Közeleg a karácsony, ilyenkor divatosak a szép történeket, főleg azok, amikben szó van megfagyásról és rengeteg csapadékról. Stílszerű tehát, hogy most vezessem elő legutóbbi kelet-jávai túránk, jelesül Jáva legmagasabb csúcsa, a Mahameru esős évszakban történő meghódítására tett kísérletünk igaz történetét. Szó lesz benne Ken Lee-ről és természetesen elhangzik párszor Bob Marley-tól a Jammin' is.

A Mahameru a Semeru vulkán legmagasabb pontja, 3676 méterrel a tengerszint felett. A Semeru pedig a kelet-jávai Bromo-Tengger-Semeru Nemzeti Parkban található. A hosszú szóösszetétel elemei mind egy-egy tűzhányót takarnak: a Bromo környékén látható az univerzum egyik legimpozánsabb napfelkeltéje, a Tengger egy ősvulkán, melynek óriási, kb 10 km átmérőjű kráterét a legenda szerint egy ogre vájta ki kókuszdióhéjjal – lényegében ebből a finom hamuval/homokkal borított őskráterből nő ki maga a Bromo is. A Semeru pedig méltóságteljesen tornyosul a háttérben, megkoronázva a látványt.

Már többszor írtam a blog hasábjain, hogy az indonéz hinduk úgy hiszik, az istenek és a jó szellemek a hegyek tetején laknak, nem csoda hát, hogy a Semerut a legszentebb hegynek tartják, mi több, a Bali szigetén található (ugyancsak 3000 méternél magasabb) Gunung Agung vulkán apjának. Míg a Bromo és környéke nagyjából kiélvezhető egy bő nap alatt, addig a Semeru meghódításához 3-5 nap szükségeltetik, és nem kis felkészülés: óvatlan "hegymászók" gyakran odavesznek a Mahameru megmászása közben, eltévedni is könnyű, kiszáradni is, és ha mindez még nem lenne elég, a tűzhányó folyamatosan aktív már vagy kétszáz éve, a kráterből úgy félóránként jókora adag mérgező vulkanikus gázt lövell ki...

Mindezek mellett a Semeru végigtúrázása az egyik legszebb séta a számos jávai desztináció közül, a természet lenyűgöző. Ennek ellenére nem sokan vállalkoznak a csúcs meghódítására – egyelőre. Bár a közelmúltban megjelent "5 cm" című indonéz tini közönségfilm sikere a Semeru-t behozta valamennyire a köztudatba. Más kérdés persze, hogy a film hatására a helyi fiatalok állítólag totál felkészületlenül, kb a "beach"-ről beesve állnak neki a túrának, ami nem kimondottan tesz jót a halálozási/eltűnési statisztikáknak.

A fehérek/külföldiek továbbra is ritka vendégnek számítanak a Semeru lejtőin, és bevallom, magam is csak akkor kezdtem el a Mahameru meghódítása gondolatát dédelgetni magamban, miután Malangba költöztem, ahonnan – tiszta időben – effektíve látszik is ez a hegycsúcs. Hamar sikerült egy lelkes kis csapatot toboroznom, főként a Malangban állomásozó barátaimból, a pontot az i-re pedig Amir cimboránk tette fel, aki nemrég végképp felhagyott "polgári" foglalkozásával, hogy a legnagyobb szenvedélyének szentelje az életét: a túrázásnak. Amir szeretne ugyanis profi hegyi vezető lenni, így kapva kapott a lehetőségen, s az esős évszak ellenére velünk jött a Semeru-ra, mi több, a túra előkészítését is magára vállalta. Amir amúgy jól beszél angolul, és egy áldott jó lélek, azt, hogy – az átlagos indonézekkel ellentétben – ilyen nyitott az outdoor kalandokra, pedig pont egy magyar barátjának, Balázsnak köszönheti, akit ezúton is üdvözöl. Itt egy fotó a drága Amir-ról, amint a Semeru-túra közben épp tésztát főz:

Tenggerre magyar!

