A Gunung Lawu-t először a vonat ablakából pillantottam meg, mikor Beával hazafelé tartottunk a Bromo túránkról. Bár azelőtt még a letézéséről sem tudtam, a hegy azonnal vonzani kezdett. Így aztán mikor Moong barátom szólt, hogy a környéken készít kísérleti gamelán felvételeket, és esetleg elmehetnénk megnézni, nem kellett kétszer mondani, hónom alá csaptam Aná-t, a román lakótársam, és motorra pattantunk.

A Lawu Yogyától kb 100km-re keletre fekszik, Közép- és Kelet-Jáva határán. Késő este indultunk útnak, hátha akkor kisebb a forgalom, de benéztük: az országút ilyenkor tele van teherautókkal, bár dugót nem okoznak, azért nem épp veszélytelen köztük cikázni tök sötétben az ilyen-olyan aszfalton. De legalább nincs meleg. Bő félúton, Solo városában megaludtunk Barbaréknál, akikről már regéltem egy korábbi bejegyzésben. Remek kis házat bérelnek a város külterületén, ráadásul velünk ellentétben felszerelt konyhával (és főzőtudással is) rendelkeznek, szuper reggelit rittyentettek nekünk, így picit megcsúsztunk a másnap reggeli indulással… de persze teli hassal nem bántuk. Ja, és vannak nekik aranyos háziállat-kiscsibéik is, egy zöld és egy rózsaszín.

DSC_0123.jpg

Szólóban Solo-ban

Solo/Surakarta városnak nem hiszem, hogy valaha is külön bejegyzést szentelek majd, kb annyit kell tudni róla, hogy annak idején, a 17. század magasságában a Mataram Királyság kettészakadt, és lett belőle két szultanátus, egy Yogyában, egy Solo-ban. Végül az előbbi kerekedett felül, de a két város azóta is „verseng” egymással. Míg Yogya a kultúra indonéz fővárosaként ismert, főleg a kortársművészetekre összpontosítva, addig Solo a tradicionális művészeti ágakban erős. Itt található a Mangkunegaran, ami ha jól értettem, a város második leggazdagabb családjának valamiféle, a szultánéval is vetekedő palotája. Udvarán található egy ún. pendopo, ami egy remek akusztikájú pavilon, itt ad előadásokat egész Indonézia (tehát a világ) legjobb gamelán zenekara, tradicionális tánccal kiegészítve. Szerda délelőttönként ingyenesen megtekinthető próbákat tartanak, mindenkinek ajánlom, akit érdekel a jávai tradicionális kultúra e szelete. A tradíciók tisztelete sajnos másban is megnyilvánul: Solo ad otthont a Jemaah Islamiah nevű radikális mozgalomnak, állítólag ők állnak a 2002-ben Bali diszkóiban elkövetett, 202 (!!) áldozatot követelő bombarobbantások hátterében. Akárhogy is, mi semmilyen ellenségességet nem éreztünk a levegőben ittlétünk során. Solo eléggé döglött helynek tűnik, este 8 után kihaltak az utcák. Ha már a halál témakörénél járunk: pár hete állítólag fellépett itt a Cannibal Corpse, amit én - őszintén szólva - erősen kétlek.

IMG_5220.JPG

Úton a hegy felé

Barbaráék háza Solo keleti csücskében van, percek alatt kinn voltunk a városból , aranyos, zöld falvakba érkezve. Az út mentén egyszer csak egy nagy és ronda (Buddha?) szoborra lettünk figyelmesek. Közelebb merészkedve vettük észre, hogy a domb tetejére emelt tízméteres monstrum valójában egy morbid lakóház, Buddha hasába és fekenébe ablakokat vájtak, amiken bekukucskálva ágyat, asztalt, meg ilyesmiket pillantottunk meg. Nem derült ki, kié a ház, de biztos vagyok benne, hogy Solo-szerte ő lehet a legmenőbb arc.

IMG_5271.JPG

A „ház” mögött meg szép kilátás nyílt a 3400 méter magas Gunung Lawura, ami amúgy Közép-Jáva legmagasabb és legszentebb tűzhányója, fontos  zarándokhely. Mikor a 16. században a hindu Majapahit királyságot szétzúzta a muszlim Demak szultanátus, a hinduk keletre menekültek, Balira. Ugyanakkor az utolsó Majapahit király, V. Brawijaya a Gunung Lawu felé vette az irányt. A Demak Szultanátus feje ugyanis a tulajdon fia, Raden Patah volt, aki ellen nem akart fegyvert fogni az öreg, így a Lawu tetejére ment szellemi megvilágosodásért, így jutva el a nirvánába.

