Az előző néhány blogposzt főleg arról szólt, hogyan rontottam a levegőt Indonézia határain túl, most viszont mesém fonala visszatér a sült rizs, az óbégató müezzinek és a „bulé-bulé hello misterrrrr” országába. Mielőtt azonban nekiesnék újabb vulkánok és távoli szigetek meghódításáról regélni, vizsgáljuk meg, hogyan telnek a hétköznapjaim és a kevésbé extravagáns hétvégéim.

Hosszú hónapok teltek el azóta, hogy hírt adtam a lakhatási helyzetem felől itt harmadik világban, gondolom rágta is a körmét azóta mindenki. A sorsom felől izgulók kedvéért most tehát összefoglalom, mi történt – szó szerint – a házam táján az elmúlt cirka fél évben. Kezdjük mondjuk azzal, hogy melyik lakótársammal mi lett. (ismétlés gyanánt aki akarja, olvassa el az előzményeket ITT)

- a román Ana Marica anno azért érkezett Indonéziába, hogy az irodista közgazdász-végzete elől elmeneküljön. Ezt messzemenően túlteljesítette, mikor februárban Kalimantán messzi dzsungelszigetén munkát vállalt angoltanárként, legjobb barátnője, Catalina társaságában. Irigylem őt, mert én is szívesen megmutatnám az otthoni barátaimnak, milyen az élet itt, de azért nem cserélnék vele, sikerült ugyanis egy olyan isten háta mögötti helyre elszegődniük, ahol az ég világon semmit nem tudnak csinálni, a legközelebbi város 5 órányira van dzsippel, ki se nagyon merészkedhetnek a susnyásba bulizgatni, mert a település kiéhezett lakossága eléggé rájuk van kattanva állítólag.

- Tania, a bájos ukrán naiva volt anno a leglelkesebb, hogy költözzünk a sulitól 25 km-re lévő falusi villába. Miután kiderült, hogy tömegközlekedés inkább nincs, mint van, megpróbáltuk megtanítani motorozni (vak vezet világtalant felkiáltással), de nem értünk el tökéletes eredményt. Miután kiengedték a kórházból, inkább a suli mellé költözött egy lánykoliba. Azóta már otthon van Európában, de a motorbalesetét leszámítva remekül érezte magát itt végig.

- Luisa, a lendületes német raszta lány sajnos nem járt ilyen jól, ő nem találta meg a számítását a kaotikus Indonéziában. Január végén megkönnyebbült sóhajjal utazott haza, azóta egy rövid kenyai látogatást követően Berlinben éli világát.

- Monika Lengyelországból, aki a saját útját járja, továbbra is a saját útját járja. Túl közel nem kerültünk egymáshoz az együtt lakás alatt, most, hogy már külön lakunk, nem is igazán tartjuk a kapcsolatot, az utolsó hírem róla az, hogy egy héten belül kétszer is kirabolták Vietnámban. Rock’n’roll!

- Wojtek, Janek és Adam, a lengyel fenegyerekek óriási cimboráink lettek. Múlt év végén mindhárman hazamentek, Janek továbbra is DJ és síoktató (utóbbi hivatást ugye elég nehéz lenne Indonéziában űzni), Wojtek továbbra is ösztöndíjas, csak most Leeds-ben. Adam összejött Dindával a szemközti házból, aminek a tradicionális szomszédság fékezett habzással örült csak, különös tekintettel a szülőkre, akik már korábban kinézték a kis hölgy jövendőbelijét. Adam is otthon van már, Dinda pedig időnként kérdezget tőlem olyasmiket, hogy van-e Lengyelországban mecset.

- Cip, a román bónusz lakótársunk novemberben érkezett a házibulikkal terhes valóvilág-bulévilág villánkba. Ő nem ösztöndíjas, csak a munkájától megfáradt Bukarestben, és eljött kikapcsolódni egy-két hónapra. Egész jól megy neki, hiszen azóta is itt van (aminek amúgy örülök).

Mikor a Lakáshelyzet c. bejegyzést írtam a bloghoz, még nem tudtam, hogy kell képeket feltölteni, így hát hiánypótló jelleggel közlök most egy fotót a lengyel srácokról, miközben néhány szomszéd gyerek társaságában feszítenek a ház előtt:

Hogy lettem hajléktalan nemzetközi szinten?

