gejzír: az egyik sziklaplatóra kimászva láthatjuk, hogy egy repedés van az egyik „talajmenti” sziklában, így mikor egy nagyobb hullám felcsap, a réten átpréselődve látványos vízoszlopot tol át. Mindezeket egy kedves és igen bőbeszédű önjelölt parkolóőr társasága teszi teljessé.

Pacitan környékén számos barlangot is találhatunk a hegyekben. Ezek közül a Goa Gong a legmenőbb, ami egy nagy cseppkőbarlang. Sajnos a barlang környékén egy csomó mindent átalakítottak az indonéz közízlésnek megfelelően, randa mecsetet és bazársort húztak fel, a bejáratot béna műanyag kövekkel egészítették ki és olyan rácsokkal meg korlátokkal pakolták tele, mint nálunk anno a szocializmus idején épített játszótereket. Hello misterrrr is akad persze bőven.

Hát így telnek a hétköznapok és közhétvégék Jáván. Azért már kezd hiányozni a Dorogi-tó is! Nézegessetek képeket Pacitanról ITT.  

Délkelet-ázsiai körutunk legészakabbi pontja a hegyek közé épített Sa Pa városka volt, ehhez először Lao Cai-ba kellett eljutnunk, ami újabb 10 órás vonatozást jelentetett (már hihetetlen tapasztalatom van az egész napos zötykölődések terén, szerintem 8 óránál rövidebb távokra Ázsiában nem is adnak ki vonatjegyet…). Lao Cai a kínai határtól mindössze 3 km-re fekszik, s mint a legtöbb határváros, nem a szépségéről és marasztaló atmoszférájáról híres. Mi sem időztünk itt sokat, rövid alkudozást követően kisbuszra pattantunk (kb fele áron, mint a mellettünk kucorgó két francia srác, persze „ne áruljuk el senkinek”… szomorú, de mindennapos jelenség Ázsiában) és felrobogtunk a 38 km-re lévő úticélunkhoz.

Sa Pa – Észak-Vietnám Dél-Amerikája

A nagyjából 40 ezer lelket számláló Sa Pa települést még a franciák alapították 1909-ben hegyi támaszpontként. Érkezésünkkor tiszta és napos idő fogadott minket, a város főteréről szépen lehetett látni a 3143 méter magas Fansipan-t, ami Vietnám legmagasabb csúcsa. Legyintettünk, hogy oké, majd később lefotózzuk, persze 2 órával később bekúszott az óriási köd, ami el sem oszlott ottlétünk végéig, szóval nincs fotónk a Fansipanról, pedig szép, na. Seráfütty, így is szép volt felsétálni a város fölé magasodó kisebb csúcsokra, elnézegetni a panorámát, ahogyan a köd szépen lassan ráúszik a keresztény templom által megspékelt  városi látképre.

Apropó, köd. Sa Pa híres arról, hogy gyakran borul Angliát megszégyenítő ködbe, mi több, télen csípős hidegek vannak. Én a magam részéről rendkívül komolyan vettem a trópusi hőséget, ezért hosszúgatyát pl nem is hoztam magammal Ázsiába (hiba!), pulcsit is csak egyet. A likam fagyott volna be Észak-Vietnámban, ha Titi férfirokonsága nem lát el meleg cuccokkal, szóval ezredjére is illenék hálát rebegnem nekik. A kölcsönkapott passzentos farmergatyóban és kincstári katonai bőrkabátban pont úgy néztem ki, mint egy mutogatós bácsi az 50-es évekből, naná, hogy minden pillanatát élveztem!

Az etnikailag sokszínű Vietnám legérdekesebb színfoltjai a hegyi törzsek. Van belőlük tucatnyi, rendkívül meglepő módon a hegyekben élnek, az ország északi és középső részein, s általában hangzatos nevük van, mint pl vörös dzao vagy fekete hmong. Sa Pa a legfelkapottabb hely a „montagnard”-okkal való találkozásra, a környék legnagyobb településeként a környező falvakból ide járnak be piacozni a nénik, suliba a fiatalok, és így tovább. Hogy ez miért olyan érdekes? Az itteni népek még mindig a tradicionális ruháikban járkálnak, nem a turisták kedvéért, hanem azért, mert így tetszik nekik. Az utcákon, tereken magas galléros sötétkék felöltőben szaladgálnak a suliból frissen szabadult srácok a kora délutáni ködben, a kezük, arcuk csupa indigó a ruhától. A felnőtt férfiak hasonló göncökben motoroznak vadul, gyakran ezüstláncokkal ékes bőrtunikában, a hagyományos ruházathoz remekül passzol a bukósisak! Aranyfogú öreg nénik színes, buggyos ruhákban piacoznak. Sokan leborotváljuk a hajukat a homlokuk fölött, hogy jobban passzoljon rá a kendő. Az egész látvány és összhatás sokkal inkább Dél-Amerikába, mondjuk az Andokba, mint Vietnámba.

Persze a nénik gőzerővel próbálnak mindenfélét rásózni a turistákra (a „Hello Misterrrrr” helyett itt a „Where are you from” a kezdőlépés), de ez valamiért mégsem zavaró, egyrészt, mert nagyon aranyosak, másrészt, mert tényleg jó cuccokat árulnak, saját készítésű takarókat meg ruhadarabokat főleg. Titiből egyik nap kitört az őslakos szellem, és órákon át alkudozott egy öregasszonnyal, a végére már olyan olcsón vásároltunk tőle, hogy egy kicsit el is szégyelltem magam.

Hogy ne csak a hegy menjen Mohamedhez, egy nap mi is ellátogattunk egy picike tradicionális faluba, ha úgy tetszik, a vietnámi Hollókőre, szerintem ez volt a Sa Pa-i út egyik fénypontja. Picike parasztházak, látványos hegyi rizsteraszok, sárban dagonyázó malacok. A vietnámi csüngő hasú disznó szerintem az egyik legmókásabb állat, ugyanúgy nem tudtam megunni őket itt, ahogyan Indonéziában nem tudom megunni a makákókat. A falucska központjában még egy kis vízesés is volt, meg kishíd, meg egyéb bukolikus izék.

Ha meguntuk a hegyi törzseket, a környéken kirándulhatunk is orrba-szájba, van itt hegy, völgy, vízesés, erdő, folyó, még nézni is tereh. Nekem újra szembeötlött a vietnámi nép találékonysága, pár napja ugye a Ha Long öbölben adtak elő egy barlangot nekünk úgy, hogy az egyszerű cseppköveket színes fényekkel megvilágították, majd sztorit rögtönöztek hozzá, most meg Sa Pa-ban szembesültem olyan nevű látnivalókkal, mint Silver Waterfall, meg Love Waterfall. Há’ nehogymá’ pont én ne nézzem meg az Ezüst Akármit meg a Szerelem Nemtommicsodáját, ha már egyszer majdnem Kínaig eljöttem! Szóval a köd ellenére – vagy épp azért – jókat lehet túrázni errefelé, jóllehet az impozáns Love Waterfall esztétikai értékéből sokat levesz, hogy a zubogó vízoszlopok mellé méteres rézbetűket szegeltek a sziklafalba (a vízesés vietnámi nevével). Ez egy újabb olyan dolog, amit az ázsiaiak általában imádnak, szerintem viszont nagyon… vajdás.

Míg a Szerelem Vízeséséhez be kell sétálnunk az erdő mélyére, addig testvére, a Silver Waterfall meghódításához sziklalépcsőkön kell felhágnunk pár kilométerrel arrébb. Itt egész Vietnám egyik legszürreálisabb látványa fogadott minket: a vízesés tetejére felkapaszkodva pár helyi srác különböző kung fu mutatványokat és spárgát mutatott be (hereszorító farmerben persze), hogy ezzel kenyerezzenek le egy pár méterre odébb, tradicionális ruhában guggoló tinilányt. Mindeközben a közeli hídról öregasszonyok figyelték a történéseket, ugyancsak hagyományos ruhában, ámde fehér tornacsukában, rózsaszín bukósisakban és UV-zöld vízipisztolyt (!) szorongatva. Pár hónap Ázsia után kevés dolgon lepődik már meg az ember, de ez azért így csomagban elég jó volt. A teljes diorámát több fotón sikerült csak megörökíteni, ezek – a többi Sa Pa-i fotóval egyetemben – megtekinthetőek a facebook-on, ITT!

Hosszú az út hazafelé

Élményekkel – és némi vásárfiával - megpakolva kapaszkodtunk fel a Lao Cai – Ha Noi szerelvényre, gondolván az éjszakai út alkalmával majd jól kialusszuk magunkat. Vietnámban négy kocsiosztály van a vonatokon: fapados (szó szerint) ülő, puhaszékes ülő, fapados (nem szó szerint) fekvő és atyaúristen fekvő. A fapados ülőt nem ajánlom még a harmadik világban spárai körülményei közt edződött legkeményebb hátizsákos harcosainak sem. A fekvő osztályok meg drágák, ráadásul a Holdújév végett jó előre el is fogytak a jegyek, lévén mindenki ilyenkor szeretne utazni. Maradt tehát az arany középszer puhaszékes ülő. Odafelé nem volt semmi gondunk, Hanoi elhagyása után nem sokkal villany leó, mindenki alszik.

Visszafelé már nem volt ilyen egyszerű. Első körben fél tucat indiai huligán kászálódott fel a telitömött vonatra, persze körénk szóltak a helyjegyeik. A srácokkal volt néhány vietnámi lány, azt mondták „barátok”, de nekem az út végéig nem volt világos, hogy ezek most prostik, vásárolt feleségek, barátnők, diáktársak, vagy mifélék. Látszólag a csajok nagyon odavoltak a srácokért, legalábbis elbűvölve figyelték, ahogy a fiúk kártyáznak, böfögnek és bort vedelnek órákon át (a lányoknak nyilván nem jutott). Ugyanakkor a fiúk nem bántak épp kesztyűs kézzel velük, egyikük csaja például látszólag lázas volt, a srác pedig nem mulasztott el egy alkalmat se, hogy a haverjai előtt jó tréfát űzzön a hölgyből, felpofozgatta, mikor az épp elaludt volna, ráült a fejére, meg ilyenek. Mindeközben persze mobiltelefonon és hordozható kishangfalon a világ gondosan összeválogatott legvállalhatatlanabb zenéit cincogtatták. S mivel a kártyához és a büfihez elengedhetetlen a verőfény, a kései óra ellenére is bőszen égették a neont az arcunkba. Jó néhányszor rájuk szóltunk keményen és lágyan is, hogy mi lenne, ha mondjuk hangoskodás helyett inkább felhúznák magukat a köcsögfára, és hagynák aludni a vagonban tartózkodó többi 200 embert, inkluzíve a beteg barátosnéjukat, de nem sok eredményt értünk el. Végül a velük szemben ülő bácsika is beszállt a buliba, hidegháborús módszerekkel élve ő is elővette a maroktelefont, és tiltakozása jeléül elkezdte üvölttetni a helyi Kossuth Rádiót.

A kakofónia ellenére valahogy aztán csak álomba szenderedtem, majdnem egész 20 másodpercre, amikor is valaki kocogtatni kezdi a vállam. Nyűgösen felpillantok, és még pont végignézhetem, hogy egy kisgyerek a mögöttem lévő székről az üléssorok közt metálterpeszben állva, sikítva okádja le a nagyapja lábát és az én hátizsákomat. Lemondó sóhajjal szólok Titinek, hogy menjünk ki a büfékocsiba, át kell gondolni az életemet. Itt a szokásos kép fogad, az utasok (főleg férfiak) dohányzással és instant tészta zabálásával próbálják elütni az időt. Akár egy indonéz vonaton is lehetnénk, igen ám, de pörögnek a sörösüvegek is rendesen. Egy részeg csávó meg is talál, 1-2 percig nem tudom, kötekedni akar velem, vagy ismerkedni, vagy mindkettő, mindenesetre végül rázogatni kezdi a kezem és megnyugszom. Ekkor a vonat egy állomáshoz ér, keményen fékez, az utazóközönség egy emberként dől meg. A tőlem egy méterre álló szoptatós anyuka feladja a harcot, és az ablakon kihajolva görcsösen rókázni kezd a peronra, szegény gyereke mindeközben a mamára kötözve, fejjel lefelé lóg a sín fölött.

És így tovább, és így tovább. Akárhogy is, végül csak visszajutottunk a fővárosba, ahol pár órát még pihentünk Titiék főhadiszállásán, majd repülőre pattantunk és meg sem álltunk Dél-Vietnámig.

Ho Chi Minh City – pálmafás alternatíva Ha Noi-ra

Ho Chi Minh City-be (leánykori nevén Sai Gon, becenevén HCMC) egy teljesen más világ fogadott bennünket. Rekkenő hőség, pálmafák, Hanoi-nál némileg nagyobb tisztaság és határozottan nagyobb modernSÁG, felhőkarcolók, irodaházak stb. Azért a virtus hasonló, a sarlókalapácsból ide is bőven kijutott, és a busz ablakából egy kisebbfajta motorbaleset miatt kirobbant tömegverekedést is láthattunk eszkalálódni. A hatmilliós nagyvárosban ügyesen tájékozódva és némi szerencsével hamar megtaláltuk a Pham Ghu Lao negyedet, ahol szuper kis hostelt találtunk segítőkész személyzettel. Ez a negyed amúgy a város fő turistagettója, persze hardcore felfedezőknek nem jön be az ilyesmi, mi azonban már régóta úton voltunk (én eddigre már 2 hónapja nem álltam meg pl), úgyhogy némi egyértelmű kényelemre vágytunk már. A szomszédban remek éttermek, klubok, kisboltok és jegyirodák sorakoztak, az utcán a megszokott kaja-, képeslap- és kábszerárusok, elég nagy a nyüzsi. Persze nem egy Khao San Road-ot kell elképzelni. Egyszóval a Pham Ghu Lao ideális bázis HCMC felfedezésére.

A közelben remek vásárcsarnokokat lelhetünk, végig lehet enni az olcsó utcai kajáldák valamennyi fogását (ésszel), sőt, még tradicionális masszázst is igénybe vehetünk, akár a járda kövére leterített gyékényen is. Aki pedig nem rest gyalogolni, elsétálhat egészen a Notre Dame katedrálisig, ami egy hangulatos kis park végében van, pár felhőkarcoló tövében, és finom palacsintaszerűséget árul előtte két lány. Tovább merészkedve a puccos pláza-hotel-biznisz-operaház negyedbe érünk, ahol néhány buddhista imazászlót leszámítva egészen Európában érezhetjük magunkat. Jó ötlet továbbá egy esti séta a Saigon folyó partján, hangulatos elnézegetni a komcsi propagandát közvetítő óriásplakátok előtt elhúzó hajókat, kivilágított toronyházakkal a háttérben. 

Saigon ugye a kettészakadt Vietnám déli részének központja volt, az amcsik székhelye. 1975 áprilisában azonban észak erői visszafoglalták a várost, a déli miniszterelnöki palota azóta a Reunification Palace (Dinh Thong Nat, kb ’az újraegyesülés palotája’) névre hallgat. A szocreál stílusban komponált épületet leginkább a tatabányai művelődési házra emlékeztet, be lehet menni, meg lehet nézni, ingyenes idegenvezetéssel (vagy a saját szakállunkra) végig lehet menni az egészen, a zöld műbőrfoteles tanácstermektől kezdve egészen a kitömött leopárddal ékes dolgozószobáig. Az udvaron még mindig ott parkol az a tank, ami anno betörte a kapukat.