IMG_5280.JPG

Mi magunk ezúttal nem másztunk fel a csúcsra (az egy másik út lesz, majd a következő száraz évszakban), hanem a környékbeli vízesések és hindu templomok megtekintését tűztük ki célul. A térség viszont annyira gazdag a látnivalókban, hogy az erre szánt egy nap még így is kevésnek  bizonyult.

IMG_5311.JPG

Tawangmanggu – a majmok bolgyója

Ennek a pici hegyvidéku falunak az ékköve egy 80 méter magas vízesés. Kb 1km-re a bejárattól le kell szállni a motorról és egy bazársor mentén legyalogolni. Épp egy édességárus „kirakatába” voltam belefeledkezve, mikor egyszer csak huss, kiugrott elém két majom. Igen meglepődtem, az állatkerten kívül még nem nagyon találkoztam ugyanis ezekkel az állatokkal. Ezt a helyet – mármint a vízesést és környékét – viszont hihetetlen módon ellepték. És szemben a Balin élő szemétláda haverjaikkal (róluk később szólok majd) ezek a makik nagyon aranyosak, nem is győztünk pózolni velük.

IMG_5356.JPGIMG_5344.JPG

Az Indonéziába utazók valószínűleg találkozni fognak egy bosszantó turisztikai jelenséggel: belépő megváltásakor általában van külön külföldieknek szabott ár és helyi ár. Lehet, hogy egy két hétre idelátogató ausztrál házaspárt nem vág földhöz, hogy pl a Borobudur templomnál 20 dollárt kell fizetnie a helyieknek szabott 3 dolcsi helyett, de nekem már az elvtől is borsózik a hátam. Bőrszínünk ellenére a tawangmanggui vízesésnél mindenesetre sikerült a helyi árat kialkudni magunknak Anával,  a diákigazolványunk és az indonéz nyelvtudásunk büszke villogtatásával.

IMG_5348.JPG

A vízesésnél egyedülálló szituáció alakult ki: mi fényképezkedni akartunk a majmokkal („húúú, de aranyos kismajoooom!”), az indonéz turisták meg velünk („hello misterrrrr!”), közben mindenki menekült a másik elől. Kár, hogy a majmok nem akarták lefényképezni az indonézeket, akkor bezárulhatott volna a „szerelmi háromszög”. Akárhogy is, paraszthajszálra voltam tőle, hogy hosszú távra letáborozzak a makákóknál, de Ana rámszólt, hogy még sok látnivalót terveztünk be aznapra…

 IMG_5425.JPGIMG_5394.JPG

IMG_5506.JPG

Mivel megéheztünk, benéztünk a helybéli vásárcsarnok környékére is. Nem voltunk hátsó szándéktól teljesen mentesek; hallottunk pletykákat, hogy ezen a piacon lehet venni valami kulimászt, amit a sámánok rágnak, és nemcsak finom, de jót is tesz a fogaknak, mi több, enyhén hallucinogén. Szóval betámadtuk az öregasszonyokat, hogy mi most akkor itt kábítószert szeretnénk vásárolni. A nevét a szubsztanciának nem tudtuk, ezért jobb híján magyarázni kezdtünk nekik összes indonéz tudásunkkal felszerelkezve, hogy szeretnénk olyan valamit amitől „jó lesz a szánkban”. Össze is gyűlt a nénik kupaktanácsa, hogy mi lehet ez az anyag, majd egyikük elszaladt, és elégedett képpel visszajött egy doboz fogpiszkálót nyújtva át. Így végül nem lettünk sámánok.

IMG_5529.JPG 

Tovább motorozgatva a vulkán lankáin a terep egyre nehezebbé vált, nettó egyhónapos motorozási tudásom minden cseppjét beleadtam, hogy helyt álljak a hegynek fel – völgynek le terepen.  Közben persze azért bámészkodtunk is jókat a térélménybe bele. Egy szürreálisan meredek emelkedő tetején tábla jelezte, hogy a közelben megbúvik még egy vízesés, mit volt hát mit tenni, megnéztük azt is. Megérte a kis kitérőt, bár legnagyobb bánatomra itt nem voltak majmok, viszont turisták se, így a szép botanikus kert közepén a 30 méter magasról alázuhogó víztömeg alá még be is állhattam pózolni, régi álmomat váltva valóra ezzel.

