Olyan régóta tervezgettük az utazást Sulawesire, hogy szinte már el se hittük, hogy összejön. És persze ahogyan az ilyenkor lenni szokott, végül minden máshogy lett, mint ahogyan eredetileg elterveztük. Úgy indult, hogy ez is egy nagy létszámú csavargás lesz, lévén január a legtöbb indonéz egyetemen szünet és/vagy vizsgaidőszak (ez a két fogalom a darmasiswás közösségnek rokonértelmű kifejezés), de persze mikor odajutott a dolog, hogy az álmodozgatásokat követően meg kellett vegyük a repjegyeket, majdnem mindenki meggondolta magát. Ana és Catalina hirtelen ráébredtek, hogy nincs pénzük, Cip (az újdonsült román lakótársunk) szerelembe esett Yogyával/ban, stb. Persze mire a sok jómadár kitalálta, hogy halasszuk el a tripet, én már megvettem a jegyeket, így esett, hogy Kittyvel ketten vágtunk neki a 12 napos Sulawesi megpróbáltatásoknak. Fiú és lány barátként nemigen utazgathat csak úgy együtt a konzervatív Indonéziában, ezért mindenhol azt kellett mondanunk, hogy egy pár, mi több, házaspár vagyunk. Már korábban is volt hasonló hamiskodásban részem, például amikor a Bromóra utaztunk kettesben, akkor Beát kellett minden szembejövő kíváncsiskodó indonéznek úgy bemutatni, mint a feleségemet.

Eddig szinte minden utam során volt velem olyasvalaki, aki jó fotós, vagy legalábbis van fényképezőgépe. Ezen a tripen viszont a természet és az élet minden egyes szépségét és érdekességét a ratyi mobiltelefonjainkkal fényképeztük és videóztuk le – remélem, azért akad köztük egy-kettő ami legalább kicsikét visszaadja azokat a nagyszerű dolgokat, amiket láttunk.

Makassar – bugi a bugisokkal

A létező összes tényező közrejátszott, hogy ne érjük el a Denpasarból induló repülőgépet (elalvás, forgalmi dugó, eső, stb.) de végül helyi cimboráinknak hála csak odaértünk motorháton, 2 perccel a hivatalos kapuzárás előtt. Kicsit túl is aggódtuk a dolgot, a légitársaság indonéz munkatársai ugyanis nem siették el a becsekkoltatást, a repülő eredetileg kitűzött indulása előtt 1-2 perccel is még hosszas sor kígyózott a regisztrációs kapu előtt, a csomagokat csigalassúsággal mérte és pakolászta jobbra-balra egy szem hordár, míg 3-4 kollégája jó indonéz szokás szerint a háttérben guggolva nyomkodta a telefonját meg vihorászott. Akárhogy is, a gép csak felszállt, az ablakon kibámulva érzékeny búcsút inthettem az elmúlt hetek illusztris úti céljainak, Balinak, Lomboknak, s a Giliknek, hogy aztán a másfél órás út és életem legkeményebb landolása után végre földet érjünk Sulawesi és Kelet-Indonézia legnagyobb városában, a kies Makassar-ban.

Sulawesi, leánykori nevén Celebesz területét és népességét tekintve alig kétszer nagyobb Magyarországnál, mégis óriásinak tűnik, mert elképesztően hülye kiterjedése van – a sziget leginkább egy szétfolyós tintával írt K-betűre hasonlít, s bár jóval ritkásabban lakott, körülbelül akkora helyet foglal el a térképen, mint Jáva. A szigeten számos népcsoport osztozik, ezek közül az egyik legnépesebb az ún. bugis etnikai csoport, Indonézia legvagányabb tengerjárói, akik évezredekre visszatekintő hajózási múlttal rendelkeznek, már évszázadokkal ezelőtt eljutottak pl Ausztráliába, ahol a bennszülött abókkal kereskedtek. Manapság meg állítólag ők adják ki az óceánjáró hajók legénységének gerincét. De laknak errefelé más érdekes szokásokat felvonultató népek is, többek közt az animista temetkezési rítusaikról nevezetes toraják – hozzájuk terveztünk eljutni elsőként.