Ha már a vietnámi háború, akkor a War Remnants Museum (kb. ’háborús emlékek múzeuma) kihagyhatatlan látnivaló. Ha kifotózkodtuk magunkat az utcafrontra kiállított harci járművekkel, magába a múzeumba belépve már jóval komorabb kép fogad, nagyon alapos és hatásos kiállítások sorozata. A földszinten összegyűjtött újságcikkek és propagandaanyagok, illetve transzparensek láthatók, arról, hogy reagálta le a világ a vietnámi háborút. Legalább három magyar cikk és poszter is van! A felsőbb szinteken pedig további érdekességek, nekem a kedvencem a háborús fotók kiállítása volt, többek közt a magyar származású és itt elhunyt Robert Capa fényképei is ki megtekinthetők. De elég szívbemarkoló az a fotósorozat is, ami az Agent Orange (amcsik által a vietkong búvóhelyéül szolgáló dzsungel kiirtására kifejlesztett mérgező vegyi fegyver) genetikai utóhatásait mutatja be... Tényleg érdemes megnézegetni ezeket a képeket, egy részük a neten is fenn van, keressetek rá.

Cu Chi alagútrendszer – klausztrofóbia soványaknak

Akárcsak Bangkok esetében, pár HCMC-ben eltöltött nap után is jó érzés kiszabadulni a városból és körülnézni a környéken. Mi Kristinával első utunk gyanánt a Saigontól 30 km-re lévő, nem éppen felemelő Cu Chi alagútrendszert választottuk. A 60-as években a vietkong egy kb 200 km-es alagúthálózatot épített ki, mely Saigontól egészen a kambodzsai határig elért. Ezek az alagutak védelmi célokra és búvóhelyként szolgáltak, de rengeteg életvitelszerűen lenn is éltek a mélyben, akár hónapokig, emígy folytatva gerillaharcot az ellennel.

Érkezésünk után egy hangulatosan berendezett „eligazító teremben” (pontosabban gödörben) végighallgattunk egy kiselőadást az alagutakról. Itt elmondták, hogy az alagútrendszereknek külön kórházai, kazánja, étkezője, fegyverműhelye, egyszóval mindene volt. A rendszer többszintes, vékony nyílásokon áramlik be a friss lég, a lejáratokat álcázták. Az amerikai sereg nem is nagyon tudta kiebrudalni innen a vietkongot anno. Idegenvezetőnk érdekes történetet mesélt népe találékonyságáról – mikor kutyákkal keresték őket, erős paprikát tettek a lejáratokhoz, mikor nyomolvasókat küldtek rájuk, „kifejlesztettek” egy olyan papucsot, amibe fordítva is be lehet bújni, és így tovább. Ezen felül külön állomáson mutatták be nekünk a rendkívül egyszerű, ám annál találékonyabb csapdákat, amik szavatolják, hogy az ellenség biztosan jól megdögöljön. Az egyik alagútnyílásba önként jelentkezőként én is lekucorodtam – nem volt épp kellemes érzés, mikor a fejemre húztam a bejárat levelekkel álcázott fedelét, és ott maradtam egyedül a sötét, szűk veremben. Mindenesetre büszke voltam magamra, hogy épp beférek a szűk nyíláson, egészen addig, míg idegenvezetőnk nem közölte, hogy ezt az alagutat már kitágították, hogy kompatibilis legyen a kövér európai seggekkel is. Egyébiránt a háború alatt zavartalanul folyt az iskolai oktatás, igaz, a gyerekek néptánc szakkör helyett bombahatástalanító kurzusokon vettek részt a napköziben, és a fényképek tanúsága alapján egy-két matekórát a lövészárokban tartottak meg.

Mekong Delta – apokalipszis máskor

Vietnám déli részén kígyózik a híres-neves Mekong folyó, ami mielőtt a dél-kínai tengerbe folyna, hatalmas kiterjedésű, többszáz km hosszú deltává terebélyesedik. Ezen a területen pedig rendkívül izgalmas dolgok folynak, vízifalvak, szigetközi települések, úszó piac, dzsungeleskedés. A HCMC-től kb. 2 órás buszúta lévő My Tho kikötővárosból indulhatunk hajós felfedezőútra a környéken. Dél-Vietnámból ezt az attrakciót vártam a legjobban, a rengeteg háborús film megtekintése után azt hittem, Mekong a végtelen dzsungelen gázolunk majd keresztül, néha jobbról- balról feltűnik majd egy-két tigris meg majom, a malária Damoklész kardjaként lebeg majd felettünk, s utunk végén eljutunk majd Kurtz ezredes barbarisztikus kolóniájához. Ehhez képest egy csapat unott képű kínaival sétahajókáztunk Frank Sinatrát hallgatva, néha ki-kikötve mindenféle szigeteken, ahol helyi látványosság címszóval bújtatott vásárlásra igyekeztek ösztökélni minket.

Utunk során jártunk tradicionális rizses meg kókuszos süti készítő faluban, kóstoltunk helyi mézet és gyümölcsöket, kocsikáztunk öszvéres kordén, röpke folklórműsort is megnézhettünk (az általános vietnámi női népviselet, az „ao dai” szerintem a térség egyik legjobbja), végül apró ladikokon végre tényleg bemerészkedhettünk a mocsárba a pálmafák által szegélyezett, szűkös csatornákon keresztül.

Összességében tehát jó móka volt a Mekong, még ha nem is azt kaptam, amit vártam, de kevés rá egy nap, aki erre jár, inkább próbáljon itt éjszakázni valami eldugott mocsári fogadóban és több nap alatt egyre mélyebbre jutni a mocsárban. Hátha az egyik bozótból mégis előugrik Marlon Brando!

Vung Tau – panoráma Krisztus hóna alatt

Mindig is vonzódtam a morbid turistalátványosságokhoz, így hát mikor megtudtam, hogy a HCMC-hez közeli Vun Tau városban található a világ legnagyobb Jézus-szobra, nem volt kérdés, hogy elzarándokolok ide. Ráadásul mindez egy buddhista országban! Vung Tau egyébként egy kellemes üdülőváros, napsütötte, zsúfolt tengerparttal, ahol a pacsáló tömegek vígan eregetik a papírsárkányaikat a csillagos zászlók előtt. Pagodák is vannak bőséggel, s persze itt is van egy tengeri szentély, pici szigeten, ahova apálykor felsétálhatunk.

Maga az 32 méteres Óriásjézus egy domb tetején áll széttárt karokkal, akárcsak Rio de Janeiro-i, 26 méteres kistestvére. Rózsaszín virágokkal szegélyezett lépcsősoron járulhatunk Krisztus elé, útközben megállhatunk néhány gipszszobornál, kedvencem az apostolok voltak, a táblákról meg is tanultam a nevüket vietnámiul. Jézus szobra pedig valóban impresszív, bár közelebb érve azért feltűnik, hogy szögletes szoci stílusban készült ez is. A szobor belsejébe épített csigalépcsőn keresztül fel is mászhatunk egy kisebbfajta blaszfémiára: Krisztus hóna alatt (!) ugyanis kimászhatunk, és megcsodálhatjuk Vung Tau és a tenger panorámáját. Sajnos látogatásomkor annyi vietnámi diák próbált feljutni a kb fél méter széles szent hónaljba, hogy majdnem lepottyantam a fél kompániával karöltve, pár másodpercnél tovább nem is tudtam megmaradni a szardínia-effekt miatt.

Minden jónak vége szakad egyszer, így a mi utunknak is. Kiderült, hogy nem csak Indonéziában élnek arany emberek, hanem Malajziába, Thaiföldön és Vietnámban is. Egy hónap nyilván nem volt elég mindent megnézni, Vietnámból például különösen sok részt (például a komplett Közép-Vietnámot) „átugrottunk”, de úgy érzem, így is egy elég érdekes merítést kaptunk, és bőven lett élmény, amin rágódhatunk. Solo repterére visszaérkezve a vámnál töpörödött indonéz öregasszony állt előttem, talpig fekete csadorban, világoskék Power Rangers-ös iskolatáskával. Hazaérkeztem Indonéziába. Malajzia, Thaiföld, Vietnám, ti se búsuljatok, visszatérek még hozzátok, viszontlátásra pajtások!

A blog mostantól pedig visszatér gyökereihez, s újra nyomorúságos indonéz mindennapjaim taglalja majd. Addig is ha ráértek, nézegessetek képeket Dél-Vietnámról ITT!

Vietnám talán a legkülönlegesebb ország az amúgy is nagyon sokszínű Délkelet-Ázsiában. Szegény lakóinak az elmúlt pár ezer évben nem sok nyugtuk volt, boldog-boldogtalan meg akarta szállni őket, kínaiak, mongolok, khmerek, aztán jöttek a franciák, az ország kettészakadt, jöttek az amcsik, jöttek a komcsik… A vietnámiaknak ezen nyomás alatt tehát muszáj volt szívós, karakán, harcias néppé érniük, itt nyoma sincs a környező országokban amúgy divatos hajlongós-vigyorgós-bocshogyélek magatartásnak. A viharos századokhoz még adjunk hozzá némi konfucianizmust, buddhizmust, kínai befolyást, törzsi kultúrát, szocializmust, modern rohanást, s lassan kész is van a fejbekólintós vietnámi koktélunk.

Vegyes érzésekkel vágtunk neki Vietnám felfedezésének, mert bár nagyon vártuk már, milyen lesz, Thaiföldön majdnem mindenki, akivel beszéltünk lehúzta az országot. Sok a lopás, a közlekedés katasztrofális, a turistákat átvágják, a taxisok buherált óráikkal a viteldíj sokszorosát kényszerítik ki az utasokból, az emberek haszonlesők és nem kedvesek… ilyesmiket duruzsoltak a fülünkbe a bangkoki éjszakában a hozzánk hasonló utazók. Ráadásul a Noi Bai reptérre érkezve szürke, hűvös köd fogadott minket – véget ért a trópusi szánsájn? Pénzt váltottunk (ó jaj, vajon átvágnak minket az árfolyammal?), majd zsebeinket és hátizsákjainkat markolászva remegő térddel kiálltunk a buszmegállóba, ahol mókás látkép tárult a szemünk elé: első benyomásra Ha Noi olyan volt, mintha ázsiai emberkék próbálnák a 80-as évek Kelet-Európáját kiparodizálni: vörös csillagos lobogók, gondterhelt tekintetű férfiak susogós melegítőben, makkos cipőben, fuksszal, kibelesedett feleségverő trikóval, tányérsipkás katonák náluknál kétszer nagyobb libafos színű egyenruhában, lánykák pöttyös ruhában, garbóban, kudlikjúlia-frizurával…

Befutott a tömött helyijáratos busz, kb 60 Ft-nak megfelelő összegért vettünk jegyet a másfél órás útra (mégse vágnák át a turistákat?). Az emberek lehet, hogy nem mosolyognak, de segítenek, hol kell leszállnunk, a 7-es busz majdnem egészen Titi, a helyi kontaktunk házáig visz (mégse lenne olyan katasztrofális a közlekedés?). Itt taxit fogunk, percekig alkudozom a csókával a viteldíjat illetően, de ő csak rázza a fejét, hogy de hát neki be kell kapcsolnia az órát, nincs mese, végül ráállunk, és tök korrekt áron elvisz minket (mégse lenne minden vietnámi taxis egy szörnyeteg?). Majd mikor már a végcélunkhoz közeli lakótelepen ténfergünk elveszetten, egy néni pontos koordinátáinkkal felhívja nekünk Titit, hogy jöjjön ki elénk (mégiscsak vannak önzetlen és segítőkész vietnámiak?).

Tehát kezdeti félelmeink szépen lassan feloldódtak, és egyszer csak elkezdtük otthon érezni magunkat ebben a gyerekkorunk szocreál világára annyira emlékeztető városban. Persze ehhez a jóérzéshez nagyon-nagyon sokban hozzájárult Titi és a családja is azzal, hogy befogadtak minket és egyengették utunkat észak-vietnámi tartózkodásunk alatt. S hogy kicsoda Titi? Délkelet-Ázsia minden kétséget kizáróan legjobb nője, aki ráadásul okos és szellemes is. Mindezt azért írom, mert tényleg így van, és nem csak azért, mert Titi tud magyarul és tudtommal ezt a blogot is olvassa… Biztos jókat röhög majd a markába a vietnámi bejegyzéseim pontatlanságain.

Csavargások Ha Noi-ban – aranyteknőc, buddhizmus, tyúkhúsleves

Akárhogy is, Titit és családját nem akartuk feltartani, mert épp a Holdújévre készültek (erről később), felkerekedtünk hát Kristinával, és bebuszoztunk a vietnámi főváros szívébe. A buszból a Hoan Kiem tó partján kikászálódva csak ámultunk-bámultunk a belváros láttán – semmi különösen látványos nincs itt, az egész városrésznek mégis van valami hihetetlenül magával ragadó bája. Első körben körbesétáltunk magát a tavat, amit egyébként (egyre fogyatkozó létszámú) óriásteknősök laknak. A legenda szerint anno Ly Thai To hadvezér (azt hiszem ő volt Hanoi alapítója is) egy varázskardot kapott az istenektől, amivel kikergette a kínaiakat Vietnámból.  A győztes csata másnapján a tó partján sétálgatva egy arany teknősbékával találkozott, aki visszakérte a kardot, és visszajuttatta az isteneknek. Na szóval a teknősbékák tiszteletére építették a tó közepére a Teknőc Tornyot, ami állítólag Hanoi jelképe.

A tó északi partján egy kicsi szigeten emelték a 18. században a Jáde Hegy Szentélyt (Ngoc Son), a hangulatos kis piros hídon átkelve mindent megtalálhatunk, ami egy jó kis vietnámi nagyvárosi chill-hez kell: árnyas fákat, imahelyiségeket, bebalzsamozott óriásteknőcöt és kólaautomatát. Nem utolsó sorban pedig a sziget egyik csücskén lévő pagodából remek kilátás nyílik a tóra, mely felett látogatásunkkor épp óriási léggömbök lebegtek. Nem is választhattunk volna jobb időpontot Hanoi megtekintésére, a közelgő Holdújév miatt ugyanis az egész várost, főleg a belvárost virágdíszek és egyéb dekorációk lepték el. Hamar (na jó, nem olyan hamar) meg is tanultuk, hogy kell vietnámiul mondani azt, hogy Boldog Újévet: Chuc Mung Nam Moi! Ti ezt hány ázsiai nyelven tudjátok?

Miután kikódorogtuk magunkat a tó partján, bevetettük magunkat az óváros sikátoraiba. Hanoi ezen negyede tökéletes keresztmetszete lehetne az ázsiai sztereotípiáknak: árusoktól hemzsegő szűk utcák, annyi motoros, hogy egy méhkasban érzi magát az ember, utcai kajáldák… Igen ám, de Indonéziával ellentétben itt ropogós bagettet lehet venni az utcán (odaát a roti, azaz kifli fogalma szintetikus csokiba fojtott műanyag tésztát takar), az emberek túlcukrozott tea helyett sört kortyolnak a levesük mellé… Ó, a leves! Nagy kedvencünk lett a Phó (húsleves), amit mindenhol olcsón mérnek, s indonéz rokonával szemben csodák csodájára nem okoz fosást! Az evőpálcikáinkkal – amit vietnámi tartózkodásunk végére már majdnem olyan ügyesen forgattunk, mint egy hároméves gyerek – az utolsó kis husi és zöldségdarabot is élvezettel csipegettük ki a tálkából. Egyébként az óváros utcáit arról nevezik el, amit árulnak bennük, pl a Nadrág utcában gatyát, a Cipő utcában lábbeliket vásárolhatunk. Cipőt a cipőboltból!

Az Old Town-hoz közel található a Szent József katedrális, Vietnám lakosságának ugyanis 7%-a katolikus! Betértünk ide is, és meghallgatunk egy szép misét vietnámi nyelven. A (ha jól azonosítom be, akkor) gótikus stílusban épült templom pedig jól néz ki, egész európai hangulatot kölcsönöz a térnek, ahol magasodik, remek kikapcsolódás volt elnyalogatni egy fagyit előtte, kár, hogy közben egy félmeztelen részeg csávó végig udvarolt nekem.

