Jó ideje terveztem már, hogy ellátogatok Kalimantánra, végül ez 2013 karácsonyán meg is valósult. No, de álljunk meg egy szóra, a címben Borneó szerepel, és különben is, mi az egyáltalán, hogy Kalimantán? Borneó Indonézia (és a világ) egyik legnagyobb szigete, területén három ország osztozik: Malajzia, Brunei, és Indonézia. A majd' 6 magyarországnyi területet lefedő indonéz részt hívják Kalimantánnak. Tehát minden Kalimantán Borneó, de nem minden Borneó Kalimantán! Borneót Földünk tüdejének is becézgetik, Amazónia mellett itt találhatunk még érintetlen őserdőket. Ezek után mondanom sem kell tán, hogy a helyi flóra és fauna alaposan kimeríti az egzotikus fogalmát – a mai napig fedeznek fel például új rovarfajokat a borneói dzsungelek mélyén.

11dscn7362.jpg

És hogy miért töltöttem itt a karácsonyt? Mert eme meghitt ünnepet illik a legközelebbi rokonok társaságában tölteni. Az én kis családom tizensokezer kilométerre van tőlem, meg kellett hát keressem legközelebbi rokonaim Indonéziában. Az orángutánok génállománya pedig 96%-ban megegyezik az emberével: ezt elég szoros rokonságnak ítéltem meg. A kritikusabb olvasók persze felhördülhetnek, hogy az orángutánok nem is emberek! Az indonézek szerint viszont (kis túlzással) igen is azok. Maga az orángután kifejezés indonézül ugyanis azt jelenti, 'erdei ember' (orang: 'ember', hutan: 'erdő, dzsungel'). Az "orangutan" kifejezés tehát a maláj/indonéz nyelvből vándorolt a nemzetközi kifejezések közé. A világon két helyen lehet vadon élő orángutánokat látni, Borneón és Szumátrán. Előbbi kellemesnek tűnő hajóútvonalakkal össze is van kötve néhány jávai nagyvárossal, így úgy döntüttünk, az odajutáshoz a gyanúsan olcsó kompot választjuk a repülő helyett. És ha már komp, legyen kövér, akkor már motorokat is viszünk, hogy Kalimantánon majd ne kelljen kamionstopra szorítkoznunk.

(A foldrajzra erzekenyeknek ITT egy terkep Borneo/Kalimantan viszonylatban, mai kalandunk Pangkalan Bun varoshoz esik kozel)

Betondzsungel, hullámsír

Kalimantánra ugyanaz a hajós cég indít kompokat, amivel anno Flores-re is mentünk, régi ismerősként robogtunk be hát a jegyirodájukba Surabaya mesés városának még csodálatosabb kikötőjében. Azt tudtuk, hogy a menetrend ugyancsak esetleges (főleg most, monszun idején), de nagy nehezen sikerült többszörös telefonos zaklatás árán kideríteni, hogy december 21-én délután indul egy hajó a jávai metropoliszból. Két motorból és négy bátor utazóból (Alex, Lilla, Tomi és jómagam) álló kommandónkat az első eposzi megpróbáltatás (ha az útközbeni három katasztrófafilmbe illő elázást nem számítjuk) a kikötői jegyirodában érte, ahol megtudtuk, hogy a komp ugyan még nincs a kikötőben, de az elektronikus jegyértékesítő rendszert már lezárták, így jegyet már nem kaphatunk rá. Megéreztük, hogy itt valami turpisság van, és a dolgozók csak az elszántságunkat tesztelik, így az iroda ügyfélterében maradtunk, és igyekeztünk minél tahóbban viselkedni (tubusból ettük a bocisajtot, odateregettük az elázott zoknijainkat mindenhova, stb), mígnem kisvártatva szóltak, hogy oké, mégis van jegy. Örömünk nem tartott soká, közölték velünk, hogy a komp a tervezett délután 4 helyett csak hajnal 1 körül indul. A nap hátralévő részét tehát a monszun-, bel- és árvízsújtotta Surabaya csodáinak felfedezésével töltüttük.