A kétmilliós Makassar pont olyan, mint a többi indonéz nagyváros – hatalmas, elég ronda, mélyen vallásos és tele van forgalmi dugóval meg kínaival. Tízéves-forma, Slayer pólóban feszítő gyerekek mutogatják a pöcsüket az elhaladó buszok utasainak, közben társaik a Büdi patakban pancsolnak, mindenhonnan reggae meg indonéz popzene üvölt, düledező utcai falodákban lehet sült rizst enni, szóval minden a szokásos.

Mi kora délután érkeztünk meg Makassar meglepően modern repterére, és csak éjszaka terveztünk továbbállni Toraja irányába (hogy spóroljunk a szálláson, hehe), ezért az előzetes tanácsok ellenére mégis úgy döntöttünk, hogy megtekintjük „Makka” szépségeit. A város állítólagos number one látványossága a Fort Rotterdam nevű holland erőd, a koloniál építészet legjobb állapotban fennmaradt műemléke . Laza 40 kilométerre lehet a reptértől, Makassar másik végén, a kikötőknél, de hát egyszer élünk. Mondanom sem kell, a vajszínű, tömzsi épületcsoport messze alulmúlta a várakozásainkat. Nem mondom, hogy tré hely ez a Fort Rotterdam, de csak emiatt ne gyertek Makassarba, még akkor se, ha történetesen építészek vagytok – körülbelül akkora katarzist nyújt itt sétálgatni, mint odahaza egy jobb állapotban lévő lakótelepen. A helyieknek viszont láthatólag nagy jelentőséggel bír, nekem úgy tűnt, hogy ez lehet a város legmenőbb randizó és összeröffenő helye, és hogy a makkasari tinik 90%-a itt készít facebook profilképet magáról. Apropó, tinik, errefelé jóval kevesebb turista jár, mint mondjuk Balin vagy épp Jáván, ezért az erre látogató buléknak extra adag „hello misterrrrrr”-re kell felkészülniük. Különdíjat érdemel az a féltucatnyi suhancból álló banda, akik miután megláttak minket, eksztatikus meglepetésükben beugrottak a csatornába, és 100 métert úsztak, hogy elmondhassák nekünk a mondókájukat („hello misterrrrrr!”).

Az aranyérem mégsem nekik jár: ugyancsak a Fort Rotterdamban, a kijárathoz közeledve letámadott 3-4 húszas évei elején járó srác, hogy megkérdezze, „hávárjú” meg „vaccjorném”. Miután látták, hogy készséggel válaszolok, megjelent újabb 1-2 tucat hasonló srác, (persze mind be is mutatkozott), elmondták, hogy ők tengerészek akarnak lenni, ehhez viszont tudni kell angolul, szóval ide járnak gyakorolni (értsd: idetévedő mit sem sejtő turistákat falkában letámadni). Gyakorlásképpen elsírtam nekik bánatom, miszerint a buszállomás, ahova igyekszünk, 25 kilométerre van innen, és fogalmam sincs, hogy kell oda eljutni. Erre felajánlották, hogy elvisznek ingyen, csak útközben beszélgessünk, és javítsam ki a nyelvtani hibáikat. Áll az alku!

Útközben persze eltévedtünk, de így legalább volt alkalmam látni Makassar további nevezetességeit is (legnagyobb mecset, második legnagyobb mecset, harmadik legnagyobb mecset) meg mélyebb beszélgetésbe elegyedni a sráccal, aki motoron szállított. Kiderült, hogy ismeri Tomit és Zsuzsit, a Makkában héderelő magyar darmasiswás barátainkat. Ezen még nem lepődtem meg, de amikor említette, hogy ismeri Yogyából Monikát, a lengyel lakótársamat, akkor azért már nagyot néztem. Az állomásra megérkezve véletlenül belefutottunk a srácok angoltanárába is, aki Pen Man néven mutatkozott be (lévén tollakat gyűjt), és ő is eldicsekedett vele, hogy vannak magyar barátai, majd nekiállt fényképeket mutogatni Szaffiról (!) a Solo-ban lakó spanunkról, na ez már tényleg kicsit sok volt… Szóval kicsi a világ. Akárhogy is, hathatós indonéz hátszéllel végül sikerült buszjegyet váltani Toraja felé, a Holtak Földjére, vuhúúú!

Tana Toraja – „Anyád temetésén huncutkodjál…!”