 Az egyik legszimpatikusabb látnivaló a városban – már ha lehet azt mondani egy látnivalóra, hogy szimpatikus – a Van Mieu (angol nevén Temple of Literature), Vietnám első egyeteme, egyenesen a 11. századból. A komplexum mind a mai napig tiszteletet parancsoló kisugárzással bír, érződik, hogy régen itt sem járthatott minden suttyó egyetemre, úgy, mint manapság. Komoly felvételi és időközi vizsgák voltak, a legjobb tanulók később pályázhattak különböző kormányzói posztokra, a záróvizsgán pedig maga az uralkodó volt a kérdezőbiztos. Maga az egyetem leginkább egy kolostorra emlékeztet, téglalap alaprajzú, egymásba nyíló udvarok, alacsony, nyugalmat árasztó épületek, szentélyek. Az egyik ősi szentélyben spanyolfal mögött egy pingpong-asztalt fedeztem fel – ez is a vietnámi nép gyakorlatiasságát példázza, nemde?

Persze az éjszakai életbe is igyekeztünk belekóstolni, az óváros ugyanis klubokban, bárokban, italmérésekben is bővelkedik. A móka nagyrészt itt is az utcán folyik, lévén a helyiségek nagy része túl kicsi ahhoz, hogy betömörüljenek nagyobb társaságok, így aztán műanyag székekre kucorodva a járdán szürcsöli mindenki a „bia hoi”-t (sör). Aztán néha megeshet az, hogy éjfél tájékán megérkeznek a rend marconai őrei zöld egyenruháikban, ilyenkor az üzletek másodpercek alatt bezárnak, a székeket beszedik az útról, a sörösüvegek zacskóba kerülnek, és mindenki úgy csinál, mintha csak épp arra sétáltatná a furcsán csörgő szatyrait. Vannak persze diszkók is, ezeket kihagytuk ugyan, bár Titi szerint vicces jelenség, hogy a Vietnámban dúló extrém magassarok-fétis miatt állítólag a lányok nemigen tudnak táncolni lábbelijeikben, így jobb híján a dizsibe betérő fiatalok csak ülnek és egymást nézik a nagy hangerőn keresztül.

Uncle Ho szelleme

Ha már Vietnám, nyilván nem mehetünk csak úgy el Ho Chi Minh személye mellett. Ugye minden jó kommunista országnak megvolt a maga kedvenc népvezére, a vietnámiaké nem más, mint Ho Chi Minh avagy Bak Ho (Uncle Ho, Ho bátyó). Vietnám legnagyobb és legnépszerűbb hőse ő, és tényleg roppant népszerűségnek örvend. Jóllehet, az egykori vezér fél évszázada halott már, mégis a mai napig plakátok főszereplője, jelmondatok középpontja. „Ki szeretné a gyerekeket jobban, mint Ho bátyó?” virít a költői kérdés számos óriásplakátról országszerte. És még sorolhatnám.

Lenin kollégájához hasonlóan Ho Chi Minh-nek is mauzóleumot emeltek a fővárosban. Ezzel is szerencsénk volt, Ho bátya földi maradványait ugyanis minden évben Moszkvába szállítják némi tuningolásra pár hónapra, s épp látogatásunk előtt nem sokkal hozták vissza, legjobb formájában láthattuk tehát a nagy öreget. Maga a találkozás valóban felemelő és érdekes volt, még ha egy kicsit rövid is. Párszáz méteren keresztül terelgetik az embert különféle felvonulási tereken, utcákon, - fotózni nyilván tilos - majd magán a mauzóleumon belül mindenféle folyosókon, míg be nem érünk az üvegbura alatt átszellemülten mosolyogva nyugvó Ho Chi Minh-hez, ahol is egyes oszlopba fejlődve három oldalról csendben, lassan haladva (kb 20 másodperc alatt) körbejárhatjuk a vezért, de meg nem állhatunk. Én megálltam és megpróbáltam áthajolni a korláton, persze a falnál strázsáló fehér ruhás némaleventék egyike azonnal életre kelt, és udvariasan bár, de ellentmondást nem tűrve visszatessékelt az erőltetett menetbe. Egyébként Ho Chi Minh anno kifejezetten kérte, hogy ne emeljenek neki mauzóleumot.

A mauzóleumhoz egy teljes komplexum kapcsolódik, jókora liget mindenféle egyéb múzeumokkal és látnivalókkal. Természetesen a numero uno attrakció a Ho Chi Minh Múzeum, ahol a kommunista propaganda szellemében mindent megtudhatunk Bak Ho-ról, amit akarunk, sőt még azt is, amit nem. A karizmatikus vezér amúgy érdekes életpályát futott be, bejárta a fél világot, Párizsban élt sokat, költő is volt, sínylődött börtönben is, és számos művésznevet elkoptatott, mire szép lassan Ho Chi Minh-né alakult át.

A múzeumhoz közeli parkban találhatjuk az Egypillérű Pagodát, amit gyakran használnak Vietnám jelképe gyanánt. Hát nem tudom, nem vagyok esztéta, de szerintem egy ilyen érdekes ország ennél bénább szimbólumot nehezen találhatott volna, maga a pagoda pici és csúnyácska… (Fotó a facebookon) Ezt persze mindenki döntse el maga. Ha már építészeti remekek: a mauzóleummal szemközt pedig a vietnámi parlament épülete terpeszkedik, ami átépítés miatt épp zöld hálóval van letakarva, a látványtervek alapján mindenesetre jó randa lesz ez is, remélem, nem tervezik a jövőben országimázs célokra használni.

Ha Long öböl – világörökség, cseppkövek, susogós melegítő

Egyik reggel felkerekedtünk, hogy megnézzük magunknak, milyen is a világörökség részeként számon tarott Ha Long öböl, Vietnám egyik leghíresebb látványossága. A fővárostól pár órányira észak-keletre fekszik Ha Long város, ahova főként szerencsejátékozni, bulizni, és „karaokezni” járnak a helyiek, mellette pedig ott a kikötő, innen lehet kihajókázni a festői Tonkin-öbölbe.

Hajóra pattantunk hát mi is egy maroknyi turista és egy nagyon cuki idegenvezető társaságában, aki jó szokás szerint UV-kék susogós melegítőben parádézta végig a túrát (Kristinával el is neveztük Tyeplákinak, ami a susogós melegítőt jelent a szép szlovák nyelven). Nem sokkal azután, hogy elhagytuk a kikötőt, feltárultak előttünk a smaragzöld tengerből kiemelkedő misztikus sziklaszirtek, amiről a Ha Long öböl oly nevezetes. Az idő is szelesre fordult, ami még inkább drámaivá tette a hangulatot. Mindeközben jómagam is drámaian lazítottam a hajó tetején.

Egy sziklacsoport szélárnyékában stégeken úszó halászfalucskához ért a hajónk. Itt kikötöttünk, aki akart, kajakba szálhatott, hogy a saját szakállára evezzen picit a sziklák közt. Így jutottunk el egy sekélyebb részhez, amely felett jókora sasok köröztek, közelebb érve az is kiderült, miért – egy csomó döglött hal úszkált hassal felfelé, ezeket kapkodták ki a madarak. Látványos volt egész közelről nézni ezt az akciót, de nem sokáig bírtuk a rothadó halszagot, úgyhogy nyomorúságos szárazföldi patkányként visszavonulót fújtunk egyenesen Tyepláki karjaiba.

A mintegy 3000 sziklát/szigetet számláló természeti képződmény nem egy jókora barlanggal is büszkélkedhet. Ezek közül bevizsgáltunk, egy nagyobb, sajnos eléggé kiépített darabot, ahol Tyepláki a barlang legendájával is elszórakoztatott minket: az a vörössel kivilágított cseppkőpaca a hercegnő, akit épp elrabol a zölddel megvilágított kő (a sárkány), de már úton van megmentésére a fura alakú árnyék a szemközti falon (a herceg a lovon), és így tovább. A barlang menedzserei (?) nem bíznak semmit a véletlenre, van ugyanis az egész komplex közepén egy ötletdoboz (ideas box), melyen keresztül közölhetjük, hogyan lehetne a barlang még élvezetesebb. Javaslok egy ilyet a Strázsa-hegyi barlangba is azon nyomban! Ti se legyetek restek, nézegessetek képeket a Ha Long öbölről ITT.

Holdújév – itt a Tet a lét!

Épp időben értünk vissza Ha Noi városába ahhoz, hogy megünnepeljük a Tet-et, azaz Holdújévet. Ez a kínai újév vietnámi kiadása. Meg kell jegyeznem, hogy a földgömb ezen részén a kínai újév sokkal nagyobb cucc, mint a mi naptári újévünk, vagy akár a karácsony – míg ez a két jeles nap itt szinte észrevétlenül telt, addig a holdújévnek Délkelet-Ázsia szerte hatalmas feneket kerítenek mindenütt. Ráadásul mi mindezt egy vietnámi családdal együtt, kvázi bennfentesként mozizhattuk végig, ami újfent nem mindennapi élmény!

Ők is állítanak ám fát, de nem ám fenyőt (nyilván), hanem szép rózsaszín virágú kis cserjét tesznek a szobába. Szórakoztató látványt nyújtanak ilyentájt a motorosok, akik a csomagtartón vagy épp az ölükben szállítják a terebélyes, sokszor akár két méter magas fákat. Titiékét egyébként majdnem fel is borítottam, mikor megpróbáltuk átrendezni kicsit. Ez biztos balszerencsét hozott volna… Apropó, balszerencse! Tet előtt pár nappal nem tanácsos szexelni a házban, rossz szerencsét okoz. Meg még van egy csomó érdekes szokás a holdújévvel kapcsolatban, például szokás kis piros borítékban pénzt ajándékozni. Vagy ott van az első vendég szokása: az új év első vendége, aki a házba érkezik, meghatározott korú kell legyen (ez az évszám minden évben változik). Ez a szám idén ha jól emlékszem a 35 volt. Így aztán Titiék is „felfogadták” az egyik megfelelő korú rokonukat első vendégnek. Az úr meg is érkezett, hajnalig el is poharazgatott, itt újfent rá kellett döbbenjek, hogy az indonéz jázmintea-diéta alaposan elszoktatott a vedeléstől, a konyak hamar kiütött. 

Egyébiránt a Tet menetrendje valami ilyesmi: napközben nagy sütés-főzés megy, az est leszálltakor finom vacsi, borozgatás (Vietnámban van bor! Áááááá! Ti otthon nem is tudjátok, milyen fél évet lehúzni bor nélkül!) majd mindenki kitódul az utcabálra, ami érdekes keresztmetszete egy kínai felvonulásnak és egy jóféle kommunista parádénak. Éjfélkor kötelező tűzijáték a kivilágított sarlókalapácsokkal ékes utcák felett.

Éjfél után templomjárás következik. Vietnám uralkodó vallása a Tam Giao, azaz ’hármas vallás’, a konfucianizmus, taoizmus, buddhizmus egyfajta egyvelege, nyakon öntve az kínai hitvilág és az ősi vietnámi animizmus egyese elemeivel. Az egyszerűség kedvéért a vietnámiak egyébként buddhistának vallják magukat. No szóval templomba azért kell menni újévkor, mert ilyenkor szellemek a földön járnak, és ha jól imádkozunk, meghallgatják a kívánságainkat. Én is kívántam, még áldozatot is hagytam az egyik oltáron, remélem teljesülni fog!

Az új év első reggelén a rokonság körbejárása van műsoron. Lévén viszonylag kevés vietnámi rokonunk van, Kristinával végig aludtuk ezt a napot. Kellett a kraft, este indultunk fel északra a kínai határhoz, hogy együtt fázzunk a hegyi törzsekkel. Chuc Mung Nam Moi!

Nézegessetek képeket Hanoiról ITT!

Az indonéz bélszétrázó országutakhoz szokott testünknek kellemes felüdülés volt a Phuket-től Bangkokig vezető tizenpár órás éjjeli buszút, kényelmes ülésekkel, jó utakon, szolid ladyboy utaskísérőkkel, buddhista szerzetes útitársakkal. Bangkok megapoliszába a kelő nap első sugaraival értünk be, nem is találhattunk volna ennél jobb időpontot, az éjszakai és a nappali élet határán a szemünk láttára nyílt ki és telt meg élettel ez a csupa neon, csupa szenny, mégis varázslatos óriásváros.

Arra nemigen vesztegetnék szót, hogy Bangkok történetét bemutassam, egyrészt mert én se ismerem behatóan, másrészt mert feltételezem, mindenki hallott már a thai fővárosról. Ha egy tőmondatban kéne leírnom, azt mondanám: olyan, mint Jakarta lenne, ha Jakarta jó hely lenne. Bangkok is hatalmas (nyolc vagy tíz vagy tudj’isten hány millióan lakják), szmogos, büdipatakos, forgalmi dugós, indonéz vetélytársával szemben valahogy mégis van valami ellenállhatatlan hangulata és vonzereje. Hogy miben rejlik ez a vonzerő, azt próbálom a következőkben érzékeltetni. (Ha nagyon rosszmájú akarnék lenni, akkor elég lenne annyit lekörmölnöm, hogy „talán az, hogy Jakartával szemben itt vannak jó nők (?) és működő tömegközlekedés”…)

Káosz San Road

Ahogy már többször leírtam, utazásunkat igyekeztük a lehető legolcsóbban kihozni (oké, én voltam a fő skót, de azért Kristina se akart mindenáron esztelenül költekezni… általában), a lóvét meg legjobban a szálláshelyek viszik. Próbáltunk hát mindenféle rég nem látott ismerősöket felkeresni Bangkokban, többek közt Kristina volt osztálytárást, James-t, a thai krupiét. Szép levelet írtunk neki, körvonalazva a helyzetünket, finoman utalva rá, hogy nincs szállásunk Bangkokban, és de jó lenne, ha lenne. Erre James készségesen válaszolt, egy emailt küldve, benne egy hotelfoglalás linkjével, mondván, hogy lefoglalózza nekünk, majd ott elalhatunk. Na, mondom magamban,  teringettét, kórász levelet írunk neki, hogy hadd aludjunk a konyhakövén, ő meg hoteles linkekkel dobálózik. Annál nagyobbat néztünk, mikor végül a megadott címre megérkezve a hotel recepciósa közölte, hogy ne lengessük nagyon a pénzünket, a szobát James már kifizette nekünk. Utóbb James persze nem hagyta, hogy megadjuk neki a lét, mondván „az én városomban az én felelősségem, hogy jól érezzétek magatokat”. Így megmaradtunk annál az arany középszernél, miszerint a hotelszoba árának megfelelő értékű szeszt töltünk a belébe esténként. Ami egyébként ugyancsak nem bizonyult kiegyenlítő taktikának, lévén James emelkedettebb hangulataiban még jobban a szívén viselte a jódolgunkat, és vödörszám hordta elénk a piát meg az egyéb javakat… Szóval a thai vendégszeretet újfent letaglózott, szeretünk, James!

James a Banglamphu városrészben lőtt szállást nekünk, ez Bangkok hírös hátizsákos gettója, a hihetetlen mennyiségű olcsójános turista szinte mind itt száll meg. A tömeg non-stop, a történéseknek se vége se hossza, és a szálláshelyek tényleg olcsók, jóllehet, olyanok is, mint minden tipikus Bangkokban játszódó kaland/horror/pornó/akciófilmben: szűk, poros, csótányos, ventillátorral hűtött, reggel 7-ig úgysem tudsz aludni a melletted/alattad/fölötted tomboló technoparty, utána meg az iszonyú hőség miatt. Imádtam minden percét!

Ennek a hátizsákos negyednek az ütőere a zsúfolt Khao San Road, aminek a túlnépesedett káosza már rég kibuggyant és átterjedt a környékbeli utcákra és sikátorokra, de annyira, hogy az embernek az az érzése, előbb-utóbb a Khao San mint valami kisgömböc, bekebelezi az egész várost. Kora reggeli érkezésünkkor szuvenír- és ruhaárusok fogadtak álló és mozgó bódéikkal, kiülős-beülős-útpadkára huppanós kajáldák, fura szerzetek, akik azt sem tudják, hol vannak, és néhány lao menekült, akik mindenféle sült csótányt meg sós skorpiót meg kukacot árultak csemege gyanánt, elképzelni sem tudtam volna taszítóbb reggelit. Mindeközben tuk-tuk sofőrök cibálták az ingujjainkat, hogy „Floating Market? River Kwai? Tiger Temple?”

