Nyájas olvasók, vége a három hónapos nyári szünetnek, a blog főnixmadárként újraéled poraiból. Most, hogy odahaza megint hideg van, követhettek ismét a trópusokra, az egzotikus flóra és fauna, a hello misterrrr és a hasmenés földjére. Bemelegítés gyanánt megosztok pár naplórészletet a június-júliusi kelet-indonéz öngyilkos motors túránk második feléről. Az bálnavadászokkal, tűzhányókkal, és fogatlan öregemberekkel tarkított előzményekről ITT olvashattok.

9.nap – Lamalera a lamaleraiaké!

Miután már jó pár napot eltöltöttünk Lamarela bálnavadász falucskájában, elég nagy cimboraságba kerültünk a helyiekkel ahhoz, hogy elmehessünk velük a vasárnapi istentiszteletre. Ahogy ugyanis korábban már írtam, ebben a faluban 100% a keresztények aránya, de itt nem olyan pipogya álkeresztények vannak ám, mint odaát Európában, az Úr napját itt megszentelik, ergo mindenki aki él és mozog (vagy szállítható), a teljes vasárnapot a templomban tölti. Ennek okán az ezerfős település "főterén" áll is egy jókora katedrális, mondanom sem kell, remek panorámával az óceánra és a környező bércekre. S vasárnap e templom meg is telik a buzgó lamaleraiakkal, akik ezen a napon – a tízparancsolat értelmében – nem dolgoznak egy percet sem, csak imádkoznak. Ezt persze elmésen kihasználja a szomszéd muszlim falu dörzsölt lakossága, akik ilyenkor átjönnek és Isten házától 100 méterre nekiállják árulni a kacatjaikat, mert a gazdaságnak pörögnie kell vasárnap is ugyebár. Még hogy nem fér meg egymás mellett ez a két szép vallás!

Miután kis csapatunkkal (Tomi, Luz és jómagam) úgy éreztük, hogy már eleget dícsértük az Örökkévalót indonéz és a helyi, lamaholot nyelven, nyeregbe pattantunk és elindultunk "haza", magyarán vissza nyugat felé. Ezen a túrán Lembata szigete volt a legmesszebbi pont, ahova motorkáink hátán elmerészkedtünk, az itinerünk következő pontja értelmében tehát a Flores szigete felé történő visszakanyarodás következett, majd annak alapos felfedezése. Ehhez először újra keresztül kellett jutnunk a civilizációtól elzárt Lamalera és Lembata szigetének Piliscsév nagyságú fővárosa, Lewoleba közti negyven kilométeres szupersztrádán (ebből 5km dzsungel, 20km mocsár, 14 km iszap és 1km törött aszalt). Ez visszafelé már rutinból ment, szinte élveztük is, és jól esett meg-megállni az útbaeső 2-3 apró falucskában, ahol az őslakosság ugyancsak rutinból sivította felénk a "hello misterrrr" szólamokat.

Menet közben igyekeztem elterelni a figyelmemet az útszéli susnyásban rejtőzködő krokodilokról, ezért gondolataimat próbáltam filozófiai magasságokba reptetni. Indonézia népessége rendkívül sokrétű, a kormánynak tehát nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy az országot egységesítse. Én viszont már tudom, mi az, ami közös az összes indonézben, a szumátrai Pulau Weh-től kezdve Jáván és Balin át egészen a pápuai dzsungelek mélyéig. Tán a vallás, vagy a nemzettudat, netán a bahasa indonesia néven ismert közös nemzeti nyelv? Neeeem. A hello misterrrrr. Nem tudom, ki volt az a rohadt mágus, aki az indonéz szigetvilág széltében-hosszában elterjesztette azt a tévhitet, hogy ha fehér embert látsz, azonnal el kell kezdened ordítani, hogy "hello misterrr! Misterrrrrr" de ha elkapom, úgyis kiherélem.

