Alig telt el három nap a legutóbbi kirándulásunk óta, máris csomagoltunk egy nagyobb lélegzetvételű kalandra: kihajóztunk az óceán közepére a Karimunjawára szigetcsoporthoz! Persze az oda-visszaút se volt épp eseménytelen. Karimunjawa, azaz ’kőhajításnyira Jávától’, a kifejezés egy 27 szigetből álló, paradicsomi szigetcsoportot takar, Jáva partjaitól északra kb 80 km-re. Yogyába érkezésemkor hallottam róla először, és majdnem két teljes hónapot kellett várni a megfelelő alkalomra, hogy eljussak oda – az UNDIP egyetem Semarang városából ugyanis egy remek kis „trópusi kurzust” (nyári egyetem, ha úgy tetszik) szervezett oda, a kurzusra pedig az egyetemen tanuló Minta Béla Úr nagyon ügyesen benyomott minket (Enikőt, Ágit és Helenát Surabayából, Petrát, Anát és jómagam Yogyából) mint külsős szakértőket.

Első körben tehát el kellett jutnunk Semarangba, ami tőlünk kb 150 km-re északra fekszik. Barátaink határozott kérlelése ellenére motorral vágtunk neki a hegyes-völgyes-teherautós útnak, ez volt tehát az eddigi legnagyobb robogós túránk. A 150 kilcsi odahaza talán semmiségnek tűnhet, de itt, az útviszonyok miatt azért ez egy komoly, kvázi egész napos trip, ráadásul mi még tudományos megállókkal is megtarkítottuk.

Korán kelni es hajnalban útnak indulni Indonéziában eléggé megfizetődő vállalkozás – reggel 8-9 előtt még nem felhős az ég, és szépen látni a hegyeket, vulkánokat. Hiába vagyok itt már hónapok óta, nem tudok betelni a táj fölé tornyosuló tűzhányók látványával, és nagy bánatom, hogy a délelőtti órákra általában felhők gyűlnek köréjük, és nem látszanak. Indulásunk reggelén viszont szépen látszott a Merapi, és északabbra érve még néhány másik vulkán is megmutatta magát egy kis időre.

Kb. félúton iktattuk be az első komolyabb pihenőt, Ambarawa környékén, hogy a közeli híres kávéültetvényeket bevizsgáljuk. Letértünk hát a főútról és kalandoztunk kicsit a hegyes-völgyes terepen a falvak közt. Pihenésnek éppen nem nevezném a nyaktörő emelkedőkön való alvázszétverő száguldozást százkilós pakkokkal, de szépnek szép volt.

Gedung Songo – a változatosság kedvéért hindu templomok

Semarangtól 20-30 km-re pedig a Gunung Ungaran hegyre (illetve lehet, hogy ez is vulkán, mittudomén) kapaszkodtunk fel a kétkerekűinkkel. Sírt alattunk a sok köbcenti, mire felértünk. A hegyen található a Gedung Songo (’kilenc épület’) templomegyüttes, ami az útikönyvünk szerint Jáva egyik legkirályabb látványossága… Hát nem tudom. Talán rosszkor érkeztünk ide. Az állítólag felejthetetlen panorámát szinte teljesen eltakarták a felhők, a templomok környékét meg – vasárnap lévén – ellepték az indonéz turisták, akik miután megláttak minket, magasról tettek a kulturális örökségükre, és csak velünk akartak fényképezkedni.

Nekem egy ponton túl betelt a pohár, és az egyik fiúcsapatnak azt mondtam, hogy „nem!”, ami itt nagy bunkóságnak számít, ugyanis a jávaiak nem mondanak soha semmire kategorikus nemet. Helyette a „nanti” (később) vagy a „mungkin besok” (talán holnap) kifejezéseket használják, „maybe not” az csak durva esetekben jön elő. Szóval a fiúk ki is javítottak gyorsan, hogy „nanti?”, mire rájuk hagytam, hogy ja, persze, nanti. Erre követni kezdtek, majd a WC-ből kifelé jövet levadásztak, hogy na akkor most már nanti van, úgyhogy may I take a picture of you misterrrrr. Keserű sóhajtással adtam meg magam, a srácoknak meg lett velem közös fotójuk, a budiajtóval a háttérben. Szóval ezért ne menjetek vasárnap kirándulni.

A Gedung Songo egyébként Jáva egyik legrégebbi hindu építészeti emléke, a templomokat valamikor a 8. században emelték. Valójában nem kilenc templomról beszélünk, hanem jóval többről, ezek kis csoportokban, egymástól kb 100-200 méterre állnak a hegy természetesen teraszain. Megnéztem vagy öt útikönyvet erről a hegyről, és mind a panorámáról áradozik, ami nekünk aznap nem igazán adatott meg, lehet, hogy ezért nem olvadtunk el annyira ettől az attrakciótól. Ja, és egy picivel kevesebb szemetet is elbírna a hely… Szóval szép-szép, nem mondom, de kizárólag a Gedung Songo miatt ne gyertek ide Pestről.

