Legutóbbi írásomban már elregéltem, Sulawesi milyen nagy és mennyire lehetetlen kiterjedésű, ebből következik, hogy a közlekedés is finoman szólva körülményes errefelé. Látnivaló viszont akad bőven, tehát erősen szelektálnunk kellett, végül végső úticélként a Togean-szigeteket jelöltük meg, ahol a tengerek cigányainak is becézett bajo törzs él, meg óriásrákok, meg függőágyban heverésző kövér turisták. Fájó szívvel mondtunk le a Lore Lindu nemzeti park őskori megalitjairól, az ágyékkötőben rohangáló morowali törzs meglátogatásáról, kéttenyérnyi nagyságú lepkékről, meg ilyenekről. Észak-Sulawesi, Manado és a Bunaken víz alatti nemzeti park, meg Tomohon tradicionális piaca, ahol kutyát és patkányt főznek, és kígyóvért lehet inni hozzá, nos, ezek a nagy távok miatt már szóba se jöttek, talán majd egy következő utazás alkalmával… Kalandok persze azért így is akadtak bőven.

Sulawesi hétköznapok

Érdekes volt látni, hogy élnek az emberek Torajában – az egész álló héten át tartó temetések morbid színfalai mögött ugyanúgy zajlik az élet, mint bárhol máshol, a tinédzserek pl. egész nap a netcafé-ban lógnak. A karácsonyt is megtartják, természetesen, fenyőfák híján azonban a legtöbb ház kénytelen egyéb kreatív megoldásokat alkalmazni karácsonyfa gyanánt. Az általam első két helyezettnek kikiáltott fa fotóját a facebook-on találjátok meg ITT.

Amikor nincs karácsony, akkor is kell szórakozni valamivel, lehet mondjuk politizálni. Dél-Sulawesin épp választások vannak, van kb 5 jelölt a kormányzói posztra. Ebből 4 csóka megelégszik annyival, hogy plakátokról vigyorog, ellenben az ötödik, a Kommandant fedőnevű, nagyon kemény kampányt folytat – pólókat osztogat, óriási fesztiválokat rendez, ahol beépített közönség tombol egy Auróra kaliberű zenekarra, ami a Kommandant saját indulóját játssza. Ja, és még a mentő- és rendőrautókról is az ő arcképe vigyorog vissza, ami véleményem szerint kicsit erős, de ezek szerint itt ezt is lehet. Nyilván az óriásplakátjain tankokkal és fotosoppolt robbanásokkal pózoló Kommandantnak van a legtöbb pénze, nem csoda, hogy láthatólag a nép 90%-a az ő elkötelezett híve.

Aztán ha elmúlnak a választások, akkor lehet például terroristáskodni.  Az indonéz kormánynak már nagyon régóta van egy transzmigrációs programja, melynek keretében szegényebb embereket telepítenek át – főleg a túlnépesedett Jáváról – ritkásabban lakott helyekre. Ennek az amúgy jó elgondolásnak a kellemetlen mellékhatásaként finom kis vallási villongások alakulhatnak ki – pl. épp Közép-Sulawesire sikerült full keresztény területre betelepíteni egy nagy kupac muszlimot, ami évtizedes véres vallási háborúba torkollott a 90-es évek végétől kezdődően. Szerencsére mi nem láttuk jelét a békétlenkedésnek, leszámítva egy-két, Terror Istvánokat kereső plakátot. (bár nem sokkal később Thaiföldön találkoztam egy magyar sráccal, aki néhány héttel előttünk volt Közép-Sulawesin, és ő mesélte, hogy akkor voltak gondok…)

Közép-Sulawesi – útikalauz majdnem stopposoknak

Ebben az ideális közegben álltunk neki stoppolni.  Azaz majdnem. Mikor ugyanis éreztük, hogy letelt az időnk Tanah Torajában, megpróbáltunk jegyet foglalni Rantepao-ból Tentenába (párszáz km, kb. 10 óra), közölték velünk, hogy a buszjegy árát hirtelen megemelték 50%-kal, mert főszezon van (fenét, főszezon augusztusban van, nem januárban). Alkudoztunk meg hőbörögtünk, de végül csak az lett, hogy charter busz helyett megpróbáltunk a saját szakállunkra eljutni A-ból B-be, helyi tömegközlekedéssel, ha van, stoppal, ha nincs.