Egy meglehetősen rázós út után (Sulawesin eléggé elmaradott az infrastruktúra, és az aszfaltot se nagyon használják, vagy éppen „túlhasználják” és egyszerűen széttörik az út) reggel 6 előtt dobott ki a busz Rantepao városkában, ami a környék kulturális központja. Tana Toraja (jelentése ’a királyok földje’) egy csodaszép völgyben terül el, a látképet még érdekesebbé teszik a helyiek jellegzetes homorú tetejű házai, melyek fejjel lefelé fordított csónakot, mások szerint bivalyszarvat jelképeznek. A napfelkelte ráadásul tündérmesébe illő rózsaszín árnyalatokkal vont be mindent, ettől – és a régóta kerülgető végkimerültségtől - végképp olyan érzésem támadt, mintha a Gyűrűk Ura hobbitok lakta Megyéjében császkálnék.

Találtunk egy remek kis vendégházat, Wisma Maria néven fut, mindenkinek ajánlom, olcsó szobák, kedves személyzet, világbajnok reggeli – helyben sütött kenyér, vajjal, lekvárral. Oké, ez elég szegényesen hangzik, de elhihetitek, 4 hónap rizsfalás után őszinte örömkönnyeket ejtettem, mikor megtudtam, hogy vajas kenyér lesz reggelire…

Az egyszeri turista persze nem a vajas kenyér miatt látogat el ide, sőt, a festői természet is csak gyenge második helyen van, a legtutibb helyi látnivaló ugyanis nem más, mint a toraják egész világon egyedülálló temetkezési szokásai. Jóllehet, a térség vallását tekintve színtiszta keresztény, valamiért mégis fennmaradtak az animista halottbúcsúztató rítusok (animistáknak hívjuk azokat a népeket, akik úgy gondolják, hogy a dolgokban szellemek laknak). Ha valaki meghal, azt nem temetik el azonnal, hanem tartósítják, a szobában tartogatják (mi több, ételt-italt-cigit visznek neki, meg köszöngetnek neki), és csak akkor temetik el, ha összegyűlik elegendő pénz az elhunyt társadalmi státuszának megfelelő szertartásra, ez a szertartás csóringeréknél 3-4, gazdagéknál akár 7 napig is eltarthat. Van, hogy maga a temetés csak évekkel a  halál után történik meg. Morbid módon tehát a toraják élete a halál körül forog, az egész család évekig melózik, hogy eltemethessék a nagypapát, vagy fordítva, bivalyt, disznót nevelgetnek, hogy temetési szertartásokra értékesítsék őket, és így tovább (a legnagyobb kuriózumnak számító albínó bivalyok kb 2 millió forintnak megfelelő rúpiáért cserélnek gazdát a piacon).

A legtöbb temetés július-augusztusban van, lévén a térség egyébként elég sok csapadékot lát, mi viszont januárban jöttünk, és reménykedtünk, hogy azért csurran-cseppen majd valami most is (nem felétlenül eső). Mázlink volt, a Tana Torajában töltött 4 nap alatt egy csepp eső nem esett, ellenben hulla, nos, az akadt bőven. A Wisma Maria recepcióján lepacsiztunk a kevés fogú és nagy helyismeretű Bapak Sabá-val, aki – mivel már elég jól tudunk indonézül – diszkont áron elvitt minket egy épp zajló temetésre. Helyi szokásoknak megfelelően illendő volt ajándékot vinnünk az elhunyt családjának, beugrottunk tehát a közértbe három kiló cukorért. Az eladó csillogó szemmel üdvözölt minket: „Nahát, csak nem temetésre mentek? Biztosan szuper lesz!”

Mari néni temetésén jártunk

Igazából nem Mari néninek hívták, de elfelejtettük a nevét annak a 66 éves hölgynek, akit végső útján elkísértünk – egy darabon, ugyanis Mari néni gazdag családból származott, 7 napos temetési szertartásának a harmadik napját fogtuk ki. Mari néni mellesleg már 10 hónapja halott volt, mire végre eltemették. A ceremóniára elhívták az egész rokonságot Szumátrától Pápuáig, a környékbeli falvak elöljáróit, és úgy fél tucat bulé is beesett az eseményre.

