Befejező részéhez érkezett az öngyilkos motoros túránkról írott naplóm. Lássuk, hogy jutottunk vissza Keletről Nyugatra! Aki lemaradt az előzményekről, ITT utánaolvashat.

12.nap: Alkudozás sárkányokra

A jól megszokott korai kelés után búcsút intettünk Frank bácsinak és népes családjának (tényleg tízenpáran laktak egy fedél alatt, a családfő meg se tudta mondani pontosan, hogy a jelenlévő puják közül ki a rokon/uncsitesó/fívér/nővér és kik a csak itt héderelő haverok), és délre ledaráltuk azt a maradék száz-egynéhány kilométert, ami még Flores szigetéből hátra volt a nyugati parton fekvő Labuan Bajo városkáig. Miért akartunk Labuan Bajo-ba menni? Mert ez az ugródeszka a környező csodás szigetekhez, a Komodo Nemzeti Parkhoz, ahol az ember a víz alatt és felett érintetlen környezetükben együtt bulizhat a világegyetem legrusnyább lényeivel, példának okáért a manta rájával, a vizibivallyal vagy a csak itt fellelhető komodói sárkánnyal.

DSCN3826.jpg

Labuan Bajo egy évtizede még csak poros halászfalu volt, azóta azonba a turisták felfedezték maguknak Komodó kincseit, s a település pikk-pakk felfejlődött, hotelek, éttermek, bárok nőttek ki a földből, a kikötő utcájában a fehérember-koncentráció immár Balival vetekszik. S persze minden második házikó turistairoda. Komodót és környékét ugyanis kismillió-féle módon meg lehet nézni, van egy- és soknapos hajótúra, egy sziget, sok sziget opció, búvárkodás, fedélzeten vagy bungalóban való alvási lehetőség, batyus bál vagy all inclusive kaja, elsüllyedős ladik vagy luxusjacht, satöbbi.

Két hét motorozással a hátunk mögött és kőkorszaki élményekkel megpakolva gurultunk be Labuan Bajo-ba fényes délben. A nagydarab ausztrál srácok és a nyararó amerikai családok közül eléggé kiríttunk a Bruce Willis-t megszégyenítő fizimiskánkkal (az én trikóm nem csak mocskos és szakadt, de még vérfoltos is volt, a korábbi esésem miatt), de a felvilágosult gondolkodású Labuan Bajo-iak nem tesznek különbséget fehér ember és fehér ember közt pusztán a kinézet alapján, minden turistát egyforma lelkesedéssel próbálnak legombolni. Minket is hamar elhalmoztak mindenféle ajánlattal (persze turisztikai értelemben csak), nehéz volt választani, főleg hogy közben illedelmes üzletemberek módjára telefonon illetve a felkarunk rángatásával zaklattak minket.

Be is menekültünk egy kínai étterembe, ahol remek ötletünk támadt, jelesül, hogy csavarunk egyet a szituáción. A déli nagymeleg miatt az étterem személyzete elment aludni (ilyen is csak itt fordulhat elő), viszont megengedték, hogy maradjunk és még kulcsot is kaptunk az ajtóhoz. Az asztalokat kicsit eltologattuk, és castingolni kezdtük a turistahiénákat, azaz egyesével behívogattuk őket az vendéglő zárt ajtói mögé interjúzni. Mindenki elmondhatta ajánlatát, miközben mi flegmán bólogattunk és jegyzeteltünk. Nagyom élveztem a helyzetet, de sajnos egyik ajánlat se volt az igazi, jellemzően rejtett költségeket tartalmaztak, általában nem kis tételben.

DSCN3818.jpg

Ekkor került elő a tárcám mélyéről Viggo névjegykártyája, amit még Yogya-i cimboráktól kaptam, akik korábban jártak Labuan Bajo-ban. Viggo-t felkeresve (nem volt nehéz, az étteremtől 20 méterre volt az irodája neki is) hamar kiderült, hogy ő a legjobb arc széles e vidéken, miután elbeszélgettünk és lejátszottunk neki a szokásos lemezt (nincstelen diákok vagyunk, nézd, még a trikóm is véres), az is kisült, hogy van egy olasz srác, aki nagyon el akar menni egy kétnapos all-inclusive komodói hajóútra, de nincs elég ember a fedélzeten. Így hát extra nyomott áron „nagy duzzogva” bevállaltuk, hogy hajónehezéknek állunk a paradicsomi expedíción. Viggo öröme is nagy volt ennek hallatán, fel is ajánlotta, hogy a túra előtt és után alhatunk a házában, és a felesége frissen fogott halat grillez nekünk, de csakis mert „indonéz diákok” vagyunk és mert Yogyakartától idáig jöttünk a névjegykártyáját lobogtatva.