És hogy velem mi lett? Szeptemberben aláírtuk a házbérletet fél évre, ami számításaim szerint március idusán járt volna le. Ennek boldog tudatában utaztam el Indonéziából januárban egy teljes hónapra, gondolván, ha február vége felé visszajövök, még mindig lesz bő két hetem új lakást keresnem. Ehhez képest a főbérlő uraság február elsején megjelent, a szerződést lobogtatva, amiben az állt, hogy február 15-ig kiköltözünk, alatta pedig Ana Marica aláírása. Nahát-nahát, úgy tűnik, túlzottan lekötöttek minket a lábtörlő alatt tenyésző skorpiók, amikor a szerződést szövegeztük, és fél év helyett csak 5 hónapot írtunk alá. Időközben a lakóközösségünk effektíve szétszéledt, a lengyel srácok és Luisa, a lendületes német raszta lány már rég otthon voltak, mások utazgattak, a kvázi üresen maradt szobákat líbiai és argentin haverok szállták meg, én meg mindeközben mit sem sejtve éltem naiv kis világom „külföldön”. Valahol a Bangkok és a Floating Market környékén ért utol kegyetlen kitelepítésünk híre SMS formájában.

Szóval a motorcsónakos kofák közt hirtelen ki kellett találnom, hogyan cuccolok ki a házamból úgy, hogy nem is vagyok abban az országban, ahol a ház van. Megoldás pedig lett: ezúton is hatalmas köszönet Beénak és Hohoknak, hogy távollétemben összegereblyézték a cuccaimat, kirángatták a latin szeretők alól a matracomat, stb, és biztos helyre szállították. Kristina pedig felajánlotta, hogy miután hazaértünk kitelelhetek nála, míg nem találok kedvemre való pecót – emiatt neki is elektronikus hálát rebegek tehát.

Anno szeptemberben, frissen érkezve ugye 2-3 nap alatt találtunk remek kis házat magunknak, arra gondoltam hát, hogy nyelv- és helyismerettel valamint saját motorral felvértezve ezúttal gyerekjáték lesz a lakáskeresés. Hát kopp. Szeptember elején még boldog-boldogtalan lakótársat és lakást keresett, február végére viszont kialakult az egyensúlyállapot, egyik havernál sincs hely, nincs mozgás. Az olasz srácoknál van szabad szoba ugyan, de átázott a fal és a csapból víz helyett csótányok jönnek, a kerti kúttól meg rühes leszel. Kérdezgettem hát bolti eladókat, kifőzdés néniket, földművesekkel SMS-eztem jávaiul (senkinek nem kívánom), így találtam pár nyomorúságos putrit, amiben bulé nem hiszem, hogy megmaradna. Ismerősök segítségével megnéztem pár jobb házat, viszont potenciális lakótársak híján ezek is elúsztak.

Leltem egy luxusvillát is, ahol jómódú német és francia cserediákok laktak, 3 millióért ajánlottak egy üres szobát fél évre, igen ám, de bevallották, patkány lakik benne. Semmi gond, válaszoltam erre, elvégre Indonéziában vagyunk, akkor én fizetek 2 milliót, a fennmaradó egyet meg betörleszti a patkány. A srácok és a patkány rábólintottak, és meghívtak a másnap esedékes, rendszeresen megrendezett házibulijukba. Itt döntöttem el, hogy nem költözöm ide, mert bár a ház lakói aranyosak, a misztikus trópusokon eltöltendő második félévemet nem szeretném kigyúrt ausztrálok és okádó amerikaiak, meg a Cotton Eye Joe társaságában házibuli-odúban lehúzni. Megtört lelkesedésemnek végül az egyik dél-yogyai perumahan (kb. ’kerítéssel  körbevett, őrzött házcsoport’) gondnoka adta meg a kegyelemdöfést, mikor  elmondta, vannak kiadó házaik ugyan, de nem orang asing-nak (’idegen ember’ értsd külföldi, értsd fehér), mert a bulék jelenléte nem tesz jót a lakóközösségnek, szerinte próbálkozzak inkább északon (minél messzebb tőlük). Eme vidám eseményekkel hamar eltelt két hét, Kristina pedig napról napra lelkesebben kérdezgette, hogy áll a lakáskeresésem…

Ekkora már boldog-boldogtalannak elsírtam szörnyű sorsomat, így esett, hogy egy este a kedvenc warungom egyik pincérnője, Vyvy leadta a drótot, miszerint a belga pasija, Max is lakást keres, mi több, van még egy cimborája, a moldovai Katja, aki hasonló cipőben jár. Így hát nekiálltam módszeresen könyörögni/zaklatni, hogy hozzon össze velük, ami indonéz időszámítás szerint rendkívül rövid idő alatt (6 nap) össze is jött. Első blikkre szimpatikusak voltunk egymásnak, és el is mentünk együtt megnézni egy házat, ami szintén tetszett mindenkinek. Már javában egyezkedtünk a házinénivel, amikor egyszer csak feltette a kérdést: akkor itt most fiúk és lányok vegyesen fognak lakni? Hát ilyesmiről még a világ nem hallott! Erre Katja előállt a mentő ötlettel, miszerint nézzük meg az ő régi házát, és ha tetszik, költözzünk be oda. És lőn.

