Az egész azzal kezdődött, hogy indonéz barátaink riogatni kezdtek minket az esős évszakkal. Ez hivatalosan októberben kezdődik és március-április magasságáig tart. Lelki szemeink előtt Noé özönvízét megszégyenítő csapadékáradat jelent meg, nem létező óráinkra és naptárainkra pillantva pedig kétségbeesve vettük észre, hogy már szeptember vége van, így hát Beával közösen pánikszerűen elkezdtünk utazásokat szervezni. Remekül kapóra jött az infó, hogy a Malangban állomásozó magyarok már találtak végleges szálláshelyeket maguknak, az átmeneti otthonukként funkcionáló vendégház viszont egész szeptemberre ki van fizetve. Adott tehát az ingyen kvártély, több se kell a magyarnak, útra fel!

Malang kb 420 km-re keletre található Yogyakartától. Az út 8-14 óra közt mozog attól függően, milyen közlekedési eszközzel, milyen napszakban, milyen osztályon és hány átszállással megy az ember, illetve hogy az adott jármű hányszor robban le. Mi végül az éjszakai minibusz mellett döntöttünk, jellemzően azért, mert a beígért indulási és érkezési időpontja ennek volt a legszimpatikusabb. Jó vendéghez illően nem akartunk se túl korán, se túl későn megérkezni. A jegyekért fejenként 100 ezer indonéz rúpiát fizettünk. Volt ennél drágább (expresszvonat 150k körül) és olcsóbb (fapados távolsági busz 60k magasságában) megfejtés is, de én az arany középút híve vagyok. A busz házhoz jött felvenni minket, és Malangban a kért címen ki is rakott. Szerintem ez egy nagyon szimpatikus dolog, az így megspórolt taxipénzen már vissza is jött a jegy ára kb… Arról nem is beszélve, hogy így nem kellett kora hajnalban egy full ismeretlen városban – akkor még a nyelvtudás szinte teljes hiányában - bohóckodnunk az útba igazodással. Maga a buszút a vártnál jóval kellemesebben telt. Előzőleg rengeteg rázós-hányós-karambolozós-lerobbanós buszos sztorit hallottunk, ennek fényében alaposan betáraztunk az útra zacskókkal, hideg élelemmel és olvasnivalóval. Ehhez képest üzembiztosan döcögtünk Yogyától egész Malangig, laza 9 óra alatt odaértünk, néha álltunk csak meg a sofőr egy-egy haverjával pacsizni, cigizgetni, illetve egyszer volt egy komolyabb vacsoraszünet (a kaja ára benne volt a jegyben) hajnal 1 tájban valami szürreális, elhagyatott helyen, ahol szinte csak mi voltuk és egy borzasztó hamisan játszó zenekar, akik minden szám után/közben megköszönték, hogy eljöttünk meghallgatni őket. Hát, srácok, jövő héten veletek, ugyanitt!

Reggel 5-6 magasságban Beával mi voltunk az első érkezők az aznapra várt népes magyar küldöttségből. A malangi magyarokon – Nóri, Zsuzsi, Dóri és Tomi – felül a nap folyamán később befutott Bori Bandungból,”Jáva Párizsából”, Enikő és Kornél Surabayából, ami Miskolc helyi hárommilliós megfelelője. Minta úr is útnak eredt Semarang kikötővárosából, de a tizenpár órás utat se a motorja, se Bapak Minta hátsó fele nem bírta, így ő sajnos nem jutott el Malangba… Ezt a bejegyzést tehát ezúton is neki ajánlom! Míg egymásra vártunk, az idő nem telt feleslegesen, megismerkedtünk ugyanis Bélával, aki tavalyi ösztöndíjas, és megosztotta velünk tapasztalatait és történeteit az ő idejéből. Határozottan úgy érzem, hogy 2 óra alatt többet tanultam tőle a nyelvről, kultúráról, szokásokról mint az egyetemen az azt megelőző (és azt követő) két hétben. Bélánk azóta hazatért Szittyaországba, de már tervezi is a visszatérést. Remélem sikerül neki, respekt és tisztelet az Egyenlítő innenső oldaláról ezúton is!

