Több hónapos kihagyás után újraéled a hegymászós rovat, nem is akármilyen nagyvaddal. A Gunung Rinjani 3726 méteres tengerszint feletti magasságával Indonézia második legmagasabb vulkánja. Megmászást mindenkinek melegen ajánlom, aki legalább közepesen fitt, szereti a nehéz túrákat, a szép panorámát és a fekáliát. Szóval akit érdekel, ki a Jani a Rinjani-n, olvasson tovább! Előtte azonban hadd írjam körül az óriástűzhányónak otthont adó Lombokot...

20140722_093427_1.jpg

Lombok – a fejlődő primitívek

A Rinjani tűzhányó (vagy tűzhányó-csoport?) a Balitól keletre lévő Lombokon található – konkrétan a sziget területének bő felét a hegy uralja. A lombok indonézül nem dús levélkoronát jelent, hanem erős paprikát – a helyi sasak törzs tagjai ugyanis szerfelett szeretik az embertelenül csípős ételeket. Aki erre jár, próbálja ki az Ayam Taliwang-ot (fűszeres csirke), de ha indonézes szokások szerint étkezik (tehát kézzel, evőeszköz nélkül), akkor mindenképp mosson kezet pisilés előtt, nehogy úgy járjon, mint én.

Jómagam úgy bő másfél éve jártam először Lombok szigetén (ahogy erről be is számoltam ITT), és már akkor is igen tetszett a vadregényes sziget, fura lakóival és mesebeli természeti adottságaival, nem csoda hát, hogy vissza-visszajárogatok, amikor csak tehetem. Az egyes látogatások közt eltelt néhány hónap alatt minden egyes alkalommal új éttermek, hotelek, warungok, turistacélpontok és önjelölt túravezetők nőnek ki a földből – Lombok iszonyú gyors ütemben fejlődik. Erre a szigeten nemrég átadott nemzetközi reptér is rátesz vagy ezer lapáttal. Hogy Lombokból pár év múlva Bali/Thaiföld 2.0 lesz-e vagy megmarad Mindenki Különbejáratú Paradicsomának, még nem tudni

Mindenesetre az utóbbiért küzd a Gili-szigetek legnyugisabbikán, Meno-n ez évben megnyitott Gili Meno Eco Hostel, amelynek építésében önkéntes kubikusként jómagam is besegítettem néhány német, román és szittya tesóval karöltve, aki erre jár, feltétlen itt szálljon meg!

20140721_144133.jpg

Gili Meno ellenpontja a Gili-szigetek legnagyobb- és leghangonsabbika, Gili Trawangan. Akik nagyon részegek, azoknak csak Gili Tralala, akik pedig annyira részegek, hogy már ausztrálok, azoknak pedig Gili T (gilitííí). Trawangan olyasmi, mintha a Sziget fesztivál nem a Hajógyárin lenne, hanem itt a trópusokon, de az idő megállt volna délután 4 felé, amikor még tök meleg van, de már mindenki be van állva, viszont még épp nem kezdődött el a Büdösök koncert. Szóval poros földutakon félmeztelen figurák próbálnak botladozva eljutni A-ból B-be, a haladást az úton útfélen feltűnő ír pub-ok és drogdílerek nehezítik. Vannak csodaszép helyek itt is, de mikor a panziónk takarítónénije is MDMA-t akart eladni nekünk két felmosás közt reggel 9 tájt, az már picit ijesztő volt azért.

Maradt viszont egy hely a Giliken, ahova még nem hallatszik oda a minimál techno meg a Bob Marley, ez pedig a korall-barázdálta tengerfenék. Azok, akik nem (csak) azért jönnek ide, hogy kikészítsék magukat, azokat általában a víz alatti világ vonzza. Dávid barátommal úgy döntöttünk, eleget hédereltünk már Indonéziában ahhoz, hogy kínos legyen hazemenni anélkül, hogy kipróbáltuk volna a merülés valamilyen formáját, így a Gilin töltött nyaralásunk alatt elvégeztünk egy szabadtüdős búvártanfolyamot (magyarul 'freediving'-oltunk).

