Az előző napokról ITT olvashattok.

4. nap: Egon meghágása

A reggeli elfogyasztása után felkerekedtünk megmászni a vicces nevű Egon vulkánt, a környék 1700 méteres csúcsát. Kell-e motoros taxi? Nem, van saját járművünk. Kell-e idegen vezető? Nem, eltájékozódunk magunk is, elég kemények vagyunk. A főútról letérve a sziget belseje és Egon felé egyre kisebb falvakon haladtunk keresztül egyre rosszabb utakon. Utoljára Mauritánában urgándozott ki elém az útra ennyi kölyök mindenféle dolgokat ordibálva. Végül megálltunk az egyik faluban, mert már gyanúsan régóta vezettünk, potyára. A klasszikus látkép fogadott: pucéran rohangáló gyerekek, népviseleti szőttesben a napon száradó, kunyhóik előtt guggoló felnőttek. Egy kedves bácsi szerint már túljöttünk a gyalogtúra startállomásán, vissza kell mennünk 2 km-t, egy térképet is rajzolt nekünk, midenzt szemléltetendő: egy görbe vonal a porban, az egyik végén mi vagyunk, a másik végén a vulkán. Útikönyvünk szerint Andalan faluból kell kezdenünk a túrát, arra a kérdésre viszont, hogy ez hol van, csak üveges tekintetek formájában kaptunk választ. Elindultunk hát visszafelé, 10 km után újfent elbizonytalanodva rávettünk egy öreg földművest - aki kb úgy nézett ki és úgy viselkedett, mint a Besenyő családból a nagyapapa - hogy Tomi mögé kucorodva a motoron vezessen el minket Andalanba.


Az öreg szenilitásának tudtuk be, mikor megállitott minket valami susnyás közepén, ahol pár szétegett házrom ácsorgott szomorkásan. Aztán elmagyarázta nekünk, hogy ez (volt) Andalan, csak Egon legutóbbi kitörésekor 2004-ben a láva elvitte... Akárhogy is, Tomi hazavitte az öreget, adtunk neki cigit a segitségéért cserébe, aztán nekivágtunk a vulkánnak. Egy idő után feltűnt, hogy a fák nagyrésze ki van égve, jópár egykori lávafolyam maradványain is keresztülmentünk, igen változatos volt a táj. Ám bármily szép és vadregényes is volt az erdő, alig vártuk már, hogy felérjünk az igazi, sziklás-hegyes részre, és nem azért, hogy később majd a Szimpla Kertben csajozhassunk vele, hogy nnnna, még egy vulkánt megmásztunk, ráadásul az Egon nevűt, hanem mert állitólag csodaszép kilátás nyilik a tetejéről.

Azonban mivel órakat tököltünk Andalan keresésével, mire felértünk (nem volt könnyű, Indonéziában nemigen vannak turistajelzések, és persze egy lélek se volt rajtunk kivül az erdőben) befelhősödött a hegy teteje. Az utolsó szakaszt már sűrű ködben tettük meg, ami még szürreálisabbá tette a vulkanikus holdbéli terepet. Végül egyszercsak kinyilt előttünk Egon krátere – jókora darab, közepén tóval, oldalából pokoli (repülőgépre emlékeztető) hanghatásokkal feltörő kéngőzzel.

Csak a miénk volt Egon aznap, és miután elröstelltük a játszadozást vele, elindultunk lefelé. Ezt az időpontot választotta ki a köröttünk lévő felhő is, hogy kicsapja magából az esőt, szóval nekiálltunk Indonézia legszárazabb részén, a száraz évszak közepén módszeresen elázni, hegynek le, nullához konvergáló látási viszonyok közt. Ránk is esetledett, el is tévedtünk, szóval átéltünk minden klisét, amit egy B-kategóriás horror szereplői a film első 15 percében. Mire leértünk a tisztáshoz, ahol a motorok parkoltak, elvetettük azt a tegnap még remeknek tűnő ötletet, hogy látogassuk meg Kokowair falucskát, ahol állitólag a teljes népesség arak (rizspálinka) főzéséből él. Igy aztán nem tudtam a végére járni azon elméletemnek, miszerint azért Kokowair a település neve, mert ezt akármilyen részegen ki lehet mondani...