Szóval alaposan megpakolva, egy szép szombat reggelen neki is vágtunk motorral az alaptábornak. Félúton, Tumpang városában már esett az eső, így tettük meg az utat a festői Gubuh Klakah és a még festőibb Ngadas falvak érintésével, seggbosszantó utakon, egészen a mágikus 2000 méteres tengerszint feletti magasságig. Azt, hogy már ezen a ponton ronggyá áztunk, simán feledtette velünk az út szépsége.

Ngadas elhagyása után aztán egyszer csak kinyílt előttünk a Bromo-Tengger kráter panorámája, az a panoráma, ami tavaly szeptemberben az egyik első komolyabb indonéz "woooooow" élményemért felelős. És "a hatás még mindig tart", annak ellenére, hogy az esős évszak és a böszme felhők alaposan lecsökkentik a tág terek élvezhetőségét. A szemléltetés végett itt van két kép majdnem ugyanabból a szögből, a kettő közt 15 hónap eltérés van, az egyik a száraz, a másik az esős évszak stílusjegyeit viseli magán:

Aztán némi újabb agyagos-széttört úton történő csúszkálás után megérkeztünk az alaptáborba, a 2100 méteres magasságban fekvő Ranupani falucskába, ami két kis hegyi tónak is otthont ad, az egyik a Ranu Pane, a másik a Ranu Regulo (az okosabbak ebből már kitalálhatták, hogy a 'ranu' szó mit jelent jávaiul). Megjegyezném, hogy aki esetleg utánunk akarja csinálni ezt a mutatványt, de nincs kedve vagy lehetősége motorozni, az Malangból tömegközlekedéssel eljuthat Tumpang-ig vagy Gubuh Klakah-ig, innen meg lehet kamionnal vagy dzsippel jönni, a bevállalósabbak stoppolhatnak, a kemények pedig megtehetik a távot gyalog is, kb 20km, de komoly combizmokra van szükség az emelkedők végett.

Vulkanikus akusztika, avagy hippik a hegyről

Hogy miért éppen egy esős decemberi hétvégét választottunk a Semeru megmászására, annak többek közt az is volt az oka, hogy a Ranu Regulo partján ekkor rendezték meg a Regulo Akustik nevű zenei és öko banzájt, ami engem erősen a felvidéki HannaHanna fesztiválra emlékeztetett. A természet lágy ölén, vízparti színpad, családias sátortábor, sárdagonya, boldog hippik. Napközben faültető akció, délután öreg jávai művészek sörhasfitogtató virtustánccal egybekötött performansza. Ja, a fesztivál ingyenes volt, mi több, még a kaját és a sátrakat is biztosította egy hegymászó klub! Yesss, ingyenélés rulez!

Ahogy az éj leszállt, úgy borította el Bob Marley (na, ki más...) szelleme a Regulo Akustik-ot. Bár vagy fél tucat banda fellépett, jószerével mind Marley mester 8 számát játszotta, a közönség pedig csak állt szájtátva, hogy ilyen csuda, innovatív zenét is létezik Isten ege alatt... Hiába, ahogy Esztergom zeneértőit sem érdekli semmi Jim Morrison-on kívül, úgy az indonézek sem kiváncsiak sok egyébre a regin túl. Apropó, Indonéziának külön bejáratú globális regi slágere van, a Welcome to the Paradise, magasröptű mondanivalóval, kötelező tört angolsággal. A dal szerzői egyébként Gili Trawangan-on élnek, és általában ausztrál meg német turistalányok tartják el őket. Mi tagadás, azért felmelegítette e nóta a kétezer méteres magassági felett csatakosra ázott fesztiválozókat...

Ahogy öregedett az este, úgy vált egyre áttekinthetetlenebbé, hogy ki melyik zenekarban mikor játszik, mígnem kis csapatunkból Yaroslav (Oroszország) és Ali (Líbia) is a színpadra keveredtek, és ők is előadtak egy-két dalt (nem fogjátok kitalálni, kitől!), természetesen vastapssal övezve. Végül egy betépett, ballonkabátos arc mászott fel a deszkákra, és eljátszotta a Jammin'-t, igaz, a dal vége felé leszakadt a gitárjáról a vállpánt.