dscn7304.jpg

Hajnal 1-re be is állt a komp a dokkba, és elkezdte kirakodni a rakományát (szóval a teherautók nekiálltak gyökkettővel, egyesével kiállni a gyomrából). Azonban sajnos éppen apály volt, a hajó túl alacsonyra süllyedt a dokkhoz képest, és az egyik túlpakolt, amúgy is agyonharcolt kamion egész egyszerűen fennakadt a rámpán – se előre, se hátra. A kikötőmester hamar bölcs megoldást is talált: megvárjuk a dagályt (másnap délután jön), a hajó szintbe kerül, a kamion majd ekkor kiáll, az élet majd eztán megy tovább. Addig szabadprogram. Így is lett. Szerencsére fel tudtuk sírni magunkat a fedélzetre, hogy legalább ott rostokoljunk és ne az esőáztatta éjszakai kikötőben kelljen ittapirosholapirosozni az arra ólálkodó prostikkal meg a hasfelmetszőkkel. Végül a hajó december 22-én este, laza 30 órás késéssel kihajózott. Kb egy kilométert tehettünk meg, mikor újra megálltunk. "Vihar van a tengeren, nem mehetünk tovább, míg el nem ül" adta tudtunkra egy matróz. Végül késő éjjel indultunk el újból. Ekkor már gyanús volt, miért vannak olyan kevesen a hajón.

p1230332.jpg

Hajnalhasadás előtt arra ébredtem, hogy a hajó ütemesen rázkódik, masszív robaj keretében. A nyílt vízen voltunk, teljes sötétségben, az érzésem az volt, hogy valószínűleg toronymagas hullámok dobálhatják a kompot, a rotor pedig időről időre kiemelkedik a vízből, s mikor újra visszacsapódik bele, akkor rázza meg a kölcsönhatás az egész hajótestet. Sokáig persze nem gondolkodtam, minden lelkierőmre szükség volt ugyanis, hogy össze ne okádjam magam. A helyzet napfelkelte után sem lett rózsásabb, sőt: jobb volt "csak" hallani, ahogy a tengeren vihar tombol. Viszont ehhez a műsorhoz vizuális gyöngyöröket is kapcsolni (ergo látni a többméteres sötétszürke hullámokat, ahogy a hajót korbálcsolják és fel-alá hányják) nem volt éppen egy Disneyland, úgy is mondhatnám, hogy kicsit emelt a befosi-faktoron. Láthatóan a kompon szolgáló matrózoknak sem volt őszinte a mosolyuk, a maroknyi utazóközönség pedig az összes rizst kihányta, amit az elmúlt 20 évben megevett. Így telt 40 csodálatos óra, s mikor december 24-én reggel a vihar elült és megpillantottuk magunk előtt a szárazföldet, akkor egyszerre éreztem magam Odüsszeusznak, Kolombusznak, Ronbinsonnak és Háromkirályoknak.

Kumai és a komák

Hajós kéjutazásunk végállomása egy Kumai nevű kisváros volt, a karácsonyi túránk úticéljának kitűzött Tanjung Puting ('mellbimbó fok') nemzeti park tőszomszédságában. Alapesetben a kikötőből kievickélve, barátok nélkül, két napon át a nylít tengerbe történtő epehányást követően kellett volna nekiállni leszerveznünk a betlehemes dzsungeltúránkat ebben a kalimantáni kisvárosban, de hál'Istennek nem voltunk erre kényszerülve. Két jóbarátunk, Zbysek és Patrycja, az őrült lengyel pár ugyanis ekkor immár fél éve Kalimantánon motorozgattak, és már vártak ránk a mólóknál. Zbysekék egy harmincéves veterán motorral járták a dzsungelszigetet és nem mindennapi életvitelük miatt eddigre már élő legendának számítottak Borneó-szerte.