Bőrig ázva értünk vissza a főútra, már a bélünk is horpadozott az éhkopptól, lévén remekül felkészülve az egész napos túrára összvissz fél liter vizet és egy csomag sós kekszet vittünk magunkkal. Jáván hozzászoktunk már, hogy méterenként van egy utcai faloda, Flores népének viszont 75%-a földműves, ezért az este 8 óra itt már brutálisan későnek minősül, és minden zárva volt. Végül találtunk egy házikót, nagy terasszal, kirakodott szines, roskatag műanyagszékekkel, napszitta, olvashatatlan transzparenssel, gondoltuk, ez biztos warung, és befaroltunk elé. Jött is minket köszönteni 3 kíváncsi tekintetű, ikatba tekert csóka, majd pár másodpercre rá még 3, majd még 3, és igy tovább. Kezdett gyanús lenni, hogy itt nem pincértúltengésről van szó. Egy darabig magyaráztuk nekik, hogy éhesek vagyunk, enni akarunk, hol lehet, stb. Eddigre már 20-30 férfi, kb ugyanannyi gyerek és pár fiatal lány is körénk sereglett, az ajtóból meg fél tucat fogatlan, bételdiótól vörös szájú vénasszony bámult ki nagy csodálkozva.

Aztán kisült, hogy a legközelebbi étterem 30 kilomtérre van, de együnk csak itt náluk. Megteritettek, hoztak rizst, zöldséget, és arakot is (egyenesen a hirös Kokowair faluból, gondolom). Kb ezen a ponton derült ki, hogy ez egy lakodalom éppen, az arc, aki kajával kinálgat minket, a vőlegény, az egyik szakadt pólóban feszengő lányka a háttérben meg az ara. Elég kinos volt úgy táplálkozni, hogy közben egy egész falu bámul totál kussban, egyedül az ifjú férj tűnt lelkesnek a társaságunkat illetően. Úgy gondoltuk, hogy illendő lenne viszonozni valahogy a jóságukat, viszont a szétázott cuccaink közt semmi nem akadt, amit nászajándékul felajánlhattunk volna. Így hát Tomival kitaláltuk és felvezettük a násznépnek azt a félig kamu „magyar tradiciót”, miszerint nálunk a férfiak általában énekkel dicsőitik a menyasszony szépségét, majd rövid brainstormingot követően rázenditettünk a „Kossuth Lajos azt izente” kezdetű esztergomi népdalra. Szerény sikert és sűrű kézfogásokat követően eloldalogtunk az esőben. Még egy indonéz faluval több, ahol hülyének néznek.

5. nap: Az eső ismét közbelép

Korai ébredést követően még egyszer kigyönyörködtük magunkat a Sikka térség (értsd: Maumere környéke) és az óceánpart szépségeiben, de ezúttal nem időztünk sokat, a kora délelőtti nap sugarai már az aszfalton találtak minket. Robogtunk Flores legkeletebbi csücske felé a „Trans Flores Highway” gúnynévvel illetett főútvonalon, ami amúgy napközben meglepően jól járható, helyenként akár még a kétsávos szélességet is eléri. Bő 110 km-t tekereünk Larantuka „városáig”, a táj itt végig olyan, mintha a Jurassic Park diszletei közt furikáznánk. Indonéziában gyakoriak a szép helyek, olyat viszont, hogy száz kilométerekig ámuldozva motorozgassunk, azért még itt se nagyon pipáltam. Annyira élveztük a kétkeréken bámészkodást, hogy fotózni is elfelejtettünk, de sebaj, majd visszafelé jövet bepótoljuk.

Az eredeti tervünk az volt, hogy Larantukába érve azonnal tovább hajózunk a Solor-szigetekre, de végül úgy döntöttünk, eltöltünk itt is egy éjszakát. A túlfűtött Jáva után – meg amúgy is – egyszerűen mindenhol iszonyú jó érzés megállni a festői zöld hegyekkel teli, nyugis Floresen, Larantuka templomokkal, apró parkokkal ékes, hangulatos utcácskái pedig külön megfogtak. Remek kis szobát fogtunk a Rulies Homestay nevű helyen, köpésre a kikötőtől, a túláradóan rendes tulaj, Matthias, miután megtudta, hogy diákok vagyunk az országában, kettős csapást mért ránk: indonéz/keresztény/muszlim politikai szemináriumot tartott nekünk, aláfestő zene gyanánt pedig jávai country cd-t rakott be.

