A bő egyhónapos Bali-Lombok-Sulawesi csavargás után egész másfél nap pihenőt hagytam magamnak (rohamos ruhamosásra), majd indultam is tovább (anyagilag) eddigi legmegterhelőbb utamra Malajzia, Thaiföld, Vietnám érintésével. Bűntársam ezúttal Kristina, szlovák osztálytársném volt, aki eredetileg csak egy 10 napos nyugis vakációt szeretett volna valami pálmafás parton, ehelyett viszont egy egyhónapos road movie-t kapott, hehe…

LCCT – a csóró hátizsákosok elosztóhelye

3 órás repülőút után landoltunk Kuala Lumpurban, Malajzia cirka kétmilliós fővárosában, pontosabban attól kb 70 km-re a Low Cost Carrier Terminal-on (LCCT). A maláj központú, szuperolcsó Air Asia légitársaság lényegében egy teljes repteret tart fenn, amit 90%-ban az ő gépeik használnak. Forgalom így is van bőven, köszönhetően az alacsony áraknak, én pl 6 db nemzetközi repjegyet vettem kevesebb, mint 200 euróból. Állítólag van egy reptér is a „nemfapados” járatoknak, ami olyan puccos, hogy a Buckingham palota csak tyúkól hozzá képest, én viszont az LCCT-vel is beértem, van itt is minden, ami egy ázsiai reptérre kell, üzemképtelen wifi, böszme masszázsfotelek, köröttük műpázsittal, ahol remekül lehet aludni, míg a hajnali csatlakozást várod, indiai sorstársaiddal kiskifli-nagykiflizve.

Első benyomások

Ha be akarsz menni a városba, akkor van rendezett menetrenddel közlekedő shuttle bus (Indonéziában ilyen miért nincs?), ingyen wifi-s gyorsvasút, ami fél óra alatt teszi meg a 70 km-es távot (Indonéziában ilyen miért nincs?), soksávos, új autópálya (Indonéziában ilyen miért nincs?)… Dohányozni kb sehol nem lehet. Oké, ez egy európainak nem nagy cucc, de Indonézia után, ahol kb még a kórházi műtőkben is mindenki cigizik, elég fura. Viszont az, hogy a vasúton, metrókon van kizárólag nőknek fenntartott, bugyiszínű vagon, emlékeztet minket arra, hogy azért Malajzia is egy konzervatív ország.

IMAG1789.jpg

Kuala Lumpurban összesen két sovány napot töltöttünk, ez messze nem elég arra, hogy átfogó képet alkossunk róla, a továbbiakban tehát az első szédület lenyomatát olvashatjátok. Szóval megérkezünk a városközpontba, feljövünk a mozgólépcsőn. Mindenféle emberek, de a csador ritka, mi több, sehol egy szandál-zokni vagy bozontos női láb. Mindenhol ki van írva minden vagy öt nyelven, szinte már morbid. Mindenki beszél angolul. Jóllehet, a hivatalos főnyelv a bahasa Melayu, ami nagyrészt megegyezik a bahasa Indonesia-val, meglepve konstatálom tehát, hogy nem csak indonézül, de malájul is tudok. Ez azért elég menő, nem?

Mindenki mindenkiért! Vagy nem? Vagy igen?

Malajzia etnikailag igen sokszínű ország. Vannak ugye az őslakos malájok, akik különböző egyéb törzsekre oszlanak. Aztán az évszázadok alatt a számos európai hódítás is rendesen befolyást gyakorolt. Majd 100-150 évvel ezelőtt elkezdtek beáramolni a kínaiak és az indiaiak. Végül egymással is keveredni kezdtek a kultúrák és rasszok. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy Malajzia fölrajzilag is érdekesen tagolt, hiszen része a hatalmas Borneo dzsungelsziget (aminek déli része Indonéziához tartozik és Kalimantan néven fut)… Ennek ellenére az ország látszólag remekül működik – 1969-ben voltak véres etnikai villongások ugyan, de ezt követően belátta a nép és a kormány, hogy jobb a békés egymás mellett élés.