Első körben a Rantepao-Palopo távot nyomtuk le. A marhapiac mellől indulnak ide 7-személyes Toyota Kijang-ok, itt ezek a távolsági buszok megfelelői. Egy-egy Kijang akkor indul, ha megtelik. Egy-egy Kijang akkor telik meg, ha úgy gondolják, hogy meg van telve, tehát minimum 10 utas esetén. Az utasokat a piacról vadászta össze egy csöves kinézetű bácsika, aki rendkívül bizalomgerjesztő munkaruhájában dolgozva (félmeztelen felsőtestre felvett, félig bezipzárazott, prémes női télikabát) körülbelül 1 óra alatt össze is terelt 12 embert (10 lett volna a célszám, de elszámolták magukat), és nekilódulhattunk. A 80 kilométeres távot 2,5 óra alatt tettük meg, egyrészt mert az út nagyon-nagyon kanyargós volt, másrészt mert egyszer megálltunk egy hosszabb hányószünetet tartani egy festői völgyre néző pihenőhelyen.

Palopo muszlim kikötővárosában nem sokat időztünk, ugyanis egyből indult egy előzőhöz hasonló Kijang fel északra, Mangkotana városba, újabb 4 óra ülepkényeztető utazás ígéretével. Útközben semmi érdekes nem történt, leszámítva azt, hogy a szokásos, fél méter mély kátyúk közti zötykölődésünk közepette egyszer csak szembejött maga a Kommandant, egész díszmenetével – több tucat khaki színű Nissan Navara terepjáró, luxusbuszok megkülönböztető szirénákkal, mindenhol a Vezér arcképével. Rendesen letoltak minket az aszfaltról, ezek után nem csodálom, hogy a Mester választási szlogenje „don’t stop, Kommandant!”.

Mangkotanában viszont borult a bili, mert kiderült, hogy nem indul aznap már több busz észak felé, plusz az ég is leszakadt, meg be is sötétedett. Ilyen időben már nem tűnt olyan jó bulinak stoppolni próbálni, viszont minden szépsége ellenére maradni se akartunk a mesés Mangkotanában. A buszterminálnak csúfolt kifőzde derék munkatársától megtudtuk, hogy pár kilométerre innen van egy rendőri ellenőrzőpont, ott le lehet stoppolni kamionokat. Feltűnt a színen egy középkorú úr is, aki felajánlotta, hogy elvisz minket oda – azt mesélte, Barcelona környékén volt tengerész, szóval a legtöbbi indonézzel ellentétben ő jól ismeri a hozzánk hasonló európai stoppos suttyókat, és talán nem fog megerőszakolni a 10 km-es úton. S való igaz, épségben jutottunk el a Pos Polisi betonfülkéjéhez, ami a dzsungel közepén volt kb. Itt bemutatkoztunk a rendőröknek meg a spanjaiknak (fogalmam sincs, ki volt közülük rendőr és ki volt épp arrafelé hereveréző rokon vagy barát, mindenesetre kb 20 férfiember tömörült be a 4 ember befogadására épített kalyibába, és mind khaki színű feleségverő trikót viselt).

A rend marcona őrei nagyon hivatalosan igazoltattak minket (vihogva lefényképezték a diákigazolványomat a telefonjaikkal, majd velünk is fotózkodtak egy sort). Aztán miután 10 perccel később már kebelbarátok lettünk, megígérték, hogy segítenek nekünk stoppot fogni. Ez úgy nézett ki, hogy kiálltak az út szélére és levillogózták az első arra járó autót, majd mind a húszan letámadták a halálra vált sofőrt, hogy nem akar-e esetleg elvinni minket. Minő szerencse, épp ez volt minden álma. Részvétem szegény csávónak, 6 órán keresztül fuvarozta a valagunkat Tentenáig, és közben láthatóan nem volt túl boldog – jóllehet, nekem se lenne őszinte a mosolyom, ha mondjuk Rajkánál megállítana egy falka rendőr, hogy ugyan má’ vigyek el két kínait Szegedre…

„Önkéntes” szállítónk amúgy szerintem csempészett valamit, a kombi autó csomagterébe ugyanis fel volt függesztve egy kifordított sátorponyva, amiben víz kuttyogott, és minden kanyarnál mocorgott benne valami. Kérdésemre, hogy ugyan mi az ott hátul, zavartan csak annyit felelt, hogy „ööö izé, hal”. Egyéb rakomány nem volt az autóban. Márpedig szerintem aki az éjszaka közepén az egyik óceánpartról az ezer km-re lévő másik óceánpartra cipel halat, az még indonéz mércével nézve is hülye… 

Danau Poso – inkább a Balaton!

Akárhogy is, a hajnali órákban megérkeztünk napi úti célunk, Tentena töksötét, vérszomjas kóbor kutyáktól népes külvárosába (Indonézia muszlimok és keresztények/hinduk lakta területei közt az egyik legmarkánsabb különbség az, hogy utóbbiaknál iszonyú sok a kóbor kutya). Már épp kétségbeestünk volna, mire megjelent két csávó egy autóval, mondván, hogy ők majd a segítségünkre sietnek jól, és a két szép szemünkért elvisznek minket a legközelebbi szállodába. A szálloda elé érve kitalálták, hogy annyira nem is szép a szemünk, adjunk inkább nekik egy csomó pénzt a fuvarért. A szállodába érve újabb alkudozás a szobáért, majd végkimerült alvás volt műsoron.