Szobánkba visszavonulva elálmodoztunk arról, hogy pár perc pihi után majdfelkerekedünk, és ellátogatunk a közeli Cabo da Flora fokhoz, ahol kerek 501 évvel ezelőtt az elő portugál hajó kikötött Flores szigetén, majd meglátogatjuk a térség legszebb naplemente-néző helyét, meghóditjuk az éjszakai piacot, meg a többi romantikus szarság... de 2 percre rá elkezdett ömleni az eső, és alább is alig hagyott másnapig, még arra is órákat kellett várnunk, hogy egyáltalán a 100 méterre lévő netcaféba kijussunk.

6. nap: Cigányúton a bálnákhoz

Reggel még mindig esett, hármunk összes humora is kevés volt már, hogy jó pofát vágjunk a szituációhoz. Én jószerével 9 hónapja megállás nélkül ázok itt Indoznéziában, és már végképp úgy érzem magam, mint az a karakter a Snoopy-ból, akinek a feje felett mindig ott a villámló esőfelhő. 7 után nem sokkal csillapodni látszott az égi áldás, kiszaladtam hát a kikötőbe komp után érdeklődni, és kedvező híreket kaptam: 8-kor indul egy hajó úticélünk, Lembata szigete felé. Spuri vissza a többiekért, gyors pakolás, irány a tenger!

A motorokat a jómunkásemberek feldobálták a hajóorra, majd „ultrabiztonságosan” lekötözték, igy vágtunk neki a 4 órás útnak. A kezdeti „elijesztős” eső szerencsére elállt, a Jóisten végre ránkmosolyodott, és gond nélkül siklottunk Florest magunk mögött hagyva a lélegzetelállitó Solor-szigetek terepasztalán. Utunkat vulkánok, apró halászfalvak szegélyezték, a horizonton szivárvány, a hajó mellett pedig egy szürkebálna ugrándozott. Nincs okunk a panaszra.

Ideje magyarázni a bizonyitványomat: miért is tartunk észvesztve keletnek, olyan szigetek felé, amikről még soha senki nem hallott? A karmikus válasz: 1) életem első komoly gyerekolvasmánya a „Bálnák és delfinek” cimű ismeretterjesztő könyv volt, kb 7 éves korom óta nem fér a fejembe, hogy létezhet olyan állat, mitn a bálna, és arról álmodozom, hogy egyszer majd testközelből látok egyet. 2) pár éve Pozsonyban egy filmfesztiválon láttam egy roppant érdekes dokumentumfilmet egy bálnavadász faluról. És nem csalás, nem ámitás, ez a falu a Lembata-sziget déli csücskén található Lamalera.

Hajónk Lembata „főfalujában”, Lewolebában kötött ki. Évente kevesebb, mint 300 turista jut el ide, nem kis feltűnést keltettünk hát, mikor a mólón várakozó falubeliek kiszúrtak minket a közeledő hajón – vagy félszáz torokból harsant egyszerre a hello misterrrrr, s egyszerre bábeli zűrzavar lett. Az emberek felugráltak a hajóra, egyszerre akartak lecsapni ránk, ki motoros taxit, ki panziót ajánlva, ki csak köszöngetni akart vagy épp meghívni bemutatni a feleségének, le is biggyedt a szájuk széle picit, mikor látták, hogy kötjük az ebet a karóhoz, és semmi szin alatt nem maradunk a kies Lewolebában, hanem megyünk tovább Lamalera felé.

A bő 40 kilométeres út Lewolebából Lamalerába híresen rossz állapotban van, ezt remekül szemlélteti, hogy a napi egyszer járó tömegközlekedést nem is busz, hanem kamion bonyolitja, és az utat több, mint 4 óra alatt teszi meg. Egészen ijesztő legendákat is hallottunk erről útról, a legdurvábbat azonban egy helyi csóka szállította le, akivel Lewoleba egyik kifőzdéjében találkoztunk, idézem: „végülis megpróbálhatjátok motorral megtenni a távot, sok sikert és jó szórakozást hozzá, de azért vigyázzatok, tegnap egy krokodil felfalt egy terhes nőt azon az útszakaszon”... Mikor eme kis utazásomnak az „Indonéz Vadkelet” fantázianevet adtam, még nem gondoltam, hogy ennyire beletrafálok.

