A kedvenc színem a zöld. A kedvenc számom a 6. A kedvenc nótám Zámbó Jimmytől a Nézzlerám. És ha választanom kéne kedvenc vulkánt, a Merapit választanám. Emlékszem, anno szeptemberben meglehetősen sikertelenül lakást kerestünk, s épp az egyetem előtt tartottunk válságülést leendő lakótársaimmal. Kétségbeesésemben az északi ég felé emeltem az arcom panaszos jajszóra, ekkor a szél elfútta a felhőket egy pillanatra, s életemben először megláttam a város felé magasodó Merapi háromezer méteres fenyegető csúcsát. Tiszta időben egyébként Yogyakartából szinte mindenhonnan látszik a drága, uralja a panorámát rendesen, kevés nagyváros van, ami ilyen közel, mindössze 25 km-re épült volna egy ennyire aktív vulkánhoz. Hívogatott is nagyon a kezdetek óta, mégis több hónapba telt, mire kívül-belül meghódítottam.

Ebben a cikkben az átlagosnál jóval többször fog előfordulni a „láva” szó. Persze, joggal mondhatjátok, a „láva” szót nem használja csak úgy az ember az átlag hétköznapi témák boncolgatása közben. Ellenben én most vulkánt boncolgatok éppen, ilyenformán a láva ugyancsak beleillik a kontextusba, és mivel nem találtam egy szinonimát se rá, a láva ilyenformán láva marad, Ti pedig majd elnézitek nekem a folyamatos szóismétlést, jó? Láva, láva, láva!

A Merapi (jávaiul kb ’tűzhegy’) nem egy kedves jelenség. A világ 16 legaktívabb vulkánjainak egyikeként évtizedenként kitör. Yogyakarta szultánja évente áldozatot mutat be, hogy ezzel nyugtassa le a hegy szellemét, de ez nem mindig sikerül - ’94-ben a Merapi 60 ember halálát okozta, 2006-ban és a legutóbbi, 2010-es kitöréskor pedig a fél várost evakuálták, el is sodort a láva egy egész falut, s halálba küldött újabb 150 embert. A hegy saját sámánnal is büszkélkedhet, a mostani épp betanuló fázisban van, lévén elődje a 2010-es kitörésnél odaveszett. Ciki lett volna, ha pont a sámán menekül le elsőként a láva elől, nemde? Érdemes rákeresni és megnézni pár képet a régebbi kitörésekről és az azt követő napokról, ÍME.

Kampung Merapi – a vulkán sújtotta falu

Első találkám a Merapival még tavaly ősszel esett meg. Megismerkedtem a szumátrai származású Andres-zel, aki rövidesen a kedvenc indonéz képzőművészem lett. Évek óta Yogyában él már, a háza nem messze van az enyémtől. Elvégezte a művészeti egyetemet festő szakon, azóta pedig nem csak vászonra fest, hanem komolyan beleártotta magát a street art ügyébe is, valamint mindenféle egyéni és csoportos akció keretében igyekszik a társadalom javára lenni. Például a láva által elsodort Kampung Merapi túlélőihez járkál a gyerekeket tanítani hétvégente. Mi meg megyünk vele.

Az út a tűzhányó keleti lábánál fekvő kis faluba nem éppen a legjobb. Ha jól értelmeztem, a kitörés után a láva csinált valamit a talajjal, amitől a homok itt különösen jó minőségű lett, ezért teherautószám hordják el, a kamionok meg jól szétnyomják az eredetileg kb kismotoroknak épített aszfaltot. És persze száll a homok mindenütt. Viszont még így is nagyon érdekes látni, a láva hogy folyt keresztül az erdőn/dzsungelen, szétégetve mindent, amit maga után hagyott a pusztító folyam, leginkább egy jókora, kiszáradt folyómederre emlékeztet. Ami azonban még érdekesebb, hogy a természet mennyire gyorsan regenerálódik – 2 évvel a kitörés után szinte mindenhol nő már fű, sőt, pálmafák magasodnak az ég felé. Mielőtt tovább indultunk volna, az egyik család vendégségbe invitált minket az egyszerű kis házukba. 2010-ben alig pár méterrel a vityilló mögött folyt el 300 km/órás sebességgel a Merapiból kiömlő láva. Mielőtt tovább olvasnátok, képzelje el mindenki ezt a jelenetet a saját konyhakertjében...