A négyszobás ház remek, tágas, nyugis falusi környezetben van. Hatalmas előkert, fákkal, csirkékkel. Komposztot csinálunk. Jókat főzünk egymásnak, mert van felszerelt konyhánk, hűtővel (nagy luxus itt). Katja, és pasija, Huda festegetnek a nappaliban, én gitározgatok a teraszon a bambusz nyugágyon. Max istenadta ezermester, míg én átruccanok Balira, ő összedob egy komplett konyhabútor szettet. A csaja, Vyvy tradicionális gyógyszerekkel lát el, mikor épp gyomorrontásom van. És időközben beköltözött Cip is, a bónusz román lakótársam még az előző házból, ő sem tétlen, most épp világrekordot kísérel dönteni portréfotózásból. Itt egy fotó róluk, ni:

Magáról a házról pedig itt egy videó, megnézheti, akinek engedi a munkahelyi tűzfal:

Pacitan – kevésbé ausztrál, mint Bali

Miután minden és mindenki a helyére került, kezdetét vehette újra a csavargás. A blog olvasóinak nyilván úgy tűnhet, folyton úton vagyok. Nos, ez nem teljesen igaz: be kell járnom ám az egyetemre is, ami ugye az utazás rovására megy és nem is egyszerű sport, kötéltáncolni kell a hiányzásokkal, aláírásokat kell szerezni, miközben ott a sok remek hívogató desztináció… No de aki részt vett már valaha felsőoktatásban, annak ezt nem kell külön magyaráznom, azt hiszem. Lényeg, ami lényeg, hogy a kora tavaszi időszakban igyekeztem olyan úticélokat keresni, melyek nincsenek Yogyakartától messze, és pár nap alatt is alaposan kiélvezhetők, nem kell több hétig lógni miattuk a suliból (mint mondjuk anno Vietnám miatt).

A földrajzilag már Kelet-Jávához tartozó, ám Yogyától motorral alig 3 óra alatt elérhető Pacitan remekül kapóra jött. Annyit tudtam csak róla, hogy szörfös hely, valamint pár festői fehérhomokos partja is van. Az én színem meg alaposan megkopott Észak-Vietnám hűvös hegyeiben, úgyhogy gyorsan meggyőztem pár helyi cimborát és az újdonsült lakótársaimat, hogy nekünk minden körülmények közt ott a helyünk Pacitan strandjain, és kövér gázt adtam.

A festői Gunung Kidul hegység lankáin átgázolva hamar eltelt az út. Maga Pacitan város pedig tipikus part menti üdülőtelepülés, nem túl szép vagy jellegzetes hely, mégis van egy jó kisugárzása, érezni, hogy az emberek töltődni és kikapcsolódni járnak ide. Ettől függetlenül persze az (indonéz ízléssel mérve biztos nagyon esztétikus) vidámparkot ledózeroltatnám. Nem úgy a parton sorakozó számos homestay-eket (kb. ’fogadó’). A Harry’s Homestay különösen remek, szuper hangulata van, jó és befogadó a közösség, és még az se zavarta őket, hogy kis csapatunk majd’ minden tagja odajár teázni és hölgyezni annak ellenére, hogy végül csak Max vett ki bungalót náluk. Mi inkább a parton aludtunk – nekem vadmagyarként még mindig nagy dolog a tenger morajlását hallgatni éjjelente.

Apropó éjszaka, érkezésünkkor épp szörfös buli készülődött a parton, főleg helyi erők részvételével. Ekkor még előszezon volt erősen, a városban csak egy, azaz egy darab kigyúrt ausztrál szörfös volt még csak. Ezzel szerintem Pacitan el is nyerte a „legkevesebb kigyúrt ausztrált felvonultató szörfös hely egész Ázsiában” címet. Nem mintha bajom lenne a kigyúrt ausztrálokkal (bár pár bekezdéssel feljebb is méltatom őket,hmm), ugyanakkor tény, hogy itt Indonéziában egy külön szubkultúrát képeznek. Az indonéz szörfös srácok ausztrál fajtársaikkal szemben kevésbé kigyúrtak, és bár jóval menőbbek a nemszörfös indonézeknél, azért még így is elég szerények. Egyikük megkért, hogy hozzak neki a boltból két csomag epres óvszert. Irigykedve csettintettem, na mondom, barátom, az összes lányt deresre húzod itt rögtön? Aztán persze lufinak fújták fel a kotonokat, és egymást csapkodták vele. A kigyúrt ausztrál szörfös legalább megpróbált valóban lyukra játszani, bár végül elröstellte, és bealudt a gyékényen. Mi a többiekkel meg jókora máglyát raktunk, lett is nagy tűzugrás, busójárás, gitározás sajnos/szerencsére nem, illetve indonéz tartózkodásom történetében első ízben esett meg az, hogy nem tudtuk meginni az összes (nem metilalkohol tartalmú) piát. Hiába, öregszünk és túl régóta jöttünk el Kelet-Európából.