Szóval ilyen gondolatok közepette érkeztünk meg Lewoleba pazar kikötőjébe. Idefelé jövet láttunk a mólóknál rostokolni egy alsó hangon 100 éves, szétrohadt bárkát, röhögtünk is rajta, hogy vajon ki járhat vele és hova, na, most kiderült, hogy ez a "hajó" indul vissza úticélunk, Larantuka felé. Nem is csoda, hogy a négyórás kéjút felénél le is robbantunk a nyílt vizen. Erre úgy lettem figyelmes, hogy miközben bőszen metált hallgattam a fapadok egyikén elnyúlva, egyszercsak sűrű fekete füst kezdett el az arcomba tódulni egy közeli csövön lévő repedésből. Az utastér elgázosodosáda okán Luz-zal a nyitott hajótaton kerestünk menedéket, ami addig a szintén velünk utazó fél tucat kecske kizárólagos birodalma volt. Hogy, hogy nem, találkoztunk odakinn vagy 10 rendőrrel is, akik azonnal bősz udvarlásba kezdtek (hogy ez nekem, vagy Luz-nak szólt-e, azt nem tudom), plusz az eső is eleredt, ergo pár perc után inkább a füstmérgezés mellett döntöttünk. Időközben a szakik valahogy bekurblizták a lerobbant lélekvesztőnket, így estefelé nagy nehezen csak megérkeztünk Flores-re, Larantukába, ahol a Rulies Homestay délceg tulaja, Mathias már régi ismerősként, palacsintával és összeesküvés-elméletekkel várt minket.

10.nap – A bűn markában

Kora reggel megkezdtük vándorlásunk Flores közepe felé. Egy benzinkúthoz érve értesültünk róla, hogy míg mi bálnákat hajkurásztunk, egy kisebb forradalom ment végbe, és az indonéz kormány 47%-kal megemelte a benzinárakat, így már nem 100, hanem 150 ft-ba kerül egy liter. Sebaj, a pazar táj feledtette velünk ezt a rossz hírt, mi több, Mathias is a nyomunkba szegődött autóval, és felajánlotta, hogy a súlyos hátizsákjainkat elviszi a csomagtartójában a pár órányira lévő Maumere városba (nekünk is útba esik, neki meg épp ott van dolga), majd egy közös ebéd keretében visszaszolgáltatja őket. Áldja meg az Isten érte!

A Mathias-szal elfogyasztott kínai kaja, valamin újabb összeesküvés-elméletek és Kelet-Timur oktatáspolitikai helyzetének megtárgyalása után magunk mögött hagytuk a déli nap melegétől izzó Maumerét. Ideje volt fázni egy kicsit, így a hegyek felé vettük az irányt. Flores útjain vezetni hatalmas élvezet, ám nem mindig van lehetőség a csodás tájat élvezni, ugyanis mindenféle lények nehezítik meg az életben maradást, úgymint:

• kanyarban az út közepén alvó tehén (immunis a dudálásra)

• ugyancsak az út közepén, nyújtott lábbal és széles terpeszben ücsörgő öregemberek

• kamikaze kecske és kutya (ezek valamiért dudaszó hallatán nem elfelé futnak hanem feléd)

Ráadásul a dimbes-dombos, kátyús út hamar kikezdte a tomporunkat, így egy hirtelen ötlettől vezérelve a napi úticélunk, Moni előtt kb 60km-rel lefordultunk a főútról egy Koka Beach feliratú tábla láttán. Az ezt követő pár kilométeres tereprally is bőven megérte azért a csodaszép tengerpartért, ami végül elénk tárult.

Itt aztán jól ránk is esteledett, mi több, az égi áldás is hullni kezdett eső formájában, így a főút előtt egy kihalt iskolaépület eresze alatt guggolva kezdtük el múlatni az időt. Aztán pár perc után feltűnt, hogy Tomi táskája, amit pár méterrel arréb tettünk le, nincs meg. Nekiláttuk hát Rambo módjára átkutatni a környező dzsungelt, de hamar kiderült, hogy ez hiábavaló próbálkozás. Felkerestük hát a falu öregjét, aki felháborodottan összecsődítette a környékbelieket (nagyon nem kellett csődíteni őket, mondjuk) és vad brainstorming vette kezdetét. Végül előálltak egy olyan megoldással, hogy hívjuk fel telefonon a Kormányt, mondjuk meg nekik, mi tűnt el, és ők (a jóságos indonéz Kormány) majd vagy kifizetik, vagy megveszik Tominak ugyanazokat a cuccokat, ugyanabban a színben. Valamint ezzel a lendülettel hívjuk fel Ausztráliát is, hogy Tomi az útlevél híján is haza tudjon majd menni (mert ausztrálok vagyunk, nyilván).