dscn7316.jpg 

Így esett, hogy Kumai-ba érkezve is azon nyomban fogadta őket a helyi motorosklub, s míg mi a viharos tengeren hántottuk a rókát, ők levajaztak nekünk egy háromnapos túrát a Tanjung Puting parkba, tokkal, vonóval. Ráadásul úgy, hogy magára a túrára végül nem is tarottak velünk, a hajó napokat késett, lengyel barátaink pedig – celebek lévén – már elígérkeztek Szűz Máriának és Szent Józsefnek egy betlehemes játékba 25-én éjszakára Palangka Raya-ba, egy laza 500 km-re lévő városba. Így Zbysek és Partycja 24-én számunkra megmaradtak karácsonyi angyalnak, s úti kalandjaink velük csak pár nappal később folytatódtak. De erről majd később.

Tanjung Puting kiskáté

Azok a T. Olvasók, akik tengeri viharok és lengyel szentek helyett inkább az emberszabású majmokra kíváncsiak, mostanra már valószínűleg türelmetlenek lehetnek. És különben is, mitől olyan menő ez a Mellbimbó Fok Nemzeti Park? Nos, ez a világ talán egyetlen helye, ahol garantáltan láthatunk orángutánokat, méghozzá vadon élőket, a természetes közegükben. S mindehhez nem is kell feltétlenül az életünket kockáztatni, lenyegében egy (hullámmentes!!) sétahajókázás keretében szerét ejthetjük – ideális karácsonyi időtöltés, nemde?

dscn7537.jpg 

Aki be akar jutni a Tanjung Puting-ba, annak előbb "klotok"-ot (kicsi, motoros lakóhajót) kell bérelni a faluban, kapitányostul, matrózostul, majd keríteni egy guide-ot, aki elkíséri (az indonézeknek nagy mániája ez a guide-téma, és mivel a parkba csak a vízen át visz az út, így nélkülük belógni nem is nagyon lehet) és igény szerint felfogadhatunk egy helybéli nénit is, aki az (adott esetben több napos) hajóút alatt süt-főz ránk. Erősen ajánlott! Sajnos a Mellbimbó Fok behajózása nem a legolcsóbb indonéz bulik egyike, nekünk erős lokális rápuhítással is bő húszezer forintunkba fájt fejenként a háromnapos hajókázás. Jóllehet, az árban benne volt Herman, a szuperjóarc guide, Humor Herold, a hajóskapitány (akiről kiderült, hogy az általunk is alaposan megismert Surabaya-Kumai kompjáraton érlelte a fekete humorát, miután vegül – kb 25 évesen és nagyon helyesen – úgy döntött, hogy a hullámsír elől a nemzeti park csendes vizeire nyugdíjazza magát) és Ibu, a Falubéli Szakácsnő is. Így vágtunk neki három álló napig orángutánokat meg hasonló dögöket üldözni az őserdőbe.

 dscn7336.jpg

 

Orang előtt és orang utan

A Tanjung Puting 400 ezer hektáros területének nagyrésze – néhány hardcore kutatót leszámítva – földi halandók elől elzárt terület, a parkot a mezei turisták jórészt a Sekonyer folyót és annak különböző leágazásait behajózva "fedezik fel". Hogy ki mit lát, az főleg az évszak, az aktuális csapadékmennyiség na meg a szerencse függvénye: nekünk például mázlink volt, a park területére érve 5 percen belül kiszúrtuk egymást egy vöröses szőrű orángutánnal, aki ráérősen nyammogott a part mentén valami levélen.