Aztán időközben találkoztunk két szintén erre „telelő” yogya-i diáktársunkkal, megjelent James és pár újabb thai cimbora, valahogy este lett, valahogy összeittunk-összeettünk mindenfélét, és azon kaptuk magunkat, hogy azt sem tudjuk, hol vagyunk, csak zabáljuk a sült csótányt skorpióstul kétpofára, egyik kocsmából ki, másik kifőzdébe be, útba ejtve ilyen diszkót meg olyan koncertet, egészen addig, míg James le nem fordult a székről. Mindeközben tuk-tuk sofőrök cibálták az ingujjainkat, hogy „Ping pong show? Ping pong show? Ping pong show?!”

Másnapos kultúrséták

Ha viszont valaki eléggé összeszedi magát, és sikerül kikeverednie a hátizsákos purgatórium Bermuda-háromszögéből, pár száz méterre tőle már thai/khmer/buddhista kincseket talál. Többek közt ott van a Wat Pra Kaew templom, benne a híres Smaragd Buddhával. Vagy a Királyi Palota, aminek nem csak a területe, de a belépő ára is igen impresszív, be se mentünk, csak a kerítésen kívülről meg főbejáraton be-bepipiskedve fotózkodtunk, az őrök elől kommandózva. Itt jegyezném meg, hogy thai állampolgároknak ingyenesen megtekinthető az összes belföldi turistalátványosság, szóval ha valaki – a sok nyugati szottyadt palihoz hasonlóan – thai feleséget akar venni magának nyugdíjas éveire, a randik alkalmával múzeumbelépőkön legalább spórolhat.

Bangkokot a Kelet Velencéjének is nevezték anno, lévén számos kisebb-nagyobb folyó és csatorna szegélyezi, amin a mai napig igen aktív a hajóforgalom. Ha eleged lett a forgalmi dugókból és a hőségből, nincs is jobb móka, mint kompra pattanni és átugrani „Budára”, a Chao Praya folyó túlfelére. A személyes kedvencem itt a Wat Arun, azaz a Hajnal Temploma lett, ami khmer építészeti stílusban készült, kínai kereskedőhajók által hátrahagyott, előzőleg ballasztként használt csempéből. Ezekből a kis csempedarabokból a dolgos kezek nem semmi 82 méteres tornyot építettek, olyan meredek lépcsőkkel, hogy az embernek remeg a lába, mikor megpróbál lemászni.

Ha esetleg ez se lenne elég, akkor ott van még a kínai és az indiai negyed, minden cyberpunk-fanatikus életre kelt rémálma, ahol vég nélkül tévelyeghetünk a kaotikus sikátorok összevisszaságában. A kínai újév közeledtével ráadásul minden nagyon vagány lampionokkal volt feldíszítve. Az internetkapcsolatom lassú, és a blog.hu sajnos kicsit bajosan működik innen a déli féltekéről, aki kíváncsi további képekre, a facebook-on lelhet, azaz ITT.

Mezítláb a diplomatanegyedben

Egy teljes értékes napot rá kellett áldoznunk arra, hogy megszerezzük a vietnámi vízumot, de annyira nem bántam, mert túl sok volt már az ingerből így is. Meg aztán így láthattuk az üzleti-diplomata negyedét is Bangkoknak, nem csak a csöcskórász részeg német turistákat. Ráment néhány óránk, míg a mammutvárosban megtaláltuk Vietnám követséget, még térképpel se nagyon igazodtunk ki, a thai írásjelek se lettek nagyobb barátaink az elmúlt két hétben, és hogy, hogy nem, angolul se tudott senki, csak a taxisofőrök voltak hajlandók megérteni, mit is akarunk. Annyi baj legyen, legalább tuk-tukoztunk egy jót, Bangkokban ezt is kell. A követségen közölték velünk, hogy a 30 napos turistavízum 2700 baht-ba fáj (kb  18 ezer pengő forint), a ping pong show-ra kuporgatott pénzünknek tehát lőttek. Cserébe viszont még aznap elkészül a belépési engedélyünk, csak el kell ütnünk pár órát a közelben. Buddhának hála pont ott volt a környéken a hatalmas Lumphini liget, ahol felhőkarcolók árnyékában napozó óriásgyíkokat fényképezhettünk, meg thai katona bácsikkal nevetgélhettünk együtt.

Jópár évnyi hű szolgálat után ezen a ponton döntött úgy a papucsom, hogy megadja magát és szétesik (x hónap trópusi száműzetés után az ember szinte teljesen leszokik a zárt cipő viseletéről). Bangkokban tízméterenként lehet pacskert venni, ez alól nyilván csak a diplomata negyed képez kivételt… Szóval botorkálhattam órák hosszat meztiláb a szutykos betonon. Ebédelni is így tértünk be, irodistáknak fenntartott tüchtig kantinba, igaz, késve érkeztünk s már csak kutyahús maradt (nem vicc). A követségre is mezítláb mentem vissza, mondjuk a sok afgán, india meg másnapos holland vízumigénylő közül nagyon nem lógtam ki így se. Végül elegem lett, hogy a talpamra olvadt már Bangkok összes sugárútja, s Kristinát hátrahagyva hősi papucskeresésbe fogtam. Mondanom sem kell, perceken belül eltévedtem, s kilyukadtam valami irtózatosan durva vöröslámpás negyedben, ahol a kora délutáni óra ellenére már javában állt a bál. Száz méter hosszú, utcára néző bárpultok, amikre fiatal munkáshölgyek könyököltek, már/még részeg kövér britek, a legijesztőbb jelenség azonban egy csapat frissen érkezett öregúr volt, akik látszólag most jöttek a reptérről, még náluk volt a gurulós bőrönd, s alighanem először pillantották meg Silom városrész olcsó nőkkel tűzdelt lebujait, ami olyan átszellemülten kéjes vicsort csalt az arcukra, hogy mentem kikívánkozott belőlem az imént elköltött kutyahús. De legalább találtam olcsó papucsokat áruló sarki standot, mi több, pár perc könyörgés után az eladó hajlandó volt kihozni nekem egy olyan párt is, amin nincs tiritarka Ganghem Style minta.

Ja, és ha még ez se volt elég Bangkokból, akkor jobb, ha tőlem tudjátok, hogy a thai főváros teljes hosszúságú, hivatalos neve nem más, mint Krung­thep­maha­nakorn­amorn­ratana­kosin­mahintar­ayutthay­amaha­dilok­phop­noppa­ratrajathani­burirom­udom­rajaniwes­mahasat­harn­amorn­phimarn­avatarn­sathit­sakkattiya­visanukamprasit. Nem vicc. 163 bötű.

Vízishopping

Ahogy az a fentiekből is talán kiolvasható, pár nap Bangkok után az ember menthetetlenül becsavarodik. Ilyenkor nincs mit tenni, le kell lépni egy napra, még szerencse, hogy a város környékén van jópár izgalmas és kevésbe izgalmas látnivaló. Ezek közül az egyik legérdemesebb az Amphawa Floating Market, magyarul Úszó Piac. Korántsem egyedülálló jelenség ez, Ázsia-szerte jó pár helyen találhatunk hasonlót, ahol jelentékenyebb folyami kultúra volt valaha is (pl. Indonéziában Kalimantánon vagy Vietnámban a Mekong-deltán). Az egész lényege az, hogy csónakra szállsz, és kisebb-nagyobb csatornákat szelsz át, aminek a partjain árusok kínálják a portékájukat, vagy éppen csurig rakott csónakok jönnek szembe, ugyancsak áruval töltve. Az igazán rámenős kofák hosszú, kampós végű bottal kapják el a csónakod orrát, odahúzzák magukhoz, majd ellentmondást nem tűrően bejelentik, hogy most akkor „One minute shopping” van. Persze beletelik pár órába, mire az összes árus megcsáklyázza a hajódat, de nem is bánod igazából, mert végig remekül szórakozol. A szartól a rakétáig mindent lehet venni, de főleg gyümölcsöt meg sütiket érdemes, amikkel aztán, ha nem ízlik, lehet csereberélni a többi arrafelé evező vásárlóval.

A csónakázás végeztével lehetőség van motorcsónakra szállni, és beljebb merészkedni a csatornákon, belekukkantva a helybeliek életébe. Az ilyesfajta leskelődés sose volt ínyemre, mert perverz kukkolónak érzem magam tőle mindig. Az út végén a motorcsónak valami csarnokfélénél rak ki, ahol be lehet fizetni a „Világhírű Kobra Show”-ra. Ez elég sajtosan hangzik, ráadásul a prospektusok orosz nyelven íródtak mind, így inkább jobbnak láttuk eloldalogni a helyszínről.

Híd a Kwai folyón – mókavonattal a haláltáborba

Ugyancsak pár órányira Bangkoktól található Kanchanaburi kisváros, mely környékén fontos második világháborús emlékek találhatók. A nagy világégés alatt a japánok építették a Death Railway-t (’halálvasút’), mely Thaiföldet volt hivatott összekötni Burmával. Az építkezést főleg hadifoglyokkal kiviteleztették, embertelen körülmények közt, állítólag 100 ezer életet követelt a procedúra… Kanchanaburi mellett kígyózik a Kwai folyó, rajta a mozifilmből is ismert híddal. Szerintem a pécsi vidámpark mellett ez a világ egyik legbénább turistalátványossága. Ott kezdődik az egész, hogy a hidat, mind tudjuk, lebombázták, tehát az erre vetődő utazót egy újraépített replikát nézhetnek csak meg.

Ráadásul a hídon halálvonat helyett szivárványszínűre festett mókavonat közlekedik, csúfot űzve a híd építésekor elhullott ki tudja, mennyi hadifogolyból… Ugyancsak nagyon ciki a híd lábánál megtekinthető japán hadifogolytábor, ahol papírmasé figurákkal pózolhatunk, a fogvatartók és foglyok bőrébe bújva. Hát nem mókás? Ráadásul a haláltáborban van wifi is. Ja, és időnként látványos lézershow-t rendeznek a hídon és környékén. Erről nem akarok látatlanban véleményt formálni, de számomra ez kicsit úgy hangzik, mintha techno partyt rendezne valaki a Terror Házában mondjuk.

A közelben található a Tiger Temple is, ami egy buddhista kolostor, ahol a szerzetesek tigriseket nevelgetnek. Számos turistát vonz ide, hogy a kifejlett bestiákkal le is lehet fényképezkedni. Hogyan lehetséges mindez? Úgy, hogy szegény állatokat öntudatlanra drogozzák. Ezt a látványosságot tehát elvből kihagytuk, és azt tanácsolom, minden jóérzésű tegye ezt.

Képek az úszó piacról és társairól ITT.

Ayutthaya –a gazdaságos Angor Wat

Nem így áll a helyzet Ayutthaya mesés romvárosával. Nincs időd vagy pénzed Kambodzsába menni megnézni a hírös Angor Wat romegyüttesét? A thai fővárostól úgy 100 km-re lévő Ayutthaya tárt karokkal vár, ahol nyomott áron bóklászhatsz az ősi romok közt. Bangkok Hualamphong vasútállomásáról gyakran indul errefelé vonat, némi erősködés után a jegykioszknál hajlandóak akár economy jegyet is kiállítani (Először valami több ezer ft-os jegyet akartak rámsózni, aztán mikor ökölbe szorult az arcom, valahogy nyomtattak egy kb 200 ft-osat. Állítólag ingyenes vonatok is vannak Thaiföld-szerte, az igazán megszorultaknak.) Maga a vonatút rendkívül szórakoztatóan telt, az idő nagy részében lao arcok magyaráztak nekem a szerencsét hozó talizmánjaikról, amiből egy büdös szót se értettem.

Bizony Ayutthaya volt ám a fénykorát élő thai birodalom központja, a 14-18. század közt. Többen próbálták bevenni, sikertelenül, végül a gonosz burmaiaknak sokadik nekifutásra (és két év ostrom után) valahogy csak összejött, így lett Ayutthayából romváros, Bangkokból meg az új főváros.

Ayutthaya ősi városa egy, a Margit-szigetnél kb másfélszer nagyobb szigeten helyezkedik el, és hangulatos kompocskákkal lehet felfedezni, illetve – dobpergés – bringaháton! Elmondhatatlan öröm volt számomra, hogy a farom ennyi hónap kihagyás után végre újra egy – nem motorizált – bicikli ülését koptathatja! Nyilván a falubelieknek is van esze, majd’ minden sarkon találni lehet bérbeadó kivénhedt tanyabájkokat, amolyan rozsdásabb fajtákat, a fék se igen fog, na de mit vár az ember. Ha kikeveredsz a romváros köré épült „modern” kisvároskából, a népsűrűség lecsökken, a romok közt meg már csak nem ütsz el senkit. Ó, és itt lehetőség kínálkozik kipróbálni egy olyan forgalmi szituációt, amilyenre még tán a Critical Mass-en sincs példa: elefántok közt kerekezni nem mindennapi élmény!

Hogy mégis mit nyújt Ayutthaya, azt nem is tudom pontosan leírni. Pár perc séta/bringaútra egymástól, festői környezetben találhatunk itt mindenféle romos szentélyeket, kastélyokat, miegymást. Rengeteg szobrot. Mindenféle ősi keleti építészeti stílust úgy, mint khmer, stb. sajnos nem értek ehhez a részhez… Itt található az egyik legismertebb Buddha-ábrázolás is, egy ősrégi szobor, amit körbenőtt egy fa. És vannak magyarok, két adaggal is összefutottam röpke 1 napos látogatásom alatt, az Eupolisz igen szimpi csoportjával (ezúton is üdv Jetinek), valamint egy kevésbe szimpi harmincas-negyvenes garnitúrával, akik üvöltve beszélték meg legkedvesebb drogos élményeiket a hömpölygő turistatömeg közepén. Srácok, mind your language!

További képek Ayutthayáról ITT.

Összes eddigi itteni utam közül a thaiföldi volt talán a legszínesebb, itt aztán kijutott mindenből, volt vidéki lagzi, nagyvárosi észvesztés, elefántok, ladyboy-ok, paradicsomos sziget, skorpióevés, szent műfarkak valamint egyéb buddhista és muszlim nyalánkságok.

Hat Yai - Thaiftótfalu

Kuala Lumpurt magunk mögött hagyva a kora délutáni órákban landoltunk a Thaiföld legdélebbi csücskén található, kb százezer lelket számláló Hat Yai városkában. Szemben az indonéz és a vietnámi bürökrácia nyakatekertségével, itt azonnal kaptunk ingyenes vízumot (amúgy Malajziában is), s egy rövid pecsételés után szaladhattunk is ki a reptér elé, ahol már várt ránk Mai és az anyukája. Mai a thaiföldi osztálytársunk az egyetemről, Hat Yai-i látogatásunk oka pedig nem volt más, mint hogy részt vegyünk a bátyja esküvőjén, ami érkezésünkhöz képest két napon belül volt esedékes.

A reptérről az első utunk – természetesen egy, a Thaiföld egyik közlekedési trade mark-jának számító platós kisteherautón zötykölődve – egy utcai kifőzdébe vezetett, ami első blikkre kísértetiesen hasonlított indonéz rokonához, na de a kaja, amit felszolgáltak… hmmmmmm! Nem is részletezném tovább ezt a témát, elég annyi, hogy utunk hátralévő részében (Vietnámot is beleértve) istenieket ettünk, fejedelmi szinten kényeztetve az bélünket. Ez persze jó koszthoz szokott magyar olvasóknak semmit nem jelent, én viszont az indonéz „gasztronómia” szellemvasútján eltöltött fél év után kb minden étkezésnél örömkönnyeket hullattam itt. Az is kiderült, hogy nem sokan beszélnek angolul errefelé, mi pedig tutifix, hogy nem tanulunk meg két hét alatt thai-ul makogni, a kacifántos írásjelekről nem is beszélve. Így hát szlovákul, magyarul és indonézül kommunikáltunk, Mai családját is beleértve, ami végtelen mennyiségű helyzetkomikumnak lett aztán később melegágya.