Mielőtt meglátogattuk volna a helyi gyerekeket, egy kicsit bemerészkedtünk az erdőbe. Toltuk neki motorral felfelé a hegyen, amíg út, majd ösvény, végül már csak kis erdei csapás maradt, majd gyalog folytattuk, és csodaszép helyeket találtunk. Lávafolyások nyomai persze itt is akadtak bőven, és szenesre égett fákat is láttunk. Meg szép, délre néző kilátást. A hegy felől viszont óriási köd volt. Amúgy ez általános jelenség, a hegyek, főleg a vulkánok reggel 8 előtt látszanak szépen, utána mágnesként vonzzák magukhoz a felhőket. Mi ez alkalommal úgy voltunk fenn a Merapi lábán, hogy magát a hegyet a sűrű ködtől nem is láttuk.

A délutáni órák beálltával erőseket fékezve visszaereszkedtünk a Kampung Merapi irányába. Azok, akiknek elvitte a házát a láva, bambuszból tákolt kunyhókban élnek itt. Ugyanazt az egyszerű dizájnt követik a lakóházak, boltok (van 1-2 kifőzde és teát, kávét áruló kioszk, pohár nemigen van, nejlonzacskóba kapod az itókát és abból kell kiszipókázni szívószállal, ez a szép tradíció amúgy országszerte elterjedt Indonéziában). A falu lakóinak a sorozatos természeti katasztrófák ellenére eszük ágában sincs elköltözni.

Az iskola is egy düledező bambuszépület, fal gyanánt gyékényekkel borították be az oldalát, ami mostanra már cafatokra is van szakadva kb. Itt tartottunk a falubeli gyerekeknek irtózatos vasárnap délutáni szakkört. Andres majdnem minden hétvégén idejár, és mindenfélét tanít a lurkóknak, rajzolástól kezdve a batikig. Most, hogy betörtek a faluba a bulék, kezdetét vehette a fergeteges angol oktatás is. A gyerkőcök nagyon aranyosak, szófogadók és érdeklődők voltak egyébként, a legtöbben fel is öltötték legszebb pókemberes pólóikat, ezzel is megtisztelve jelenlétünket. Alkonyat táján villany és ablak nem lévén az utcán folytatódott az angolkurzus egészen sötétedésig.

Andres a napokban Európába látogat, és marad augusztus végéig. Nagyon remélem, hogy sikerült összehozni neki egy jó kis magyar vagy szlovák művésztelepet, remek lenne, ha ott hagyná a keze nyomát!

A csúcsra hágás

A Merapi megmászása nem gyerekjáték, és esős évszakban erősen nem ajánlott, így aztán egészen áprilisig kellett várjak, hogy nekiveselkedhessek. Max, belga lakótársam a közelgő szülinapja miatt sopánkodott, mondván nem akar sima berúgós szombat esti bulit, mert onnan nagyon hiányoznának az otthoni barátai. Így jött az ötlet, hogy akkor kapcsoljunk extravagánsra, és szaladjunk fel a Merapi tetejére zsúrozni.

Mindezt megelőzően persze azért tartottunk egy kis zsúrt Max tiszteletére, és elmentünk egy jobb étterembe Yogyakarta északi részén, marhabordát falni. Jókora torta is került, a Bintang láger és a szegfűszeges kretek cigi is fogyott, végül telezabálva, besörözve, agyondohányozva vágtunk neki annak a túrának, amitől mindenki óva intett, és komoly előzetes felkészülést tanácsolt.

Este 10-kor hagytuk el Yogyát, és némi eltévedéssel hajnali 1-re értünk az 1700 méteres magasságban lévő Selo falucskába, ahonnét a csúcshódítás kezdődik. Szombat este lévén a hegy nem volt éppen üres. A mi lakóközösségünk 5 főt számlált, de hozzácsapódtunk a semarangi egyetem tizenvalahány fős bandájához, amiben akadt cseh, szlovák, magyar, holland, indonéz, piréz és még ki tudja, milyen egyéb náció. Párszáz méter után egyébként is szétszakadtunk, s ki-ki a maga tempójában kapaszkodott felfelé. Rajtunk kívül főleg félőrült jávai diákok voltak a hegyen. Itt jegyezném meg,hogy az indonézek, főleg a jávaiak nagyon hozzá vannak szokva a tömeghez, s emiatt az ebből következő folyamatos ingerekhez és zajhoz. Másképp fogalmazva: nem a zaj, hanem a csend zavarja őket. Míg az európai embere főleg azért járkál az erdőbe, hogy nyugiban legyen és a természet hangjait hallgassa, addig át átlag indonéz kiránduló túrázás közben max hangerőn zenét hallgat a telefonjáról, illetve találkoztunk már olyannal is, hogy valaki kéthangszórós nagymagnót szikszalagozott a hátára, és úgy mászott hegyet. A zenelejátszókból felváltva üvölt az indonéz mulatós dangdut, a mötál meg a regi.