dscn7349.jpg

Kicsivel lejjebb ereszkedve pedig személyes kedvenceim, a proboscis majmok üdvözöltek. A 'proboscis monkey'-t ősapáink találóan 'nagyorrú majom'-ként fordították magyarra. A mókás állatok valóban méretes szaglószervekkel rendelkeznek, hogy ezek az ormányok engem mire emlékeztettek leginkább, azt inkább le se írom. Beszéljenek helyettem a képek:

img_1302.jpg

A nagyorrú majmok életét a következő minidrámába sűrítve tudnám összefoglalni: a szegény párák folyton át akarnak úszni a folyó túlso oldalára. Ha a folyó jobb oldalán vannak, a bal oldalra kívánkoznak. Ha a bal oldalon, hát a jobb oldal felé húz a majomszívük. Ráadásul a vízet is igen szeretik. A folyóban lakik azonban sok-sok gonosz krokodil is, akik mind nagyorrú majmokat szeretnének vacsorára. Proboscis barátaink viszont okosak, és kifigyelték, hogy a krokodilok félnek a klotok-hajóktól. Így ha jön egy-egy ilyen járgány, tudják, hogy van fél percük, és vidáman a vízbe vetik magukat. Ilyen okosak ezek a proboscis monkey-k. 

Humor Herold kapitányunk indonéz felmenői egyébként ugyancsak fejlett humorérzékről tettek tanúbizonyságot, mikor a holland telepesek érkezése után átnevezték a pufókhasú, pirospozsgás nagyorrú majmot "monyet Belanda"-nak, ami annyit tesz, 'holland majom'.

Néhány kilométer után a kezdetben igen széles Sekonyer folyó alaposan lekeskenyedett, végül ráfordultunk egy "blackwater" fantázianevű, aprócska és igen festői holtágára. Itt Herman, a sasszemű guide felhívta a figyelmünket egy nagy kék madárra, mondván ez a ritka blue kingfisher. Fischer úr, mintha meg is hallotta volna mindezt, kapta magát és ékes szárnyait suhogtatva elrepült. Herman közölte velünk, hogy igen szerencsések vagyunk, hogy láthattuk a kék kingfishert, amit sajnos fogalmam sincs, hogy mondanak magyarul, még az is lehet, hogy ez a boldogság kék madara.

dscn7550.jpg

A folyami őserdők egyik fő sztárja a krokodil, tőlük a Sekonyer környéke is hemzseg, ezért a parkbéli fürdőzés nemigen ajánlott. Száraz évszakban a krokilok rendre a parton heverésznek, monszun idején azonban vízszint megemelkedik, és sokkal ritkábban látni őket. Nekünk volt szerencsénk kiszúrni egyet "akció közben", és mondhatni, elég félelmetes: a vízben lévő krokodilt igen nehéz megkülönböztetni egy uszó fadarabtól, a bestia természetes álcáját csak a furán élettelennek tetszó, smaragdszerű szemek árulják el valamennyire. A krokodilok nagyon fürgén mozognak a vízben, bele sem merek gondolni, mi lenne a vége, ha versenyt kéne úsznom eggyel. Sajnos nem tudtuk lefotózni krokodil dundit, vigaszágon viszont sikerült megörökíteni egy lubickoló monitor lizard-ot (a változatosság kedvéért ezt sem tudom, hogy kell magyarul modani, de gondolom nem "képernyő gyík" a neve).

dscn7434.jpg

Humor Herold kapitányunk egész túra alatt lelkesen kérdezte, láttunk-e már krokodilt (indonézül "buaya"). Miután elújságoltuk neki, hogy igen, láttunk, fitymálóan legyintett és hozzátette, hogy ő arra kíváncsi, szárazföldi krokodilt láttunk-e (indonézül "buaya darat"). Majd elégedetten összeröhögött, Ibuval, a Falubéli Szakácsnővel. Három nap után végül nagy nehezen rájöttünk, hogy a "buaya darat" szlengindonézül azt jelenti, 'nőcsábász, playboy'.

Orangutan! Orangutan!