Egy-két napot rááldoztunk arra is, hogy a Pacitan környéki strandokat felkutassuk, 20-30 kilométeres körzetben rögtön van vagy három kiválóság is egymás mellett, a várostól nyugatra: Pantai Srau, Pantai Watu Karung és Pantai Klayar. Ezek nagyjából ugyanazon a közepesen rommá tört hegyes-völgyes mellékúton helyezkednek el. Szerintem Srau a legszebb, némi kreativitással a dombtetőkre felkapaszkodhatunk, s meg lehet csodálni a félkészen ott hagyott házikókat, amik oda épültek (volna). Ha megint szorul a hurok lakásfronton, ideköltözöm: ajtókeret már van, még ha a házaknak fala nem is igen, és száraz évszakban tető sem feltétlenül kell. A panoráma mindenért kárpótol.

Watu Karung-on van viszont a legszebb és legfinomabb fehér homok. Alaposan kinapoztuk magunkat, a fürdés viszont hagyott kívánnivalókat maga után. Itt jegyezném meg, hogy a legtöbb indonéz stranddal van két nagy probléma: vagy szemetesek, vagy életveszélyesek. Még ha maga a part tiszta is, a retek a nyílt víz felől jön: az ember lábára úszás közben egyfeszt nejlontáska tekeredik, vagy épp chip-es zacskó úszik el mellette. A hullámok pedig sokszor gonoszak – vagy be se nagyon lehet menni a vízbe, annyira háborog, vagy éppen bemehetsz, de hirtelen lecsap rád egy váratlan hullám, esetleg elragad az áramlat. Így járt közülünk a román Vale és Gergő is, az óceán jól legyőzte őket, a tragikus küzdelem ellenére a hullámok játékszereként kisodródtak, majdnem meg is haltak. Hanem bizony épp ott volt a kigyúrt ausztrál egy indonéz sráccal, akik a deszkáikon utánuk úszták, és hősiesen kimentették a srácokat – hálás köszönet ezért a tettért. Kicsit szégyellem, hogy én a parton hason fekve, nyáladzva aludtam át mindezt. Azért nem olyan szörnyű hely persze ez a Klayar. Innen indulnak el és ide térnek haza a halászok, az esti fogást a kikötőben bevárva közvetlenül a mesterektől vettünk egy szatyor (kb 50 darab) halat, összesen 10ezer rúpiáért (200 ft), és öten jóllaktunk belőle. Aztán úri jó dolgunkban bemásztunk a parton lévő, látszólag üresen álló hotel medencéjébe, hogy levezessük a nap fáradalmait.

Az eldugott Pantai Klayar is olyan, hogy halálnak halálával hal, aki úszni merészkedik, viszont van itt szép folyó, ami az óceánba torkollik, dombtető kilátással, kókuszpálmákra felnyargalászó 80 éves bácsik meg hasonlók. A legnagyobb attrakció viszont a gejzír: az egyik sziklaplatóra kimászva láthatjuk, hogy egy repedés van az egyik „talajmenti” sziklában, így mikor egy nagyobb hullám felcsap, a réten átpréselődve látványos vízoszlopot tol át. Mindezeket egy kedves és igen bőbeszédű önjelölt parkolóőr társasága teszi teljessé.

Pacitan környékén számos barlangot is találhatunk a hegyekben. Ezek közül a Goa Gong a legmenőbb, ami egy nagy cseppkőbarlang. Sajnos a barlang környékén egy csomó mindent átalakítottak az indonéz közízlésnek megfelelően, randa mecsetet és bazársort húztak fel, a bejáratot béna műanyag kövekkel egészítették ki és olyan rácsokkal meg korlátokkal pakolták tele, mint nálunk anno a szocializmus idején épített játszótereket. Hello misterrrr is akad persze bőven.

Hát így telnek a hétköznapok és közhétvégék Jáván. Azért már kezd hiányozni a Dorogi-tó is! Nézegessetek képeket Pacitanról ITT.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.