Ennek kb az a lényege, hogy cucc (gázpalac) nélkül, egy szál maszkkal merülsz, és mindenféle jógás meg koncentrációs trükökkel kiterjeszted a tüdőkapacitásod, hogy tovább lenn tudj maradni a víz alatt. Mindketten tohonya szárazföldi patkánynak bizonyultunk, de azért két nap után már így is le tudtunk menni 12 méter mélyre és majd' 3 percig vissza tudtuk tartni a lélegzetünket, ami azért nem olyan rossz teljesítmény két tengertől foszott magyartól, akik az elmúlt éveket főleg dohányzással meg kipufogógáz-inhalálással tölötték...

Az akcióinkat igyekeztük dokumentálni is, kevés sikerrel – lehet, hogy egy „underwater photographer” tanfolyamra is be kellett volna iratkozzunk? - ezért a hős búvárkalandjainat csak felszíni képekkel tudnám igazolni, de azzal meg minek.

20140721_060532.jpg

A mélyből a csúcsra

A zsebkendőnyi szigeteken töltött idő alatt a Rinjani csúcsai oly hivogatóan meredeztek minden reggel, hogy miután „kigiliztük” magunkat, négyfős magyar kolóniánkkal (Lilla, Gyuri, Dávid és én) nem kisebb célt tűztünk ki, mint hogy a szabadtüdős -12 méterről +3726-ra rángatjuk fel petyhüdt kis testünket, alig több, mint két nap alatt (majd vissza), egyszóval felmászunk Lombok tetejére.

A Rinjani csúcsát két útvonalon lehet megmászni: az egyik Senaru falucskából indul (kb 700 méterrel a tengerszint felett), észak felől. Innen három nap két éjszaka a retúr út – az első nap a sok kilométer átmérőjű őskráterig (vagy mi a csudáig) lehet eljutni, ahonnan a második nap lehet meredeken leereszkedni a krátertóhoz (mert olyan is van ám, szent vízű krátertó, meleg vizes forrásokkal meg minden), második este a kráterperem (Crater Rim, 2700 méter) egyik erre alkalmas tisztásán lehet lesátrazni, innen kell harmadnap hajnalban nekiiramodni a hegygerincen felfelé a csúcsnak. Aztán az egész vissza.

rinjanimap.jpg

A másik lehetőség a keleti út, Sembalun Lawang faluból, ami Senarunál magasabban fekszik (olyan 1000 méter körül), innen egy nap alatt fel lehet kaptatni a Crater Rim-hez, megaludni, majd neki a hegygerincnek hajnalban. Persze a két útvonal össze is köthető, a Senaru-csúcs-Sembalun viszonylat 3-4 nap alatt kényelmesen teljesíthető. Mi az erőltetett menetes Sembalun-csúcs-vissza Sembalun itiner mellett döntöttünk, mert a Crater Rim-ről is szuperül lehet látni a Segera Anakan krátertavat, a meleg vizes források Hévíz és társai után úgyse ütnének akkorát, ráadásul Sembalun maga egy egész jó kis falu, rengeteg almával, eperrel, meg olyan kis cuki zöld hegyekkel, amik simán megállnák maguk is a helyüket, ha a majd' négy kilométer magas Rinjani nem szégyeníteni meg őket böszmeségével.

CAM00231.jpg

Az óriásvulkán adminisztrációja és ami érte jár

Mondanom sem kell, hátizsákjaink sem éppen profi túrafelszereléssel voltak tele, sokkal inkább pálmaboros flakonokkal, ezért úgy határoztunk, profi szakemberekre bízzuk magunkat, ergo hordárt béreltünk. A Rinjani-ról tudni kell, hogy egy ravasz turistacsapda, igen nehezen mászható „egyénileg”. Indonézeknek még csak-csak, de fehérként szinte lehetetlen csak úgy odasétálni és nekivágni anélkül, hogy valami helyi guide-ot meg hordárt bérelne az ember, ezek ugyanis kartellszerűen összedolgoznak a parkőrökkel, akik egyszerűen nem engednek be turistákat a parkba „csak úgy”.

Szerencsére kaptunk egy fülest egy jó túraszervezőről, Suma bácsiról, akivel fél nap alatt letelefonáltunk meg leesemeseztünk mindent. Ez alatt a fél nap alatt a kiiundulási ár is lement kevesebb, mint a felére: nem, nem kell túravezető, csóró diákok vagyunk, elég két hordár 4 emberre, akiknél lesz nekünk sátor, hálózsák, matrac, kávé, keksz, meg némi meleg kaja és jókedv. Az alkudozást és a kedvező árképzést némileg megkönnyítette, hogy Suma bá végig azt hitte, indonézekkel van dolga, nézett is egy nagyot mikor személyesen találkoztunk, de nyelte a békát becsülettel.