Mondtuk, hogy ez szuper ötlet, hívnánk mi a Kormányt menten, de sajnos a telót is ellopták, meg amúgy sincs térerő. Ezért inkább kommandót szerveztünk a kisgyerekekből, és szétküldtük őket, hogy fésüljék át az erdőt. Meg is lett a táska rögvest valamelyi pálmafa tövében, igaz, a laptopot meg a szennyest kicsórták belőle, de legalább az iratokat nem. Tanulság: mégse olyan jó a közbiztonság mindenhol Indonéziában, mint azt eddig gondoltuk.

Mogorva arccal folytattuk utunkat az eső áztatta hegyi utakon, egyenesen a parányi Moni faluba, innen terveztük ugyanis másnap hajnalban meghódítani a híres Kelimutu vulkánt. Kialkudtunk egy szobát egy homestay-ben, ahova belépve arra lehettünk figyelmesek, hogy az ágyon egy skorpió sziesztázik éppen. Hívtuk is a helyi segéderőt a portás/szakács/hegyi vezető/mindenes személyében, aki egy üres vizes palackot baseball ütőként használva, szakszerű íves mozdulattal lepöccintette az ágyról a bestiát, egyenesen bele a hátizsákomba. Szegény állatot hajkurászhattuk jó darabig, korai fekvés helyett.

11.nap – Jurassic Park

Hajnalok hajnalán keltünk, hogy napfelkeltére feljussunk a Kelimutu tetejére. Mi is a Kelimutu? Flores leghíresebb vulkánja. Aki nyomon követi a blogom az elejétől fogva, joggal teheti fel a kérdést: srácok, nem unjátok már, hogy folyton kialvatlanul kukorékoltok mindenféle tűzhányók tetején? A válasz: nem. Minden vulkán tök más, a Kelimutunak pedig van egy nagyon vagány sajátossága, jelesül a három darab színes, mi több, színváltós krátertava. A tavak színét a bennük kioldódó ásványi anyagok okozzák, az időszakos színváltást pedig a periodikus vulkáni aktivitás.

Ezzel el is érkeztünk a csavarhoz a történetben: látogatásunk idején ugyanis a Kelimutu épp aktív volt, tehát nemzeti park hivatalosan le volt zárva a látogatók elől (egész pontosan "wary level" szinten működött a vulkán a park bejáratánál lévő ékes angolsággal megfogalmazott tábla tanúsága szerint, akármit is jelentsen ez - "háborús"? "háborgó"?). No de Indonéziában vagyunk, ahol a biztonsági előírásokkal csak hobbiból foglalkoznak, tehát simán felsétálhattunk a Kelimutra, a különbség csak annyi volt, hogy nem kellett belépőt fizetni a park bejáratánál, hanem valamelyik falubelit kellett megkenni, hogy vigyen fel (egyedül nem engednek menni, Moni ezerfős lakossága remekül bekartellezte a Kelimutu környékét).

A Kelimutut "megmászni" korántsem akkora kihívás, mint mondjuk a Merapit vagy a Merbabut. Végig aszfaltút vezet fel, aztán meg lépcsők, tehát ideális program akár családoknak vagy kisnyugdíjasoknak is. Hideg sincs a csúcson (csupán 1700 méteres a legmagasabb pont), a látvány fent pedig tényleg szép. Látogatásunk idején a három tó szürke, türkizkék és fekete színekben pompázott, na és persze a környező domborzati viszonyokra nyíló panoráma se volt épp kutya. A fenyegető "wary level" ellenére így is voltunk vagy 10-en turisták a hegytetőn, illetve a hozzánk tartozó falubeli trógerek. Az egyik cimborám Yogyakartából, Alex épp Moni faluból származik, a neve említése hallatán a helyiek azonnal régi ismerősként kezeltek. Egyikük, aki a csípős reggeli szél ellen ikat-ba csavarta magát (Nusa Tenggara Timur területén elterjedt szőttes népviselet, a képen fent), és mesélt nekem a vulkánról. Megtudtam tőle, hogy a három tónak neve is van (öregek és szüzek tava, illetve az elvarázsolt tó) és a helyi hiedelem szerint a környékbeliek lelke haláluk után a tavakban talál végső nyughelyet. Megkérdeztem azt is, mikor tört ki utoljára a Kelimutu, erre az volt a válasz, hogy "a Jurassic Park idején". Ezt egy kicsit nehezen dekódoltam, mert ez jelenthet 1993-at (amikor is a film kijött) vagy 65 millió évvel ezelőttet is. Utólag rágugliztam, a Kelimutu utoljára 1968-ban tört ki, ekkor volt tehát a Jurassic Park. Akárhogy is, mindenkinek nagyon bejött a barátságos Kelimutu, persze nem mindenki a látvánnyal volt elfoglalva, egy arc például az antennás okostelefonján tévét nézett a legszebb napfelkelti fények keresztüzében (lásd videó alant).