Unikális zenei élményekkel feltöltődve tértünk volna nyugovóra, ám a sátrainkról kiderült, hogy nem esőállók (értsd: bokáig érő víz tocsogott bennük). Némi kétségbeesés után a jó Amir megoldotta a helyzetet, egy falubeli cimborájánál elalhattunk a földön. Az éj hideg volt, a házikó egyszerű (három házra jutott egy WC), de így is nagyon hálásak voltunk Mistuno-nak, akit aztán másnap fel is béreltünk hordárnak.

Hegyi trollok

A hegyi emberek korán kelnek, így hát korán keltünk mi is, a reggeli nap első meleg sugarainál amúgy is jól esett kinyújtóztatni a hidegtől elgémberedett tagjainkat. Az ég valamelyest kitisztult, így végre megpillanthattuk a Mahameru csúcsát a messziségben. Más kérdés, hogy eztán két álló napig nem is láttuk, és ezzel azt hiszem sok mindent elárultam a ránk váró időjárásról...

A kötelező regisztráció után felkaptuk a tizenpár kilós zsákjainkat és nyakunkba vettük a hegyet. Napi úti célunk, a Ranu Kumbolo csak 13 km-re volt, de mindezt hegymenetben, szakadó esőben, súlyos pakkokkal megtenni nem volt azért annyira leányálom, még akkor se, ha út közben a – sűrű felhőtakaróba burkolózott – erdő minden szépsége elénk tárult.

Aztán x óra esőben cuppogás után feltűnt előttünk a Kumbolo-tó késő délutáni ködből kibontakozó tükre. Nagy volt az öröm-bódottá', ugyanis a tavacska partján nem csak sátorverési lehetőség, hanem egy kidőlt-bedőlt menedékház is van, ami idült halkonzerv- és fingszaga ellenére a Kánaánnal ért fel alaposan elázott kis kommunánk szemében. Persze nem voltunk egyedül (Indonéziában sosem vagy egyedül), akadtak még hozzánk hasonló bátrak akik az ítéletidő ellenére felmerészkedtek, így "megázottsági" sorrendet állítottunk fel, s a kevésbé átnedvesedettebbekkel felvertük a sátrakat s kint húztuk meg magunkat a hidegben – a Kumbolo 2400 méteres magasságban van, itt néha már fagyni is szokott még errefelé is.

Most, hogy kívülről eláztunk, ideje volt vége belülről is ázni egy kicsit. Az otthonról magunkkal hozott pálinka ás arak muníciót módszeresen magunkba adagolva hamar felmelegedtünk mi is meg a kedélyek is, enélkül tán meg is vesz minket Allah hidege. Más kérdés persze, hogy a menedékházat és környékét velünk megosztó, koránfekvő indonéz túratársak mit szóltak hozzá, hogy hajnalig hőbörgünk és trollkodunk...

Szerelemdomb és megfutamodás

Másnap hajnalban kelés, napfelkeltenézés a gőzölgő tó előtt meditálva. Kicsit csikorgattuk a fogunkat a csípős reggelben, de azért beláttuk, megérte felébredni, és kihasználni azt a 13 és fél másodpercet, amíg még nem felhősödik be az ég újra. A Kumbolo és környéke egészen egyedi látványt nyújt, mintha nem is Indonéziában lennénk, hanem valahol a Tátrában.