Az emberei meg felpakoltak minket cuccostul egy kistehearuató platójára, és elindultunk Sembalunba, a túra kiindulópontjához, amin keresztül is hajtottunk amolyan brúszviliszesen, mint kiderült azért, mert be kell fizetnünk a borsos belépőt a pár kilométerrel odébb lévő vadőrházban. Mert a Rinjani nem szimplán Rinjani, hanem Rinjani National Park, ugye, ahova ingyen csak úgy, hát szóval nem megyünk be.

Számos ázsiai országban előszerettel alkalmazzák a kettős mérce elvét a turizmusban, azaz ami adott ország saját polgárának X az külföldieknek mondjuk 5X. Nincs ez máshogy Indonéziában sem, jóllehet, a Rinjaninál tapasztalható árkülönbségnél markánsabbat még nemigen láttam itt – 5000 rúpia (100 Ft) a helyi, 150ezer (3000 Ft) a „bulé” ár. Általában nem vagyunk szívbajosak, addig lobogtatjuk az indonéz diákigazolványokat, kenőpénzen szerzett motoros jogsikat, tartózkodási engedélyeket, bizonygatjuk indonézül hadarva hogy élünk-halunk a sült rizsért, meg hogy bárkit el tudunk küldeni akár jávaiul is a pcsába, hogy végül fizethetjük a helyi árat. Na, a Rinjani az kivétel. És a parknak igen jó bevétele van a fehérekből.

S hogy mit nyújtanak a derék parkőrök a rengeteg pénzért? Szart se. Illetve szart, azt igen. Meg szemetet. Az összes pihenőhelyben térdig lehet gázolni a szemétben és a fosban (szó szerint). Bár állítólag évente egyszer (!) az összes hordárt felzavarják turisták nélkül szemetet szedni. Szerény sikerekkel, véleményem szerint.

Fent és lent

Vidám kis csapatunk kora délelőtt útnak is indult Sembalun-ból a Crater Rim felé. A két hordár iszonyú cuki pofa volt, és tényleg volt náluk sátor, hálózsák, matrac, kávé, keksz, meg némi meleg kaja. És jókedv is kerekedett, miután kaptak a pálmaborunkból.

A túra első másfél órája relatíve eseménytelen, erdőben, kisebb vízmosásokon át, termőföldek mentén kell gyalogolni, a terep itt még lapos, a Rinjani egyelőre csak a távolban tornyosul. Aztán csodálatos magasfüves pusztaság következik, és a hegy lassan éreztetni kezdi magát. Kb itt van az első pihenőhely, még a civilizáció jeleivel – ideiglenes kocsmaszerűség is van, egy sátorponyva alól sört árulnak és törött gitárokon játszanak helyiek. Ja, és gépfegyveres zsaruk, akik a jegyet ellenőrzik.

20140722_110340.jpg

A második pihenőhelyig is elég könnyű a túra még, a harmadik felé azért már érezhető, hogy egy hegyen vagyunk. Aztán hirtelen meredek felfelé-menet lesz a program egész, míg el nem érjük a kráterperemet, ami a harmadik pihi hely „után” jön – pár óra keserves felfelé kúszás után. A természet szép, de a Sembalun és a Crater Rim közt 1700 méteres szintkülönbséget lezúzni egy délután alatt az nem kis feladat, ha az ember nem elég harcedzett.

Persze a hordárok két kosarat a vállukon cipelve lazán nyargalásznak le-fel, mint a hegyi kecske, és közben mind cigizik meg széttaposott flip-flopban van. Röhögve előztek meg minket folyton, miközben mi sírtunk.

20140722_165717(3).jpg

Ezek után nem is csoda, hogy nagy volt az örömünk, mikor késő délután végre kibukkantunk a felhők fölé, és megérkeztünk a kráterperemhez. A kilátás valóban fantasztikus volt, bármerre is tekergettük elcsigázott testünkön a nyakunkat – kelet felé felhőrengeteg, dél felé maga a csúcs (még mindig ijesztően messze), nyugatnak meg a jókora krátertó, na és persze a lemenő nap a maga kis szín-univerzumával. Fel is kaptattunk egy kisebb dombra naplementét nézni, ami olyan szép volt, hogy beletellett vagy negyed órába, mire ráeszméltünk, hogy mindenütt szaros papírzsepik vannak eldobálva.