Viggo és kiscsaládja (no meg a szomszédok) imádnivalók voltak, a hal után mind a tíz ujjunkat megnyaltuk, de nagyon nem mókáztunk sokáig, mert másnap hajnalban keltünk, hogy kihajózzunk a sárkányok földjére.

13. nap: Sárkányszex

Járművünk egy apróbb halászbárka-féleség, utasként hatan voltunk a fedélzeten (Ana és Catalina, román lányok, Luz és Tomi, Alesandro, a rejtélyes olasz srác, akiről nagyon hamar kiderült hogy jó fej és jómagam), ehhez járt még négy fő legénység 10-40 év közti kedélyes indonéz fickók személyében.

small_IMG_4292.jpg

Mesés türkizkék vízen pár óra hajóút után értük el Rinca szigetét, ahol sárkányleső túrára indultunk. Akkor itt és most ejtenék végre pár szót ezekről dögökről: a kizárólag Komodo és Rinca szigetén fellelhető komodói sárkányt hivatalosan csak 1910-ben fedezték fel, persze annak előtte is keringtek már pletykák a halászoknak köszönhetően a hatalmas hüllőkről. Bizony, a komodói sárkány nem éppen pici, akár 4 méteresre is megnőhet, harapása halálos mérget tartalmaz, de éles karmaival is széttéphet vagy akár agyonüthet a farkával. Remek úszó, gyors futó, fiatal korában még fára is mászik, bivalyt, őzikét és esetenként embert eszik. Ezek után érthető is, hogy minden turista le akar velük fotózkodni testközelből, nem?

A nemzeti parkba belépve először persze a szokásos fizetős procedúra fogadott – diák ár, fotó felár, fehér ember felár, alkudozás, kamera rejtegetés, stb. Na és persze kötelező vezetőt bérelni, amit itt kivételesen nem bántunk, elvégre a sárkányoknak meg egyéb veszélyes dögöknek otthont adó susnyásba készültünk egy három órás sétára. Bár erősen kételkedtem benne, hogy a villás végű bottal (és semmi egyébbel) felszerelt vadőrök tényleg le tudnák nyomni a sárkányokat éles helyzetben.

Rinca szigetén kb 1300 sárkány él vadon. Három kijelölt útvonalon lehet végigmenni, mi a leghosszabbat választottuk, értelemszerűen itt a legnagyobb az esélye sárkányt látni, ami vezetőnk szerint még így se lesz egyszerű feladat, ugyanis a fenevadaknak épp most van a párzási időszakuk, amit szeretnék a földbe ásott lyukaikban tölteni, a turisták kergetése helyett. A három kijelölt útvonalból mindegyik a vadőrök konyhájától indul. Hogy, hogy nem, itt mindig henyél pár lusta sárkány, akik a kajamaradékra utaznak. Erős a gyanúm, hogy a park személyzete szoktatta ide őket, nehogy már a messziről jött turisták úgy menjenek haza, hogy nem láttak egy gyíkot se. (A fenti képen, az oldal tetején ezek a naplopók láthatók)

DSCN3853.jpg

Sajnos a túránk nem jár sikerrel. Bár láttunk vízibivalyt, sasmadarat, makákót, széttépett madártetemet és gyík-kakit, sárkányt nem sikerült lesni. A természet szépsége és a panoráma kárpótolt azért, egyedül Alessandro lógatta csak az orrát, neki ugyanis gyerekkori álma volt, hogy testközelből csodálhassa meg a komodói sárkányokat, természetes környezetükben. Ilyen volt a feje, mint ennek a bivalynak, ni:

DSCN3851.jpg

A hajóra visszatérve derék matrózaink szuper ebédet főztek nekünk. Ezt külön kiemelném, lévén Indonéziában az ember ritkán eszik kiadósat és jót, sajnos. Friss hallal a bélünkben útnak indultunk a Pantai Merah, azaz a Rózsaszín Part irányába. Eme piciny sziget azért érdekes, mert valamiféle koralltörmelék keveredett a strand fehér homokjába, ettől rózsínes árnyalata lett. Mikor a partra úsztunk (ezernyi színes tengeri hal közt lubickolva), ott épp őzikék ugrándoztak jobbra-balra, és még egy szivárvány is volt az égen. Tiszta giccs.

