Elnézést kérek a hosszas hallgatásért, nem azért nem jelentkeztem eddig, mert nem volt miről írni, épp ellenkezőleg. Úgy fest, a tervezettnél kicsit hamarabb felvettem az indonéz ritmust, legalábbis ami a dolgok halogatását és az időgazdálkodás hiányát illeti. Jóllehet, az említett jellemvonások eddig sem álltak annyira távol tőlem… Viszont most már kénytelen leszek tollat ragadni, mert az elmúlt 2 hétben annyi minden történt, hogy akár több ezer oldalt is írhatnék róla.

Amikor kiléptünk a dohai levegőre, az olyan volt, mint amikor kinyitod a sütő ajtaját, és hirtelen megcsap a száraz meleg. Amikor kiléptünk a jakartai levegőre, azt meg valami olyasmihez tudnám hasonlítani, mint amikor télen kiszállsz a forróvizes kádból, kilépsz a csempére, és észreveszed, hogy egy görénycsalád költözött be a csap alá.

(ez nem illekzkedik szigorúan a bejegyzés kontektusába, de muszáj vagyok megosztani a világgal a jakartai reptér dizájnos wc-jéről készített fotómat)

A huszonpár órás út és a repülőn felszolgált gin összetartó csapatot kovácsolt a magyar alakulatból. Ennek ellenére még így, ütőképes team-ként együtt működve is fertályórába tellett, mire megtaláltuk a darmasiswá-s standot a reptér környékén. Már épp kezdtünk volna elszontyolodni, de két dolog jobb kedvre derített bennünket. Az egyik a fejenként 500.000 rúpiás zsebpénz volt, amit a regisztrációs pultnál osztogattak az arra tévedőknek (ez Indonéziában elég jó pénznek számít), a másik pedig a poggyászokból időközben előkerülő mindenféle pálinka. Utóbbit kínálgattuk is rendesen a többi ösztöndíjas sorstársunknak korra, nemre, bőrszínre való tekintet nélkül. Végül a szervezőbizottságnak nem kis könyörgések árán nagy sokára sikerült a bandát mikrobuszokba szuszakolva eljuttatnia a hétvégi orientációs programnak otthont adó Ayuraduta hotelbe, első nagy indonéz kalandunk helyszínére.

Ideutazásom előtt rengeteg beszámolót olvastam Indonéziáról. Volt, aki jót írt, volt, aki rosszat, egy valamiben azonban mindenki egyetértett: Jakarta nagyon szar hely. Már a mikrobusz ablakából is látszott, hogy annyira nem tűnik élhetőnek a város, az elképesztő pára, szmog, zsúfoltság, szemét és szervezetlenség még hajnal 3-kor is szemet szúrt a megfáradt utazóknak. Hálásak voltunk tehát az indonéz kormánynak, hogy a harmadik világba való megérkezésünket azzal segíti, hogy befizet minket egy luxusszállodába pár napra. Így aztán jórészt üvegfalon keresztül, légkondicionált szobákból nézegethettük a kinti retket, hogy könnyebben hozzászokjunk.

Az orientációs hétvége menetrendje kb a következő volt:

1 – érkezés péntek éjjel a szállodába, kb 3 óra alvás után reggel 6-kor ébresztő (ezek itt baromi korán kelnek!)

2 – szombaton egész nap előadások Indonéziáról, este ismerkedés

3 – vasárnap ismét irreálisan korán ébresztő (ezek itt baromi korán kelnek!), majd tipli ki a reptérre, ki-ki a maga célvárosába az országon belül. A jegyeket a helyiek fizetik, újabb piros pont.

Az első pontot masszívan sikerült túlteljesíteni, dél körül kászálódtunk elő a szobáinkból, persze nem a pálinka, hanem a jet lag miatt. Az előadásokat se nagyon hallgattuk, helyette inkább igyekeztünk megismerkedni egymással (kb 600 résztvevője lehet a programnak világszerte) illetve miután már eléggé nyeregben éreztük magunkat, a várossal is.

Ha lehet hinni a Wikipediának, Jakarta a 60-as évek környékén vált visszafordíthatatlanul koszfészekké, ekkor kezdett el ugyanis az akkor 2 milliós lakossága ugrásszerűen növekedni, mígnem elérte a mai 9 milliót. Ez a szám az ingázó munkavállalók miatt hét közben 24 (!) millió. A városkép sokszínű, kaotikus összevisszaságban váltják egymást a modern felhőkarcolók és a düledező bádogházak, az egész város romlottkefír-szagot áraszt, a folyókban víz helyett takony sűrűségű (és színű) büdös kulimász folyik, átlagosan 30-50 centis szemétréteggel a tetején. A felhőkarcolók jól néznének ki messziről, de sajnos a szmog miatt ez sem igazán jön át. Tízsávos autópályák mindenütt, zebra és lámpa a gyalogosoknak sehol, ha át akarsz menni az úton, csak simán nekiindulsz, abban reménykedve, hogy az autók majd megállnak (de általában legjobb esetben is csak kikerülnek). Ló nagyságú csótányok és rinocérosz nagyságú patkányok korzóznak a járdán. Szóval ebben a mesekönyvbe illő idillben indultunk kora délutáni felfedezőutunkra.

