Összes eddigi itteni utam közül a thaiföldi volt talán a legszínesebb, itt aztán kijutott mindenből, volt vidéki lagzi, nagyvárosi észvesztés, elefántok, ladyboy-ok, paradicsomos sziget, skorpióevés, szent műfarkak valamint egyéb buddhista és muszlim nyalánkságok.

Hat Yai - Thaiftótfalu

Kuala Lumpurt magunk mögött hagyva a kora délutáni órákban landoltunk a Thaiföld legdélebbi csücskén található, kb százezer lelket számláló Hat Yai városkában. Szemben az indonéz és a vietnámi bürökrácia nyakatekertségével, itt azonnal kaptunk ingyenes vízumot (amúgy Malajziában is), s egy rövid pecsételés után szaladhattunk is ki a reptér elé, ahol már várt ránk Mai és az anyukája. Mai a thaiföldi osztálytársunk az egyetemről, Hat Yai-i látogatásunk oka pedig nem volt más, mint hogy részt vegyünk a bátyja esküvőjén, ami érkezésünkhöz képest két napon belül volt esedékes.

A reptérről az első utunk – természetesen egy, a Thaiföld egyik közlekedési trade mark-jának számító platós kisteherautón zötykölődve – egy utcai kifőzdébe vezetett, ami első blikkre kísértetiesen hasonlított indonéz rokonához, na de a kaja, amit felszolgáltak… hmmmmmm! Nem is részletezném tovább ezt a témát, elég annyi, hogy utunk hátralévő részében (Vietnámot is beleértve) istenieket ettünk, fejedelmi szinten kényeztetve az bélünket. Ez persze jó koszthoz szokott magyar olvasóknak semmit nem jelent, én viszont az indonéz „gasztronómia” szellemvasútján eltöltött fél év után kb minden étkezésnél örömkönnyeket hullattam itt. Az is kiderült, hogy nem sokan beszélnek angolul errefelé, mi pedig tutifix, hogy nem tanulunk meg két hét alatt thai-ul makogni, a kacifántos írásjelekről nem is beszélve. Így hát szlovákul, magyarul és indonézül kommunikáltunk, Mai családját is beleértve, ami végtelen mennyiségű helyzetkomikumnak lett aztán később melegágya.

Érkezésünkkor a kiccsalád ugyancsak el volt foglalva a lagzi előkészületeivel (nem csoda, hiszen cirka 2000 vendéget vártak, és látszólag önerőből készítettek ennyi emberre kaját, átmenetileg vágóhíddá változtatva át a kies családi fészket – lásd a képet), így mi igyekeztünk nem láb alatt lenni, s nekilódultunk felfedezni Hat Yai csodáit a saját szakállunkra. Bár az útikönyvek kimondottan azt ajánlják, hogy az ország ezen részét  kerülje el az utazó, mindenféle közelmúltbeli iszlám szeparista robbantgatások miatt, mi konokul a fejünkbe vettük, hogy jól fogjuk magunkat érezni itt, és így is lett.

Első körben ellátogattunk a Hat Yai Parkba, ami egy nagyobbacska domb/kisebbfajta hegy köré (illetve rá) épült. Megtalálható itt minden, ami egy ázsiai tinédzser álma: óriási giccses műanyag szobrok, a Golden Gate híd miniatűrje, rendezvénysátrak vetélkedőkkel, sárkányos vízi bicikli s még egy nagy, fagypont körül  tartott csarnok is van jégszobrokkal, ahova én nem mentem be, mert ugyan nem azért jöttem Délkelet-Ázsiába, hogy fázzak. A hegy tetejére fel is lehet sétálni/buszozni/stoppolni, itt már eggyel magasabb a színvonal, van csillagászati obszervatórium, szép kilátás, lanovka és néhány egész szép buddhista izé, különösen a 19 méter magas álló Buddha-szobor vagány.