Érkezésünkkor a kiccsalád ugyancsak el volt foglalva a lagzi előkészületeivel (nem csoda, hiszen cirka 2000 vendéget vártak, és látszólag önerőből készítettek ennyi emberre kaját, átmenetileg vágóhíddá változtatva át a kies családi fészket – lásd a képet), így mi igyekeztünk nem láb alatt lenni, s nekilódultunk felfedezni Hat Yai csodáit a saját szakállunkra. Bár az útikönyvek kimondottan azt ajánlják, hogy az ország ezen részét  kerülje el az utazó, mindenféle közelmúltbeli iszlám szeparista robbantgatások miatt, mi konokul a fejünkbe vettük, hogy jól fogjuk magunkat érezni itt, és így is lett.

Első körben ellátogattunk a Hat Yai Parkba, ami egy nagyobbacska domb/kisebbfajta hegy köré (illetve rá) épült. Megtalálható itt minden, ami egy ázsiai tinédzser álma: óriási giccses műanyag szobrok, a Golden Gate híd miniatűrje, rendezvénysátrak vetélkedőkkel, sárkányos vízi bicikli s még egy nagy, fagypont körül  tartott csarnok is van jégszobrokkal, ahova én nem mentem be, mert ugyan nem azért jöttem Délkelet-Ázsiába, hogy fázzak. A hegy tetejére fel is lehet sétálni/buszozni/stoppolni, itt már eggyel magasabb a színvonal, van csillagászati obszervatórium, szép kilátás, lanovka és néhány egész szép buddhista izé, különösen a 19 méter magas álló Buddha-szobor vagány.

A városban található – a lehető legszakrálisabb helyen, tehát a Tesco mellett – egy egész érdekes buddhista kolostor is, több tízméteres fekvő Buddhával, aranyos kóbor kutyákkal, őket dögönyöző szerzetesekkel, szép épületekkel, oltárokkal, szóval van minden, ami egy kezdő Thaiföldre utazó turistát leköt, míg a házigazdái épp marhákat aprítanak a másnapi lagzira.

Egy szó, mint száz, hamar eltelt a lakodalomig hátralévő pár nap. Majd mikor eljött a ceremónia nagy napja, megtudtuk, hogy nem is lesz ceremónia, merthogy az már múlt héten meg lett tarva, vagy mi a szösz. Ettől függetlenül azért mindenki szépen kiöltözik, és lesz kajálós nagy lagzi, átjönnek a rokonok, a környékről mindenki, meg még pár száz ember, aki az utcáról beesik, s lesz nagy evés-ivás, illetőleg az ifjú párral is jól le lehet majd fotózkodni. És így is lett. (jobbról balra haladva: Kristina, Mai, ifjú férj, ifjú feleség, jómagam)

Gondolom az olvasóim közt akadnak páran, akik még nem voltak lagzin ebben a régióban, hadd hívjam fel hát a figyelmet néhány különbségre a DK-ázsiai és európai lakodalmak közt:

- általában alkohol nincs ezeken a bulikon, muszlim vagy egyéb tradíciók végett

- zabálás az van ezerrel, de mivel irtózatos vendégsereglet érkezik mindig, a mennyiség gyakran a minőség rovására megy

- nincs éjszakába nyúló buli, általában délelőtt kezdődik a móka, kora délután tetőzik és este már csak lődörgés van, 10-kor már a legelvetemültebb partyállatoknak sincs se híre, se hamva

- hasonlóság az európai lagzikkal, hogy általában itt is nagyon ergya a zene, jóllehet, táncolni nemigen szoktak errefelé

- valamiért szinte egész Ázsiában nagyon szívesen látnak fehér embereket az esküvőkön, akár még ismeretlenül is 

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy kifejezzem a hálám Mai-nak és családjának, akik iszonyú aranyosak, segítőkészek és befogadók voltak még úgy is, hogy közben ezer felé állt a fejük az esküvő miatt. További fotókat a lagziról és Hat Yai-ról ITT találtok.

Krabi – sziklamászók, szigetek, szent farkak

A lakodalom után kocsiba pattantunk, hogy bevizsgáljuk Dél-Thaiföld legmenőbb turistahelyei közül Krabit és Phuketet – mondhatni mi utaztunk el az ifjú pár helyett, hehe… Velünk tartott Mai is, aki megkapta maga mellé bónusznak „abang”-ját (kb. ’unokatestvér’) testőrnek, sofőrnek, felülvigyázónak. Ron (asszem így hívták) nagyon ügyelt rá, hogy lehetőleg egyikünk se érezze jól magát az úton, saját magát is beleértve, ha jól láttam, talán egyszer, ha elmosolyodott az egész együtt eltöltött 5 nap alatt, arról nem is beszélve, hogy éppen szószátyár se volt a lelkem. Mindegy, nem panaszkodásból írom ezt a blogot, igyekszem nem is kitérni erre többet, legyen elég annyi, hogy nem kevés borsot tört abang az orrunk alá az amúgy felhőtlen thai vakációnk alatt.

Szóval könnyes búcsút vettünk Mai családjától, és elrobogtunk a 4-5 óra vezetésre lévő Krabiba. Ez Dél-Thaiföld egyik legfelkapottabb helye, a környékén lévő, karakterisztikus mészkőhegyek meg tengerből kiálló sziklák miatt főleg a falmászás szerelmeseinek földi paradicsom, de az egyszeri földhöz ragadt parasztok is bőven találnak itt kedvükre valót. A térség központja Krabi Town, ahol olcsón meg lehet szállni, meg jól be lehet rúgni a számos kocsma egyikében-másikában, jóllehet, ez a programpont annyira nem játszik, ha az ember a muszlim haverjaival jön ide üdülni, márpedig mi így voltunk itt.

Fél órányira van viszont Ao Nang, ami már jóval izgibb, ez egy igen szép fekvésű öböl, partján a szokásos óceánparti facilátásokkal, meg vízitaxikkal – ugyanis az igazán érdekes dolgok kinn vannak a kisebb szigeteken. A vízitaxik sofőrjeivel meg lehet alkudni, hogy mikor, hány embert, merre, mennyiért vigyenek, persze ha olcsón akarsz menni, nem árt, ha thai vagy, vagy van egy thai haverod, aki alkudozik helyetted, míg te a közeli bokor mögött rejtőzködsz.

Kimentünk hát egy szigetre – azt hiszem Rai Leh volt a neve, de erre nem vennék mérget – és el is töltöttünk egy igen kellemes kis napot. A nem túl nagy szigeten volt minden, cseppkőbarlang, sziklamászás, vízbe ugrálás, kajakozás a szirtek közt, hegymászási lehetőség a csúcson jó kis panorámával, a legérdekesebb viszont a szent barlang volt. A helyi halászok, ha gyermeket, vagy jó fogás akarnak, ide járnak ugyanis áldozatot bemutatni, ezek az áldozatok pedig fából készült, mívesen faragott, díszesen festett, különböző méretű (bár általában jó nagy) farkak. Ráadásul mindezt a a kisgyerekes párok és nyugdíjas turisták kedvenc pancsolós tengerpartja tőszomszédságában. Az egyik ilyen farok-oltár elé amúgy ízlésesen egy slackline-kötelet is kifeszítettek a mászós srácok.

Ha valaki erre jár, ne hagyja ki a Ko Phi Phi tripet. A „ko” amúgy szigetet jelent, és ilyen kis ko-ból alig egy ko-hajitásnyira rengeteg van Krabi partjainál. Mi egy közepesen drága hajóút keretében bejártunk közülök úgy négyet-ötöt, sajnos a nevüket nem jegyeztem meg, mert egy tróger vagyok. De ott volt például a Csirkefej-sziget, ami arról kapta a nevét, hogy egyik part menti szikalszirtje – dobergés… - csirkefejet formál. Aztán volt még egy sziget, ami „szimplán” csak szép meg homokos meg türkiz-tengeres volt. Volt még egy – talán pont ez maga Ko Phi Phi – ahol volt pár hotel meg étterem is. Meg valami húdeszép öböl. Egy helyen  - tán Majom-sziget volt a neve? – snorkelezni is kiszálltunk. Végül elmentünk arra a szigetre is, ahol Di Caprio híres, The Beach című moziját forgatták. Ebben a filmben mindenki kedvenc Leo-ja egy világból kiábrándult hátizsákos alakít, aki egy titkos kommunát lel fel egy, a világtól elzárt paradicsomi szigeten. Nos, a film remek reklám lehetett a szigetnek, ugyanis ma már nyoma sincs ott az elhagyatottságnak, konkrétan egy százrúpiást nem lehet leejteni, annyi turista tömörül a tengerparton. Egy szó mint száz, tényleg lélegzetelállító szépségű ez a környék, bár én talán egy kicsit rosszkor jöttem ide – közvetlenül Sulawesi és a Togean-szigetek után nehéz az embert holmi festői beach-ekkel levenni a lábáról…

Phuket – pecérkodás a muszlim halászfaluban

Krabi után Phuket-et céloztuk be, még mindig Mai és abang társaságában – ugyanis a bátyó újdonsült anyósának „van itt háza”. Tipikus példája volt ez a kijelentés az ázsiai szerénységnek – a „van itt háza” ugyanis azt jelentette, hogy anyósék tulajdonában van kb fél Phuket, több hotel, stb. A házikójuk, ahol a „szerény” welcome-ebédünket költöttük el, meg akkora, mint egy repülőgép-anyahajó. Ebéd után be is dugtak minket valami luxus butik bungalóba, örült is a fejünk rendesen, én a magam részéről fél éve nem aludtam nem hogy luxusvityillóban, de jóformán még ágyban se.

Phuket egyébként Thaiföld legnagyobb szigete, van vagy 40 km hosszú észak-dél irányban. Pár évtizede még csak néhány álmos muszlim halászfalu állt itt, aztán valahogyan felfedezte a helyet magának a turizmus. A sziget főképp a passzív, parton döglős vakációzás szerelmeseit elégheti ki szerintem. A természet korántsem olyan vadregényes itt, mint mondjuk Krabin, ellenben klasszikus fehér homokos – pálmafás tengerpart az van dögivel. Meg szállodák, meg nájt klubok. És itt már megjelennek a thai turizmus újabb sztereotipikus képviselői, a  ladyboy-ok, a k*rvák és a hozzájuk tartozó kéjenc öreg szivarok is. Ja, és az oroszok, minden cirill betűkkel van kiírva kb. Meg szuvenír- és egyéb butikok, főleg orosz klientúrára szakosodott latex-üzletek (ennyire vonzódnának a ruszkik a bőrcuccokhoz?). Az átlag esti program pedig már nem az alvás, vagy a szolid sörözgetés, esetleg currys csirke kajtatása az éjszakai piacon, hanem az ún. „pingpong show”. Igen ám, de ezt a pingpongot csak hölgyek játsszák, és hát hmm, nem pingpongütőt használnak…

Újfent hadd jegyezzem meg, mennyire kevés a magyar turista Indonéziában. Kuala Lumpur repterén már mintha elvétve hallottam volna magyar szót. Thaiföld pedig már megint tészta, hisz ahol csajok és pia van, ott nyilván a magyar turisták felütik a fejüket. Az egyik legszívmelengetőbb magyarokkal való találkozásom Phuketen esett meg. Épp valami domb tetejére kapaszkodtunk fel, hogy onnan élvezzük a kilátást. Leültünk a fenn lévő padokra, én egy csapat, hatvanéves forma bácsika mellé telepedtem, akik nagy örömömre és meglepetésemre magyarul kezdtek el beszélgetni. Már épp odaköszöntem volna, mikor témát váltottak, és arról álltak neki sztorizni, kinek hány milyen országban hány k*rvája volt, és milyen perverz helyzetekbe keveredtek velük.  Az érintett országok skálája egyébként meglepően széles volt, Svájctól kezdve Irakon át egészen Kínáig vagy épp Indonéziáig. Az urak szexkalandjait meg inkább nem teszem itt közzé, elég, hogy nekem felfordult tőle a gyomrom. Mikor már nem bírtam tovább hallgatni, kedvesen feléjük fordultam, és megkértem őket magyarul, hogy csináljanak rólam egy fotót – öröm volt látni, ahogy az arcukra fagy a fölényeskedő vigyor. Aztán nagy hajlongva elnézést kértek a társaságomban lévő hölgyektől, én meg csak eztán mondtam el nekik, hogy a lányok nem értenek magyarul.

Szóval ilyen és ehhez hasonló kulturális élményekben volt részünk Phuket szigetén. Pár nap itt is elég volt, érzékeny búcsút vettünk Mai-tól, egy kicsit kevéssé érzékenyt abangtól, majd buszra szálltunk, és Bangkokig meg sem álltunk, csak akkor, amikor a ladyboy utaskísérő pisiszünetet rendelt el félúton. Aki kíváncsi, talál még néhány képet ITT. Romantikus lelkületű olvasóim pedig ne csüggedjenek, Phuket-en is létezik az igaz szerelem, ezt az esküvői képet pl ott lőttem:

A bő egyhónapos Bali-Lombok-Sulawesi csavargás után egész másfél nap pihenőt hagytam magamnak (rohamos ruhamosásra), majd indultam is tovább (anyagilag) eddigi legmegterhelőbb utamra Malajzia, Thaiföld, Vietnám érintésével. Bűntársam ezúttal Kristina, szlovák osztálytársném volt, aki eredetileg csak egy 10 napos nyugis vakációt szeretett volna valami pálmafás parton, ehelyett viszont egy egyhónapos road movie-t kapott, hehe…

LCCT – a csóró hátizsákosok elosztóhelye

3 órás repülőút után landoltunk Kuala Lumpurban, Malajzia cirka kétmilliós fővárosában, pontosabban attól kb 70 km-re a Low Cost Carrier Terminal-on (LCCT). A maláj központú, szuperolcsó Air Asia légitársaság lényegében egy teljes repteret tart fenn, amit 90%-ban az ő gépeik használnak. Forgalom így is van bőven, köszönhetően az alacsony áraknak, én pl 6 db nemzetközi repjegyet vettem kevesebb, mint 200 euróból. Állítólag van egy reptér is a „nemfapados” járatoknak, ami olyan puccos, hogy a Buckingham palota csak tyúkól hozzá képest, én viszont az LCCT-vel is beértem, van itt is minden, ami egy ázsiai reptérre kell, üzemképtelen wifi, böszme masszázsfotelek, köröttük műpázsittal, ahol remekül lehet aludni, míg a hajnali csatlakozást várod, indiai sorstársaiddal kiskifli-nagykiflizve.

Első benyomások

Ha be akarsz menni a városba, akkor van rendezett menetrenddel közlekedő shuttle bus (Indonéziában ilyen miért nincs?), ingyen wifi-s gyorsvasút, ami fél óra alatt teszi meg a 70 km-es távot (Indonéziában ilyen miért nincs?), soksávos, új autópálya (Indonéziában ilyen miért nincs?)… Dohányozni kb sehol nem lehet. Oké, ez egy európainak nem nagy cucc, de Indonézia után, ahol kb még a kórházi műtőkben is mindenki cigizik, elég fura. Viszont az, hogy a vasúton, metrókon van kizárólag nőknek fenntartott, bugyiszínű vagon, emlékeztet minket arra, hogy azért Malajzia is egy konzervatív ország.