A Kumboló-tól feljebb mászva pár óra alatt elérhető a Kalimati nevű újabb támaszpont, itt ismét meg lehet aludni, majd egy kemény, éjszakai mászás után fel lehet érni a Mahameru csúcsra napfelkeltére. Azonban eddigre kiderült, hogy ilyen időjárási viszonyok közt nem fogunk tudni (és a rossz látási viszonyok miatt nem is érdemes) feljutni a csúcsra, mi több, a parkőrök kvázi meg is tiltották, hogy Kalimatinál tovább másszon az ember, valami sártorlaszra hivatkozva. Azért egy picit tovább merészkedtünk a Kumbolo tótól feljebb, többek közt a Tanjakan Cinta nevű helyig ("Slope of love" illetve magyarul "Szerelemdomb", bár ez utóbbi nagyon hülyén hangzik). A Tanjakan Cintá-n aki sikeresen felmegy anélkül, hogy megállna, vagy hátranézne, arra boldog szerelmi élet vár. Aki viszont elvéti a fentieket, az utána hiába pasizik/csajozik. Büszkén jelentem, derék különítményünk minden tagjára – ezek alapján legalábbis – fényes csillagzatú szerelmi élet köszönt valahol a jövőben!

A Szerelemdombon felhágni nem csak azért érdemes, hogy feljavítsuk a heti horoszkópunkban olvasottakat, hanem mert a tetején egy olyan rét kezdődik, amit még a Gyűrűk Urában is megirigyelnének. Állítólag májusban ezer színben pompázó virágok nyílnak rajta (ráadásul tiszta időben a Mahameru is szemben vigyorogna), de azért így se volt éppen kutya.

És ezzel elértünk 2500 méteres magasságba, az esőfelhők meg már nagyon acsarkodtak, így úgy döntöttünk, innen visszafordulunk, és elindulunk Ranupani irányába. A Kumbolo mellett elhaladva azért tettünk egy vargabetűt az Ayek-Ayek nevű terület felé is, ahol Windows-hátterek fogadtak.

Aztán megjött a "várva várt" napi 70mm csapadék, mi meg poncsókba burkolózva (illetve a kisnövésű Amir egy nagynövésű kukazsákba tekerve, mivel az ő esőruháját ellopták a fesztiválon) elindultunk lefelé. A hangulatunk így se volt rossz, főleg, hogy Amir tatyójából előkerült a rajos mobil hifi, amin ezerrel bömböltette a Ken Lee-t és pár hasonló romantikus nótát.

Ranupaniba visszaérve azért már kissé elcsigázottak voltunk, 3 nap konstans ázás után, és akkor se jártunk dervistáncot, mikor kiderült, hogy argentin úti társunk, Facundo robogója háromszoros defektet kapott a német autópályákat megszégyenítő hegyi szerpentineken. Ráadásul nem is volt egyszer megfoltoztatni a kis faluban a gumibelsőt délután ötkor, amikor már minden helyi lakos aludni akart.

Azért alkonyatkor csak sikerült hazaindulni, eddigre már az eső is elállt, az ég is kiderült, a Semeru csúcsa is előbukkant, hosszú füstcsíkot eregetve, mintha csak a középső ujját tartaná be a távoldó sziluettjeinknek. Hát, így jártunk, a hegy ezúttal nem volt kegyes hozzánk. De visszajövünk még ide egyszer, száraz évszakban, és akkor jaj neked, Mahameru!

A nyájas olvasó joggal teheti fel a kérdést: miért szivatjuk magunkat szakadó esőben, szélsőséges időjárási körülmények közt, életveszélyes utakon, ráadásul mindezt a harmadik világban? De ha láttátok volna azt, amit én láttam hazafelé motorozva – a Tengger félelmetes peremét a mélysége leszakadni az úttól harminc centire, a felhők közül frissen kiszabadult Bromo felett ragyogó szivárványt, a vörös-arany naplementében derengő ültetvényeket Ngadas-ban (amiket nem mellesleg kb 75 fokos lejtőkön művelnek meg a parasztok), akkor azt hiszem ez a kérdés fel sem merült volna senkiben. Ezt a látványt ezúttal nem fényképeztük le – jöjjön el és tapasztalja meg mindenki személyesen.

Van viszont jó pár kép a "Majdnem Mamaheru" túráról ITT, köszönet érte minden fotós barátnak!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.