Az egész temetési szertartás (helyi nyelven ’tomate’) olyan volt, mint egy morbid sörfesztivál, Tim Burton rendezésében. Külön fesztiválhelyszín is épült – az elhunyt háza előtt, vagy annak környékén a tradicionális házakra emlékeztető, íves tetejű pavilonokat emeltek, itt foglaltak helyet a vendégek, a kör egyik végén a legdíszesebb pavilonban a közeli hozzátartozók, ezzel átellenben pedig egy magas, oltárszerű építmény, előtte Mari néni koporsójával. A pavilonok egy kb fél focipálya nagyságú, üres placcot fogtak közre.

Megérkezésünk után illedelmesen helyet kellett foglalnunk a feketébe öltözött gyásznép közt (nekünk is feketében kellett jönnünk), hogy együtt elfogyasszuk a gusztusos halotti tort (rizs, tojás, disznóhús, szósz, sör, ilyenek). A fesztiválhangulatot erősítette, hogy műsorfüzetek (!) jártak kézről kézre, ezekben a füzetekben elolvashattuk Mari néni életét, a családfáját (11 gyerek, 23 unoka, nem rossz!) valamint a temetés menetrendjét napi bontásban. Délután egy óra körül heves petárdázás és tűzijáték vette kezdetét, mikor rákérdeztem ennek miértjére, Bapak Saba csak annyit felelt: a gyerekeket is le kell kötni valamivel.

Ezt követően nagyszabású törzsi dobolás vette kezdetét, és Mari nénit koporsóstul feltolták az oltárszerű emelvény tetejére. Ekkor a ceremóniamester elkántálta Mari néni életének legfőbb hőstetteit, egy-egy mondat után a tömegnek egy emberként ujjongania kellett („jeeee!”). Aztán jöttek az állatáldozatok. A toraják számára a bivaly az erő és a jólét szimbóluma, s úgy hiszik, a temetésen lemészárolt állatok ereje tovább kíséri az elhunytat a túlvilágra. Ergo minél több bivalyt áldoznak fel, annál jobb lesz a halottnak odaát. Malacokat is vágnak nagy számmal, bár azt tudtommal csak az íze kedvéért. Szegény pocák bambuszkeretre feszítve várják a végzetüket, az oldalukra festékszóróval ráírva az ajándékozó családtag neve. A bivalyokat meg szimplán torkon szúrogatják és kivéreztetik Mari néni koporsója előtt.

Az áldozatok után/közben a családtagok szépen kiöltözve libasorban vonulgatnak a vendégek előtt, és énekkel, zenével köszöntik őket. Nagyon gyászos hangulatról nem beszélhetünk, a sor végén menetelő bácsi például nem győzött a kamerámba csápolni…

A tomate szertartás minden napjára esik egy-egy érdekes (vagy kevésbé érdekes) esemény. Egy teljes nap áll rendelkezésül arra, hogy a távoli rokonok külön-külön a halott színe elé járulnak otthon (az elhunyt hálószobájában mondjuk) és köszöntik. Egy másik nap felnőtt férfiak körbeállják a kiteregetett belsőségek közé rakott koporsót a pavilonok által közrefogott „placcon”, és addig táncolnak kántálva körbe-körbe, míg transzba nem esnek. Aztán van egy nap, amikor bivalyviadalokat rendeznek. Ez annyira nem izgi, mint elsőre hangzik: két bivaly legelészik egymással szemben (vagy épp egymásnak háttal) nagy békésen a „ringben” (egy rizsföld vagy mocsaras pocsolya közepén), az emberek meg várják, hogy egymásnak essenek. Ha ez nagyon nem akar megtörténni, akkor elkezdik hergelni, meg egymás felé taszigálni szegény állatokat, míg a szarvuk össze nem akad, tülekedni nem kezdenek, az egyik ki nem tolja a másikat a területről. A bivalyokra szokás nagy pénzösszegekben fogadni. Egy szóval egy torajai temetésen nehéz unatkozni.

A blog történelmében először megpróbálok saját házi készítésű videókat beszúrogatni, lássuk, sikerül-e!

Van élet a halál után

A tomate végeztével persze még nincs vége a mókának, ugyanis a hallottakat el is kell rakni valahova, mindenféle kreatív helyekre, mondjuk barlangokba, vagy hegyoldalakra. Ezeket a temetkezési helyeket meg aztán jól meg lehet mutogatni a turistáknak. Így esett a rémeset, hogy mi is rászántunk egy-két napot Rantepao környéke megtekintésére – az északi, hegyvidéki területet gyalog, a déli vidéket pedig bérelt motorral jártuk be.

