Indonéziában körülbelül annyi vulkán van, ahány Kissarok Presszó Magyarországon. Vagy talán még több, nem tudhatom, se az indonézek, se én nem vagyunk jók a statisztika terén.  Az ország az ún. pacific ring of fire, azaz pacifikus tűzgyűrű vonalán helyezkedik el, őslemezek tűzhányók szegélyezte törésvonalai mentén. Ergo bármerre is utazzon errefelé az ember, a környéken biztos lesz legalább egy vulkán, kicsi, nagy, aktív vagy passzív… leginkább aktív. Minden idők egyik legnagyobb vulkánkitörése is Indonéziához kapcsolódik: 1883. augusztus 27-én a Jáva és Szumátra közt elterülő Krakatau olyan erővel tört ki, hogy az egész világon érezni lehetett. 80km magas hamuoszlopot okádott ki, a rezgéseket pedig egy 40 méter magas cunami követte, ami 165 falut törölt el a föld színéről. Természetesen Yogyakartának is megvan a maga vulkánja, a Merapi, ami szintén aktív, utoljára 2010-ben tört ki. Gondoljatok erre, mikor a kellemes irodai székeitekben ülve olvasgatjátok a soraim! Lényeg, ami a lényeg: tűzhányó (indonézül „gunung  api”, azaz tűzhegy) témakörben bőven van miről írni itt, ezennel tehát ünnepélyesen útjára indítom az „Eheti vulkán” rovatot.

Legutóbb ott fejeztem be, hogy a Sempu-szigetről való visszaérkezésünk másnapján Beával a Bromo vulkán felé vettük az irányt. Elöljáróban annyit tudtunk, hogy a Bromo-Tengger-Semeru Nemzeti Park Indonézia egyik legegyedibb látványossága, innen látható a földkerekség egyik legszebb napfelkeltéje. Földöntúli szépsége ellenére valamiért viszont mégsem lett annyira „turistás”, hanem megmaradt kellemesen vadregényesnek.

Fapadossal a tűzhányókhoz

A Bromo Malang városától kb. 70 km-re keletre található. A legtöbben Probolinggo városból közelítik meg, észak felől, kisbusszal, kiépített infrastruktúrával, mi viszont – az előző fejezetben már méltatott Béla tanácsára – a déli, elhagyatottabb oldalról támadtunk. Az út első felében a tömegközlekedésre, a másodikban viszont már csak a stoppolásra, a csekélyke indonéz nyelvtudásunkra és egy Bélától kapott, durván 150 éves holland térképre hagyatkozhattunk.

Malangban az Arjosari buszállomáson angkotot fogtunk Tumpang faluba (4000 IDR). Itt át kellett szállnunk egy másik angkotra, hogy eljussunk Gubug Klakah településre (újabb 4000 IDR). Ehhez már kellett némi türelem, mert bár a megfelelő angkotot hamar megtaláltuk, a sofőr nem indult el, míg nem került elő megfelelő mennyiségű utas. Így hát letáboroztunk a kisbusz hátuljában, közben emberek felszállogattak néha, vagy éppen leszállogattak, ha megunták a várakozást, aztán vagy visszaszálltak, vagy nem. Mindez valami meglehetősen szürreális piacszerűség kellős közepén történt, ahol ugyancsak meglátszott a beltenyészet és az generációk óta tartó egészséges életmód: minden második flótásnak hiányzott a keze, lába vagy éppen liliputi-szindrómás volt. Durván egy óra tortahegesztés után nagy nehezen befutott egy nagy rakomány élelmiszer is, amit a sofőr és az egyik liliputi muksó szakszerűtlenül az angkot tetejére kötözött illetve az utasok ölébe pakolt, így végre elértük a kívánt kihasználtságot, kezdetét vehette a hegymenetes kéjutazásunk. Tumpang és Gubuh Klakah közt ugyanis van majd’ ezer méter szintkülönbség van. Bőgött is a kisbusz motorja erősen, főleg, mikor a célfaluba érve elkezdtünk zónázni a maximum két méter széles sikátorokban, házig szállítva az utasokat. Egészen élveztük az utat, már amikor épp nem azzal voltunk elfoglalva, hogy féljünk (a fék nem működött valami jól, ahogy a sofőrtől az úton megtanultuk, indonézül ezt úgy kell mondani, hogy „rem tidak bagus” azaz 'nemjóafék').

Gubuh Klakah-ból stoppolni szerettünk volna a hátralévő útszakaszon, viszont egy fia jármű se jött. Nekiindultunk hát gyalog, de éreztük, hogy bele fog törni a bakancsunk a hátralévő 12 km-es meredek hegymenetbe (szintkülönbség kb. 1500m). Szerencsénkre aztán valami pihenőben ráleltünk egy autóra, benne három kackiás bajuszú szumátrai úrral, akik pár perc könyörgés és némi borravaló felkínálása után kötélnek álltak, hogy elvigyenek minket Ngadas falucskába, Jáva egyik legmagasabban (kb. 2800m) fekvő településébe.

