Mikor kijöttem Indonéziába, a számtalan látnivaló közt két fő úti célom volt: a lamarelai bálnavadászok és a Banda-szigetek meglátogatása. Már előbbi kellemesen az Isten háta mögött van, utóbbi viszont nemcsak, hogy lelóg a térképről, de bő 200 kilométernyit kinn is van a nyílt tengeren. Aki viszont veszi az (egyébként nem csekély) fáradtságot, hogy eljusson ide, az út végén az elveszett trópusi paradicsomot találja. Tudom, ezt a "trópusi paradicsom" klisét már jó párszor elpuffogtattam itt, a Maluku tartományban található Banda-szigetek azonban eddig tán minden általam látott attrakcióra rávertek. Hogy miért? Mert – véleményem szerint – itt megtalálható szinte az összes dolog, ami Indonéziában vonzó lehet:

• messze van mindentől, turista viszonylag kevés, az a kevés pedig általában jó fej

• csodaszép természet, zöldellő dzsungelek, pálmafás-fehérhomokos partok

• kristálytiszta tenger, lélegzetelállító vízalatti élővilággal

• iszonyú kedvesek a helyi emberek, főleg, ha beszélsz indonézül

• a kis szigetek lebilincselő kulturális/történelmi háttérrel rendelkeznek

• ár/érték arányban nagyon ott van (magyarul: olcsó)

• és még egy külön bejáratú vulkánszigete is van!

A nyájas olvasóban felmerülhet akkor a kérdés: ha tényleg olyan remek hely ez, miért nem sereglik ide boldog-boldogtalan vakációzni? A választ pár sorral feljebb már elejtettem: mert iszonyat idegtépő az idejutás procedúrája. Első körben Ambon városába kell befutni, ami Jakartától keletre laza 2400 kilométerre található (légvonalban) – ez még viszonylag lazán teljesíthető egy cirka 4 órás repülőúttal. Innen két lehetőség van továbbmenni:

a) 18 üléses kisrepülővel újabb 1,5 óra kéjút a Banda-tenger felett Bandaneira apró repteréig. Ez korántsem annyira sétagalopp, mint amennyire annak hangzik – az Ambon-Bandaneira repülőutat valamiért minden évben más légitársaság kapja meg, a szolgáltatás olyan, amilyen, a menetrend változékony, heti egy, kettő, időnként három járattal, amire nem lehet előzetesen jegyet foglalni online, csak a helyszínen. Ha az időjárás nem megfelelő (értsd: fúj a szél), akkor a kisgép el se indul. Ergo ha sikerül is jegyet szerezned, attól még korántsem biztos, hogy kijutsz/visszajutsz a Banda-szigetekre/ről. Olyan is előfordul, hogy karbantartásra hivatkozva a gépek pár hétig/hónapig nem járnak (a mi látogatásunk esetében is így volt ez). Hab a tortán, hogy a sziget földrajzi adottságai miatt a kifutópálya Bandaneirán túl rövidre sikeredett, így hát hiába van jegyed, és hiába van jó idő, még mindig bőven van min izgulni...

b) Ha sikerül kiigazodnod a menetrenden (nem könnyű!), felkucorodhatsz az indonéz nemzeti komphajós társaság, a Pelni egyik hajójára, ami megáll Bandán. Ezeket is jól kell kifogni, mivel a menetrendet és az egyes hajók útvonalát szeretik folyton-folyvást átvariálni, szóval naprakésznek kell lenni. A Pelni általában életciklusa vége felé járó, leharcolt német utasszállító hajókkal operál, s mivel a kutya nem nézi, hányan váltottak jegyet egy-egy útvonalra, a 2-3 ezer főre maximalizált lélekvesztőkre általában kétszer-háromszor ennyi sokjóembert is felpaszíroznak. A biztonsági előírások betartása – a többi indonéz utazásszállító/logisztika céghez hasonlóan – a Pelninek sem erőssége, szóval nem ritka a tűzeset, elsüllyedés meg hasonló bakik. Ja, és a hajók – az útvonaluk hosszúságától és "vadregényességétől" függően – általában hajlamosak késni picit (8 óra, 2 nap, ilyesmik). Bandát amúgy átlag kéthetente ejti útba egy-egy Pelni hajó.