Szóval szorult a seggecskénk erősen, mikor útnak indultunk végső célunk felé, s valóban, az aszfalt hamar kifogyott a gumijaink alól. Jórészt rommá tört, kövekkel barázdált dzsungelösvényen kellett haladnunk, amit helyenként sáros dagonya váltott fel. Mutatóba volt néha pár méter betonút is, de csak azért, hogy az ember elbizza magát a kanyar után következő újabb off road pocsolyák előtt. Pár kilométeren úgy tűnt, valami útépités-féle zajlik, legalábbis láttunk egy-két markológépet, amik nagyon bontották a környékbeli dombokat-hegyeket. Gondolom, pár évtized múlva elkészül majd Lembata büszke, új főútvonala, aszfaltútra nyomokban emlékeztetni próbáló ösvény formájában. Addig is az épitkezés miatt a csúszós és mély vörös homok is rájön bónusz nehezitésnek az etapra. Radásul a sziklák, lyukak és egyéb nyalánkságok mellett az „út” menti susnyásban az emberevő krokodilokat is vizslathattuk a szemünk sarkából, ugye.

A dzsungel vérengző fenevadaktól terhes egyhangúságát néha megtörte egy-egy pici falu, melynek lakosai úgy rikkantották felém a „hello misterrr” fejadagjukat, mintha valami évtizedek után hazatérő, elveszett ámérikái nagybácsikájuk lennék. Aztán egyszer csak az egyik ilyen település határában megpillantottuk a vendégek üvözlésére kedvesen, tornasorba kirakott cetkoponyákat. Luz az úton belevaló latinaként áltt helyt, Tomi zenehallgatással puhitotta kedélyeit (bár tapasztalt motorosként neki azért nem volt annyira izzasztó a történet) , én meg egy videojátékba képzeltem magam, s igy végül 4 és fél óra megfeszitett dagonya és tereprally – illetve majd’ egy hét folyamatos utazás - után saját járműveink hátán megérkeztünk végső úticélünkhoz, a lamarelai bálnavadászokhoz.

Lamalera a világ utolsó bálnavadász faluja, az egyetlen hely, ahol a nemzetközi tilalom ellenére még engedélyezik a bálnahalászatot. Ennek kb három oka van: 1) a falubeliek által kifogott cetmennyiség alacsony (hivatalosan évi pár tucat), nem veszélyezteti a bálnapopulációt 2) a halakat belső használatra ejtik el, ráadásul tradicionális módszerekkel, evezős hosszúcsónakkal és kézből vetett bambuszszigonyokkal és 3) nemigen van más megélhetési forrás a környéken. Az alig kétezer főt számláló falucska – áram csak az esti órákban van - olyan, mintha egy másik világba érkeztünk volna. A nem sokkal több, mint egy utcából álló település egy nyilt óceánra néző öböl sziklás partja mentén helyezkedik el. A parton kőkorszaki dioráma: szűk két tucat, szalmával tapaszott tetejű szerkezet áll, ezek alatt pihennek a bálnavadászok tiz méter hosszú csónakjai. Közvetlenül a viznél mindenféle bálnafeldolgozásra alkalmas fatákolmány, meg bálnacsontok. A főtéren óriási, teljesen kopár fa, körülötte emberek ücsörögtek.

Egyikükkel lepacsizunk, elvezet minket egy helyre, ahol megszállhatunk: a falu megboldogult iskolaigazgatója anno átalkitotta a házát hogy vendégfogadásra is alkalmas legyen, remek panorámával az öbölre és a bálnavadászok tevékenységére. Az özvegye fog ránk főzni, mig itt tartózkodunk, a koszt-kvártélyért cserébe napi kb 1000 ft-nak megfelelő összeget kért (ez már az alkudott, „diák ár”). Új barátunk a főtérről velünk maradt pár órát, kihasználva a lehetőséget jól kifaggattuk a bálnavadászok mindennapjairól. Mókás adalék az amúgy véres sztorikhoz, hogy bár az indonéz nyelvben valamiért iszonyú sok olyan kifejezés van, ami magyarul valami malacságot jelent (pl kaki – láb, kukis – sütemény stb), arra azért nem voltunk felkészülve, hogy a derék férfiút úgy hivják, hogy Anus.

Anus, akárcsak a falu összes felnőtt férfi lakosa, halász és bálnavadász. A férfiak minden reggel kihajóznak az óceánra zsákmány után kutatva, és csak késő délután térnek vissza, illetve ha fogás van, és harcolni kell vele (azért egy ámbráscetet nem olyan könnyű kikapni a hűs habok közül) akkor gyakran éjszakába nyúlóan, vagy akár másnap reggelig is a vizen vannak. Vasárnap akkor se futnak ki, ha egy egész bálnahorda lambadázik el a parttól 150 méterre, ez ugyanis az Úr napja, és mindenki a templomban tölti. A falu 100%-ig katolikus, egy szem jávai bevándorló él a környéken, aki Lamalerából választott feleséget, nekik egy másik faluba kellett költözni, mert muszlim itt nem élhet.