Kuala Lumpurban összesen két sovány napot töltöttünk, ez messze nem elég arra, hogy átfogó képet alkossunk róla, a továbbiakban tehát az első szédület lenyomatát olvashatjátok. Szóval megérkezünk a városközpontba, feljövünk a mozgólépcsőn. Mindenféle emberek, de a csador ritka, mi több, sehol egy szandál-zokni vagy bozontos női láb. Mindenhol ki van írva minden vagy öt nyelven, szinte már morbid. Mindenki beszél angolul. Jóllehet, a hivatalos főnyelv a bahasa Melayu, ami nagyrészt megegyezik a bahasa Indonesia-val, meglepve konstatálom tehát, hogy nem csak indonézül, de malájul is tudok. Ez azért elég menő, nem?

Mindenki mindenkiért! Vagy nem? Vagy igen?

Malajzia etnikailag igen sokszínű ország. Vannak ugye az őslakos malájok, akik különböző egyéb törzsekre oszlanak. Aztán az évszázadok alatt a számos európai hódítás is rendesen befolyást gyakorolt. Majd 100-150 évvel ezelőtt elkezdtek beáramolni a kínaiak és az indiaiak. Végül egymással is keveredni kezdtek a kultúrák és rasszok. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy Malajzia fölrajzilag is érdekesen tagolt, hiszen része a hatalmas Borneo dzsungelsziget (aminek déli része Indonéziához tartozik és Kalimantan néven fut)… Ennek ellenére az ország látszólag remekül működik – 1969-ben voltak véres etnikai villongások ugyan, de ezt követően belátta a nép és a kormány, hogy jobb a békés egymás mellett élés.

Indonéziával viszont nem felhőtlen a viszony, hasonló a helyzet a magyar-szlovák ellentéthez. Malajzia ’57-ben nyerte el a függetlenségét, tehát később, mint Indonézia (szerintük ’45, az ENSZ szerint ’47), fejlettség terén mégis jóval előrébb tart a nagytesónál. Emiatt a malájok lenézik az indonézeket, az indonézek viszont úgy vannak vele, hogy a malájok is kvázi indonézek, akiket a kínaiak csicskáztatnak, és így tovább.

A „Ki utál kit a térségben?” témára később még visszatérünk.

Kanapészörf Kualában

Mondanom sem kell, utunk ötlete anno szigorúan a „low budget” jegyében fogant, és hát elég nehéz spórolni egy – ázsiai mértékkel nézve - olyan drága városban, mint KL. Bár olcsó hostel van bőséggel, elveinkhez hűen én mégis inkább a couchsurfingen kerestem szállást. Így leltem rá a szuperszimpi nigériai Val-ra, aki nagyon udvarias és segítőkész volt, az viszont már csak a terepen derült ki, hogy gyakorlatilag Budaőrsön lakik, szóval az ingyen szállás adva vagyon ugyan, de az oda kijutás jócskán felemésztette a hostelen megspórolt pénzünket. Egyet se búsultunk emiatt, mert legalább a helyi Budaőrsöt is alkalmunk nyílott megnézni, és Val simán volt annyira jó fej, hogy ellenpontozta az agglomerációba ingázás minden hátrányát: még tradicionális afrikai kaját is csinált nekünk a barátnőjével.

A metró végállomásánál, ahol találkoztunk, gyors bemutatkozás után hamar rátértem a lényegre, és rákérdeztem, mégis milyen 2 méter 10 centis négerként másfél méter magas ázsiaiak közt élni. Val meg is mondta, hogy tré, a rendőrök folyton szivatják, ráadásul ő keresztény, így még a muszlimok is folyton kekeckednek vele.

Taxiba pattantunk, ekkor pillantottam meg, hogy Val tulajdonképpen egy szent hindu zarándokhely mellett lakik: egy óriási barlangrendszer mellett haladtunk el, hatalmas szobrokkal, mindenütt rengeteg indiai fazon, akik díszes ruhákban meneteltek valahova mantrákat énekelve, szent révületükben az se zavarta őket, hogy időnként keresztül kellett menniük a nyolcsávos autópályán. Kérdeztem is Val-t, mégis mi ez a felhajtás. Erre újfent nyomatékosította, hogy ő keresztény, és ugyan leszarja a muszlimokat meg a hindukat, felőle aztán vonulgathatnak. Végül a taxisofőr (fiatal indiai csaj) világosított fel minket, hogy ez a hely az ún. „Batu Caves” (kb ’sziklabarlangok’), és a hinduk az épp esedékes éves Thaipusam zarándoklatot bonyolítják le, majd elkezdett ő is panaszkodni, hogy a maláj rendőrök szívatják az indiai taxisokat, az indiaiak a malájokat, a kínaiak mindenkit, stb.  

Val egyébként egy panelház sokadik emeletén lakik. Fura volt látni sok hónap Indonézia után, hogy itt is, csakúgy, mint odahaza, mindenki 8 kulcsra meg 3 rácsra zárja az ajtaját, a lakóközösség tagjai látszólag nem ismerik egymást, sőt, sokan egy nyelvet sem beszélnek. Látszólag Val tömbházának a világ minden pontjáról vannak lakói, kicsit olyan is volt, mintha elátkozott Erasmus-diákok pecóznának itt, akik valami gonosz varázslat hatására az ösztöndíj lejártával nem tudtak hazamenni, és már évtizedek óta itt sínylődnek. Szóval akármilyen érdekes és marasztaló is volt ez a közeg, miután Val-nál ledobtuk a cuccainkat, jöttünk is vissza a Batu Caves-hez megmerítkezni némi hindu ezotériában. Azért a szomszéd néni háziállatát még lefényképeztem:

Szülinapozás hindu istenekkel

A szent barlangokhoz visszatérve megtudtuk, hogy a Thaipusam mókatára állítólag pár nappal később tetőzik csak, akkor százezrek érkeznek a szent barlangokhoz, most még csak az előőrs lődörög, pár tízezer ember képében. Ha jól vettem ki, a hinduk itt Murga istenség előtt tisztelegnek – ja, merthogy mellékesen neki van itt egy 43 méter magas szobra… - akinek ekkortájt van a születésnapja. Ha az év során az imái meghallgattattak, a hithű hindu köteles elzarándokolni ide, megmászni (gyakran családostul) a 242 vagy mennyi lépcsőt fel a legnagyobb, szentélyeket is felvonultató barlanghoz és áldozatot bemutatni. Ez az áldozat lehet pl az, hogy kopaszra nyírja az ember a haját, és bekeni valami kulimásszal. De akadnak olyanok is, akik nyílvesszőket meg tűket szúrnak át a szájukon áldozatuk jeléül. Valamint majdnem mindenki sárgában volt – gondolom ennek is van valami jelentősége…

A barlang és a szent zarándokhely köré persze iszonyat zsibvásár épült, ahol kapható volt minden, bollywoodi filmslágerek Cd-n, a világ összes étele és ruhája, és még óriáskerekezni is lehetett. Ezt persze nem panaszkodásból írom, remek móka volt tévelyegni a vásárban is. Az indiaiak amúgy hihetetlen kaotikus népek, az ember csak úgy kapkodja a fejét, rengeteg minden történik egyszerre – az öreg papa ott imádkozik a sarokban, közben valami papféle rizst ken kisgyerekek homlokára, közben más kisgyerekek szaladgálnak körbe-körbe, asszonyok próbálnak valami tüzet gyújtani, más asszonyok tüzeket eloltani, közben kofák ordítoznak, szóval betelíti az összes érzékszervet és lefoglalja a teljes koncentrációt az élmény.

A zarándokokkal együtt mi is felhágtunk a lépcsőkön a szent barlanghoz. Fárasztó, de hihetetlen jó élmény volt, odafenn/odabenn folyamatosan mantra szólt, és elképesztő mértékű koncentrációt és energiákat lehetett érezni. Szerintem itt értettem meg, mit szeretnek az utazók Indián, és életemben talán először végre bennem is komolyabban felmerült, hogy ázsiai tartózkodásom során talán nekem is érdemes lenne ellátogatnom az indiai szubkontinensre…

Petronas toronyház és egyéb modern nyalánkságok

Éles váltás volt az ősi tradíciók megtekintése után ellátogatni a Golden Triangle (’arany háromszög’) nevű üzleti városrészbe. Mégsem lehetett ezt kihagyni, hiszen itt tornyosulnak a Petronas ikertornyok, sokszáz méteres magasságban. A Petronas Tower a világ egyik legmagasabb felhőkarcolója, a Júingok birtoka, hiszen a nemzeti olajcég tulajdonában az épület. Fel is lehet menni a tetejébe, mi viszont ezt nem tettük, hiszen ott épp magát a tornyot nem látnánk. Helyette remek fényképeket készítettünk… a földszintről.

A Petronast elhagyva mindenfelé egyéb hipermodern épületekbe és parkokba botolhatunk, csupa pucc meg neon meg szökőkút meg ezek kombinációja. Mint például ez itt, ni. További képek a facebookon, azaz ITT, lélegzetelállító thai kalandjainkról pedig majd legközelebb.

Szemfüles olvasóimnak talán már feltűnt, hogy a blog alcíme nem „Egy év Indonéziában”, hanem „Valamennyi idő Délkelet-Ázsiában”. A bizonytalan időhatározó magyarázata, hogy nem tudtam/tudom, pontosan mennyit is leszek itt (most már tartózkodási engedélyemért felelős Indonéz Bevándorlási Hivatal is elbizonytalanodott e kérdést illetően, de erről majd talán később írok). Indonézia helyett pedig azért díszeleg DK-Ázsia az alcímben, mert úgy gondoltam, hogy ha már itt vagyok, próbálok minél több mindent megnézni a környéken. A helyi fapados-király Air Asia ellenállhatatlan promócióinak áldozatul esve fel is tankoltam egy rakás repjeggyel, és január vége felé elindultam egyhónapos tanulmányutamra Malajzia, Thaiföld, Vietnám útba ejtésével. A következő néhány poszt tehát minden bizonnyal erről a hosszú, eseményekkel teli utazásról fog szólni, előtte viszont álljon itt egy általánosító, rosszindulatú és csőlátású áttekintés az érintett országokról, a magam torz szemüvegén keresztül!

Thaiföld

- Thaiföld déli része nagyrészt muszlim, itt tehát elég hasonló a hangulat, mint Indonéziában. Személyes meglátásaim szerint itt azonban több niqab van (olyan nő, aki a teljes testét eltakaró, fekete, arcmaszkos csadorban jár, amiből csak a szeme, vagy még az se látszik ki). Állítólag a család (tehát a családfő) határozza meg, hogy melyik leányból lesz niqab. Szegény párákat még maguk a muszlimok is csak ninjáknak becézik, és még a komolyabban vallásos haverjaim is így nyilatkoznak róluk, hogy „hát, tisztelem az elhivatottságukat, de azért egy kicsit talán sok ez már”. A trópusi melegben nem tudom, miért jó, ha valaki egy fekete takaró alatt éli le az életét, nem is beszélve az olyan egyszerű helyzetek ellehetetlenüléséről, mint pl az evés.

- Vallási nézetek tekintetében Thaiföldön a buddhisták vannak többségben.  Mindenfelé szentélyekbe, kolostorokba és hatalmas Buddha-szobrokba botlik az ember. Buddhát egyébként négyféle pozícióban ábrázolják: álló, ülő, járó, fekvő. Utóbbi a nirvánába való eljutás pillanatát hivatott megörökíteni. A fekvő Buddha kiköpött úgy néz ki, mint én a Simpson család nézése közben.

- Délkelet-Ázsia buddhista országaiban az egyszeri utazó számára szerintem az egyik legérdekesebb élmény a narancssárga csuhás szerzetesekkel való találkozás. A szerzetesek elvileg nem foghatnak pénzt és nemigen lehet tulajdonuk, jóllehet, én láttam iPad-del szaladgáló monkokat is. Minden hajnalban énekelve körbejárják az utcákat ételadományokért, ez különösen szép. Nő nem érhet se szerzeteshez, se annak cuccaihoz, sőt, le se ülhet melléjük. A szerzetesek szinte mindenütt ott vannak, és folyton jönnek-mennek, a buszokon vannak ülések, amik külön nekik vannak fenntartva. A családok a fiúgyermekeiket gyakorta szerzetesnek adják egy időre, olyan ez kb. mint nálunk a katonaság volt anno. Egyébként a szerzetesek általában nagyon jó fejek, és ahogy a vallás is „előírja”, mosolygósak, egyszerűek, tiszták, és hát gondolom bölcsek is.

- Egyébként buddhista kegytárgyakat, meg házi- illetve autó műszerfalára szerelhető minioltárokat mindenhol lehet venni, többek közt a Tesco-ban is.

- Majdnem ugyanilyen izgalmas élmény a transzvesztitákkal való találkozás. A hír igaz, Thaiföldön valóban nagyon sok shemale él. Őket a társadalom teljes értékű tagjaként kezeli, nem kell rejtőzködniük vagy koldulniuk, mint pl Indonéziában, hanem rendes polgári foglalkozásuk van (általában), teszem azt bolti eladók. Az éjszakai életben könnyen érheti az embert meglepetés, Bangkok utcáin sétálgatva egyik hajnalban belefutottam pl egy friss párba, a mattrészeg külföldi srác szerintem akkor még nem tudta, hogy nem egy csajt visz fel magához… Persze az is lehet, hogy tudta…

- Ha már olyan egzotikus élőlényeknél járunk, mint a szerzetesek meg a transzvesztiták, hadd említsem meg az elefántot is. Ezeket az állatokat régen munka- és szállítóeszközként használták országszerte. Bár helyenként még mind a mai napig látni az út szélén császkáló elefántot, jóllehet, mostanság már jórészt csak turistalátványosságként funkcionálnak.

- A thai nagyon furán szótagol és hangsúlyoz, hasonlóan jó pár keleti nyelvhez, a szó jelentését befolyásolja többek közt a hangmagasság is, meg hogy milyen hosszan ejted a szótagot, hol nyomod meg, stb. A „káj káj káj?” azt jelenti „kié ez a tojásos csirke?”, míg a „máj máj máj máj máj” valami olyasmi, hogy „anyám, gyere elém a lovon a kutyával”. (ha van nyelvész olvasója ennek a blognak, most nyugodtan kiröhöghet)

- Thaiföld államformája királyság. A király, Bhumibol Adulyadej elmondhatatlan népszerűségnek örvend, mindenki – tényleg mindenki – szívből imádja, az ő képével van tele minden köztér, hivatal, családi ház, étterem, vonatállomás, szóval minden. Egyébként 1946 óta uralkodik, ami azért nem semmi... Minden egyes pénzen a király képe van, emiatt bankjegyre vagy érmére rálépni felségsértést jelent, s mint ilyen, tilos.

- Minden este pontban 6 órakor lejátsszák a thai himnuszt, ilyenkor egy percre megáll az élet, míg mindenki csendben, vigyázzállásban hallgat. Ez a jelenet különösen megkapó pl egy zsúfolt buszpályaudvaron.

- A thai-ok úgy köszönnek egymásnak, hogy két tenyerüket összeérintik egy bizonyos magasságban és enyhén fejet hajtanak. Ez az ún. „wai”. Hogy pontosan milyen magasra kell emelni a kezeket, az mindenféle életkortól meg társadalmi rangtól függ. Van amúgy „normál” kézfogás, ilyenkor általában egymás ujjhegyeit fogják meg nagyon gyengén, gyakorta mindkét kézzel, majd a kezüket tenyérrel befelé a fülük mögé emelik, mintha képzeletbeli arcmosást végeznének.

- Thaiföldön mindenki lottólázban ég. A szelvényeket a piacon lehet megvásárolni, külön standoknál. Bangkoki sikátorpiacokon van, hogy a sok egymás melletti lottóstand összemosódik egyetlen hatalmas fehér papírrengeteggé.