Rantepaoból kiérve a főútról kicsit letérve azonnal Karassikhoz lehet érni, ahol őskori (?) megalitok köré épített tradicionális házak találhatók. A nagyobbacska házikók neve tongkonan, a homlokzatán minél több bivalyszarv díszeleg, annál gazdagabb a benne lakó család. A tongkonanhoz minden esetben hasonló kinézetű, de kisebb rizstározók taroznak, sokszor akár egész tucatnyi. Ilyen tradicionális házakkal amúgy az környék telis tele van, effektíve a toraják ma is ilyenekben laknak. Ke’te Kesu a szentendrei skanzen helyi megfelelője, kellemes kis tó partján házikók meg rizstárazók, a falucska mögött sziklába vájt temetkezési helyekkel, ahogy azt illik. A toraják értéktárgyaikkal együtt szeretnek temetkezni, emiatt egy időben viszonylag nagy divat volt a sírrablás is errefelé. Ezért találták ki azt, hogy a holtakat magasan a sziklafalakba vájt kis üregekben temetik el, melyeket bivalyokkal díszített ajtócskákkal zárnak le. Esetleg a koporsókat vékony bambuszgerendákkal egyszerűen jó magasra a sziklafalhoz rögzítik (ezek az ún. „függősírok”). A sírhelyeket gyakran tau tau őrzi, kis szobrocskák, amik az elhunytak vonásainak stilizált másait viselik. Népesebb temetkezési helyeken egész tau tau hadsereg néz vissza az erre látogatóra a sziklafalról, a látvány engem egy kicsit a Süsü, a sárkány várjeleneteire emlékeztetett. Ugyancsak népes tau tau gyűjteménnyel büszkélkedhet a pár km-rel délebbre lévő Lemo is.

Londa barlangjaiban helyezik végső nyugalomra a Trandilinoq törzsfőnök dinasztiájába tartozó torajákat. A barlangokba be lehet menni olajlámpással, és ilyenformán átélni egy hullarabló vagy Indiana Jones mindennapjait – benn ugyanis halmokban állnak a koporsók, régiek, újak vegyesen. Nagy részük szét van rohadva, a csontok, koponyák szanaszét hevernek. Újabb morbid ellentmondás a torajákkal kapcsolatban, hogy ahhoz képest, mekkora feneket kerítenek a halottaik megfelelő elbúcsúztatásának, miután az elhunytat eljuttatták végső nyughelyére, látszólag senki nem törődik velük. Én a magam részéről nem örülnék, ha tudomásomra jutna, hogy eltávozott őseim csontjait valaki széthordja, meg halmokba rakosgatja, meg cigit tömköd a koponyáik szájába (vagy ez áldozati ajándék lenne?).

Ott vannak aztán a gyereksírok. A toraják a korán (még az első foguk kinövése előtt) elhalálozó babákat fák törzsébe „temetik”, úgy hiszik, a babák eztán együtt nőnek a természettel.  Az egyik legismertebb ilyen gyereksíros hely Kembira, kb 15 km-re Rantepao városától. Nem akkora szám, egy szem rohadó fa, tíz-húsz korhadt ajtóval letakart üreggel, bár maga a gondolat, hogy egy fa mellett ücsörögsz, benne halott kisbabákkal, elég hidegrázós.

Szóval ilyen és ehhez hasonló helyek tucatjával van tele a környék, jól el lehet lenni pár napig, de vigyázni kell, nehogy sokat akarjunk markolni egy napra. Minket elkapott a „hulla-spotting” láza, és bár már lenyugvóban volt a nap, még mindig úton voltunk újabb és újabb sírhelyek meg egyebek után kutatva, aztán jól el is tévedtünk az úttalan utakon. Egy idő után már csak a helyieket tudtuk kérdezgetni, mi merre van, viszont nekik látszólag fogalmuk sem volt. Egy csóka elküldött minket balra, aztán a másik visszaküldött jobbra, ott megint megkérdeztünk egy öreg fazont, aki visszairányított bennünket a kiindulási ponthoz, hogy aztán újból megkérdezzünk egy asszonyt aki még életében nem hallott arról a híres síremlékről, amiről a faluja környéke nevezetes, és így tovább. Volt olyan útszakasz, ahol vagy hatszor elhaladtunk újra és újra, a falubeliek szerintem már emlékezetből portrét tudtak volna rajzolni rólunk. A táj persze igen szép volt a naplementében, de sötétedés után gyereksírok meg sötét fák meg kóbor kutyák meg bivalyok közt bóklászni azért annyira már nem vicces.