(BÓNUSZ: c) a saját jachtodon odahajózol valahogy. Mi találkoztunk is ilyen holland nyugerekkel, akik ezt csinálták, meg is fogadtam, hogy ha nagy leszek, nekem is lesz jachtom.)

A fentiekből körülbelül már kisüthető, hogy Bandára főképp azok mennek, akiknek nagyon sok idejük van, vagy felettébb elhivatottak. No de lássuk, én és bájos segítőm, Évi, hogy jutottunk el olcsójánosként a rejtett édenbe!

Makassar tranzit

Jómagam első körben Makassar városába repültem Malangból, egy új társaság az Expressair jóvoltából ("új", értsd: felvásárolták valahonnan a Jura-korszakból visszamarad csotrogány Boeing-eket, melyek fedélzetére felbérelték azokat a sztyuvardesszeket, akiket máshonnan már kirúgtak, mert elmúltak 93 évesek. Mégis szeretjük az Expressair-t, mert olcsón repülnek Kelet-Indonéziába!). Makassar-ban volt laza 18 órám hajnali 3-as a csatlakozásig Ambon-ba, amit leginkább reptéri alvással szerettem volna tölteni, lévén pár hónapja már jártam Makassar-ban, és akkor nem tett rám túl jó benyomást, így nem kapálóztam nagyon a városnézés után.

A repülőn azonban összeismerkedtem három kedves építész hölggyel, akik egy konferencián voltak Malangban, és most épp hazafelé igyekeztek Sulawesi-re. Pár perc bájcsevej után egyikük felajánlotta, hogy a férjével szívesen körbevisznek egy városi szafarira Makassar-ban, én pedig nem nagyon ellenkeztem, mivel végsősoron nem volt nagy kedvem az egész napos reptéri hegesztéshez (szó szerint, ugyanis a légikikötőt éppen felújították). És micsoda remek napot töltöttünk együtt: elhoztuk a kislányukat a suliból, rokonokat látogattunk, elmentünk a tengerpartra, hangulatos zugkajáldákba helyi specialitásokat kóstolgatni (nagy kedvencem lett a "Titi tészta" valamint az elsőre nem túl bizalomgerjesztő "epe" névre hallgató süti), sőt még imádkoztunk is egy szupermodern mecsetben. Szóval köszönet Aisya és Hartono, Allah tartson jómódban Benneteket!

Kota Ambon

Éjjel aztán megérkezett Évi gépe is, egy röpke reptéri pálinkázás után indultunk is tovább a hajnali járattal Kota Ambonba, Dél-Maluku legnagyobb városába. Malukuról (más néven a Molukkák, leánykori nevén a Fűszer-szigetek), ami kb. ezer kisebb-nagyobb szigetet foglal magába, nem mondható el, hogy unalmas történelme lenne. A "sötét középkorban" arab, maláj és kínai kereskedők hajóztak errefelé sűrűn, a 16. századtól viszont a portugálok, az angolok és hollandok is megjelentek, brutális kolonizálást és hittérítést vezényelve le. A második világháború alatt egy rövid időre még a japánok is beszálltak a buliba. Ezek után nem is csoda, hogy szegény helyiek szerettek volna végre függetlenek lenni kicsit: 1950-ben Ambon és környéke lakossága kikiáltotta a Dél-Malukui köztársaságot, amit végül a frissen megalakult Indonézia (némi cinizmussal élve tehát: "Jakarta és a haverok") nem ismert el és jól bekebelezett.

A sztorinak itt még koránt sincs vége. 1998-ban egész Délkelet-Ázsiát valutaválság sújtotta, s ekkor vesztette el hatalmát Suharto is, Indonézia addigra már több, mint három évtizede regnáló elnöke. Az effektíve katonai diktatúrával operáló Suharto bukását országszerte zavargások követték. Maluku azon kevés tartományok egyike, ahol a keresztény és a muszlim lakosság aránya nagyjábból egyenlő – a '98-as válság és politikai instabilitás pedig remek melegágya lett a vallási ellentétek kiélesedésének. Végül '99 januárjában Ambonban egy keresztény buszsofőr (micsoda jelző!) és muszlim utasa(i) közt kirobbant a balhé, ami órákon belül többszáz fős utcai harccá duzzadt, hogy aztán évekig húzódó, az egész tartományra kiterjedő vérgőzős dzsiháddá fajuljon. Ezen időkben Ambon kb úgy festett, mint anno Szarajevó. Pár évvel ezelőttig a hatóságok határozottan nem ajánlották a Malukuba, különös tekintettel az Ambonba történő látogatást.