small_DSCN0127.jpg

A rózsaszín beach után egy remekbe szabott rózsaszín naplemente következett. A nyílt vízen éjszakáztunk, arakot vedelve, kártyázva töltöttük az estét a fedélzeten. Matrózaink kitartóan fűtötték a társaságunk hölgytagjait, míg el nem jött mindenkiért az álommanó illetve ki nem dőltünk a piától.

DSCN3878.jpg

DSCN3908.jpg

14.nap: Már megint Jurassic Park

Másnap horgonyt vetettünk Komodo szigetén, ami nagyobb és elhagyatottabb, mint Rinca. Itt Alessandro már tutira akart menni sárkányügyben, és lefizetett egy vadőrt, hogy vigye be őt keresztül a szigeten parttól partig, a kitaposott túraösvényekről letérve. Olasz barátunk felajánlotta, hogy vele mehetünk, örülne a társaságnak, a kísérőt meg amúgy is kifizette már, szóval Tomival boldogan mondtunk igent és nekivágtunk az egész napos túrának. A munkamegosztás jegyében a lányok addig a hajónkkal visszamentek a rózsaszín tengerpartra pancsolni.

Nem találtunk könnyen kísérőt a bevállalós túrára, Alessandro-nak a legöregebb, legtapasztaltabb, legdörzsöltebb csókát kellett lefizetnie, csak ő volt hajlandó kötélnek állni. A fogatlan figuráról messziről lerítt, hogy a céhben valami különleges tisztsége van, ugyanis nem viselte a többiek zöld egyenruháját és bakancsát, ehelyett műszálas susogós melegítőben és kását kérő makkos cipőben vágott neki a tripnek. Alighanem a fenekét kicsíphették a kakimanók, ugyanis míg előttünk baktatott, folyamatosan azt vakarta a mackónadrágon keresztül.

DSCN3936.jpg

Egyébként egy rossz szavunk se lehetett az öregre. Pazar tájakon vezetett keresztül, hegyen-völgyön át. Egy emberfej nagyságú pókot is kiszúrt, akivel remek fotókat készítettünk. Valamivel nehezebb dolgunk volt a vaddisznók lefényképezésével, akik szép számmal képviseltették magukat az erdőben, és erőszeretettel csörtettek ki elénk, mintha az üdvözlésünkre igyekeznének. Egy alkalommal egy jól megtermett példány lefékezett előttünk, és egy végtelenül hosszúnak tűnő másodpercig elévődött azon, hogy vajon nekünk essen-e vagy elszaladjon vissza a susnyásba. Szerencsére az utóbbi mellett döntött, ennek köszönhetem, hogy még mindig itt vagyok, és megírhatom ezt a torokszorítóan izgalmas úti beszámolót, ugyebár.

DSCN3923.jpg

Akárhogy is, bő hat órás izgalmas túránk a végéhez érkezett, és még mindig nem láttunk egy sárkányt sem. Szegény Alessandro már épp búsulásra adta volna a fejét ismét, mikor a kísérőnk pisszentett egyet és az előttünk lévő tisztásra mutatott. Mi nem is szúrtuk ki elsőre, de bizony az egyik fa árnyékában egy kb három és fél méteres gyík pihengetett. Nagy volt az öröm, pózoltunk is vele erősen, amennyire a bátorságunk engedte. Hosszú percek után Gyík úr megunta a cukkolást, és a mellső mancsaira támaszkodva felegyenesedett – állítólag ez az idegesség, illetve a támadási készültség jele náluk – úgyhogy kereket oldottunk.

DSCN3965.jpg

A hajónk a sziget túlsó végén vett fel minket, kalandjainknak ezzel még korántsem volt vége. Elcsorogtunk ugyanis a „manta point” nevű helyre, ahol valamiért nagyon magas a plankton koncentrációja a vízben, ezért az óriási manta ráják szeretnek ott tanyázni. Én bőségesen megelégeltem volna, ha csak a fedélzetről nézzük a többméteres rusnya dögöket, de a matrózaink a manták láttán extázisba estek, és nekiálltak belökdösni minket a vízbe, „ússzatok velük!!” felkiáltásokkal.