Eztán dizájnos kis sátrakat vertünk hordáraink segítségével, majd a sötétség beálltával, mivel fáradtak voltunk, meg amúgy se volt túl sok mindent csinálni csillagbámuláson kívül, jó korán aludni tértünk. Nem véletlen, hiszen másnap hajnali 3 tájt neki kellett vágnunk a csúcsnak, hogy felérjünk napfelkeltére.

20140722_173447.jpg

Eztán jött még csak a java! A hajnali csúcshódítás zseblámpafénynél nem épp egyszerű feladat, főleg, ha a hátralévő ezer méteres szintkülönbséget a tegnapi meneteléstől kapott izomláz-kezdeménnyel súlyosbítva kell leküzdeni. Főleg, hogy a hegygerincre kiérve már nem bájos erdei övénykén kell sétálgatni, hanem vulkáni közettörmeléken bukdácsolni, kettőt előre – egyet hátra stílusban.

Én ezen a ponton már igencsak erőm fogyton voltam, megvallom, az utolsó pár száz méteren olyan is volt, hogy összerogytam a fáradtságtól. Rendre ki kellett tűzzek magam elé kisebb célokat amolyan „check point” gyanánt. Egy ízben tényleg csak az tarotta bennem a lelket, hogy megígértem magamnak, hogy ha a pár méterrel feljebb lévő két nagyobbacska sziklához odaérek, megpihenek picit. Kiképzésüknél fogva a sziklák úgy tűnt, jó pihenőhely lesznek. És valóban azok lehettek, más szerint is, ugyanis mkor félájult állapotban odavonszoltam magam, megláttam, hogy a két kőhasáb takarásában, pont, ahova ülni szerettem volna egy óriási kupac kakkanat mosolygott vissza rám, de akkora, még a húsimádó Kelet-Európában is megsüvelnék, aki ekkorát szül, nemhogy a rizses-diétás Indonéziában. Amúgy minden elismerésem az elkövetőnek, nekem meghalni se volt már erőm ott, nem hogy kigombolkozni, leguggolni és odafosni a többi turistának az egyetlen használható pihenőhelyre a környéken. Brávó!

20140723_065724.jpg

Végül aztán elcsigázva bár, de csak felértünk a csúcsra napfelkelte környékére. A látvány és a teljesítmény okozta sikerélmény persze minden „szarért” kárpótolt. Találtunk egy eldobált indiai és indonéz zászlót, amiből pont össze tudtunk szerkeszteni egy magyar lobogót a törtélemi pillanat megörökítéséhez:

20140723_072343.jpg

Aztán mikor kigyönyörködtük magunkat, elindultunk lefelé. Nem volt éppen utolsó a látvány, felfelé sötétben jöttünk ugye, ereszkedéskor viszont már láttunk mindent, főleg az őskráterből nemrég a – szó szoros értelmében - felszínre tört Gunung Api Baru ('új vulkán') volt szép. Nem mintha a szomszédos Sumbawa vagy éppen a messzi Bali szigetének látványa olyan nagyon rút lett volna. A hegygerincről leérve egy pillanatra elvesztettük az ösvényt ugyan, de a gittes papírzsepiket követve hamar visszataláltunk.

20140723_092942.jpg

A kráterperemhez visszaérve a hordárjaink már harapnivalóval vártak – ember így még nem örült instant kávénak és nápolyinak! Eztán még hátra volt a komplett visszaút, amit az addigra már teljes valójában kifejlett izomlázunk által gerjesztett sziszegések fémjeleztek. Késő délutánra értünk vissza Sembalunba, úgy, mint akit tízszer agyonvertek, de megérte! Megmásztunk Indonézia egyik legmagasabb csúcsát!

Azért persze napokig csak káromkodva tudtunk lépcsőt mászni... No de még így is szuper volt a vulkánmászás fáradalmait Dél-Lombok csodás partjain kihever(ész)ni...

Képek a Rinjaniról ITT, Lombokról meg ITT.

20140724_142327.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://zolindonezia.blog.hu/api/trackback/id/tr16807385

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dragonlady (Bp, Hun) 2014.10.26. 07:13:21

nagyon jó kis képek, köszi.

zotyakos 2014.10.27. 13:17:58

@Dragonlady (now in Indonesia): koszi a csicska telefonommal csinaltam mindet! Te merre vagy now in indonesia?
süti beállítások módosítása