A Merapi megmászása körülbelül 4-5 órát vesz igénybe, és a következő szakaszokból áll: először meredek hegyi ösvényen mászol felfelé. Utána ez az ösvény egyre meredekebb lesz, és egyre sziklásabb. Mivel éjjel mászik mindenki, hogy napfelkeltére érjen a csúcsra, ezért ilyen magasságban ködszitálásra lehet számítani, szóval a kövek felülete csúszóssá, nyálkássá válik. Uliana, orosz diáktársunk el is törte a kezét itt legutóbb. Kb 3 óra mászás után kijutunk a hegyhátra, itt már csak vulkáni sziklákat találunk, illetve a vállunk felett hátralesve –tiszta égbolt és telihold esetén – a szomszédos Merbabu vulkánt.

A hegygerinc az út háromnegyedénél megtévesztően egyenes. Itt kicsit kifújtuk magunkat, majd elértünk az „alaptáborba” – sokan itt sátoroznak, kb 2800 méter magasan, s innen indulnak a csúcs meghódítására hajnal előtt, vagy egyszerűen csak várnak reggelig, és élvezik a panorámát. Innen a hegy újra – nagyon - emelkedni kezd, egy újabb merész nekirugaszkodás után már ott csúcs. Így hát nem időztünk a sátrak közt sokáig, elszánt képpel megindultuk felfelé. A Merapit sokan hegyi vezetővel másszák, mi viszont kemények vagyunk, nem kell nekünk ilyesmi. Az utolsó szakaszig valóban nem sok lehetőség van eltévedni, amikor azonban a sátortáboros részt elhagyja az ember, nincs már ösvény, legalábbis mi a töksötétben a világító telihold ellenére sem szúrtuk ki (apropó, erre a túrára hozzon magával mindenki fejlámpát, és a jó cipő se árt), merre kell menni, így jobb híján belőttük a csúcsot, és toronyiránt megindultunk a vulkáni hamuban és kőtörmelékben.

Ez mérsékelten bizonyult csak jó ötletnek, hamar elértünk ugyanis egy olyan részt, ahol a hamu olyan vastag rétegben állt, hogy szabályosan csúsztunk visszafelé, két lépés előre, egy vissza. Illetve nem is lépkedtünk, ekkora már rég négykézláb kúsztunk felfelé elkeseredetten. Elég fáradtak voltunk már amúgy is, és a végcélunk előtt nem sokkal a seggsötétben hátrafelé csúszkálás sem dobott sokat a morálon. Eddigre népes kezdőcsapatunk öt főre apadt, Max, a cseh, a szlovák és a holland nemzet egy-egy derék leánya és jómagam. Max fajin és hosszúlábú gyerek lévén lehagyott minket a kúszásban, én lemaradtam a lányokkal. Elég ijesztő volt azért, fogalmunk sem volt, jó felé haladunk-e, és bármerre léptünk, nyúltunk, omlott az egyébként már elég meredek talaj. A hölgyek el is döntötték, hogy nem kockáztatnak tovább, bevárják a világost ott, ahol vannak. Én eddigre már vérszemet kaptam, hogy márpedig én a napfelkeltét látni akarom, így Clint Eastwood-os pillantások keretében érzékeny búcsút vettünk egymástól a lányokkal, és elkezdtem felfelé kúszni-mászni.

Aki ismer személyesen is, tudhatja, hogy igazán kőkemény csávó vagyok, azonban pár méter megtétele után egy kicsit még az én bátorságom is megingott. Ott voltam tök egyedül a világ egyik legveszélyesebb vulkánja tetején, az ösvényről letérve, setétben. De innen már nincs visszaút gondoltam magamban, és valahogy elverekedtem magam a hamus rész végéig, ahol sziklák, és a klasszikus értelemben vett csúcs „elkezdődött” – illetve ezzel egyetemben kénes felhők törtek fel időnként a kövek közül. Innen már csak úgy 30 métert kellett mászni. Azaz mászni. A sziklafal egyre függőlegesebb lett, végül a csúcs már csak pár métere volt tőlem, itt viszont elértem egy olyan pontot, ahonnét nem tudtam tovább menni.