IMG_5642.JPG 

Candi Sukuh, Candi Cetoh és a Panoráma

Az idő már erősen délután felé járt, mikor fő úti célunk, a hegy lábánál lévő hindu templomok felé vettük az irányt. Olyan utakon nyomultunk, hogy Anának nem egyszer le kellett szállnia mögülem, mert a motor nem bírta kövér bulé seggünket az emelkedőn. A leereszkedések meg a fékeket tették próbára, izzadt is a tenyerem rendesen. A Candi Cetoh (kb ’Cetoh templom’) felé olyan táj fogadott, hogy nem győztük az állkapcsunkat a koponyánkhoz szigszalagozni.

 IMG_5715.JPG

IMG_5728.JPG

Híres teaültetvények is vannak errefelé, ahol meg lehet állni, pavilonok alatt megteázni és naplementét nézni. Meg pózolni, persze. Én amúgy nem is tudtam, hogy a tea ilyen cserjeszerű bokrokon nő, és hogy ilyen szép.

IMG_5696.JPG

A Candi Cetoh-hoz egy kb. 90,1 fokos emelkedő vezetett fel, dagadt is a mellem a büszkeségtől, miután felkaptattam a meredek aszfalton a robogóval. Aztán ez a mosoly le is fagyott azonnal, mikor láttam, hogy a helyi purdék 7 évesen csináljak ugyanezt, négyen ülve egy motoron.

IMAG0745.jpg

A Candi Sukuh és a Candi Cetoh templomok érdekessége, hogy ezek a legkésőbb épült hindu szentélyek Jáván (15-16. század), építészeti stílusukban fellelhető már némi modernebb jávai stílus, és eleddig meg nem magyarázott okokból némi inka behatás is. A fő különlegességük azonban mégis a szinte sehol máshol fel nem lelhető termékenységi kultusz – óriási nemi szervek, mi több, önkielégítést ábrázoló szobrocskák, faragások mindenütt. A szexuálisan zárkózott Jáván azért ez nagy szám ekkora farkakat kiteregetni.

IMG_5769.JPGIMAG0742.jpgIMG_5757.JPG 

A Candi Sukuh-hoz naplementekor értünk oda, híven eredeti tervünkhöz. Jóllehet, csak ezer méter magasan épült ez a kis templom, a kilátás így is lélegzetelállító. Valamiért a két hindu templom közül ez az ismertebb, bár nekem a Cetoh jobban tetszett. Nem, mintha a Sukuh-ra lehetne mondani bármi rosszat is! Apropó, itt jegyezném meg, hogy Indonéziában mindig hét közben menjetek kirándulni! Hét végén, főleg vasárnap az indonézek kirajzanak, ellepik a helyeket, így sajnos nem jön át azok időntúli szépsége annyira. Mi egy keddi napot választottunk a látogatásra, és könnyen meglehet, hogy ha vasárnap jövünk, nem érezzük magunkat ilyen jól.

IMAG0746.jpgIMG_5831.JPG 

Szittya vonatkozások a hindu emlékeknél

Mint a világon mindennek, természetesen a Candi Sukuh-nak is vannak magyar vonatkozásai: alig 200 méterre innen bérel egy házikót Júlia és Anreau, egy francia-magyar pár, akit színházi karrierjük vetett erre. Moong náluk rendezkedett be a kísérleti gamelán-felvételére, így ennek okán mi is élvezhettük a Júliáék vendégszeretetét pár óra erejéig. A ház igazán remek, főleg a hátsó kert, ami lényegében maga a dzsungel. A páros azóta már visszaköltözött Párizsba, a házikót távollétükben az egyik korábbi sztorimban már megénekelt Lili és Beni gondozgatja, remélem, lesz még alkalmam vendégeskedni itt a későbbiekben is…

Hazafelé robogva bevetődtünk egy kifőzdébe, ahol a híradóban épp azt mutatták, hogyan siklott ki a Yogya – Solo közt közlekedő Prameks vonat. Még szerencse, hogy végül motorral jöttünk. Persze ezen a környéken – az elmúlt hetekben tájfun, fölrengés és tornádó is volt a térségben – minden lehetséges…

Akit érdekel, találhat további képeket a facebook-on.

A bejegyzés trackback címe:

https://zolindonezia.blog.hu/api/trackback/id/tr694954852

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.