És akkor most következzen egy kis törióra: Jávát a 13-15. század közt a hindu Majapahit királyság uralta. Később aztán Demak felől (Közép-Jáva) teret hódított az iszlám,ami a Majapahit széthullásához vezetett. Akik nem akarták felvenni az új vallást, jórészt kelet felé indultak, Balira települtek át, kisebb csoportok pedig a szent hegyekre menekültek (a hinduk szerint az istenek a hegyekben, a démonok pedig a tengerben laknak). Így esett a rémeset, hogy a Bromo környéke a mai napig hindu.

Ngadas falucskája emellett ráadásul még egy buddhista kolostorral is büszkélkedhet. A falubeliek földműveléssel foglalkoznak, hagymát, káposztát meg ilyesmiket termesztenek a  60-70 fokos lejtőkön.  A csaknem 3km-es tengerszint feletti magasság miatt a hőmérséklet különösen hűvöskés, dél körül sem nagyon lehetett több 20 foknál. Miután kigyönyörködtük magunkat a bukolikus látványban, felkerekedtünk, hogy megtegyük az ősi Tengger óriásvulkán kráteréig hátralévő néhány kilométert, és végre lekukucskálhassunk a széléről.

Oké, de mi is ez az egész?

A Bromo-Tengger-Semeru Nemzeti Park valójában szem tűzhányót, hanem egy egész vulkáncsoportot takar. A Park déli csücskében tornyosuló Semeru Jáva legmagasabb hegy, aktív csúcsa 3700 méter körül pöfékel, 2-3 nap alatt mászható. A legnagyobb „őrület” mégsem a Semeru-t övezi, hanem a Tengger ősi kráterét. Ez a hatalmas kráter nem kevesebb, mint 10 km átmérőjű, völgyébe aláereszkedve holdbéli sivatagot találunk hamuból és homokból (indonéz neve: Lautan Pasir, azaz homoktenger). A hiedelem szerint a krátert valamikor régen egy ogre vájta ki egy szál kókuszdióhéjjal. Az óriáskráterből három kisebb (2500 méter körüli) vulkán emelkedik ki, a Batuk, a Widoarco (nem biztos, hogy így kell írni) és maga a Bromo. A Pasir Laut-ba aláereszkedve tehát lényegében egy három (vagy négy) az egyben tűzhányócsomagot kapunk.

Az utolsó déli települést, Jemplang falucskát elhagyva az egyik kanyar után egyszer csak kinyílt a táj, és megjelent előttünk a Tengger óriáskráter panorámája. Nem hittük a szemünknek, én talán még meg is könnyeztem a látványt.

Aztán egy szűk kis ösvényen aláereszkedtünk a homoksivatagba. Nos, a legdélebbi fele még nem volt különösebben homokos, engem egyenesen a kora őszi alpesi gyalogtúrákra emlékeztetett az egész, na persze ott azért mondjuk nem lehet föléd tornyosuló vulkánok árnyékában kódorogni. Aztán mikor kiértünk a Widodaren vulkán (lövésem sincs róla, mi lehet a mai neve, az ősrégi holland térképen mindenesetre így hívják) takarásából, beláthattuk az egész völgyet. Na, AZ már sivatag volt a javából (Jávából, hehe), korábbi szaharai utamat juttatta eszembe. Na persze ott azért nem lehet föléd tornyosuló vulkánok árnyékában kódorogni…

Az indonézek általában vasárnap utaznak (sok helyen szombaton még suli van), így a nevezetes helyek ezen a napon rendre tömve vannak emberrel. A külföldi turisták is valamiért a hétvégékre időzítik a komolyabb látnivalókat. Nekünk oltári szerencsénk volt, mert hétfőn jöttünk Bromót nézni, és kb. egy teremtett lélekkel sem találkoztunk egész úton. Félóránként elhaladt egy-egy krosszmotor (hú, nagy élmény lehet motorral átvágni ezen a tájon), ezt leszámítva tök egyedül bandukoltunk a kihalt tájon. Beával, csak a szél susogását és a szuszogásunkat (maszkot húztunk a por és a hamu ellen) lehetett hallani, meg a csoszogásunkat, ahogy időnként bokáig elmerültünk a homokban/hamuban. Akárhogy is, én elmondhatatlanul élveztem, hogy egy pici időre elveszhetek az úttalan, kietlen, szürreális, vulkánok szegélyezte sivatagban.