Minden reggel átlag két tucat halászhajó indul útnak. Ha fogás van (erre Anus barátunk a ’nasib’ kifejezést használta, ami kb ’sorsot’ jelent), a leendő zsákmány mellé eveznek, egy ember, az ún. "lamafa" kiugrik a csónak külön erre a célra, trambulinszerűen kiképzett orrából, s kezében a mintegy 4 méter hosszú, bambuszból készült szigonnyal megpróbálja rávetni magát a cet hátára úgy, hogy a saját súlyánál fogva próbálja a szuronyt minél mélyebbre vezetni az elejtendő állat húsába. Nyilvánvalóan nem veszéltelen móka ez, idén februárban egy vadász súlyosan meg is sérült akció közben, az egyik lába odalett. De haláleset is előfordult már a lamarelai bálnavadászok történelmében nem egyszer. Joggal merül fel a kérdés, hogy az óceánba ömlő temérdek vér nem vonzza-e oda a cápák tömegét? Anus erre azt feleli, régen ez valóban igy volt, mostanra azonba a Tajvanról érkező orvvadász hajók az összes cápát kiirtották a környékbeli vizekből.

A lamarelaiak az óceán összes nagyméretű dögjére rámennek, legyen az bálna, rája, vagy delfin. Természetesen nagyjából megvan, az egyes állatoknak mely nap- vagy évszakban van szezonja. A hivatalos halászati idény májustól októberig tart (május elsején nagyszabású ceremónia és imádkozás vezeti fel a halászidény kezdetét), de nyilván ha zsákmányt látnak, kihajóznak szezonon kivül is, lévén az egész falu megélhetése függ a ’nasib’-tól. A kifogott állatoknak szinte minden részét felhasználják, a húst szétosztják a falubeliek közt, a cetolajjal főznek és világitanak, a csontokból használati vagy disztárgyak készülnek, és igy tovább...

És akkor itt most ki is osztanék egy vállveregetés kis csapatunknak, mert órákon keresztül komoly bálneológiai témákról értkezeni indonézül szerintem nem kis teljesitmény!

7. nap: Bálnalovasok

Kora reggel ima után kihajóztunk a bálnavadászokkal. A csónakunk kb 10 méter hosszú, elég rozoga, 11-en kuporgunk benne, 8 lamarelai férfi és mi hárman. A ladik jobb oldalára villás tárolószerkezetet ácsoltak, ezeken pihennek a vadászathoz használt, kézből vetett hosszú bambuszszigonyok, kb 6 db. A forgatókönyv a következő: a hajóorbban áll egy csóka, ő maga a vadász, a lamafa, ugrásra készen, szigonnyal a kézben. A többiek a hajót hajtják (vannak evezővel és motorral hajtott csónakok is, az árbócos-evezősökkel mennek bálnára, a motoroskkal delfinekre és rájákra), egy ember folyamatosan vödörrel meri a befolydogáló vizet vissza az óceánba, néha-néha a ladik megáll, és trágyaszerű anyaggal a legénység tagjai betapasztgatják az illesztéseket, amik amúgy folyamatosan szivárognak. Mindeközben árgus szemekkel figyeli mindenki az óceánt zsákmány után kutatva.

A ladikban amúgy jó a hangulat, az üresjáratokban rövid beszélgetések zajlanak, mindenki beszámol, hány gyereke, milyen csaja van, élnek-e még a szülei, stb. A legénység tagjai bemutatkoznak, a szigonyos vezir Matthias, a kormányos Petrus, a „matrózok” André, Yohannes, Mihály és hasonló nevekre hallgatnak, életkoruk széles skálán, ránézésre 16 és 65 közt mozog. Itt jegyezném meg, hogy a portugál és keresztény behatások miatt a környéken mindenkinek nagyon bibliai és/vagy szappanoperába illő neve van, pl. Aurélia.

