Jó munkához idő kell, tartja a bölcs mondás. Ahhoz viszont, hogy egy tényleg olvasmányos beszámolót megszüljek, a szabadidő, a nyugalom, a harmónia és a jó internetkapcsolat oly együttállására van szükség, mely jelenlegi otthonom, Dzsakarta kavargó metropoliszában oly ritka, mint a szumátrai elefánt, a következő útirajz egyik főhőse.

Észak-Szumátra számos szépséget és kalandot tartogat azon utazóknak, akik nem hőkölnek vissza a kihívásoktól és nem feltétlenül vágynak nyugati kényelemre. A világ legnagyobb vulkanikus krátertava, a Toba mellett a térség az erősen veszélyeztetett szumátrai elefántokról és az orángutánokról nevezetes, melyek egyedszáma az olajpálma ültetvények terjeszkedésével fordítottan arányosan alakul. Orángután-les és dzsungelbéli mókák okán a legtöbben a Gunung Leuser nemzeti parkban található Bukit Lawang falucskát keresik fel, a pletyka szerint azonban a hely – számos népszerű délkelet-ázsiai desztinációhoz hasonlóan – egy kicsit már „túlpörgött”, ezért mi a park túlsó oldalán található, kevésbé ismert, Tangkahan névre hallgató település meglátogatása mellett döntöttünk.

szumatra_1.jpg

Akik nem szeretnék agysejtjeiket a szumátrai tömegközlekedés kibogozására pazarolni, azok bérelhetnek autót sofőrrel Medan-ban, a különösebben nem turistabarát tartományi fővárosban. Én személy szerint mindig is szerettem a mély vízben kapálózást, ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy maszek módon jussak el úti célomhoz, meg kell viszont valljam, a Tangkahanba való eljutás több évnyi indonéz tapasztalattal a hátam mögött sem bizonyult egyszerűnek. Megpróbáltatásaink a Pinang Baris buszállomáson kezdődtek, mely számos ázsiai rokonához hasonlatosan rendezettségéről, tisztaságáról és átláthatóságáról hírös, olyannyira, hogy csaknem úgy döntöttünk, a háromnapos őserdei vakációnkat inkább a terminálon töltjük (se). A buszvég hívogató vendégszeretetét tovább emelte, hogy már a bejáratnál ránk szállt egy csapat fogatlan, pörköltszaftos asszonyverős, susogós melegítős bandita, akik rendkívüli segítőkészségről tanúbizonyságot téve kétpercenként körbevettek, és elmagyarázták, hogy busz Tangkahan irányába nincs/nem is volt/elromlott/van, de nem innen megy. Persze ők segítenek autót bérelni, illetve elmehetünk egy másik busszal félútig, ahonnan ugyancsak az ő bizalomgerjesztő barátaik majd tovább visznek motorral. Ilyen vidámságokkal telt el két óra, majd befutott egy ütött-kopott busz, Tangkahan felirattal a repedt szélvédőn. A mosolygós sofőr elmondta, hogy a Pinang Baris terminál felett a gengszterek már rég átvették az uralmat, ezért az utasok a buszt rend szerint az út szélén intik le, az állomáson kívül, legközelebb, ha nem kívánjuk a fogatlan rosszarcúak társaságát, tegyünk inkább mi is így.

A fenti tanulságokon rágódva kezdetét vehette hát a nagyjából 100 kilométeres út, melyet cirka 5 óra alatt sikerült megtenni. Nagyjából félúton az aszfalt is elfogyott alólunk, és végeláthatatlan olajpálma ültetvények közt zötykölődtünk tova, agyonpakolt teherautókat előzgetve a mocsaras úton.