Hát ilyen helyre érkeztünk. A vallási konfliktus mára a múlté, már el lett szívva a békepipa, az egykori heves harcokra már nem sok minden emlékeztet, bár az eléggé szemet szúrt, hogy a iszonyú sok a rendőr és a gépkarabéllyal meg gránátvetővel (!) flangáló katona. Persze az is lehet, hogy csak a repteret őrizték túlzottan, vagy a közelben volt a laktanya, vagy valami ilyesmi. Ahogy beszálltunk a helyi tömegközlekedési eszközként használt kiszuperált piros puttonyos autók egyikébe, a többi utas azonnal elkezdte citálni nekünk, heves bólogatások közepette, hogy milyen jó, hogy jöttünk, s hogy Ambon milyen biztonságos már, a muszlimok és a keresztények mekkora tesók, stb. Na, számomra ebből derült ki, hogy azért itt koránt sincs még minden rendben. Akárhogy is, az emberek velünk végig aranyosak voltak, és úgy tűnt, egymással is (túlságosan) azok.

Ambonban újabb angyalokkal ajándékozott meg minket a sors, Norris és családja személyében, akiket a Couchsurfing-en keresztül ismertünk meg. Mindenkinek melegen ajánlom, hogy couchsurfiingezzen, ha Indonéziában jár, az indók halálosan bele vannak buzulva minden online közösségépítős/barátkozós dologba, ilyenformán a a CS is elképesztően aktív és effektív errefelé. Norriséktől nem csak ingyen szállást, kaját és útbaigazítást kaptunk, hanem bepillantást is nyerhettünk a helyiek életébe, és még pár sztorit is szolgáltattak a múltbeli lázongásokról, a keresztény oldalról nézve. Szóval Norris és családja, a Jóisten tartson jómódban Benneteket!

A kikötőbe érve meginterjúvoltuk a hordárokat, plebejusokat és a maroknyi már ott várakozó hozzánk hasonló bulé turistát, mikor fut be a délután négyre kiírt hajó a Banda-szigetekre. A válaszokat átlagoltuk, a végeredmény este 11. Így hát felkerekedtünk megnézni Ambon városát. A feltehetőleg legérdekesebb látványosság, a Fort Amsterdam erőd le van zárva, mert katonai bázist csináltak belőle. Az elmúlt másfél évtizedben pedig a komplett belvárost szétlőtték, így nagyon régi épületek sincsenek, vannak viszont újak s szépek, meg egy szép nagy füves főtér, ahol folyton koncerteket tartanak. A kormány remek ötlete ugyanis az volt, hogy a különböző vallásúakat a zenén keresztül hozzák össze – kapott is Ambon egy új jelzőt a városmarketing keresztségében: "The city of Music"! Hajrá, Ambon underground! A kevésbé muzikálisok a főtér mellett újonnan felállított World Peace Gong-gal fotózkodva élhetik át a világbéke hangulatát. Még magyar zászlót is találtunk rajta! Na, vajon kiszúrjátok a képen? Fun fact egyébként, hogy az indonéz Világbéke Gong ikertestvére - rendesen indonéz feliratokkal meg minden - nem máshol, mint Gödöllőn lelhető fel.

Pelni - A Titanic-ot megszégyenítve

Esteledett, vasárnap lévén Norris a templomba indult és elbúcsúzott tőlünk, mi pedig karaoke bárok, zálogházak és éjszakai pillangok közt visszabattyogtunk a kikötőbe. Eddigre már népes (kb ezer fő) utazóközönség gyűlt össze a váróteremben és környékén (plusz az ilyenkor szokásos kávé, cigi, stb árus slepp, bámészkodók, és a többi). Az összkép engem leginkább a Sziget fesztivál mínusz mittudomén hányadik napjára emlékeztetett, amikor a német punkok már kinn kempingeznek a járdán a K híd előtt, és várják a kapunyitást (persze a nyári naptól vörösre égett germánok helyett itt láncdohányos indonéz atyafiak alkották a tömeget). Éjfél körül befutott a 7 emeletes Pelni cirkáló, és megkezdődött a szimultán fel- és leszállás. Hogy a Sziget fesztiválos hasonlatnál maradjak, ez a procedúra kb úgy festett, mintha a fent említett német punkoknak valaki szólt volna, hogy a szűkös K híd túloldalán a Die Toten Hosen autogramokat és ingyen fröccsöt osztogat, de csak 5 percig, ezért mindenki azonnal rohanjon...