Egy kellemes péntek este az adóhivatalban

Malangról nem sok érdekességet tudok mondani: a hollandok alapították a 18. század végén, ennek megfelelően szerkezetét tekintve elég európai, szép, tágas sugárutak, rengeteg koloniális stílusú épület. Kb 800 ezren lakják, nagyrészük egyetemista, Yogya mellett itt van a legtöbb egyetem Indonéziában. Fun fact, hogy a „malang” szó egyébként balszerencsét jelent indonézül. Ha majd odahaza befutok politikusként, gondom lesz róla, hogy testvérvárosok legyenek Búbánatvölggyel. A város egy völgyben fekszik, ezért meglehetősen egyedi klímája van, 25-26 fokok röpködnek és kellemesen hűvös szellő fújdogál, ez ország többi részén megszokott 35 Celsiusszal szembeállítva azért elég baráti. Yogyával ellentétben itt van jól szervezett tömegközlekedés is, kék és sárga angkotok cikáznak fél percenként, egész késő estig. Kulturális és éjszakai élet viszont még nyomokban sem igen lelhető fel, jobb híján a városközpontban lévő két nagy plázába járnak az emberek, de ezek is bezárnak tíz körül.

Minket persze ez a csekélység nem tántorított el attól, hogy –péntek este lévén- meg ne próbáljuk lángra lobbantani a hűs malangi éjszakát. Tomi (Darmasiswa Magyarország, Malang világváros) kapott egy fülest, miszerint a lengyel ösztöndíjas lányok bulit szerveznek az egyik plázabéli klubban. A hely pontos nevét azonban sajnos elfelejtette, csak annyira emlékezett, hogy „valami KÖJÁL vagy ÁNTSZ vagy APEH vagy mi”. Így esett, hogy rövid bóklászás után végül megtaláltuk a NAV klubbot… Első pillantásra azt hittem, hogy telefonbolt. A főbejárat szerepét betöltő kirakatszerű nagy üvegajtó egy tűéles neonfénnyel megvilágított irodaszerű előszobába nyílt. Itt szintén pultok mögött vigyorgó indonézek fogadtak minket, egytől egyik a benzinkutakon megszokott kék zubbony – piros mellény – narancssárga sapka kombóba öltöztetve. Mikor bemondtuk, hogy a lengyel buliba jöttünk, közölték, hogy jobbra a 9-es szobába menjünk, és végigvezettek minket egy hosszú, szűk és félhomályos folyosón, melynek mindkét oldalán számozott, hangszigetelt, nagyon apró ablakkal ellátott ajtók nyíltak. Ezen a ponton biztos voltam benne, hogy ez a hely valami titkos kupleráj, és hogy a zárt ajtók mögött a legkeményebb orgia és/vagy kokózás folyik.

Aztán felvilágosítottak, hogy ez egy karaoke bár. Az indonézek hétvégente ugyanis karaokézni járnak. A patinás NAV klubnak egyébként saját mecsete is van, aki tehát egy Bikicsunáj és egy Padödő közt imádkozna egyet, itt megteheti. A lengyel (vagy darmasiswás?) bulinak helyt adó 8 emberre optimalizált kis szobában kb. 30 ember dohányzott gőzerővel, a terem pedig durván -143 fokra volt légkondicionálva, tehát kb 3 perc 20 másodpercig tudtam benn maradni, de még így is ez volt életem (eddigi) leghosszabb karaoke bulija… Ennyit a Malang night life-ról.

Pulau Sempu

Az igazi attrakció úgyis másnap jött csak el. Elhatároztuk, hogy kivadkempingezünk Pulau Sempu-ra. Ez a Malangtól délre lévő lakatlan sziget igazi rejtett kincse Jávának, viszonylag kevesen tudnak róla, az utazók bibliájának számító Lonely Planet is épp, hogy csak megemlíti. A malangi magyar különítmény azonban nagyon esküdött rá, mi pedig adtunk a szavukra, és nem hiába.

Sempu_2012szept_007.jpg

Első körben el kellett jutnunk Sendang Biru halászfaluba, ehhez angkotot kellett bérelnünk a terminálon (menetrendszerinti járatok ritkán vetődnek ugyanis arra). Ment a nagyhangú alkudozás, végül két rosszarcúval megegyeztünk, hogy fejenként 25e IDR-ért levisznek a kb 80 km-re lévő faluba. A szebb napokat megélt, széthajtott kisbusz nem igazán bírta a hegyen-völgyön cikázást, pár helyen lerohadtunk, egyszer ki is kellett szállnunk megtolni a járgányt. A szebb napokat megélt belem se érezte olyan jól magát, de végül a mesebeli tájra rámeditálva távolt tudtam tartani a jó öreg róka komát a bő két órás út végéig.