szumatra_2.jpg

A népes utazóközönség jól láthatóan már megszokta a spártai körülményeket. Az egyik utas, középkorú néne, egy ponton megállította a buszt, és lepattant 12 kiló élőhalat vásárolni, amit nejlonzsákba csomózva szervírozott neki az út menti kofa. Az óriási buborékra emlékeztető csomagot, a benne verdeső pontyokkal egyetemben a bajszos sofőrünk fél perc alatt a tetőre gumipókozta, majd indult is tovább a limbó hintó, igaz, a gyomorlifteztető úton pár kilométer múlva az egész pakk nagy csattanással leesett, szerencse/csoda, hogy ki nem durrant. Az élmény nem lett volna teljes egy durrdefekt nélkül, melyet követően a kerékcserét olyan pikk-pakk oldott meg a sofőr bácsi, hogy le se állította hozzá a motort. A hosszú és eseménydús úton egyébként elmondta, hogy legénykorában Medan és Jakarta közt vitt kamionokat (laza kétezer kilométeres táv), de aztán kiégett, és visszaváltott a Medan-Tangkahan viszonylatra, ami viszont szerintem ugyancsak nem egy nyugdíjas meló, lévén egy nagyobb esőzést követően (ami azért errefelé nem ritka) simán életveszélyessé/járhatatlanná válik az egész.

szumatra_3.jpg

Tangkahanba érkezve aztán rögtön megtapasztaltuk, hogy megérte átesni az idejutás tortúráján. A falucska apró, bájos, az emberek cukik, minden zöld, mi több, még ki se szálltunk a buszból, már megjelent egy kiselefánt!

6_1.jpg

A falu határában egy smaragdzöld színű folyó, a Batang folyik, melyen – itt-ott szédítő magasságban tákolt függőhidakon – átkelve már a Gunung Leuser nemzeti park (gy.k. „a” dzsungel) fogad minket. Tangkahan egy kissé túlbecsülte turisztikai kapacitását, mondhatni a falucskában lényegesen több „homestay” (fapados panzió) található, mint turista (konkrétan látogatásunk három napja alatt csak mi voltunk), ennek viszont pozitív hozadéka, hogy az ide látogatókat nagy becsben tartják a helyiek. Nem is volt gondunk a megfelelő szállás felkutatásával, épp mielőtt a trópusi monszun beütött volna, hogy megfűszerezze az estébe hajló délutánt. A mindent elmosó eső nem is jött rosszul, ugyanis az átmeneti otthonunk gyanánt szolgáló bungaló tetején elég hangosan buliztak a makákók és a selyemmajmok, úgy látszik, nekik elfelejtettek szólni, hogy a védett nemzeti park csak a folyó túlfelén kezdődik.

szumatra_5.jpg

szumatra_6.jpg

Másnap délelőtt aztán dzsungeltúrára merészkedtünk pár helyi srác vezetésével. Bevallom őszintén, én alapesetben nem vagyok az ilyen jellegű programok híve, mert sok esetben az őserdei expedíciónak beállított attrakció valójában csak egy erdei sétát takar, amit egyedül is könnyűszerrel végigjár az egyszeri utazó. Tangkahan esetében azonban másnak bizonyult a felállás, fertályórányi séta után már olyan helyeken  jártunk, hogy egymagam az életben ki nem találtam volna onnan, a helyiek viszont tényleg (viszonylag) nagy magabiztossággal mozogtak. Útközben a dzsungel megmutatta számos szépségét, jártunk egy denevérekkel teli barlangban, láttunk friss orángután-fészkeket a fák tetején, mely az emberszabásúak hálószobájaként szolgál (az eredeti terv részét képezte volna a vadon élő orángutánok meglesése is, azonban ellustult fehérekként nem tudtunk időben felkelni reggel, s mire az erdőbe értünk, vörös szőrű rokonainknak már hűlt helye volt).

szumatra_7.jpg

Végül a pár órás túra végeztével kilyukadtunk a Bantang folyó egyik különösen szép kanyarulatánál, ahol nagy meglepetésünkre az egyik sziklafal alján lévő hasadékból meleg víz tört fel, ami a hűs folyóvízzel keveredve egy ponton kellemes fürdővíz-meleget alkotott. Kellemes és romantikus volt itt megpihenni kicsit, további meghitt pillanatokat okozott az erdőben ránk akaszkodó piócák egymásról való akkurátus lepöckölgetése is – sajnos ezek a kis haverok ugyanúgy a dzsungel teljes jogú lakói, mint a makik.

 8_1.jpg

A folyóparton beért minket két másik helyi srác, akik a „könnyített útvonalon” érkezve felfújt traktorbelsőket hoztak magukkal. Nincs is jobb móka ugyanis annál, mint a traktorbelsőket úszógumiként használva visszacsorogni a faluba a gyors folyású patakon! Nem vízálló értéktárgyainkat a korábban említett pontyszállítás során már jól levizsgázott nejlonzsákokba csomagoltuk, mi magunk ruházatunkkal egyetemben meg már úgyis csurom vizesek voltunk az ezerszázalékos őserdei pára miatt.