Az est leszálltakor érkeztünk Ungaran városába, a sötétség beálltával frankó dugó is kialakult. A szemünk láttára repült el egy karambolozó motoros, pár perccel később pedig Petra ledudált az út szélére, mondván hogy épp most gázoltak el mellette valakit, és mi lenne, ha megállnánk egy kicsit végiggondolni az életünket. Beültünk hát egy teára, és pár perccel később a warung teraszán ücsörögve végignézhettük, ahogy a harmadik delikvens szenved balesetet, az oldalával szántva fel az aszfaltot. A csávó végül a saját lábán távozott a helyszínről, a motorja viszont ripityára tört. Miután láttuk, hogy nem fog csillapodni a nemzetközi helyzet, jobb híján ismét nyeregbe szálltunk, és óvatoskodva hajtottunk tovább.

Semarang – Jáva San Francisco-ja

Karimunjawára utazásunk előtt volt  szerencsénk két napot Semaragban eltöltent, valamint nekem azóta újabb ötöt, kis túlzással elmondhatom hát, hogy ismerem már a várost, mint a tenyeremet. 2 millió körüli lakosságával ez Indonézia egyik legnagyobb városa, kikötőváros, kereskedőváros, régióközpont, ennek ellenére mégsem ronda, vannak itt tényleg szép épületek meg terek. Engem valamiért kicsit Kelet-Berlinre meg Pozsonyra emlékeztet. Meg a sok-sok domb miatt San Franciscora. Illetve van egy Simpang Lima nevű nagy füves placc a város közepén, ami tisztára olyan, mint az Erzsébet tér/Gödör Klub/Akvárium, csak kicsit több itt a muszlim viselet.

A legmenőbb látnivaló kétségkívül a Közép-Jávai Nagymecset, ami – mint ahogy meglepő módon a neve is mutatja –egy szép nagy mecset. Van neki négy óriási esernyője, amit akkor nyitnak ki, ha nagyobb ünnep alkalmával nagyon sokan imádkoznak egyszerre a naptól átforrósodott kövezeten. Az óriásmecset mellett meg van egy óriásminaret, aminek a tetejébe – kb 100 méter magasra - fel is lehet liftezni 5.000 rúpiáért, s akkor egy picit úgy érezheti magát az ember mintha az Eiffel-tornyon lenne.

A város másik nagy büszkesége a történelmi holland belváros, amire olyan nagyon vigyáz a városvezetés, hogy szó szerint rohad szét az egész. Itt folyik keresztül a festői Büdi patak is, szeméttel és patkánytetemekkel övezve. Pár fotót mellékelek azért. Aki szemfüles, kiszúrhat a képeken pár géppuskaállványt, ezt majd később megmagyarázom…

További fotók Semaragnról és környékéről ITT.

Karimunjawa – az egész kálvária oka

Ahogy tehát feljebb is írtam, azért vergődtünk át hosszában Jáván, hogy eljussunk az UNDIP által szervezett kurzus keretében Karimunjawára. A kurzus az indonéz környezettudatosságról szólt, ami az én morbid fantáziámat különösen izgatta, az „indonéz környezettudatosság” kifejezés ugyanis kb annyira paradox, mint az „absztinencia a müncheni Oktoberfest-en”. Természetesen ennek megfelelően egész héten áltudományos lufikkal lövöldöztünk, elég erősen kilógott a lóláb, hogy a kurzuson mindenki csak azért vesz részt, hogy egy hétig hesszölhessen a szigeteken, a tanárokat is beleértve.

Szóval első nap magán az egyetemen fűrészeltük a fingot, sokatmondó diagramokat szülve arról, hogy szemetelni milyen rossz. Aztán a szigetre kihajózva ezt még körülbelül nyolcszor megismételtük, egyénileg és csoportosan is. Utoljára általános iskola másodikban csináltam hasonlót, igaz, korántsem ilyen látványos helyszínen. Tehát ha megbocsátotok, a kurzus „tudományok” oldalát nem részletezem tovább, helyette a szigeten megélt kalandjainkra fókuszálok inkább.

Karimunjawát Semarangtól 80-km-re északra, a fafaragásairól híres Jepara városból lehet megközelíteni, komppal 6 óra, fast boat-tal kettő. Az úton persze minden indonéz behányt, majd újra telezabálta magát, majd újra hányt. Mikor megpróbáltuk felhívni a figyelmüket arra, hogy ez bizony egy sunyi ördögi kör, csak legyintettek, hogy olyan finom (??) a kaja, muszáj újra és újra enniük.