A városban található – a lehető legszakrálisabb helyen, tehát a Tesco mellett – egy egész érdekes buddhista kolostor is, több tízméteres fekvő Buddhával, aranyos kóbor kutyákkal, őket dögönyöző szerzetesekkel, szép épületekkel, oltárokkal, szóval van minden, ami egy kezdő Thaiföldre utazó turistát leköt, míg a házigazdái épp marhákat aprítanak a másnapi lagzira.

Egy szó, mint száz, hamar eltelt a lakodalomig hátralévő pár nap. Majd mikor eljött a ceremónia nagy napja, megtudtuk, hogy nem is lesz ceremónia, merthogy az már múlt héten meg lett tarva, vagy mi a szösz. Ettől függetlenül azért mindenki szépen kiöltözik, és lesz kajálós nagy lagzi, átjönnek a rokonok, a környékről mindenki, meg még pár száz ember, aki az utcáról beesik, s lesz nagy evés-ivás, illetőleg az ifjú párral is jól le lehet majd fotózkodni. És így is lett. (jobbról balra haladva: Kristina, Mai, ifjú férj, ifjú feleség, jómagam)

Gondolom az olvasóim közt akadnak páran, akik még nem voltak lagzin ebben a régióban, hadd hívjam fel hát a figyelmet néhány különbségre a DK-ázsiai és európai lakodalmak közt:

- általában alkohol nincs ezeken a bulikon, muszlim vagy egyéb tradíciók végett

- zabálás az van ezerrel, de mivel irtózatos vendégsereglet érkezik mindig, a mennyiség gyakran a minőség rovására megy

- nincs éjszakába nyúló buli, általában délelőtt kezdődik a móka, kora délután tetőzik és este már csak lődörgés van, 10-kor már a legelvetemültebb partyállatoknak sincs se híre, se hamva

- hasonlóság az európai lagzikkal, hogy általában itt is nagyon ergya a zene, jóllehet, táncolni nemigen szoktak errefelé

- valamiért szinte egész Ázsiában nagyon szívesen látnak fehér embereket az esküvőkön, akár még ismeretlenül is 

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy kifejezzem a hálám Mai-nak és családjának, akik iszonyú aranyosak, segítőkészek és befogadók voltak még úgy is, hogy közben ezer felé állt a fejük az esküvő miatt. További fotókat a lagziról és Hat Yai-ról ITT találtok.

Krabi – sziklamászók, szigetek, szent farkak

A lakodalom után kocsiba pattantunk, hogy bevizsgáljuk Dél-Thaiföld legmenőbb turistahelyei közül Krabit és Phuketet – mondhatni mi utaztunk el az ifjú pár helyett, hehe… Velünk tartott Mai is, aki megkapta maga mellé bónusznak „abang”-ját (kb. ’unokatestvér’) testőrnek, sofőrnek, felülvigyázónak. Ron (asszem így hívták) nagyon ügyelt rá, hogy lehetőleg egyikünk se érezze jól magát az úton, saját magát is beleértve, ha jól láttam, talán egyszer, ha elmosolyodott az egész együtt eltöltött 5 nap alatt, arról nem is beszélve, hogy éppen szószátyár se volt a lelkem. Mindegy, nem panaszkodásból írom ezt a blogot, igyekszem nem is kitérni erre többet, legyen elég annyi, hogy nem kevés borsot tört abang az orrunk alá az amúgy felhőtlen thai vakációnk alatt.

Szóval könnyes búcsút vettünk Mai családjától, és elrobogtunk a 4-5 óra vezetésre lévő Krabiba. Ez Dél-Thaiföld egyik legfelkapottabb helye, a környékén lévő, karakterisztikus mészkőhegyek meg tengerből kiálló sziklák miatt főleg a falmászás szerelmeseinek földi paradicsom, de az egyszeri földhöz ragadt parasztok is bőven találnak itt kedvükre valót. A térség központja Krabi Town, ahol olcsón meg lehet szállni, meg jól be lehet rúgni a számos kocsma egyikében-másikában, jóllehet, ez a programpont annyira nem játszik, ha az ember a muszlim haverjaival jön ide üdülni, márpedig mi így voltunk itt.