9_1.jpg

Tangkahan igazi attrakciója viszont még csak ezek után következett! Az egyik fő oka annak, hogy miért ide jöttünk a jóval egyszerűbben megközelíthető Bukit Lawang helyett, az a Conservation Response Unit (CRU) nevű létesítmény volt, melynek célja a szumátrai elefántok védelme és a helyi közösségek integrálása az ökoturizmusba. A CRU-n keresztül a Tangkahanba látogató utazók különféle mókás és érdekes programon vehetnek részt a megszelídített elefántok társaságában. Ugyan nem a legolcsóbb mulatság az elefántosdi, a bevétel viszont a faluközösség tagjai közt kerül szétosztásra, akik ennek híján könnyen az illegális fakitermelés, orvvadászat vagy valami hasonló ígéretes területen lennének kénytelenek szerencsét próbálni.

10.jpg

Kipróbálhatjuk, milyen az elefánt hátán lovagolni, mi több, egy kiadós erdei túrára is el lehet menni velük. Én először azt hittem, valami bejáratott sík placcon fognak pónigoltatni minket, de újfent tévedtem, alaposan bementünk a susnyásba, hegynek fel, völgynek le, kellett is kapaszkodni rendesen. Az elefánt a gyorsfolyású mély folyón is simán átkelt, nagyokat trombitálva. Itt jegyezném meg, hogy aki esetleg nem szívesen ül fel az állatra, annak van lehetősége olyan túrát tennie, amikor „csak” az elefánt mellett sétál, élvezheti tehát a szürke óriások különleges társaságát, de nem kell felmásznia a hátára. Egyébként az „elefántogolás” állítólag nem fáj az állatnak. A CRU minden egyes elefántjának saját „gazdája” van, aki kiskorától kezdve foglalkozik vele, a szoros kapocs pedig egyértelműen érezhető, az állatok szinte mindenhová követik a gondozójukat.

11.jpg

A kirándulgatás mellett nagy műsorszám az elefántok fürdése, fürdetése is, amire a hét öt napján, napi két alkalommal (reggel és késő délután) kerül sor a Batang partján. Ez tényleg óriási élmény, az ormányosok először lubickolnak egyet, aztán lustán az oldalukra fekszenek, és hagyják, hogy a gondozók lesikálják a lábukat és a hasukat, végül pedig az arra járó bámészkodók is besegíthetnek a csutakolásba.

12.jpg

Tangkahani látogatásunk utolsó estéjén a szállásadónk, Vita tábortüzes grillpartit rittyentett a tiszteletünkre a folyóparton, melyen megjelent szinte mindenki, akit az ott töltött pár nap alatt megismertünk (meg az is, akit nem). Az étel egyszerű, de ízletes volt, a sör hideg, a gitárral kísért indonéz popslágerek belesimultak a Gunung Leuser-i este erdei zajával, én pedig szent fogadalmat tettem, hogy elviszem messzi földre a falu jó hírét. Aki tehát igazi dzsungelbéli élményekre vágyik, ne habozzon Tangkahanba menni!

További fotók a Zol-Indonézia facebook oldal fotóalbumai közt ITT

13.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://zolindonezia.blog.hu/api/trackback/id/tr1013626688

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

almaza 2018.02.04. 10:21:06

Hello Zoli, Klassz latni, hogy visszatertel Indo-ba! Mi negy ev utan tavaly bucsuztunk. Pont egy eve jartunk a Gunung Leuser-ban. A fotoid lattan eros honvagyam tamadt a dzsungeltura, a traktorbelsos "rafting" es a helyben ganyolt palma bor irant :-).

Sok szerencset,
Zoli

Zs_ 2018.02.15. 09:19:40

Ejj de kár h ilyen ritkák a posztok... ;o)

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2018.02.27. 17:55:47

Na én is örülök hogy újra van poszt.:-)
Jó a szöveged, ahogy előadod.

Általában 1 év némaság után törlök a könyvjelzőből blogokat, de ezzel kivételt tettem és jól tettem... Remélem a következő posztra nem 1,5 évet kell várni.
süti beállítások módosítása