Karimunjawa egyike Indonézia 6 víz alatti nemzeti parkjának. 27 szigetből áll, ebből tudtommal csak négy lakott. A szigetek közt úgy lehet közlekedni, hogy halászhajót bérelsz. Néhány szigetet tilos megközelíteni, mert veszélyeztetett madárfajták keltik itt a fiókáikat. Az egyik sziget meg a hadsereg tulajdona, itt hadgyakorlatokat szoktak tartani. Menő.

Mi Karimun szigetén laktunk, ez a legnagyobb, és itt van a „főváros” is, a szigetcsoport 8 ezer lakója közül 4 itt él. Áram csak este 6 és reggel 6 közt van. A szigetcsoport amúgy eléggé félreeső, ennek köszönhetően még festői fekvése ellenére sincs sok turista errefelé, fehér embert nem is nagyon láttunk. A szállásunktól kb 2km-re az óceánparton találtunk egy nagyon puccos, látszólag használaton kívül hotelt, aminek saját, nagyon szép kis strandja is volt. Később nem győztünk ellógni a tudományok programokról, hogy itt ejtőzhessünk a nyugágyakon a fehér homokban.

A tudományos kurzus egyik reggelén buszba pakoltak minket, mondván, hogy most akkor dzsungel túra lesz. Fickándoztak is szívünkben az öröm halacskái, mindenki  beöltözött, volt, aki még macsétát is kötött magára. Ehhez képest a dzsungelről kiderült, hogy egy mangrove mocsár, ami – mivel a száraz évszak végén jártunk itt – totál ki volt száradva, és még egy fából ácsolt magasított műösvény is vezetett rajta. Ergo Koós János is végigparádézhatott volna itt a legszebb szmokingjában gond nélkül.

Ezt követően elvittek minket egy tradicionális bugis (sulawesi népcsoport) faluba, ahol érdekfeszítő beszédet mondott egy helyi halász. Sajnos ezt végigaludtam, mert a félelmetes dzsungelben egy kicsit hókon vágott a nap. Egyébként Karimunjawa érdekessége az is, hogy három irányból telepítették be, nyugat felől Kalimantánról, keletről Sulawesi felől, délről meg Jáváról érkeztek hajók anno. A szigetcsoportnak tehát elvileg borzasztó sokszínű kultúrája LENNE, ha nem mindenki a halakkal lenne egyfolytában elfoglalva.

Ellátogattunk egy apró halászfaluba is, ahol kiraktak minket a buszból, hogy jól van, akkor most készítsünk mélyinterjút a halászokkal. Mi ágáltunk ez ellen egy picit, két okból, egyrészt mert nem tudunk indonézül, másrészt mert a halászok épp kinn voltak halászni. Jobb híján tehát mélyenszántó beszélgetésekbe bonyolódtunk a helyi öregasszonyokkal, kisgyerekekkel és a homokban kapirgáló tyúkokkal.

Estefelé felhágtunk az egyik legmagasabb hegycsúcsra naplementét nézni. Azért az nem volt rossz, na.

Az életükben elkövetett összes hibáját megbocsátottuk a szervezőségnek azon a napon, amikor hajókázni vittek minket a szigetek közt. Első állomásunk egy picike sziget volt, cápaneveldével. Nem teljesen értettem a dolgot, de úgy vettem ki, hogy elkerített tengeröblökben nevelgetik a kis ragadozókat, míg elég nagyok nem lesznek, aztán szélnek/víznek eresztik őket. Akárhogy is, a cápákhoz be lehet mászni és úszni velük, és tényleg nem bántanak.

Eztán különböző korallzátonyokat látogattunk meg, szigetek partjaihoz közel és a nyílt tengeren egyaránt. A kristálytiszta vízben itt lehetőségünk nyílt snorkelezni. Tudjátok, ez az, amikor búvárszemüvegben, pipával a szádban, de palack nélkül, végig a víz felszínén lebegve, csak néha le-lemerülgetve csodálja az ember a tenger szépségeit.

Néhány szigeten ki is kötöttünk, ezek közül a kedvencem az a nagyon apró, 300 négyzetméternél tényleg nem nagyobb kis földdarab volt, amin nem volt semmi, csak megmagyarázhatatlan okoknál fogva egy tucat csirke.

Szóval ilyen hely ez a Karimunjawa. Mindenkinek melegen ajánlom, ha tehetitek, május és október közt gyertek ide, mert amúgy elég gyakoriak a tengeri viharok errefelé állítólag. És ha esik az eső vagy háborog a tenger, akkor nemigen van itt mit csinálni sajnos. 3-4 napnál többet nem nagyon érdemes itt eltölteni, mi majdnem egy egész hetet voltunk, és azért volt, hogy nagyon picit unatkoztunk már. Persze ezt nem azért írom, hogy sajnáljatok, annyira azért nem volt szörnyű pár napra visszavonulni a paradicsomba…

További képek Karimunjawáról ITT.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.