126_DSC_0051-3.jpg.jpg

Sendang Biruba érkezve egy álom vált valóra: festői trópusi óceánparti kikötőben fogatlan halászokkal arra alkudozni, hogy „hé öreg, vigyé’ má’ ki arra a lakatlan szigetre ott ni” szerintem egy olyan backpacker utazós klisé, amit egyszer-kétszer mindenki át szeretne élni, akitől nem teljesen idegen a világjárás eme válfaja. Egy kedves bapak-kal megegyeztünk, hogy ugyancsak fejenként 25e fejében kivisz minket, és másnap reggel értünk is jön. Az egész manőver előtt valami vadőrféle aláíratott velünk egy lapot, hogy vállalunk mindennemű felelősséget, stb. A bódéja előtt ott fityegett a „cunami veszély„ tábla is, biztos, ami biztos.

Maga az átkelés egy biztonságos öbölszerűségben zajlott, nem tartott negyed óráig se, viszont nagyon szórakoztató volt. Az út végén, ahogy azt illik, a derékig érő sekély vízbe hátizsákostul kiugrottunk, és kezdetét vehette a durván egy órás dzsungeltúra utunk végső célja, a sziget legdélebbi csücskén lévő Segara Anakan lagúna felé. A dzsungelt itt persze nem őserdőként kell elképzelni, őszintén szólva engem helyeként egyenesen a Pilisre emlékeztetett a táj. Eltévedni se nagyon tudtunk, hála az indonéz környezettudatosságnak elődeink mindenütt apró szemétdarabkákat pötyögtettek szerteszét, ezeken felül már nemigen kellett más turistajelzés.

014_DSC_0541.jpg.jpg

A lagúnába érkezve aztán volt nagy ámulás-bámulás, kristálytiszta víz, finom homokos part, festői sziklaszirtek, délnyugati oldalon pedig elképesztő panoráma a nyílt óceánra, és a környező szirtekre, amiket laza tízméteres hullámok nyaldostak. A lagúna vízében végre kipancsolhattuk magunkat, a természetes sziklafalak ugyanis megvédtek a haragos hullámoktól. Az egyik sziklán jókora hullám vájta lyuk tátongott, ezen áramlott be időnkét egy jókora adag tengervíz, megunhatatlan buli volt odaúszni a nyílás közelébe, és átélni, ahogy az időről időre betörő víz húsz méterrel arrébb sodor. Miután kilubickoltuk magunkat, újabb felfedezőtúrára indultunk, ezúttal a lagúnát körülzáró sziklaszirtek csipkés teteje irányába. A sziklafalon átmászva találtunk egy rejtett, természetes földteraszt, ami egyenesen a nyílt óceánra és életem eddigi talán legszebb naplementéjére nézett… Itt fordult meg a fejemben először az, hogy felhagyok ezzel a bloggal, ugyanis olyan természeti szépségek jönnek szembe Indonéziában, hogy lehetetlen leírni, megfogalmazni a látványt és azt a katartikus érzést, ami ilyenkor rátör az emberre… A szikla tetején ücsörögve, a lakatlan szigeten, az óceánt és a naplementét bámulva tudatos benned saját lényegtelenséged a természet nagyságával és erejével szemben… Meg a többi hasonló mélyenszántó Paolo Coelho-s gondolat.