Megnéztük a főváros fő jelképének számító Monas nevű obeliszket, ami – illően a városhoz – egy nagy, meglepően árnyéktalan park közepén terebélyesedik. A környéken helyi bácsik mindenáron olyan sípot akarnak rásózni az emberre, ami a gyereksírást utánozza. Rohantunk is inkább tovább megnézni egy nagy mecsetet, ami pont olyan volt, mint a nagy mecset. Volt viszont mellette egy gótikus stílusban épült keresztény templom, amiben épp valamiféle hindu-jávai-református esküvő zajlott, érdekes volt indonéz nyelven misét és zsoltárokat hallgatni pár percig. A hotelhez visszafelé menet bevetettem magam egy sikátorba, és valami rosszarcú bazárosnál lealkudtam egy helyi SIM-kártyát (300ft-ról kb 200-ra, de ezekről a dolgokról majd az Üvegzseb rovatban, később), úgyhogy mostantól hívogathattok már, a számom oldalt.

Az útra hozzánk csapódott két magyar lány, akik Japánból stoppoltak el egészen idáig, és már annyira hozzá van edzve a belük a helyi viszonyokhoz, hogy a csapból isszák a vizet. Ezt még a legkeményebb jakartai utcagyerek is kétszer meggondolná. Gondoltam, adózom hősiességüknek és le is fényképeztem Biankáékat a Büdi folyó partján. Hajrá lányok!

A hotelben időközben a nemzetközi helyzet fokozódott. Fényes megnyitóünnepélyt rittyentettek nekünk, zenével, tánccal, torokszorítóan izgalmas beszédekkel, kajával. Végül szétosztottak bennünket egyetemek szerint (a programban kb 600 ember és 65 egyetem vesz részt). Én az UNY-re megyek, ez Yogyakarta legnagyobb egyeteme. Megismerkedhettem leendő osztálytársaimmal, első körben egy román, egy ukrán, egy német lány, egy olasz és egy orosz fiú, és még nagyon sok fura távol-keleti szerzet. Ja, és vannak Irakból és Madagaszkárról is! Szép csapat. Viszont az iskolai koordinátoraink repülője nem érkezett meg. Welcome to Indonesia. Sebaj, addig is igyekeztem szorosabbra fűzni a nemzetközi viszonyokat, pálinkával. Végül befutott Ibu Yansri, az UNY Nemzetközi Osztályáról, aki lelkesen közölte velünk, hogy még ő sem tud semmiről semmit. A reptérre együtt megyünk, talán 6-kor, de az is lehet, hogy 8-kor vagy 9-kor, a repülő valószínűleg dél körül indul, plusz mínusz pár óra. A biztonság kedvéért keljünk 5-kor, de akkor meg már le se feküdjünk, elvégre pihenni ráérünk a sírban is majd, meg egyébként is, mit nekünk jet leg meg a szúnyogokkal spékelt trópusi hőség. Szóval ekkor találkoztam először az Indonéziába állítólag igen elterjedt „gumi idő” jelenséggel.

Mit volt mit tenni, bevetettük magunkat a jakartai night life mélyére party után kajtatva. Nem volt könnyű megtalálni, mert az indonézek nem a bulijaikról híresek, de velünk volt Pepe, aki már a budapesti éjszakában is bizonyított, és hamar kiszagolta, hol vannak a közeli kocsmák. A hotelünktől nem messze nyúlt el a hátizsákos negyed, egymást érték a jobbnál jobb (rosszabbnál rosszabb) kocsmák. Ezek a műintézmények amúgy szinte teljes egészében hiányoznak ebből a muszlim országból. Mivel a vallás miatt itt nagyon kevesen isznak, az egyéként nagyon olcsó Indonéziában a sör iszonyat drága, átszámolva még a boltban megvásárolva is 6-700 ft (de majd erről is írok bővebben az üvegzseb rovatban). De mint tudjuk egy valódi jakartai buli transzvesztitákkal, áramszünetekkel, magyarokkal minden pénzt megér, így nem garasoskodtunk. Az 1000%-os páratartalomban iszogatva meg is ígértük egymásnak, hogy majd körbelátogatunk mindenkit (nem, nem a transzvesztitákkal), kíváncsi vagyok, összejön-e (eddig úgy néz ki, igen – a szerk.)

Vasárnapra virradóra egy kiadós reggeli után – viszlát, sajt, sonka, kifli és társai- a teljes bagázst buszokba pakolták újfent. Irány a reptér! Persze ez sem ment zökkenőmentesen, útközben derült például ki, hogy a diákok felének elfelejtettek jegyet foglalni. Én a szerencsésebbek közé tartoztam, de pl Ana, a román osztálytársném még egy extra fél napig élvezhette Jakarta – pontosabban a Sukarno-Hatta International Airport - vendégszeretetét.

Végül persze happy end-del zárult a történet, és Jakartát, a Nagy Duriánt megkönnyebbült sóhajjal a hátunk mögött hagyva vasárnap délután (Ana szegény pedig késő este) megérkeztünk megpróbáltatásaink újabb – immáron végső – helyszínére, Yogyakarta városába!