A mantákkal való találkozás után még meg-meg álltunk mindenféle szigetek környékén úszkálni meg snorkelezni, végül Labuan Bajo felé kormányoztuk a hajót. Utunkat a már ismert szívárványok és hasonló jelenségek kísérték. Partra érve pedig Viggo várt minket, a felesége már sütötte az újabb adag halat nekünk. Micsoda emberek, micsoda emberek!

DSCN3992.jpg

15.nap: Hip-hop fesztivál a világ végén

Flores – és Komodó után a következő útba eső sziget nyugati irányban Sumbawa volt. Fel is préseltük testünket a reggel induló kompra, amiből úgy indonézesen az idő előrehaladtával délután induló komp lett. A kikötőben várakozva addig is elnézegettük a ráérősen a tengerbe szemetelő halászokat, meg a mindenféle egyéb népeket, akik jellemzően különböző állataik társaságában érkeztek a hajóra (apropó, a pénztárnál külön jegyet kell venni a kecskéknek, teheneknek, stb – mármint a gazdáiknak kell megvenni a jegyet, na- és minden állatfajra külön díjszabás van). A 6 órás út alatt nagyrészt a komp tetején szunyókálva igyekeztünk kitérni a „hello misterrr”-ek elől, vagy az óceánt és a környező apró szigeteket bámultuk nagy erőkkel.

DSCN4025.jpg

Sumbawa egy konzervatív muszlim sziget. A keresztény többségű NTT-n (Nusa Tenggara Timur, tehát Flores és attól keletre) igencsak megtanultuk értékelni, milyen az, amikor NEM kelt fel hajnali négykor a müezzin kellemes repedt fazék baritonján ordibálva a reggeli (?) imára buzdítván, így most, a szürkületet aláfestő „Allah akbar”-okat hallgatva nehéz sóhajtással vettük tudomásul: visszaérkeztünk a müezzinek világba. Azért így sem volt olyan szörnyű a helyzet, csodás hegyi utakkal (lásd fent) és egész túránk egyik legszebb naplementéjével ajándékozott meg minket Allah.

DSCN4041.jpg

A hosszúkás Sumbawa keleti oldalán található Dompu városában (jó az falunak is...) kapott el minket az esti fáradtság és szobát fogtunk egy kis panziófélében. Az ország ezen részén – ahogy már korábban is írtam – nincsenek nagy városok, inkább csak nagyobbacska falvak, és hát túl sok „mondernSÁG” meg metropolitan pezsgés sem jellemző ezekre a helyekre. Annál jobban meglepett, mikor kiderült, hogy hatalmas rap fesztivál zajlik tőlünk nem messze.

Hogy szereztem tudomást arról, hogy rap fesztivál van a szomszédban? Úgy, hogy a közönség jó része a szobánk falának a külső oldalához járt hugyozni. Kaptuk hát mi is a bőgatyát, én magamra öltöttem a véres trikóm is, és irány a buli! Maga a rendezvény tényleg elég menőre sikeredett, főleg a helyi körülményekhez képest. Minden volt, ami egy középiskolai tornateremben megrendezésre kerülő vad zsúrhoz kell: fények, DJ-k, freestyle, break. Yo!

Napi fun fact Sumbawáról: a „városi” tömegközlekedésre használt apró fogatos (2-6 fő befogadására képes) lovaskocsikat úgy hívják itt, hogy „benhur”.

DSCN4052.jpg

16.nap: Parasztfelkelés a kánikulában

Sumbawa kulturális és/vagy turisztikai jelentősége nem túl nagy. Főleg, ha a környékbeli szigetek – Lombok, Flores, Komodo, Bali – világra szóló turistacsapdáival hasonlítjuk össze. Ráadásul nekünk már a zsebünk is eléggé fájt az ürességtől, így nem nagyon akartunk sokáig maradni, csak keresztülvágtatni a szigeten.