005_DSC_0455.jpg.jpg

 

Sempu_2012szept_060.jpg

Szombat lévén nem mi voltunk a sziget egyedüli vendégei, az est leszálltával azért már szép számmal képviseltették magukat a helyi erők is, mint kiderült, malangi és surabayai indonézek számára ez a pici lakatlan sziget népszerű hétvégi menedékhely a nagyvárosi szmog elől. Volt, aki sátrakat is hozott, mi speciel a homokba vackolva aludtunk hálózsákokba, plédekbe csavarva. Előtte azonban tábortűzek gyúltak, gitárok búgtak, nemzetközi barátságok születtek (németül csevegtünk néhány jilbabos jávai lánnyal) és még klotok (nagyon rossz zugpia Yogyakartából) is előkerült a zsákomból. Az est fénypontja egy házi tűzijáték volt, az egyik indonéz srác szülinapja alkalmából. Herzlichen Glückwunsch! A szigeten kinn aludni amúgy egyáltalán nem volt nagy szám, én valami nagyon Indiana Jónásos élményre számítottam, de megnyugtatok mindenkit, teljesen biztonságos. A legnagyobb veszélyt a lagúna környékén praktizáló majmok jelentik, akik ha nem figyelsz, közel jönnek és lopkodják a cuccaid. (lapzárta után érkezett a hír, hogy a szigeten állítólag pár tigris is él. hmm – a szerk.)

076_DSC_0893.jpg.jpg

Másnap hajnalban arra ébredtünk, hogy az óceán egészen a hálózsákjainkig feljött, s hogy a helyi fiúkák már javában fociznak, és jobb híján minket használnak kapufának. Sebaj, úgyis meg akartam nézni a napfelkeltét is… újfent megmásztam hát a sós víz és a szél által tűélesre csipkézett sziklatáblákat (persze mezítláb, ami életem egyik legdőrébb döntésének bizonyult…) és újabb 2 órát bámultam a látképet… Eztán már nem sok maradt, némi levető pancsi után visszabaktattunk az északi öbölhöz, bevártuk a bárkánkat, és visszahajókáztunk a szárazföldre, ahol már várt ránk a tegnapi két rosszarcú a szétvert buszukkal.

085_DSC_0915.jpg.jpg

Jávai parádé

A visszaút ezúttal nem a lerobbanások miatt vált emlékezetessé. Az egyik kis faluban beleütköztünk egy utcai karneválba, ami miatt a lezárták főutat (mondanom sem kell, az egyetlen Malangba vezető utat), az általam tapasztalt eddigi legnagyobb forgalmi dugók okozva ezzel – több száz, ha nem ezer jármű torlódott fel mindkét oldalon. A karnevál koncepcióját nemigen értettük, kívülről nézve érdekes keresztmetszete volt a Love Parade-nek és egy melegfelvonulásnak. A felvonulók (a falu népe?) oszlopokba rendeződött kimaszkírozott tömegét kb. százméterenként kamionok szakították meg, amikről bömbölt a zene, a tetejükön pedig rendre gyerekek meg fura transzvesztitaszerű szerzetek ültek. A tömegben vonulók maskarát öltöttek, volt, aki tradicionális ruhákban, volt, aki majomnak, sárkánynak, miegyébnek öltözbe parádézott, a legtöbben azonban női ruhákban vonaglottak (most férfiakról beszélek, nyilván), ami eleinte még mosolyogtató volt, de a kétezredik táncikáló búza látványát – főleg egy zsebkendőnyi jávai faluban – már nemigen tudtuk hova tenni.

091_DSC_0934.jpg.jpg

A biztosítékot mégse ők verték ki, hanem az a pár dagi srác, akik óriásbébinek öltöztek, és az óriáspelenkájukat még össze is össze is óriás-babafosozták. A menet zárásaképp pedig „abszolút odaillő módon” két figura járt transztáncot vagy mit, s egy idő után annak rendje s módja szerint ki is dőltek az aszfalton, habzó szájjal, rángatózva… A mai napig nem tudjuk hova tenni, hogy ez most Indonézia legnagyobb melegfelvonulása volt-e vagy csak egy egyszerű falusi ricsó…

093_DSC_0956.jpg.jpg

A laza három órán át futó buzibuli miatt kicsit kisiklottak az eredeti terveink, végül sajnos nem maradt időnk megnézni a Malang melletti Batu falucskát és az ott fellelhető vízesést és állatkertet. Bár a többiek másnap elcsavarogtak arrafelé, mi Beával addigra már úton voltunk a híres Bromo vulkánhoz… De ez már egy másik történet, amit később mesélek majd el.

Fényképek a Zol-Indonézia facebook oldalon.

090_DSC_0927.jpg.jpg

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://zolindonezia.blog.hu/api/trackback/id/tr204889718

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.