Fél órányira van viszont Ao Nang, ami már jóval izgibb, ez egy igen szép fekvésű öböl, partján a szokásos óceánparti facilátásokkal, meg vízitaxikkal – ugyanis az igazán érdekes dolgok kinn vannak a kisebb szigeteken. A vízitaxik sofőrjeivel meg lehet alkudni, hogy mikor, hány embert, merre, mennyiért vigyenek, persze ha olcsón akarsz menni, nem árt, ha thai vagy, vagy van egy thai haverod, aki alkudozik helyetted, míg te a közeli bokor mögött rejtőzködsz.

Kimentünk hát egy szigetre – azt hiszem Rai Leh volt a neve, de erre nem vennék mérget – és el is töltöttünk egy igen kellemes kis napot. A nem túl nagy szigeten volt minden, cseppkőbarlang, sziklamászás, vízbe ugrálás, kajakozás a szirtek közt, hegymászási lehetőség a csúcson jó kis panorámával, a legérdekesebb viszont a szent barlang volt. A helyi halászok, ha gyermeket, vagy jó fogás akarnak, ide járnak ugyanis áldozatot bemutatni, ezek az áldozatok pedig fából készült, mívesen faragott, díszesen festett, különböző méretű (bár általában jó nagy) farkak. Ráadásul mindezt a a kisgyerekes párok és nyugdíjas turisták kedvenc pancsolós tengerpartja tőszomszédságában. Az egyik ilyen farok-oltár elé amúgy ízlésesen egy slackline-kötelet is kifeszítettek a mászós srácok.

Ha valaki erre jár, ne hagyja ki a Ko Phi Phi tripet. A „ko” amúgy szigetet jelent, és ilyen kis ko-ból alig egy ko-hajitásnyira rengeteg van Krabi partjainál. Mi egy közepesen drága hajóút keretében bejártunk közülök úgy négyet-ötöt, sajnos a nevüket nem jegyeztem meg, mert egy tróger vagyok. De ott volt például a Csirkefej-sziget, ami arról kapta a nevét, hogy egyik part menti szikalszirtje – dobergés… - csirkefejet formál. Aztán volt még egy sziget, ami „szimplán” csak szép meg homokos meg türkiz-tengeres volt. Volt még egy – talán pont ez maga Ko Phi Phi – ahol volt pár hotel meg étterem is. Meg valami húdeszép öböl. Egy helyen  - tán Majom-sziget volt a neve? – snorkelezni is kiszálltunk. Végül elmentünk arra a szigetre is, ahol Di Caprio híres, The Beach című moziját forgatták. Ebben a filmben mindenki kedvenc Leo-ja egy világból kiábrándult hátizsákos alakít, aki egy titkos kommunát lel fel egy, a világtól elzárt paradicsomi szigeten. Nos, a film remek reklám lehetett a szigetnek, ugyanis ma már nyoma sincs ott az elhagyatottságnak, konkrétan egy százrúpiást nem lehet leejteni, annyi turista tömörül a tengerparton. Egy szó mint száz, tényleg lélegzetelállító szépségű ez a környék, bár én talán egy kicsit rosszkor jöttem ide – közvetlenül Sulawesi és a Togean-szigetek után nehéz az embert holmi festői beach-ekkel levenni a lábáról…

Phuket – pecérkodás a muszlim halászfaluban

Krabi után Phuket-et céloztuk be, még mindig Mai és abang társaságában – ugyanis a bátyó újdonsült anyósának „van itt háza”. Tipikus példája volt ez a kijelentés az ázsiai szerénységnek – a „van itt háza” ugyanis azt jelentette, hogy anyósék tulajdonában van kb fél Phuket, több hotel, stb. A házikójuk, ahol a „szerény” welcome-ebédünket költöttük el, meg akkora, mint egy repülőgép-anyahajó. Ebéd után be is dugtak minket valami luxus butik bungalóba, örült is a fejünk rendesen, én a magam részéről fél éve nem aludtam nem hogy luxusvityillóban, de jóformán még ágyban se.