Aki idáig elszenvedte magát az olvasásban, annak mostmár végre leírok mindent, ami velem és az orángutánokkal történt. A végére bónusznak pedig egy éjszakai dzsungeltúrát óriáspókokkal és budikrokodillal! Előtte viszont hallgassátok meg az egyik kedvenc indonéz bandám, a Navicula témába vágó nótáját:

 

Szegény orángutánokra csúnyán rájár a rúd, valaha állítólag egész Délkelet-Ázsiában lengedezhettek a fákon, mára a lélekszámuk 5000 környékére apadt. Indonézia és Malajzia nem éppen környezettudatosságáról hírös őslakossága sem segít sokat az emberszabásúakon, az egyre elhatalmasodó erdőírtás mellett egyéb hihetetlen majomkínzó sztorikra is bukkanhatunk. (csak erős idegzetüek olvassák el...)

dscn7527.jpg

Dr Biruté Gardikas kanadai kutatónő a 70-es évek elején érkezett ide először az emberszabásúakat kutatni, valahogy megszerezte a Tanjung Puting területét e célra, kemény munkával elérte, hogy a környéken mindenütt elburjánzó erőirtás e területet megkímélje, végül hosszú évek után a Puting elnyerte a nemzeti park státuszt is. A derék doktornő a vadon élő orángutánok megfigyelése mellett ide telepített több, fogságból kiszabadított félvad példányt is, illetve ezen egyedek folyamatosan érkeznek, és a természetes közegbe való lassú visszaszokásukat szakemberek felülgyelik és segítik. Mostanra a park orángután állománya körülbelül háromszáz példányra rúghat.

dscn7462.jpg

S hogy mitől "garantált" a találkozás az orángutánokkal? A hajós túrák időről időre meghatározott helyeken kikötnek, ahol tanúi lehetünk az emberszabásúak menetrend szerinti etetésének. Konkrétan három hely van a folyó mentén (Tanjung Harapan, Camp Lakey és Pondok Tangui), ahonnan hosszabb-rövidebb erdei sétával eljuthatunk a kijelölt etetőhelyekig, ahol minden nap egy meghatározott időpontban az éppen arra liánhintázó majmok belakmározhatnak. Az orángutánok etetésére azért van szükség, mert sok olyan egyed él itt, akiket bár visszaengedtek már a vadonba, még nem állnak teljesen készen az önfenntartó őserdei életre, és gondjuk támadhat a táplálákszerzéssel (sokan közül az egész korábbi életüket apró ketrecekben fogva tartva töltötték el).

dscn7585.jpg

Az ő kedvükért a park jómunkásemberei napi egy-két alkalommal tetemes mennyiségű banánt meg kókusztejet helyeznek el az etetőhelyeken, a turisták pedig közvetlen közelről megbámulhatják a nagyméretű rokonokat táplálkozás közben. A majmok nagyrésze hozzá van szokva az emberek közelségéhez, így a mutatvány ketrecek, rácsok, korlátok nélkül is relatíve veszélytelen. Nem árt azért vigyázni, az orángutánbébik például tudnak kíváncsiak lenni, és eléggé pórl járhat az, aki a mama és a baba közé helyezkedik (akár véletlenül is). Azt gondolom mondanom sem kell, hogy a meglehetősen pökhendi alfahímek figyelmét (hovatovább haragját) se nagyon érdemes kivívni – egy kifejlett példány hétszer erősebb egy homo sapiens férfiúnál.

dscn7450.jpg 

Az egy etetés alatt feltűnő orángutánok száma nulla és ötven közt mozoghat. Hasonlóan alakul az egy etetés alatt feltűnő emberek száma is. Nekünk a három napunk alatt szerencsénk volt, egy kivételt leszámítva nem volt dzsungelbéli tömegnyomorban részünk, majmok viszont jöttek csőstül. Egy ízben az egyik siheder orángután elcsente az egyik muszlim turistától a Szent Koránt (hogy majometetés megtekintéséhez miért hoz magával imakönyvet valaki, azt ne tőlem kérdezzétek), felmászott vele egy fára, ott megszagolgatta, forgatta, majd visszahajította a tulajdonosnak. Mindezt december 25-én, Karácsonykor! Itt is a tolvaj, ni, kezében a Könyvvel:

dscn7507.jpg

Éjszakai dzsungeltúra – bátortábor

Két éjszakát a hajó fedélzetén alva töltöttünk – ezt az érzést nem is tudom leírni, mindenkinek kötelezővé tenném, hogy egyszer próbálja ki, milyen a várostól távol, egy folyón ringatózva a dzsungel hangjaira álomra szenderülni... Hanem egy ízben már jóval sötétedés után de még "lefekvés előtt" kikötüttünk egy helyen, ahol állt két-három kalyiba, Herman pedig felajánlotta, hogy ha nem vagyunk még fáradtak, kimerészkedhetünk egy éjjeli sétára a haverjával (aki a kalyibák egyetlen lakója), az élővilág ugyanis éjjel nyilván más odakinn, mint nappal. A haver nevét nem jegyeztem le, nevezzük mondjuk Lajosnak.

Lajossal körbejártuk a közeli tanösvényt. A beharangozott egzotikus állatok közül (pl tarsier alias 'koboldmaki' stb) egy se jött elő. Lajos azonban nem csüggedt, azt mondta, ha fene fenét eszik is, legalább egy tarantula pókot leakaszt nekünk. Talált is valami lyukat egy fa tövében, ami állítólag tarantulafészek volt. Csak hát a pók ilyenkor este aluszik. Akkor van az alvóideje. Szóval Lajos ránk parancsolt, hogy szedegessünk hosszú gallyakat, és azt dugdossuk a lyukba, hátha ettől felébred a mérgespók. Mi pedig eleget is tettünk ennek, és valóban, a (nem is olyan) kis lukakban (nem iolyan icipici) pókok laktak. Gondolom azonnal elpatkoltunk volna a helyszínen, ha megcsíp egy. Azért mikor két éve Indonéziába jöttem, s minden este csekkoltam a lábtörlőt még a város közepén is, hogy nincs-e alatta skorpió, még nem gondoltam volna, hogy valaha eljutok oda, hogy éjszaka egy dzsungel mélyén tarantulákat cseszegessek faágakkal Szkájvolker Lajos társaságában.

 dscn7425.jpg

A túra végén nekiszegeztem Lajosnak a Humor Heroldtól már oly' sokat hallott kérdést: oszt' krokodil van-e? Erre felderült az arca, és rávágta, hogy naná, épp a minap lelt egyet. Majd bevezezett minket az egyik kalyibába, amiről kiderült, hogy a "kerti" budi. Eme budi mandi részében (gy.k. mandi: az indonéz wc-k mellé épített, medenceszerű, "alvázöblítő" víz tárolására szolgáló struktúra) pedig ott úszkált egy kb félméteres bébikroki, amit kézbe is vehettünk, igaz, be kellett fogni a száját, hogy le ne harapja... az orrunkat.

dscn7479.jpg

Az éjjeli tripre sajnos nem vittünk magunkkal kamerát, szóval hiszi aki elhiszi, én mindenesetre bizton állíthatom, hogy tökösebb dzsungeltúrát maga Indiana Jones sem pipált még!

Hát, valahogy így telt 2013 karácsonya. Nagyon fáj a szívem, hogy nem lehettem a szeretve hiányolt Rokonaim, Barátaim és Üzletfeleim körében, azt mindenesetre nem bánom, hogy a "Reszkessetek, betörők!" helyett az orángutánokkal karácsonyoztam.

December 26-án estére visszaérkeztünk Kumai magacity-be, ahonnan folytattuk utunkat újabb kalimantáni kalandok felé. Folyt köv!

Képek a Tanjung Puting parkról ITT.

dscn7487.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://zolindonezia.blog.hu/api/trackback/id/tr477008113

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2014.12.28. 11:01:11

Nagyon tettszett a poszt. Ez is igazi karácsony !!
süti beállítások módosítása