Indonéziával viszont nem felhőtlen a viszony, hasonló a helyzet a magyar-szlovák ellentéthez. Malajzia ’57-ben nyerte el a függetlenségét, tehát később, mint Indonézia (szerintük ’45, az ENSZ szerint ’47), fejlettség terén mégis jóval előrébb tart a nagytesónál. Emiatt a malájok lenézik az indonézeket, az indonézek viszont úgy vannak vele, hogy a malájok is kvázi indonézek, akiket a kínaiak csicskáztatnak, és így tovább.

A „Ki utál kit a térségben?” témára később még visszatérünk.

Kanapészörf Kualában

Mondanom sem kell, utunk ötlete anno szigorúan a „low budget” jegyében fogant, és hát elég nehéz spórolni egy – ázsiai mértékkel nézve - olyan drága városban, mint KL. Bár olcsó hostel van bőséggel, elveinkhez hűen én mégis inkább a couchsurfingen kerestem szállást. Így leltem rá a szuperszimpi nigériai Val-ra, aki nagyon udvarias és segítőkész volt, az viszont már csak a terepen derült ki, hogy gyakorlatilag Budaőrsön lakik, szóval az ingyen szállás adva vagyon ugyan, de az oda kijutás jócskán felemésztette a hostelen megspórolt pénzünket. Egyet se búsultunk emiatt, mert legalább a helyi Budaőrsöt is alkalmunk nyílott megnézni, és Val simán volt annyira jó fej, hogy ellenpontozta az agglomerációba ingázás minden hátrányát: még tradicionális afrikai kaját is csinált nekünk a barátnőjével.

A metró végállomásánál, ahol találkoztunk, gyors bemutatkozás után hamar rátértem a lényegre, és rákérdeztem, mégis milyen 2 méter 10 centis négerként másfél méter magas ázsiaiak közt élni. Val meg is mondta, hogy tré, a rendőrök folyton szivatják, ráadásul ő keresztény, így még a muszlimok is folyton kekeckednek vele.

Taxiba pattantunk, ekkor pillantottam meg, hogy Val tulajdonképpen egy szent hindu zarándokhely mellett lakik: egy óriási barlangrendszer mellett haladtunk el, hatalmas szobrokkal, mindenütt rengeteg indiai fazon, akik díszes ruhákban meneteltek valahova mantrákat énekelve, szent révületükben az se zavarta őket, hogy időnként keresztül kellett menniük a nyolcsávos autópályán. Kérdeztem is Val-t, mégis mi ez a felhajtás. Erre újfent nyomatékosította, hogy ő keresztény, és ugyan leszarja a muszlimokat meg a hindukat, felőle aztán vonulgathatnak. Végül a taxisofőr (fiatal indiai csaj) világosított fel minket, hogy ez a hely az ún. „Batu Caves” (kb ’sziklabarlangok’), és a hinduk az épp esedékes éves Thaipusam zarándoklatot bonyolítják le, majd elkezdett ő is panaszkodni, hogy a maláj rendőrök szívatják az indiai taxisokat, az indiaiak a malájokat, a kínaiak mindenkit, stb.  

 

DSC00798.jpg

Val egyébként egy panelház sokadik emeletén lakik. Fura volt látni sok hónap Indonézia után, hogy itt is, csakúgy, mint odahaza, mindenki 8 kulcsra meg 3 rácsra zárja az ajtaját, a lakóközösség tagjai látszólag nem ismerik egymást, sőt, sokan egy nyelvet sem beszélnek. Látszólag Val tömbházának a világ minden pontjáról vannak lakói, kicsit olyan is volt, mintha elátkozott Erasmus-diákok pecóznának itt, akik valami gonosz varázslat hatására az ösztöndíj lejártával nem tudtak hazamenni, és már évtizedek óta itt sínylődnek. Szóval akármilyen érdekes és marasztaló is volt ez a közeg, miután Val-nál ledobtuk a cuccainkat, jöttünk is vissza a Batu Caves-hez megmerítkezni némi hindu ezotériában. Azért a szomszéd néni háziállatát még lefényképeztem:

IMAG1782.jpg

 

Szülinapozás hindu istenekkel

A szent barlangokhoz visszatérve megtudtuk, hogy a Thaipusam mókatára állítólag pár nappal később tetőzik csak, akkor százezrek érkeznek a szent barlangokhoz, most még csak az előőrs lődörög, pár tízezer ember képében. Ha jól vettem ki, a hinduk itt Murga istenség előtt tisztelegnek – ja, merthogy mellékesen neki van itt egy 43 méter magas szobra… - akinek ekkortájt van a születésnapja. Ha az év során az imái meghallgattattak, a hithű hindu köteles elzarándokolni ide, megmászni (gyakran családostul) a 242 vagy mennyi lépcsőt fel a legnagyobb, szentélyeket is felvonultató barlanghoz és áldozatot bemutatni. Ez az áldozat lehet pl az, hogy kopaszra nyírja az ember a haját, és bekeni valami kulimásszal. De akadnak olyanok is, akik nyílvesszőket meg tűket szúrnak át a szájukon áldozatuk jeléül. Valamint majdnem mindenki sárgában volt – gondolom ennek is van valami jelentősége…

DSC00842.jpg

A barlang és a szent zarándokhely köré persze iszonyat zsibvásár épült, ahol kapható volt minden, bollywoodi filmslágerek Cd-n, a világ összes étele és ruhája, és még óriáskerekezni is lehetett. Ezt persze nem panaszkodásból írom, remek móka volt tévelyegni a vásárban is. Az indiaiak amúgy hihetetlen kaotikus népek, az ember csak úgy kapkodja a fejét, rengeteg minden történik egyszerre – az öreg papa ott imádkozik a sarokban, közben valami papféle rizst ken kisgyerekek homlokára, közben más kisgyerekek szaladgálnak körbe-körbe, asszonyok próbálnak valami tüzet gyújtani, más asszonyok tüzeket eloltani, közben kofák ordítoznak, szóval betelíti az összes érzékszervet és lefoglalja a teljes koncentrációt az élmény.

DSC00825.jpg

A zarándokokkal együtt mi is felhágtunk a lépcsőkön a szent barlanghoz. Fárasztó, de hihetetlen jó élmény volt, odafenn/odabenn folyamatosan mantra szólt, és elképesztő mértékű koncentrációt és energiákat lehetett érezni. Szerintem itt értettem meg, mit szeretnek az utazók Indián, és életemben talán először végre bennem is komolyabban felmerült, hogy ázsiai tartózkodásom során talán nekem is érdemes lenne ellátogatnom az indiai szubkontinensre…

DSC00867.jpg

Petronas toronyház és egyéb modern nyalánkságok

Éles váltás volt az ősi tradíciók megtekintése után ellátogatni a Golden Triangle (’arany háromszög’) nevű üzleti városrészbe. Mégsem lehetett ezt kihagyni, hiszen itt tornyosulnak a Petronas ikertornyok, sokszáz méteres magasságban. A Petronas Tower a világ egyik legmagasabb felhőkarcolója, a Júingok birtoka, hiszen a nemzeti olajcég tulajdonában az épület. Fel is lehet menni a tetejébe, mi viszont ezt nem tettük, hiszen ott épp magát a tornyot nem látnánk. Helyette remek fényképeket készítettünk… a földszintről.

DSC00890.jpg

A Petronast elhagyva mindenfelé egyéb hipermodern épületekbe és parkokba botolhatunk, csupa pucc meg neon meg szökőkút meg ezek kombinációja. Mint például ez itt, ni. További képek a facebookon, azaz ITT, lélegzetelállító thai kalandjainkról pedig majd legközelebb.

DSC00910.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://zolindonezia.blog.hu/api/trackback/id/tr435248142

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.