Egy bő órányi (vagy több? bokáig érő homokban azért nem könnyű haladni) vánszorgás után megláttuk Cemero Lawang falucskát, a Tengger kráter észak-keleti oldalán. Ez lesz majd esti úti célunk, előtte azonban még sürgős másznivalónk volt. A napszállta vészesen közeledett…

Bromo

Még naplemente előtt fel akartunk ugyanis érni a Bromo csúcsára. A homokban csoszogástól jócskán kifáradva értünk a vulkán lábához, és ugye az „út” még csak ott kezdett el emelkedni. Kedves helyi „magánvallalkozók” a hegy lábánál felkínálták, hogy visznek lóval egy darabon, de remekül leszereltük őket – „Kami mahasiswa, tidak punya uang” azaz „diákok vagyunk, nincs pénzünk”. Ez a mondat azóta már kismillió szituációban a segítségemre lett itt Indonéziában. A Bromo megmászása kapcsán ne klasszikus mászást képzeljetek el, nem kell kézzel-lábbal kapaszkodni meg ilyenek, az egész szépen ki van járva, de azért a meredek homokösvényes felkaptatni elég fárasztó. Az utolsó párszáz métert betonlépcsőkön lehet megtenni, kétszáz valahány fok meghágásával. Ezek után hirtelen a Bromo füstölgő kráterével szemben találok magad…

Délután 5 óra után értem fel a Bromo csúcsára, ami itt már vastagon napszállta. Sehol senki, az aznapi turisták már leléptek, velük együtt a helyi árusok is (virágcsokrot árulnak, hogy bedobhasd áldozat gyanánt a kráterbe), Bea pedig kicsit lemaradt kifújni magát, így pár perce teljesen egyedül madatam. Elég ijesztő érzés volt mindez esti fényben, egy vulkán tetején, egy sivatag közepén. Főleg, mikor a talaj enyhén remegni kezdett alattam, és a Bromo kipöffentett a gyomrából egy adag füstöt. Bevallom, ekkor majdnem én is kipöffentettem magamból valamit, de végül nagy nehezen összeszedtem a bátorságom, mondván „ez egy vulkán, mindennapos, hogy ilyet csinál, nyugi!” (annyira  mégsem volt mindennapos, 1-2 nappal ezután a Bromót lezárták – a szerk.) Ezt követően nem sokkal később Bea is felért, örültünk, nézelődtünk, lefényképezkedtünk, majd célba vettük Ceremu Lawang-ot.

Cemero Lawang

Mire leértünk a Bromóról, beállt a teljes sötétség. Mondanom sem kell, a homoktengerben nemigen van közvilágítás, a sors viszont ismét segítségünkre sietett, ugyanis fényes telihold volt és tiszta égbolt. A falu fényeit pedig azért látni lehetett, tehát nagyon eltévedni nem tudunk volna. Azért persze kicsit para volt a sötét sivatagban poroszkálni…

Cemero Lawang kis falucska a Tengger kráterén, lakói főleg a földművelésből na és a turistákból élnek. Számos vendégháznak és hotelnek ad otthon a település, utóbbiak messze a mi költségvetésünk feletti árakkal bírnak (kb 500k IDR egy éjszaka). Végül a legszakadtabb kifőzdében (warung) érdeklődve kaptunk egy jó fülest egy olcsó panzióhoz, ahol minden sírásunkat és indonéz tudásunkat latba vetve még alkudnunk is sikerült, és bomba áron, fejenként 25K-ért (kb 500ft) kaptunk egy szuper kis szobát. Meleg víz nem volt ugyan, de az szinte sehol nincs Indonéziában, hidegvízzel is élvezettel csutakoltuk le magunkról a nap során ránk ragadt orbitális mennyiségű mocskot. Aztán eldőltünk, mint egy zsák malactáp, és húztuk a lóbőrt egészen hajnali fél négyig.

Napfelekte a Panajakan-ról

Hogy miért keltünk még indonéz viszonylatban is ennyire korán? Mert előttünk volt még az egész Bromo-csomag legfincsibb pontja: napfelkelte-nézés a Tengger kráteréből kinövő 2800 méteres Panajakan hegyről! Ez Cemero Lawang-ból kb 1,5-2 óra alatt megközelíthető gyalogláb is, eltévedni még az éj setétjében se nagyon lehet, mert elég egyértelmű az ösvény. A turisták nagyobb része dzsipet bérel, hogy így gyűrje maga alá a hegyet, holott a túra (séta?) nehézsége egy lazább pilis kiránduláséval vetekszik. Akárhogy is, aki bármilyen módon felér a Panajakan-ra napfelkeltéig (kb. hajnali 5) az igen jól jár. A kelet felől érkező első sugarak aranyba borítják a Lautan Pasir-t és a környező vulkánokat, az előttünk térképszerűen szétterülő panoráma még szürreálisabb lesz, a három testvérvulkán mögött a látóhatáron egyszer csak feltűnik a Gunung Semeru, amint épp vulkanikus gázt pöfékel… Nem is ragozom tovább, inkább beszúrok pár képet. Mondanom sem kell, a fotók nem sokat adnak vissza az eredeti látványból. Inkább azt tanácsolom, mindenki jöjjön el ide. Persze könnyen lehet, hogy mostantól minden bejegyzésemnek ez lesz a zárógondolata…

Szerintem most érdemes megnézni a többi képet is a Zol-Indonézia facebook oldalon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.