A keresztény többségű Tentena a legnagyobb város a Danau Poso (Poso-tó) partja mentén. Ez Sulawesi legnagyobb, és Indonézia harmadik legnagyobb tava, állítólag nagyon szép, meg óriás angolnák lakják, meg vízesések szegélyezik, meg minden. A recepciós néni azonban figyelmeztetett minket, hogy másnap vasárnap, ami azt jelenti, hogy orbitális misére járás lesz a program. Nem ám amolyan európai módira, hogy reggel 9-től 10-ig aztán viszon’látásra, nem, a hívek reggel 6-kor kezdenek a templomban énekelni, aztán kicsit hazamennek, aztán megint templom, és így tovább, egész nap. Tehát számítsunk rá, hogy minden zárva lesz, a város indonéz nyelvre lefordított litániáktól visszhangzik majd, tömegközlekedésről pedig ne is álmodjunk. Ha mászkálni akarunk, kibérelhetünk motort 6-szoros áron (nem alkuképes) vagy ha esetleg mégis továbbállnánk a Togean-szigetek felé Ampana irányába, akkor kocsit bérelhetünk, helyi sofőrrel, aki emiatt persze felfüggeszti az imádkozást, nyilván elképesztő mennyiségű pénzért cserébe. Ez volt az a pont, amikor úgy döntöttem, hogy nem érdekel ez a tó se a város többé, az ájtatos, pénzhajhász lakossága meg imádkozzon csak, ahogy a csövön kifér. Elköltöttük a szerény reggelinket és ittunk egy kávét a –kicsit a Balcsira hajazó – tóparton, majd újra kiálltunk stoppolni.

Lemeszeltünk egy csávót, akivel nagy mázlink volt, eredetileg ugyanis hivatásos sofőr volt, Tentena és Ampana (napi úti célunk) közt fuvarozza a népet, s bár épp szabadnapját töltötte, rábeszéltük, hogy vigyen el minket, alaposan nyomott áron. Kényelmesen elterpeszkedtünk a 7 (itt 12) személyes kocsijában, és kezdetét vette a 6 órás kéjutazás, a szerpentineken. Időről időre beszédbe elegyedtünk a figurával, s újfent kiderült, hogy kicsi a világ, a lengyel lakótársaimat is ő szállította, mikor novemberben ugyanerre jártak, meg is lett hát hamar a közös pont. Ezen felbuzdulva Adam (merthogy így hívták) megkérdezte, szeretem-e a duriánt. Mit is mondhattam volna, természetesen imádom, feleltem. Erre kipattant az autóból a következő faluban, és 80 évre elegendő duriánnal tért vissza, amit aztán egész úton kénytelen-kelletlen falhattunk. A trópusi flórában kevéssé jártas olvasóknak említeném meg, hogy ez az a gyümölcs, aminek kb emberfej nagyságú, rücskös, különösen büdös termése van. Olyannyira büdös, hogy a világ számos városában a duriánt tilos levinni a metróba, vagy középületekbe, vagy felszállni vele tömegközlekedési eszközökre. A vastag héjat feltörve (nem könnyű) a gyümölcs magjairól a nagyon furcsa, fogkrém állagú, romlott sajt izű anyagot kell leszopogatni. Itt egy rendkívül előnytelen kép rólam, ahogy épp a duriánt élvezem egy halászbárka tetején:

Ahogy kijutottunk a vallási háborúk sújtotta Poso térségéből, hirtelen a környezet is sokkal barátságosabb lett. A tengerpartot látványos hegyek-völgyek uralták, kókuszpálmákkal, időnként pedig festői falvakba tértünk be. Itt se aprózták el a népoktatást, találtam egy táblát az egyik helyen, ami arra oktat, hova szabad kakilni és hova nem, íme:

Miután megtudtuk, hova szabad üríteni a több kiló duriántól és a szerpentines utakon való hullámvasutazástól felrázódott beleinket, meg is érkeztünk Ampana városkába. Itt összefutottunk – a szintén lengyel barátaink által ajánlott – Edivel, aki segített nekünk kijutni a viszonylag nehezen megközelíthető Togean-szigetekre.