Azért aki mégis útba ejtené és alaposabban bevizsgálná Sumbawa szigetét, az ne hagyja ki a Tambora vulkánt. Ez a tűzhányó 2850 méterrel emelkedik a tengerszint fölé, de alig 200 éve még 4200 méteres magasságával Indonézia akkor legmagasabb vulkánja volt. Mi történt azzal az 1400 méterrel? A Tambora 1815-ös kitörésekor egész egyszerűen szétrobbant, ezreket ölve meg. A légkörbe kerülő temérdek hamu egy évig az egész világon elhomályosította a napot, lecsökkentve a hőmérsékletet, ami miatt pl Európában is jócskán elmaradt a termés a megszokottól, ami nagyvolumenű ehínséghez vezetett. Ennek fényében úgy gondolom, mi a tegnapi rap fesztivállal egész olcsón megúsztuk a sumbawai katasztrófákat.

Ha valaki mindenképp meg szeretne halni Sumbawán, de épp sehol nem talál egy kitörni készülő készülő vulkánt, látogasson a Pantai Lakey nevű szörfparadicsomba, ahol profi hullámlovasok hívják ki maguk ellen a sorsot a toronyház magasságú hullámok tetején.

DSCN4076.jpg

Mi mindezet a csodákat kihagytuk, és a Sumbawa Highway nevű főútvonalat vettük célba. A Trans Flores Highway végigmotorozása után voltak némi fenntartásaink a „highway” kifejezés környékbeli értelmezését illetően, de e téren nagyon kellemesen csalódtunk Sumbawában. Remek, felújított aszfaltúton száguldottunk végig, míg egyszer csak egy érdekes útlezáráshoz nem értünk. Itt marcona katonák állták elénk, az úton keresztben meg mindenféle farönkök voltak ledobálva. Az obsitosok mosolyogva közölték, hogy forduljunk vissza, és a következő huszonpár kilométert inkább a főúttal párhuzamos kátyús földúton tegyük meg. Mikor ennek okát firtattuk, még szélesebben mosolyogtak, és nyomatékosították, hogy menjünk csak, menjünk, ne kérdezősködjünk. Ekkor megpillantottuk a farakások túloldalán a tüntető tömeget: bizony, egy faluban amolyan parasztfelkelés-féle alakult ki, dühödten ordibáló férfiakkal. Nem lehet egyszerű dolog Sumbawán lázadónak lenni, ugyanis iszonyú meleg van, és így az ember harci kedve hamar alábbhagy. Látszott ez a falusi rebelliseken is, szegények a déli napon egy ponyva apró árnyéka alatt tömörülve skandáltak enerváltan. Egyikük megpróbált egy műanyag kerti széket dobni a hatóságok felé, de a mozdulat lustára, elnagyoltra sikeredett, a szék másfél méteres repülés után a porban landolt.

A néhány kilométeres kerülőút végül ismét visszatorkollott a „highway'-be, mi pedig elhatároztuk, hogy némi frissítővel kényeztetjük magunkat, az átélt attrocitások szörnyűségeit enyhítendő. Meg is találtuk hamar a megfelelő helyet, egy nagyobbacska faépületet jókora kamionos parkolóval előtte. Kinézetre a vendéglátóipari egység erősen hajazott az „Alkonyattól pirkadatig” c. film helyszínéül szolgáló csehóra, bár szignifikáns különbség, hogy míg előbbit „Titty Twister”-nek, addig emezt kb. „Mari néni kifőzdéjé”-nek hívták. Mari néni később elmondta nekünk, hogy alighanem a környékbeli futballbajnokság paprikázhatta odáig a kedélyeket, hogy aztán műanyag kerti székek kezdtek el repkedni és felkelés tört ki. Egyébként maga Mari néni is sportember, kifőzdéje falán a muszlim világ legdinamikusabb sportfotóin pózol teniszezés közben:

DSCN4062_1.jpg

Így tengetik hát napjaikat a jóemberek Sumbawán. Mi pedig további parasztfelkelések nélkül épségben elértük a nyugati partot, magunk mögött hagytuk a Vadkeletet, és tovább kompoztunk Lombok szigetére, ahol újabb csodás napokat töltöttünk el (külön köszönet Márknak!). Majd tovább álltunk Bali felé, ahol, mint mindig, most is remek és végzetes dolgok vártak ránk.

De ezeket majd egy másik alkalommal mesélem el. Túléltük az indonéz vadkeletet, legalábbis ezen részét. Az utazásoknak persze koránt sincs még vége, jövő héten újabb sztorikkal jelentkezem, a mesés Indonézia egy másik szegletéről!

Képek Komodóról ITT, Sumbawáról pedig ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://zolindonezia.blog.hu/api/trackback/id/tr625578189

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.