Egyébként majdnem minden nevezetes helyen vagy van egy jegyárusító kioszk, vagy rövid úton feltűnik valaki, aki rád szól, hogy fizetni kell. A helyieknek kiszabott ár  10, a „bulé ár” alkudható 20 ezer rúpia per attrakció, ami nem sok, de a nap végére a sok 5-10-20 ezres tétel azért már meglátszik a büdzsén. Szóval csak óvatosan a sok hullával, meg azokkal, akik belőlük élnek.

A tereprallynak is beillő motoros felfedezőút után azt gondoltuk, a gyalogtúrázásra szánt nap majd jóval kényelmesebb lesz. Nos, nem számoltunk azzal, hogy ehhez a helyi tömegközlekedésbe is bele kell kóstolnunk, ami szó szerint rázós élmény. Hegyi túránk kiindulópontja Batutomonga falucska volt, ahová a piacról indulnak a helyijárat szerepét betöltő szétvert kisbuszok. Bepréselnek annyi embert, amennyit lehet, aztán még néhány láncdohányos öregurat, a „réseket” meg feltöltik zöldséggel, rizzsel meg malaccal és már mehetünk is fel a szerpentinen, ami aszfaltot csak nyomokban, emberfej nagyságú kiálló sziklákat viszont annál nagyobb mennyiségben tartalmaz.

Batutomongába érve megvártuk, míg elmúlik a lengéscsillapító-mentes buszút keltette hányingerünk, majd útnak indultunk. Túl sokat nem tudok írni a gyalogutunkról, helyettem beszéljenek a – profi, mobiltelefonnal készített – képek: csodás panoráma a hegyekre és a völgyre, rizsteraszok, mocsárban fürdőző bivalyok, volt minden. Még egypár kevésbé marketingelt sziklasírba is belebotlottunk, plusz egy kis falucskában szemtanúi voltunk, ahogy a környékbeli gyerekek törzsi dobszóra valamiféle rituális táncot gyakoroltak éppen.

Kitty, ha lehet, még nálam is jobban élvezte a kirándulást, tősgyökeres pesti lévén a számos látnivaló közül az alábbi top-listát állította fel:

Top 1: kiscica Top2: kismalac Top 3: kiskutya és kiskecske, megosztott helyen.

A nem túl részletes térképünket sikerült jól félreolvasni, ezért persze ezen a napon is eltévedtünk, a helyiek pedig ismét egymásnak ellentmondó információval járultak „segítségünkre”. Mikor nekiálltuk az orruk alá dugdosni a térképet, vettük észre, hogy jó részük nem tud olvasni (térképet amúgy is nagyon nehezen olvasnak az indonézek), szóval egy szó mint száz, ránk sötétedett az erdőben. Végül kilyukadtunk valami faluban, ahol egy csávó felajánlotta, hogy irreális összegért hazavisz, de akkora volt az induló ár, hogy meg se próbáltunk alkudni, továbbálltunk. Nagy szerencsénkre belefutottunk egy teherautós bácsiba, akinek röviden elregéltük az életünket (csóró diákok vagyunk és nincs pénzünk hazajutni, ha esetleg épp Rantepao felé indulna, ugyan vigyen már el minket), minek hallatán beinvitált minket még az udvarába is poharazgatni. Egy nagy kancsóból fehér löttyöt töltött, mikor kérdeztem, mi ez, nagy kuncogva azt felelte, Susu Toraja (toraja tej), aztán persze kiderült, hogy balok, azaz pálmabor. Miután jól eliszogattunk az öreggel és a famíliájával, nekilódulhattunk haza Rantepao felé. Teljesült tehát egy újabb hátizsákos álom: teherautó platóján zötykölődve utazgathattam úttalan utakon Ázsiában.

Tanulság: never mind the baloks! (a remek szóviccért és a helységnevek helyes írásmódjáért köszönet a Lonely Planet-nek)

További képek a facebookon ITT.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.