Indonézia

-  A világon sok megoldatlan rejtély van, pl hogyan épültek a piramisok, létezik-e a Loch Ness-i szörny, és hogy milyen alapon számláznak az indonéz telefontársaságok. 4-5 szolgáltató van, kedvezmények, percdíjak, hálózaton belüli és kívüli extrák átláthatatlan szövedékével. Aztán vannak mindenféle titkos kódok, amiket ha beütsz, olcsóbb a külföldi hívás, meg ilyenek. Az izgalom ezekben az, hogy a kódokat nem árulják csak úgy el, ki kell deríteni. Aztán vannak mindenféle feltételekhez kötött jutalmak, pl ha 1,5 percig beszélsz valakivel, utána a nap végéig ingyen telefonálhatsz, meg ha elküldesz 1 sms-t, kapsz 1000 másikat ajándékba. Ezek után nem csoda, hogy Indonézia népe folyamatosan a SMS-ezik. És mi, bulék is, hiszen lényegében ingyen van. A legtöbb indonéz Blackberry-t vagy valamilyen qwerty-billentyűzetes kütyüt használ, és folyamatosan, villámsebességgel nyüstöli, még motorozás közben is. Persze nekem érintőképernyős telefonom van, amin dögnehéz sms-t írni, illetve ha lehullik egy csepp eső is és vizes lesz a kijelző, akkor egyenesen lehetetlen.

- Mivel a jávai kultúra és az iszlám egyaránt nem nézi jó szemmel a nyílt flörtölést és az érzelmek túlzott kimutatását, az emocionális indonézek ezért a facebook-on élik ki magukat. Mivel a legtöbb indónak van netes előfizetés, vagy legalábbis ingyenfészbúk a telefonján, ezért másodpercenként kürtölik világgá izgalmas életük minden szegmensét. „jaj, de jó, moziba megyek a barátaimmal” majd „sorban állunk a jegyért” majd „mindjárt kezdődik a film” majd „jaj, de unalmas a film” majd „elfogyott a popcornom” majd „milyen jó este volt ez a moziban” majd „jó éjszakát mindenkinek” majd „nem tudok aludni, ó Allah” stbstb. Persze itt még nincs vége, a mély érzelmi válságoknak is hangot kell adni. A kedvenceim a publikus news feed-ben megosztott leheletfinoman burkolt szerelmi panaszok „Hiányzol!  De gyűlöllek! De akkor is hiányzol!” meg „De jó, hogy ilyen sok barátom van” majd 5 perccel később „Csak 1 igaz barátom van!” 1 óra múlva meg „Egy igaz barátom sincs!” majd nem sokra rá „Csak az anyukám és a bácsikám ért meg” majd „Engem senki sem ért meg” végül „Oly jó újra veled” majd elölről az egész. Aztán ha kezet rázol valakivel valahol, az biztos, hogy mire hazaérsz, már bejelölt ismerősnek.  Eleinte jóhiszeműen visszaigazoltam szinte mindenkit, majd tapasztalnom kellett, hogy bizony ezek nem elégszenek meg a puszta ismerősi státusszal, folyamatosan csetelni is kell velük, rendkívül magasröptű témákról, mint pl „Hello, hol vagy most?”. Szóval a facebook itt egyre inkább kezd egy szappanopera-rémálommá átlényegülni…

- Kiegészítés a fenti két bekezdéshez: a minap beültem egy gyorsétterembe, a szomszéd asztalnál ott ült két fiatal barátnő. Egy órán keresztül egy szót sem szóltak egymáshoz, mindkettő a maga telefonját nyomkodta végig.

- Ijesztő dolgot hallottam egy indonéz ismerősömtől: az utóbbi időben állítólag trend a fiatalság körében, hogy buták legyenek, vagy legalábbis annak tűnjenek. Ha ugyanis okos vagy, azzal kínos helyzetbe hozol másokat, hiszen leiskolázod őket, ha viszont buta, vagy legalábbis tájékozatlan vagy, az olyan aranyos, és akkor mindenki együtt nevethet.

- Nemigen látni olvasó indonézt. A házakban, buszokon, köztereken a fények egyszerűen nem elegendők az olvasáshoz (nekem külön olvasólámpát kellett szereznem). Pedig rengeteg az üresjárat errefelé, amikor várni kell valamire, vagy valakire, ha ezt mondjuk művelődéssel, vagy bármilyen hasznos tevékenységgel ütnék el, ők lehetnének az univerzum legtájékozottabb és legpallérozottabb elméi. Ehelyett sajnos azonban főként inkább guggolnak, dohányoznak, orrot piszkálnak. Az is igaz, hogy túl sok gógyi nem kell itt a boldoguláshoz, és nagyon stresszhelyzetekről sem beszélhetünk errefelé, az élet lassú, egyszerű, nyugis.

- Hogy valami jót is írjak (mert amúgy a fent leírtak ellenére igen jól érzem magam itt…), a közlekedési lámpák alá általában digitális visszaszámlálókat tesznek, így az ember tudja, mennyit kell várnia. Ezt kihasználják az önjelölt utcaművészek is, a nagyobb kereszteződésekben rendre kisebb koncertekkel, tánc-performanszokkal és egyéb mutatványokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. A showbiznisz ezen ágának van egy külön távolsági buszokra szakosodott alakulata is, ők törött gitárjaikkal és egyéb zajkeltő eszközökkel (találkoztam már generátorról üzemeltetett mobil-karaoke rendszerrel dolgozó Balázspali imitátorral is itt) felugrálnak a buszokra, kappanhangon eldalolnak pár indonéz szerelmes dalt, körbekalapoznak, majd (menet közben) leugranak.

- A facebook-on mostanában körbejár egy vicces petíció „Halálbüntetést a szandál-zoknit hordóknak” vagy valami hasonló címen. Ha ezt a petíciók megszavaznák, Indonézia lakossága nagyon komolyan megcsappanna.

- Hogy még egy pozitív dolgot mondjak, Indonéziában kb mindenhol tök jó a közbiztonság. Valahogy jobban megbíznak egymásban az emberek. Ha bemegyek a boltba, simán a motorban hagyom a kulcsot, ha nagy táskával utazom, a parkolóőrre nyugodt szívvel rábízom a cuccomat, míg körülnézek, stb. Kivételek persze vannak, Balin azért hallani lopásokról (nekem is lopták már el a sisakomat), és néha-néha történik egy-két horrorsztori, mint pl gyilkosság is akár, de összességében jobban biztonságban érzi magát az ember itt, mint teszem azt Magyarországon. Oké, persze az is igaz, hogy ezt a biztonságérzetet meg nivellálja pl a lesújtó higiéniai helyzet meg az állandó természeti katasztrófák…

Vietnám

- Vietnámban még mindig komoly kommunizmus van, sarlókalapács, vöröscsillag, harcosnépünkgyőznifog-propaganda mindenütt.

- Vietnám a hamisított áruk országa, hamis cipők, ruhák, még hamis, fénymásolt könyvek is kaphatók, amik a celofán csomagolás kibontása után darabokra hullanak. Még hamis magyar kékfrankost is találtam a boltban. Ha egy ruhadarabra rá van írva, hogy 100% pamut, attól az még simán lehet műszálas. Ezen a téren Indonézia kicsit udvariasabb, ott a műszálas pólókra általában az van ráírva, hogy „cotton rich” (pamutban gazdag).

- Meglátásom szerint egész Délkelet-Ázsiában magas sarkú és ízléstelen lábbeli-fétis dívik, viszont Vietnámban csúcsosodik ki ez leginkább.

Í

- Fél év Indonézia után hihetetlenül felemelő tapasztalás, hogy Thaiföldön, Malajziában és Vietnámban az emberek esznek „rendes" ételeket. Míg az indonéz „gasztronómia” masszívan kétszereplős (a ring egyik oldalán a koszos kézzel összetapicskolt „nasi goreng”, azaz sült rizs áll, a másikon az „indomie goreng”, leánykori nevén instant tészta domborít), addig a környező országokban húsban és zöldségekben gazdag, ízletes, igényesen fűszerezett ételeket ehetünk. Thaiföldön nálam a kókuszos csirke vitte a prímet, Vietnámban pedig az édeskés sticky rice és a tyúkhúsleves itteni rokona, a „Phó Gá”. Indonéziában kanál-villával esznek (jobb kéz kanál, bal kéz villa, kést nemigen használnak, mivel hús, főleg nagy szelet hús ritkán kerül az asztalra), addig Vietnámban a pálcika a menő, a végére egész jól megtanultam már én is a pálcikával való evést – hála Titi hatékony útmutatásainak.

- Az utcán lehet kapni olcsón kiflit és almát, a boltokban pedig sajtot és krémtúrót. Ez egy otthoni magyarnak nem nagy cucc, ellenben Indonéziában a fent felsoroltak vagy szimplán nem léteznek, vagy őrült luxuscikknek minősülnek.

- Míg az indonéz és a thai kultúra mosolygósan konfliktuskerülő, addig a karakán vietnámiak keményen szembemennek a problémáknak. Ha valami vagy valaki nem tetszik, nyugodtan el lehet küldeni ordítozva a búsba, és bunyók is gyakran előfordulnak. A meghunyászkodó „bocshogyélek” indonézek után felüdítő érzés ilyesmivel találkozni.

- Vietnámban állítólag drága a telek, és nagyvárosok túl sűrűn lakottak, ezért a  házak rendkívül keskenyek, viszont felfelé terjeszkednek. Nem ritka a négy-öt emeletes ház, viszont emeletenként csak egy szoba van.

- Több mint fél éve motorozok Indonéziában napi szinten, sokezer km-t vezettem már le az elképzelhető összes forgalmi szituációban. Azt hittem, az indonéz közlekedés őrült, a vietnámi forgalomhoz képest azonban csupán játszótéri homokozó. A halálos kimenetelű közlekedési balesetek száma évi átlag 15.000. 

- Hasonlóan a thai nyelvhez, a vietnámi is szótagoló nyelv, itt külön is vannak le írva a szótagok. Vietnám például valójában Viet Nam, a főváros pedig nem Hanoi hanem Ha Noi. Ennek a jelenségnek sokszor idegen szavak is áldozatul esnek, a szállodafoglalást például nem egyszer láttam így leírva: Ho Tel  Boo King.

- Nem tudom ki az, aki a vietnámi elektromos hálózatot összerakta, mindenesetre a gordiuszi csomó semmi az itt látható villanyvezetékekhez képest. Valószínűleg jó biztonságosak is. Nem lennék villanyszerelő Vietnámban.

 Malajzia

- Mivel ebben a csodás országban csak 3 napot töltöttem el, azt is főleg a főváros Kuala Lumpurban, ezért úgy döntöttem, ezt az országot nem teszem ki általánosító rovatom gonoszságának. Hogy milyen kalandjaim voltak KL-ben, azt nemsoká elolvashatjátok! 

Bélaim az Úrban, lassan vége az esős évszaknak, virágzik a Dengue-láz, és végre újra lehet programokat szervezni a szabadban annak veszélye nélkül, hogy a jó eső szétveri azt. Jóllehet, eddig is a szabadban garázdálkodtunk jórészt, balkáni vadparasztként fittyet hányva a monszunra. Persze a monszun is fittyet hányt a miránk, kialakult hát egyfajta dacos kötélhúzás köztünk és az Esős Évszak közt, Elinduljak-e kismotorral a balinéz anyatemplomba, hegynek felfelé a térdig érő esőben? Felszálljunk-e erre a halászbárkára úgy, hogy látszólag tőlünk pár kilométerre a nyílt tengeren zuhog az eső? Bevállaljuk-e ezt a repülőutat életünk leghúzósabb viharfelhőin keresztül? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések fémjelezték az elmúlt pár hónapot, nem csekély orosz rulett hangulattal fűszerezve meg az amúgy is izgalmas utazásainkat.

Jószerével az egyetlen dolog, amit tiszteletben tartottunk, hogy vulkánra nem mászunk monszun idején. Aki mégis megpróbálta, rendre pórul járt, jobb esetben visszafordult, rosszabb esetben csontját törte (vagy eltűnt). Most viszont, hogy a "tavasz" közeledtével az esőfelhők is ritkulni látszanak, újult erővel lehet nekiállni a tűzhányó-hágásnak. Ahogy pediglen korábban is írtam, vulkánból van itt zománcosvederrel, csak győzze az ember mászni.

A Szezon első megmászandó tűzhányója 3200 magas, már kihúnyt Gunung Merbabu (kb 'hamu-hegy') lett. Igazi underground-hegy, ugyanis az útikönyvekben - méltatlanul - nemigen szerepel. Selo falucskából lehet felhágni a festői alaptáborig, onnan egy kb 6-8 órás gyalogtúra vezet fel a csúcsokig (van vagy 3, nagyjából ugyanolyan magasak). Érdemes este indulni, megaludni a hegyháton, és röviddel napfelkelte után felhágni a csúcsra. Mi is ezt tettük, indonéz barátokkal vágtunk neki, indulás előtt együtt imádkoztunk (hegymászás előtt itt szokás) kb. 3 ezer méteres magasságban aludtunk is egyet - nem fáztam így már hónapok óta - majd a kötelező felkelő nappal pózolós képek következtek, a Gunund Lawu és Merapi vulkánokkal a háttérben, amire a láb- és farizom-gyilkos csúcshágás tette fel a koronát.

Nézegessétek az eseményről készült képgalériát ITT, illetve a napfelkelti panorámáról készült videót alant. A bővebb lére eresztett élménybeszámolók Thaiföldről. Vietnámról, Baliról és egyebekről meg hamarosan érkeznek, amint kigyógyulok a mindenféle trópusi betegségekből, amikben épp szenvedek.

Legutóbbi írásomban már elregéltem, Sulawesi milyen nagy és mennyire lehetetlen kiterjedésű, ebből következik, hogy a közlekedés is finoman szólva körülményes errefelé. Látnivaló viszont akad bőven, tehát erősen szelektálnunk kellett, végül végső úticélként a Togean-szigeteket jelöltük meg, ahol a tengerek cigányainak is becézett bajo törzs él, meg óriásrákok, meg függőágyban heverésző kövér turisták. Fájó szívvel mondtunk le a Lore Lindu nemzeti park őskori megalitjairól, az ágyékkötőben rohangáló morowali törzs meglátogatásáról, kéttenyérnyi nagyságú lepkékről, meg ilyenekről. Észak-Sulawesi, Manado és a Bunaken víz alatti nemzeti park, meg Tomohon tradicionális piaca, ahol kutyát és patkányt főznek, és kígyóvért lehet inni hozzá, nos, ezek a nagy távok miatt már szóba se jöttek, talán majd egy következő utazás alkalmával… Kalandok persze azért így is akadtak bőven.

Sulawesi hétköznapok

Érdekes volt látni, hogy élnek az emberek Torajában – az egész álló héten át tartó temetések morbid színfalai mögött ugyanúgy zajlik az élet, mint bárhol máshol, a tinédzserek pl. egész nap a netcafé-ban lógnak. A karácsonyt is megtartják, természetesen, fenyőfák híján azonban a legtöbb ház kénytelen egyéb kreatív megoldásokat alkalmazni karácsonyfa gyanánt. Az általam első két helyezettnek kikiáltott fa fotóját a facebook-on találjátok meg ITT.

Amikor nincs karácsony, akkor is kell szórakozni valamivel, lehet mondjuk politizálni. Dél-Sulawesin épp választások vannak, van kb 5 jelölt a kormányzói posztra. Ebből 4 csóka megelégszik annyival, hogy plakátokról vigyorog, ellenben az ötödik, a Kommandant fedőnevű, nagyon kemény kampányt folytat – pólókat osztogat, óriási fesztiválokat rendez, ahol beépített közönség tombol egy Auróra kaliberű zenekarra, ami a Kommandant saját indulóját játssza. Ja, és még a mentő- és rendőrautókról is az ő arcképe vigyorog vissza, ami véleményem szerint kicsit erős, de ezek szerint itt ezt is lehet. Nyilván az óriásplakátjain tankokkal és fotosoppolt robbanásokkal pózoló Kommandantnak van a legtöbb pénze, nem csoda, hogy láthatólag a nép 90%-a az ő elkötelezett híve.