Ahogy lógicsáltam a függőleges falon, hirtelen eszembe jutott valami. Jelesül az, hogy a Merapira turistacsoportokat szoktak felhozni, tehát a tény, hogy én itt pókembert játszom, több mint nyugtalanító, valószínű a német nyugdíjasok nem erre jönnek fel. Eddigre egy picit már pitymallott, és megláttam pár méterrel lejjebb egy lankásabb részt. Bőszen megindultam arrafelé, kicsit meggondolatlanul. Akciófilmbe illő jelenet következett: a kezem alól kitört a szikla, a lábam megcsúszott, és ott lógtam fél kézzel… Egy picit estem is, és magam sem tudom, hogyan, végül egészben lehuppantam az általam ösvénynek titulált hasadékra. Miután hálaimát rebegtem, ismét megindultam felfelé, és pár perc múlva fújtatva felértem a Merapi csúcsára.

Itt már várt rám Max, és a szülinapjára tartogatott francia vörösbor. A nap épp jött felfelé. A kráterbe lenézve Mordor jutott eszembe: kénes füst, sistergő láva (!!), komor sziklák. A kráter alig fél méter széles peremének mindkét oldalán szédítő mélység. Aztán szép lassan világosodni kezdett, és kinyílt a táj. Sok szépet láttam már Indonéziában, de kevés olyan látvány volt, amit meg is könnyeztem. A Merapi és a táj szépsége benne ebben a kevésben. Max-szal aznap mi voltunk az elsők, akik felértünk a csúcsra, és nem kérdés, megért minden erőfeszítést…

Ahogy kivilágosodott, szép lassan megjöttek a többiek is. Szerencsénk volt a tiszta idővel, szélcsenddel és a meleggel (háromezer méteren azért már csípős szokott lenni az idő), több órát is eltölthettünk a csúcson, a látképpel (és a jó borral) töltekezve. Aztán reggel 8 óra tájt megindultunk lefelé gatyaféken. Az ereszkedés sokkal keservesebb volt, mint számítottam, bár világosban legalább ezt a szakaszt is jól szemügyre vehettük. Az sátortáborban találkoztunk lakóközösségünk maradékával, akik elhullottak útközben, nem vállalták be az általunk bemutatott hamuban csúszkálós, sziklán pattogós mutatványt, de persze idáig eljutni is szép…

Vissza az indonéz valóságba

Az alaptáborba visszaérve első körben elhessegettem a fotózkodni kívánó hellomisterrrr-sereget, majd lefeküdtem egy nagy fehér zsákra. Nemsoká előkerult a gazdája, és szólt, hogy nem javasolja, hogy a zsákján aludjak, mert tyúkszarral van tele. Így hát beültem egy warung-ba egy teára. Itt körém telepedett egy vidám  társaság Solo-ból. Hangadójuk szerényen Dewa Mendem néven mutatkozott be (jávaiul kb ’a részegség istene’), és megkínált a helyi rettenet italból, a ragasztó ízű csiú-ból. Üzleti tippet is adott, miszerint nekem Európába kéne exportálnom e nemes nedűt, hadd tudja meg a sok ottani gyaur, mi a tuti, és jól meg is gazdagodnék ebből. Elvégre – erősítették meg a haverjai – bizonyított tény, hogy Jáva a világ közepe, az univerzum központja Magelang-ban van, az UFÓ-k pedig rendszeresen landolnak Wonosari-ban, látni is lehet a gabonaköröket. Azt már nem volt erőm firtatni, hogy néznek a gabonakörök a rizsföldeken.

Miután a többiek is leértek, hazaindultunk.Utkozben megalltunk a (méltán nem) híres-nevezetes vízesést megnézni Wonolelo világvárosban. Ezt fehér embernek nem ajánlom, főleg nem a Merapi után, ugyanis újabb masszív lépcsőzést jelent. Ráadásul a völgybe leérve sem érnek véget a megpróbáltatások. Bár a vízesés festői, teljesen ellepik az indonéz szerelmespárok és tinilányok. Persze érdekes elnézni a bukósisakban randizó srácokat meg a chips-es zacskót szanaszét dobáló lányokat, de mikor a vízesést felvonultató völgy mind a 100 látogatója egy emberként skandálja, hogy „hellomisterrrrrméájtékpikcsörrrrvidjúúú” akkor már jobb menekülőre fogni a dolgot.

Akárhogy is, megmásztuk a Merapit! Nézegessetek képeket ITT!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.