Miután kiérünk a nyilt vizre, Mihály bátyó egy tompa kővel nekiállja élezni a rozsdás szigonyhegyeket, amik amilyen kőkorszakin néznek ki, meglepő módon annyira élesek is. A vashegy hosszú fémszárához kötelet erősitenek, aminek a másik végét a csónak oldalához kötik, igy aztán a megsebzett állat nem tud alámerülni és elmenekülni, ha beleáll a szigony. A ladik aljában még számos eszköz búvik meg, amelynek segitségével fogás esetén a legénység tagjai megkönnyithetik a szigonyos dolgát és a zsákmány elhalálozását, pl kések, bunkósbotok.

Összesen jó hat órát töltöttünk el a hullámok közt hánykolódva, ez alatt az idő alatt bálna sajnos/szerencsére nem jött (bár mindhármunkat nagyon lenyűgöz a lamalerai vadászok életstilusa, korántsem voltunk biztosak benne, hogy végig akarjuk-e nézni egy bálna lemészárlását 10 centiről). Jópárszor ráúsztunk elugrándozó delfincsordákra, de nem sikerült elejteni egyet sem, lévén a delfin okos, gyors és kicsi, tehát nehezen eltalálható állat. Egy izben komolyan ráfordultunk egy, a viz felszinén lebegő célpontra, de fölé érve kiderült, hogy csak egy reklámszatyor az.

A csónakok nagyrésze délután 3 körül tért vissza Lamalera öblébe, ahol a gyerekek vigan játszadozva várták haza a férfiakat. A hajókat közös erővel visszatoltuk a szalmatetők alá, majd elkönyveltük a napi „nasib”-ot: két delfin és egy rája. A falubeliek nem tököltek sokat, seperc alatt megnyúzták, kibelezték, kicsontozták, felporciózták a zsákmányt azon frissiben, a homokban. A döglött delfin egyébként egyáltalán nem cuki vagy aranyos. Mondjuk melyik döglött állat lenne az?

8. nap: Drágán add a bételed

Szombat lévén piacot rendeztek a szomszéd Wulandoni faluban. Ennek érdekessége, hogy elsősorban nem pénz, hanem barter alapon cserélnek gazdát az áruk. Minden környékbeli falu képviselteti magát valamilyen áru formájában, az egyik település gyümölcsöt, a másik szőtteseket, Lamalera lakossága természetesen bálnahúst hoz, és igy tovább.

Ez a piac remek alkalmat kinált arra, hogy kipróbáljam a bételdiót, amire mindenki rá van kattanva a térségben. Egy néne elmagyarázza és demonstrálja nekem, hogy a bételdiót először fel kell törni, majd tépni a húsából, egyfajta csipős zöldséggel együtt (indonézül ’cabe’, ugyanezt a szót használjak a chilipaprikára is) valamiféle fehér krétaporszerű anyagba mártogatni, és az igy kapott kulimászt a szánkba tömni és rágni. A portól kiszárad a torkod, az egész „koktél” meglehetősen csipős, és ha már nem jó csócsálni, ki kell köpni és igény szerint újratölteni. Extra hozadéke a bételrágásnak hogy az ember száját-nyálát vörösre festi.

Ben tanár úr háza elé hazaérve megégegettem a lábam Luz forró kipofogócsövével. Nyüsszögve megkérdtem Ibut, van-e valami gyógyszere erre, szemrebbenés nélkül felelte, hogy hát naná, bálnaolaj! Mi más? És valóban, lekentem bálnaolajjal és mostanra szinte kutya bajom.

Délután sétára indultam Lamalerában, mig a többiek aludtak picit. Fény derült a településen terjengő fura szagok eredetére: szinte minden ház előtt/mögött bálnabőr szárad. Faluszerte (főleg a kikötőben persze) mindenütt bálnacsont. A parton még ott a múlt heti bálnafogásból maradt, jó másfél méteres koponya. Összefutottam Mihállyal is, és elücsörögtünk egy kicsit vele és pár idősebb bálnavadásszal – egyikük, Ignatius büszkén mutogatta hobbiját, fából bálnavadász-hajó modelleket épit, egy hónap, mire elkészül eggyel. Mihály megemlitette, hogy tavaly két magyar diák lakott nála egy hétig, őket ezúton is üdvözli. Közben pár pucéran játszadozó kisgyerek hosszú botokkal a felnőttek szigonyos ugrásait utánozva képzeletbeli bálnákat szúrkált le a parton.

Képeket Lembatáról, Lamaleráról és a vadászokról ITT találhattok, angol nyelven Tomi tollából mindezt pedig ITT.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.