A hegyről lefelé jövet találtunk izgalmas melegvizes forrásokat egy rizsföld közepén, ahol kiáztattuk a többhetes motorozás következtében acélossá keményedett alfelünket. Mire visszaértünk a pöttöm Moniba, már híre ment, hogy ismerjük Alex-et, és mindenkinek volt pár kedves szava hozzánk. Egy néni be is invitált minket a házába, hogy demonstrálja, hogy készül az ikat szőttes (nem minden üzleti hátsó szándék nélkül), meg valami vízesésekhez is ellátogattunk a falu végiben, újfent megtisztulni a bűneinktől. Aztán ismét útra keltünk nyugatnak.

Sajnos kifogytam a jelzőkből ami a Flores szigetén fellelhető utak szépségét illeti. No de ezért is jöttünk erre a tripre motorháton, hogy kiélvezzük eme szépségeket. Lélegzetelállító erdők, hegyek, völgyek, mezők, óceán, szigetek, és még sorolhatnám. Ráadásul a táj nem a "megszokott" trópusi, sokkal inkább a mediterrán vidékekre hajaz errefelé.

Az a meglátásom, hogy Flores-en zajlik a világegyetem legnagyobb útépítési és javítási projektje. Vagy az anyatermészet nagyon makacs errefelé. Esetleg a jómunkásemberek végeznek nagyon slendrián melót. Akárhogy is, aki erre jár, készüljön fel arra, hogy a sziget 67%-án folyamatos útlezárások, hegyomlások vagy ezek elegáns elegyei lelhetők fel. Persze nem 100-200 méteren építik és bontják az utat, hanem egyszerre több kilométeres hosszúságban, ha már lúd, legyen kövér! Ami a munkatempót illeti, nem kapkodnak, amolyan indonézesen jól szétverik az utat, a maradék aszfaltot csúszós, finom homokkal hintik be, aztán hortyognak meg dohányoznak a munkagépek tövében.

Estefelé úgy döntöttünk, hogy nem gurulunk tovább az eredeti úti célunk, Riung irányába, hanem megállunk az útba eső Mbay nevű településen, ugyanis mérges esőfelhők kergettek minket már délután óta. Találtunk is az amúgy megleheősen jelentéktelen falu közepén, totál eldugva egy óriási szállodát, ami persze üresen kongott (gondolom pénzmosoda volt), nagy örömmel vackoltuk be magunkat az egyik szobába, pont, mikor elkezdett zuhogni. A portás/pincér/szobaszervíz/recepciós szerepkörét betöltő sihedert megpróbáltam szóra bírni azt illetően, hogy mégis, milyen látnivalók vannak a pompás Mbay környékén, de ő kihúzta magát s büszkén csak ennyit mondott: "Semmi!".

12.nap – Járt utat járatlanért

Nagyon sokminden nem volt, ami Mbay-ban marasztalt volna minket, szóval egy kora reggeli kilövést követően hamar a Tizenhét Sziget Nemzeti Park (Taman Nasional Pulau Tujuhbelas) környéken találtuk magunkat. Erről a parkról azt kell tudni, hogy valójában 21 szigetből áll, csak az indonéz kormány átnevezte, hogy jobban rímeljen augusztus 17-re, ami Indonézia függetlenségének évfordulója. Nemzeti érzelmekkel átitatva bámultuk tehát a festői tájat, valahogy így:

Aztán továbbálltunk, mert messze volt még aznapi célállomásunk, Ruteng. Flores szigetén nem sok út van, így nem sok választási lehetőségünk akadt utunk során. Riungba érve azonban el kellett döntenünk, hogy az északi vagy a déli útvonalat választjuk. Dél felé a csodás, kultúrával teli Bajawa és a tökéletes kúp formájú Inerie vulkán csábított, az északi út viszont a helyiek szerint rövidebb. Részletekben nem túl gazgad térképünk tanúsága szerint viszont az északon több óceánt látunk. Hát irány észak! Kezdeti lelkesesédünk némileg megingott, mikor a szép aszfaltot egyszer csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül széltében kettétörte egy három méter mély szakadék és az aljában csörgedező kispatak. Ha eredeti terveinkhez híven előző este, sötétben jövünk erre, nagy valószínűséggel bele is pottyanunk.

Ám ez még csak a kezdet volt. A Riung és Pota közti, cirka 60 kilométeres szakasz messze a legvállalhatatlanabb állapotban lévő "út" volt, amit valaha pipáltam. Agyagos iszap lejtmenetben, éles terméskövekkel tarkítva, itt-ott kisebb-nagyobb folyókon, trükkös gödrökön kell átmotorozni, és persze sehol senki és semmi. Komolyan mondom, jó pár rossz állapotban lévő úthoz volt már balszerencsém Indonéziában, de ez messze viszi a prímet. Tényleg halálfélelmem volt. Senkinek sem ajánlom. Főleg nem olyan seggbosszantó robogókon, amikkel mi mentünk, hehe.

Végül egész napos szenvedés után megérkeztünk a közepesen nyomasztó Potába, onnan pedig a közepesnél valamivel nyomasztóbb Reo-ba, aminek sajnos nincs sok köze Rio-hoz. Flores ezen szegletén a turizmusnak se híre, se hamva, szóval a kelet-indonéz agrár-rögvalóságával szembesülhettünk jól. Napszálltakor pedig délnek fordultunk, és a hegyi szerpentineken nekivágtunk Ruteng városának. Félúton már ki voltunk mi is, és a seggecskéink is, így megálltunk egy út menti pihenőhely-szerűségnél, és egy mosolygós, trikós bácsitól sült kukoricát vásároltunk. A bácsi gyermekei ott rohangáltak körülöttünk, a hevenyészett konyha mögött meg a feleség tüsténkedett, szóval hamar világossá vált, hogy ez a család itt él az út mellett összeeszkábált bambuszbódéban. Ennek ellenére boldognak és kiegyensúlyozottnak látszottak, sőt, ingyen kávéval kedveskedtek nekünk, mert látták, hogy fáradtak vagyunk. Megható jelenet volt, maradtunk is vagy egy órát a társaságukban.

De miért is akartunk Ruteng-be jutni? Mert ott tanyázott Ana és Catalina, akikkel még a kezdet kezdetén együtt laktam Yogyakartában. Ők év elején leléptek Kalimantán dzsungelszigetére angolt tanítani, s azóta nem is láttam őket, de most végre, szerződésük lejártával újra útilaput kötöttek a talpukra, és áthajóztak Flores-re. Már napok óta üldöztük egymást, végül abban állapodtunk meg, hogy Ruteng városában bevárjuk egymást. Nagy is volt az öröm, mikor végre a rutengi katedrális előtt egymás kebelére borultunk! Mi több, Ana és Catalina már összebarátkozott egy helyi családdal, akik befogadták őket, és ennek farvizén mi is bekoldulhattuk magunkat egy éjszakára. A cukorbogyó családfőről (Frank bácsi) meg kiderült, hogy jövőre indul a választásokon, jól le is fényképezkedtünk vele a választási plakátja előtt:

Szóval aki 2014-ben erre jár, és választási jogot nyer Flores szigetén, mindenképp szavazzon Frank-re! Mi maradtunk is volna kampányolni, de sajnos vártak már ránk a sárkányok és a manta ráják Komodó szigetén, amiről jövő héten írok majd. Előtte azért persze körülnéztünk egy kicsit a környéken, a közeli Szűz Mária szentélynek otthont adó dombról például ilyen a kilátás:

Flores-ről szép képeket a facebook-on láthattok, ITT.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.