Togean – nincs feljebb

A lengyel lakótársaim miután hazajöttek Sulawesi-ről, nem tudtak másról beszélni, csak a Togean-szigetekről. „Ja, már harmadjára voltál Balin, Zolikán? Szép, szép, de a Togean-szigetek mégis csak jobban adják…” meg „Hát igen, sok szép hely van Indonéziában, na de a Togean-szigetek…” meg „Hát igen, finom ez a csirke, na de a Togean-szigetek…” stbstb. Szóval igen erősen furdalta már az oldalam a kíváncsiság, amibe némi félelem is vegyült, lévén azok a dolgok, amikhez nagy reményeket fűzök, általában csalódást okoznak. Na, ez a Togen-szigetek esetében nem így volt.

Rozoga halászbárka-szerűségre ültünk Ampanában, a kapitány fejenként kb 500 ft-nak megfelelő összegért vitt el minket a 3 órás útra Bomba halászfaluig. A hajóút elején baromi jól éreztük magunkat, aztán félidő tájt arcunkra fagyott a mosoly, mikor megláttuk a nyílt tengeren felénk közeledő éjfekete viharfelhőket. Pár percre rá benne voltunk a zuhé közepében, hiába menekültünk le a fedélközbe, mindenki csurom víz lett. Árvízi hősként bedobtam a közösbe a műanyag esőkabátomat, amivel letakartunk a saját cuccainkat és a legénységét is, hogy legalább azok ne ázzanak péppé. Aztán erőltetetten vigyorogva néztük egymást és vártuk, hogy elmúljon az eső, a hullámzás meg a hányinger.

Végül a nap szépen kisütött, és megpillantottuk az első kis smaragdzöld szigetecskét a horizonton. És akkor most következzen a statisztikai adatok: a Togean-szigetcsoport 56 (egy helyi bácsika szerint 400) szigetből áll, a Tomini-öbölben, Közép-Sulawesin található. Bár a szigeteken több, mint 30 település található, ezek nagy része nem több egy-két kalyibánál. A Togean-szigetek egy része nemzeti park, élnek itt dugongok, bálnák, delfinek, csak errefelé honos madárfajok, focilabda nagyságú óriásrákok, és van szép korall is. Hotelek nincsenek, térerő nincs, egy-két reszort meg bungalós szálláslehetőség áll rendelkezésére az erre látogató kevés turistának.

Mivel nemcsak az odajutás, de az egyes szigetek közti közlekedés is elég macerás (és drága), ezért Kittyvel úgy döntöttünk, a zsebkendőnyi Poya Lisa szigeten kitűzzük a kis zászlócskánkat, és ott „tógeánozzuk” ki magunkat, ahelyett, hogy a hajunkat hullajtanánk szanaszét loholva a térképen fogatlan hajóskapitányokkal alkudozva. A fuvarunk közvetlenül a Bomba nevű falucskától pár perc csordogálásra lévő Poya Lisa szigeten tett le minket, amiről annyit tudtunk, hogy nagyon pici, maximum 20 ember befogadására képes. Egy kicsit tartottunk attól, hogy nászút-fíling lesz, és mi leszünk ott az egyetlenek, akik „haverként” nyomulnak. Végül ez a félelmünk se igazolódott be: a szigetet francia srácokkal, bolgár kultúr-aktivistákkal, német nyugdíjasokkal, jófej holland meg lengyel párokkal, Reunion-szigetekbeli tanárokkal osztottuk meg, no meg persze az ott lakó személyzettel, akik szintén imádnivalók voltak. Bapak Ismail lassan 20 éve „üzemelteti” a szigetet, és még mindig iszonyú lelkes. Egyébiránt az errefelé őshonos bajo népcsoportból amúgy is süt a vendégszeretet – ennyire gyorsan tán még sose éreztem magam otthon magam Indonéziában, mint itt.

6 nap, 5 éjszakán át élveztük a fél focipálya nagyságú sziget vendégszeretetét, s ez az idő egy szempillantás alatt elröppent. Nem is nagyon tudom leírni, hogy volt, mint volt a Togean-szigeteken… Az ételt napi négyszer a szánkba rakták, ráadásul isteni volt (rádöbbentünk, az indonéz konyha is tud finom lenni, ha igényesen készítik el), a homok fehér, a függőágyak kényelmesek, a naplemente lélegzetelállító, a bungalónktól másfél méterre a tenger, Indonézia egyik legjobb állapotban lévő koralljával, millió színes hallal, éjjelente milliárd csillag az égen (áram nem volt, de nem is hiányzott), s ha mindezt mégis meguntuk volna, Bapak Ismail ingyen elvitt minket hajókázni, meg snorkelezni, meg piacozni, meg dzsungeltúrázni… Szóval olyan volt az egész, mintha egy felnőtteknek szóló luxusnapköziben felejtettük volna magunkat pár napra.

Csináltam egy videót is, hátha. Meg nézegessetek képeket ITT. De legfőképpen felejtsétek már el a görög tengerpartokat, gyertek el ide helyette. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.