Phuket egyébként Thaiföld legnagyobb szigete, van vagy 40 km hosszú észak-dél irányban. Pár évtizede még csak néhány álmos muszlim halászfalu állt itt, aztán valahogyan felfedezte a helyet magának a turizmus. A sziget főképp a passzív, parton döglős vakációzás szerelmeseit elégheti ki szerintem. A természet korántsem olyan vadregényes itt, mint mondjuk Krabin, ellenben klasszikus fehér homokos – pálmafás tengerpart az van dögivel. Meg szállodák, meg nájt klubok. És itt már megjelennek a thai turizmus újabb sztereotipikus képviselői, a  ladyboy-ok, a k*rvák és a hozzájuk tartozó kéjenc öreg szivarok is. Ja, és az oroszok, minden cirill betűkkel van kiírva kb. Meg szuvenír- és egyéb butikok, főleg orosz klientúrára szakosodott latex-üzletek (ennyire vonzódnának a ruszkik a bőrcuccokhoz?). Az átlag esti program pedig már nem az alvás, vagy a szolid sörözgetés, esetleg currys csirke kajtatása az éjszakai piacon, hanem az ún. „pingpong show”. Igen ám, de ezt a pingpongot csak hölgyek játsszák, és hát hmm, nem pingpongütőt használnak…

Újfent hadd jegyezzem meg, mennyire kevés a magyar turista Indonéziában. Kuala Lumpur repterén már mintha elvétve hallottam volna magyar szót. Thaiföld pedig már megint tészta, hisz ahol csajok és pia van, ott nyilván a magyar turisták felütik a fejüket. Az egyik legszívmelengetőbb magyarokkal való találkozásom Phuketen esett meg. Épp valami domb tetejére kapaszkodtunk fel, hogy onnan élvezzük a kilátást. Leültünk a fenn lévő padokra, én egy csapat, hatvanéves forma bácsika mellé telepedtem, akik nagy örömömre és meglepetésemre magyarul kezdtek el beszélgetni. Már épp odaköszöntem volna, mikor témát váltottak, és arról álltak neki sztorizni, kinek hány milyen országban hány k*rvája volt, és milyen perverz helyzetekbe keveredtek velük.  Az érintett országok skálája egyébként meglepően széles volt, Svájctól kezdve Irakon át egészen Kínáig vagy épp Indonéziáig. Az urak szexkalandjait meg inkább nem teszem itt közzé, elég, hogy nekem felfordult tőle a gyomrom. Mikor már nem bírtam tovább hallgatni, kedvesen feléjük fordultam, és megkértem őket magyarul, hogy csináljanak rólam egy fotót – öröm volt látni, ahogy az arcukra fagy a fölényeskedő vigyor. Aztán nagy hajlongva elnézést kértek a társaságomban lévő hölgyektől, én meg csak eztán mondtam el nekik, hogy a lányok nem értenek magyarul.

Szóval ilyen és ehhez hasonló kulturális élményekben volt részünk Phuket szigetén. Pár nap itt is elég volt, érzékeny búcsút vettünk Mai-tól, egy kicsit kevéssé érzékenyt abangtól, majd buszra szálltunk, és Bangkokig meg sem álltunk, csak akkor, amikor a ladyboy utaskísérő pisiszünetet rendelt el félúton. Aki kíváncsi, talál még néhány képet ITT. Romantikus lelkületű olvasóim pedig ne csüggedjenek, Phuket-en is létezik az igaz szerelem, ezt az esküvői képet pl ott lőttem:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.