Aztán ha elmúlnak a választások, akkor lehet például terroristáskodni.  Az indonéz kormánynak már nagyon régóta van egy transzmigrációs programja, melynek keretében szegényebb embereket telepítenek át – főleg a túlnépesedett Jáváról – ritkásabban lakott helyekre. Ennek az amúgy jó elgondolásnak a kellemetlen mellékhatásaként finom kis vallási villongások alakulhatnak ki – pl. épp Közép-Sulawesire sikerült full keresztény területre betelepíteni egy nagy kupac muszlimot, ami évtizedes véres vallási háborúba torkollott a 90-es évek végétől kezdődően. Szerencsére mi nem láttuk jelét a békétlenkedésnek, leszámítva egy-két, Terror Istvánokat kereső plakátot. (bár nem sokkal később Thaiföldön találkoztam egy magyar sráccal, aki néhány héttel előttünk volt Közép-Sulawesin, és ő mesélte, hogy akkor voltak gondok…)

Közép-Sulawesi – útikalauz majdnem stopposoknak

Ebben az ideális közegben álltunk neki stoppolni.  Azaz majdnem. Mikor ugyanis éreztük, hogy letelt az időnk Tanah Torajában, megpróbáltunk jegyet foglalni Rantepao-ból Tentenába (párszáz km, kb. 10 óra), közölték velünk, hogy a buszjegy árát hirtelen megemelték 50%-kal, mert főszezon van (fenét, főszezon augusztusban van, nem januárban). Alkudoztunk meg hőbörögtünk, de végül csak az lett, hogy charter busz helyett megpróbáltunk a saját szakállunkra eljutni A-ból B-be, helyi tömegközlekedéssel, ha van, stoppal, ha nincs.

Első körben a Rantepao-Palopo távot nyomtuk le. A marhapiac mellől indulnak ide 7-személyes Toyota Kijang-ok, itt ezek a távolsági buszok megfelelői. Egy-egy Kijang akkor indul, ha megtelik. Egy-egy Kijang akkor telik meg, ha úgy gondolják, hogy meg van telve, tehát minimum 10 utas esetén. Az utasokat a piacról vadászta össze egy csöves kinézetű bácsika, aki rendkívül bizalomgerjesztő munkaruhájában dolgozva (félmeztelen felsőtestre felvett, félig bezipzárazott, prémes női télikabát) körülbelül 1 óra alatt össze is terelt 12 embert (10 lett volna a célszám, de elszámolták magukat), és nekilódulhattunk. A 80 kilométeres távot 2,5 óra alatt tettük meg, egyrészt mert az út nagyon-nagyon kanyargós volt, másrészt mert egyszer megálltunk egy hosszabb hányószünetet tartani egy festői völgyre néző pihenőhelyen.

Palopo muszlim kikötővárosában nem sokat időztünk, ugyanis egyből indult egy előzőhöz hasonló Kijang fel északra, Mangkotana városba, újabb 4 óra ülepkényeztető utazás ígéretével. Útközben semmi érdekes nem történt, leszámítva azt, hogy a szokásos, fél méter mély kátyúk közti zötykölődésünk közepette egyszer csak szembejött maga a Kommandant, egész díszmenetével – több tucat khaki színű Nissan Navara terepjáró, luxusbuszok megkülönböztető szirénákkal, mindenhol a Vezér arcképével. Rendesen letoltak minket az aszfaltról, ezek után nem csodálom, hogy a Mester választási szlogenje „don’t stop, Kommandant!”.

Mangkotanában viszont borult a bili, mert kiderült, hogy nem indul aznap már több busz észak felé, plusz az ég is leszakadt, meg be is sötétedett. Ilyen időben már nem tűnt olyan jó bulinak stoppolni próbálni, viszont minden szépsége ellenére maradni se akartunk a mesés Mangkotanában. A buszterminálnak csúfolt kifőzde derék munkatársától megtudtuk, hogy pár kilométerre innen van egy rendőri ellenőrzőpont, ott le lehet stoppolni kamionokat. Feltűnt a színen egy középkorú úr is, aki felajánlotta, hogy elvisz minket oda – azt mesélte, Barcelona környékén volt tengerész, szóval a legtöbbi indonézzel ellentétben ő jól ismeri a hozzánk hasonló európai stoppos suttyókat, és talán nem fog megerőszakolni a 10 km-es úton. S való igaz, épségben jutottunk el a Pos Polisi betonfülkéjéhez, ami a dzsungel közepén volt kb. Itt bemutatkoztunk a rendőröknek meg a spanjaiknak (fogalmam sincs, ki volt közülük rendőr és ki volt épp arrafelé hereveréző rokon vagy barát, mindenesetre kb 20 férfiember tömörült be a 4 ember befogadására épített kalyibába, és mind khaki színű feleségverő trikót viselt).

A rend marcona őrei nagyon hivatalosan igazoltattak minket (vihogva lefényképezték a diákigazolványomat a telefonjaikkal, majd velünk is fotózkodtak egy sort). Aztán miután 10 perccel később már kebelbarátok lettünk, megígérték, hogy segítenek nekünk stoppot fogni. Ez úgy nézett ki, hogy kiálltak az út szélére és levillogózták az első arra járó autót, majd mind a húszan letámadták a halálra vált sofőrt, hogy nem akar-e esetleg elvinni minket. Minő szerencse, épp ez volt minden álma. Részvétem szegény csávónak, 6 órán keresztül fuvarozta a valagunkat Tentenáig, és közben láthatóan nem volt túl boldog – jóllehet, nekem se lenne őszinte a mosolyom, ha mondjuk Rajkánál megállítana egy falka rendőr, hogy ugyan má’ vigyek el két kínait Szegedre…

„Önkéntes” szállítónk amúgy szerintem csempészett valamit, a kombi autó csomagterébe ugyanis fel volt függesztve egy kifordított sátorponyva, amiben víz kuttyogott, és minden kanyarnál mocorgott benne valami. Kérdésemre, hogy ugyan mi az ott hátul, zavartan csak annyit felelt, hogy „ööö izé, hal”. Egyéb rakomány nem volt az autóban. Márpedig szerintem aki az éjszaka közepén az egyik óceánpartról az ezer km-re lévő másik óceánpartra cipel halat, az még indonéz mércével nézve is hülye… 

Danau Poso – inkább a Balaton!

Akárhogy is, a hajnali órákban megérkeztünk napi úti célunk, Tentena töksötét, vérszomjas kóbor kutyáktól népes külvárosába (Indonézia muszlimok és keresztények/hinduk lakta területei közt az egyik legmarkánsabb különbség az, hogy utóbbiaknál iszonyú sok a kóbor kutya). Már épp kétségbeestünk volna, mire megjelent két csávó egy autóval, mondván, hogy ők majd a segítségünkre sietnek jól, és a két szép szemünkért elvisznek minket a legközelebbi szállodába. A szálloda elé érve kitalálták, hogy annyira nem is szép a szemünk, adjunk inkább nekik egy csomó pénzt a fuvarért. A szállodába érve újabb alkudozás a szobáért, majd végkimerült alvás volt műsoron.

A keresztény többségű Tentena a legnagyobb város a Danau Poso (Poso-tó) partja mentén. Ez Sulawesi legnagyobb, és Indonézia harmadik legnagyobb tava, állítólag nagyon szép, meg óriás angolnák lakják, meg vízesések szegélyezik, meg minden. A recepciós néni azonban figyelmeztetett minket, hogy másnap vasárnap, ami azt jelenti, hogy orbitális misére járás lesz a program. Nem ám amolyan európai módira, hogy reggel 9-től 10-ig aztán viszon’látásra, nem, a hívek reggel 6-kor kezdenek a templomban énekelni, aztán kicsit hazamennek, aztán megint templom, és így tovább, egész nap. Tehát számítsunk rá, hogy minden zárva lesz, a város indonéz nyelvre lefordított litániáktól visszhangzik majd, tömegközlekedésről pedig ne is álmodjunk. Ha mászkálni akarunk, kibérelhetünk motort 6-szoros áron (nem alkuképes) vagy ha esetleg mégis továbbállnánk a Togean-szigetek felé Ampana irányába, akkor kocsit bérelhetünk, helyi sofőrrel, aki emiatt persze felfüggeszti az imádkozást, nyilván elképesztő mennyiségű pénzért cserébe. Ez volt az a pont, amikor úgy döntöttem, hogy nem érdekel ez a tó se a város többé, az ájtatos, pénzhajhász lakossága meg imádkozzon csak, ahogy a csövön kifér. Elköltöttük a szerény reggelinket és ittunk egy kávét a –kicsit a Balcsira hajazó – tóparton, majd újra kiálltunk stoppolni.

Lemeszeltünk egy csávót, akivel nagy mázlink volt, eredetileg ugyanis hivatásos sofőr volt, Tentena és Ampana (napi úti célunk) közt fuvarozza a népet, s bár épp szabadnapját töltötte, rábeszéltük, hogy vigyen el minket, alaposan nyomott áron. Kényelmesen elterpeszkedtünk a 7 (itt 12) személyes kocsijában, és kezdetét vette a 6 órás kéjutazás, a szerpentineken. Időről időre beszédbe elegyedtünk a figurával, s újfent kiderült, hogy kicsi a világ, a lengyel lakótársaimat is ő szállította, mikor novemberben ugyanerre jártak, meg is lett hát hamar a közös pont. Ezen felbuzdulva Adam (merthogy így hívták) megkérdezte, szeretem-e a duriánt. Mit is mondhattam volna, természetesen imádom, feleltem. Erre kipattant az autóból a következő faluban, és 80 évre elegendő duriánnal tért vissza, amit aztán egész úton kénytelen-kelletlen falhattunk. A trópusi flórában kevéssé jártas olvasóknak említeném meg, hogy ez az a gyümölcs, aminek kb emberfej nagyságú, rücskös, különösen büdös termése van. Olyannyira büdös, hogy a világ számos városában a duriánt tilos levinni a metróba, vagy középületekbe, vagy felszállni vele tömegközlekedési eszközökre. A vastag héjat feltörve (nem könnyű) a gyümölcs magjairól a nagyon furcsa, fogkrém állagú, romlott sajt izű anyagot kell leszopogatni. Itt egy rendkívül előnytelen kép rólam, ahogy épp a duriánt élvezem egy halászbárka tetején:

Ahogy kijutottunk a vallási háborúk sújtotta Poso térségéből, hirtelen a környezet is sokkal barátságosabb lett. A tengerpartot látványos hegyek-völgyek uralták, kókuszpálmákkal, időnként pedig festői falvakba tértünk be. Itt se aprózták el a népoktatást, találtam egy táblát az egyik helyen, ami arra oktat, hova szabad kakilni és hova nem, íme:

Miután megtudtuk, hova szabad üríteni a több kiló duriántól és a szerpentines utakon való hullámvasutazástól felrázódott beleinket, meg is érkeztünk Ampana városkába. Itt összefutottunk – a szintén lengyel barátaink által ajánlott – Edivel, aki segített nekünk kijutni a viszonylag nehezen megközelíthető Togean-szigetekre.

Togean – nincs feljebb

A lengyel lakótársaim miután hazajöttek Sulawesi-ről, nem tudtak másról beszélni, csak a Togean-szigetekről. „Ja, már harmadjára voltál Balin, Zolikán? Szép, szép, de a Togean-szigetek mégis csak jobban adják…” meg „Hát igen, sok szép hely van Indonéziában, na de a Togean-szigetek…” meg „Hát igen, finom ez a csirke, na de a Togean-szigetek…” stbstb. Szóval igen erősen furdalta már az oldalam a kíváncsiság, amibe némi félelem is vegyült, lévén azok a dolgok, amikhez nagy reményeket fűzök, általában csalódást okoznak. Na, ez a Togen-szigetek esetében nem így volt.

Rozoga halászbárka-szerűségre ültünk Ampanában, a kapitány fejenként kb 500 ft-nak megfelelő összegért vitt el minket a 3 órás útra Bomba halászfaluig. A hajóút elején baromi jól éreztük magunkat, aztán félidő tájt arcunkra fagyott a mosoly, mikor megláttuk a nyílt tengeren felénk közeledő éjfekete viharfelhőket. Pár percre rá benne voltunk a zuhé közepében, hiába menekültünk le a fedélközbe, mindenki csurom víz lett. Árvízi hősként bedobtam a közösbe a műanyag esőkabátomat, amivel letakartunk a saját cuccainkat és a legénységét is, hogy legalább azok ne ázzanak péppé. Aztán erőltetetten vigyorogva néztük egymást és vártuk, hogy elmúljon az eső, a hullámzás meg a hányinger.

Végül a nap szépen kisütött, és megpillantottuk az első kis smaragdzöld szigetecskét a horizonton. És akkor most következzen a statisztikai adatok: a Togean-szigetcsoport 56 (egy helyi bácsika szerint 400) szigetből áll, a Tomini-öbölben, Közép-Sulawesin található. Bár a szigeteken több, mint 30 település található, ezek nagy része nem több egy-két kalyibánál. A Togean-szigetek egy része nemzeti park, élnek itt dugongok, bálnák, delfinek, csak errefelé honos madárfajok, focilabda nagyságú óriásrákok, és van szép korall is. Hotelek nincsenek, térerő nincs, egy-két reszort meg bungalós szálláslehetőség áll rendelkezésére az erre látogató kevés turistának.

Mivel nemcsak az odajutás, de az egyes szigetek közti közlekedés is elég macerás (és drága), ezért Kittyvel úgy döntöttünk, a zsebkendőnyi Poya Lisa szigeten kitűzzük a kis zászlócskánkat, és ott „tógeánozzuk” ki magunkat, ahelyett, hogy a hajunkat hullajtanánk szanaszét loholva a térképen fogatlan hajóskapitányokkal alkudozva. A fuvarunk közvetlenül a Bomba nevű falucskától pár perc csordogálásra lévő Poya Lisa szigeten tett le minket, amiről annyit tudtunk, hogy nagyon pici, maximum 20 ember befogadására képes. Egy kicsit tartottunk attól, hogy nászút-fíling lesz, és mi leszünk ott az egyetlenek, akik „haverként” nyomulnak. Végül ez a félelmünk se igazolódott be: a szigetet francia srácokkal, bolgár kultúr-aktivistákkal, német nyugdíjasokkal, jófej holland meg lengyel párokkal, Reunion-szigetekbeli tanárokkal osztottuk meg, no meg persze az ott lakó személyzettel, akik szintén imádnivalók voltak. Bapak Ismail lassan 20 éve „üzemelteti” a szigetet, és még mindig iszonyú lelkes. Egyébiránt az errefelé őshonos bajo népcsoportból amúgy is süt a vendégszeretet – ennyire gyorsan tán még sose éreztem magam otthon magam Indonéziában, mint itt.

6 nap, 5 éjszakán át élveztük a fél focipálya nagyságú sziget vendégszeretetét, s ez az idő egy szempillantás alatt elröppent. Nem is nagyon tudom leírni, hogy volt, mint volt a Togean-szigeteken… Az ételt napi négyszer a szánkba rakták, ráadásul isteni volt (rádöbbentünk, az indonéz konyha is tud finom lenni, ha igényesen készítik el), a homok fehér, a függőágyak kényelmesek, a naplemente lélegzetelállító, a bungalónktól másfél méterre a tenger, Indonézia egyik legjobb állapotban lévő koralljával, millió színes hallal, éjjelente milliárd csillag az égen (áram nem volt, de nem is hiányzott), s ha mindezt mégis meguntuk volna, Bapak Ismail ingyen elvitt minket hajókázni, meg snorkelezni, meg piacozni, meg dzsungeltúrázni… Szóval olyan volt az egész, mintha egy felnőtteknek szóló luxusnapköziben felejtettük volna magunkat pár napra.

Csináltam egy videót is, hátha. Meg nézegessetek képeket ITT. De legfőképpen felejtsétek már el a görög tengerpartokat, gyertek el ide helyette.