Az indonézeknek nem erőssége a rendszerezett sorban állás és a jól szervezettség. A több ezer ember ugyanazt az egy, kb másfél méter széles lépcsőt (tyúklétrát) használta a fel- és leszálláshoz (mondanom sem kell a két, ellentétes irányú mozgás egyszerre zajlott le), ami egy ízben szét is esett az iszonyatos embertömeg meg a mindenféle irányból érkező erők alatt. Az egyébként jámbor és barátságos indonézek most lökdösődő, verekedő vadállattá változtak (apropó, Indonéziát megválasztottak a világ legbarátságosabb országának, igyekeztem erre gondolni felszállás közben, és nem arra, hogy ebben a kontrollálatlan káoszban fortyogó embertömegben, ahogy nyomulunk előre, akár a szememet is nyugodtan kilophatja bárki). Nem sokat könnyített a cudar helyzeten, hogy mindeközben a kikötő hordárjai minden erejükkel megpróbáltak keresztültolakodni a teljesen zárt embertömegen, hogy aztán nem sokkal később csomagokkal megpakolva (pl: hűtő, csap, bicikli, kétszer méterszer másfél méteres doboz, stb) jöjjenek vissza a tömeggel szemben hadonászva. Egy szó mint száz, a fedélzetre jutáshoz szükségem volt a tínédzser korom meghitt Slayer koncertjein szerzett pogózási tapasztalatra. Az elképesztő húsdarálóban lehetetlen volt fotózni, de a históriások valahogy így dokumentálták az eseményt:

Éva viszont szőrén szálán eltűnt a beszállás káoszában. Elszántan kerestem keresztül-kasul a dugig tömött hajó összes emeletén (iszonyú tömeg, bűz, emberek hevernek minden talpalatnyi helyen), de hiába minden Leonadro DiCaprio-t megszégyenítő erőfeszítés, csak nem leltem. Végül kijutottam a fedélzetre, itt legalább nem volt (annyira) büdös, találtam egy pici helyet magamnak egy szemetes és egy pápuai család közt, itt megvackoltam magamnak, és aludni próbáltam, de nehezen ment, mert minduntalan csótányok szaladoztak rajtam. Valahogy aztán csak eltelt a 8 órás kéjutazás, és zarándokutunk ötvenedik órája környékén végre kikötöttünk a Banda-szigeteken (már a hajóról láttam, hogy csodás ez a hely!). A kikötőben a helyiek kiöltözve, zenés műsorral köszöntötték az érkező hajót. Hogy ez azért volt-e, mert akkora szám, hogy ide néha egy-egy bárka befut a Külvilágból, vagy azért, mert a komppal jött valaki fontos ember, azt sajnos nem tudtam kideríteni, ugyanis minden erőmmel Évát lestem a kikötőben. Végül meglett, mind kiderült, a hajónak volt egy "rejtett" moziterme, és ő ott szendergett... Ez a kép már Bandaneira kikötőjében készült:

No, akkor most essen végre pár szó a Banda-szigetekről is. A csoportba kb tíz, bájos és zöld sziget tartozik (Bandaneira, Banda Besar, Hatta, Ai, Rhun, Pisang, Gunung Api és még pár kisebb föld/szikladarab), az összlakosságuk 15 ezer fő. A jelenlegi közigazgatási központ Bandaneira falucska (kisváros?) a hasonló nevű szigeten. A szigetek Ambontól 200 km-re dél-keletre fekszenek, a találó nevű Banda-tengeren. Szóval egy világtól elzárt kis kommunába érkeztünk. Kb egy hetet terveztünk eltölteni itt, és ezen idő alatt a lehető legtöbbet magunkba szívni, ezért az az ötletem támadt, hogy kezdjük önkéntes száműzetésünket ne a főszigeten kezdjünk (hogy aztán elkényelmesedve itt ragadjunk), hanem a félreeső Pulau Ai-on. Még a Pelni hajón pacsiztunk le Yuki bácsival, aki az amboni Pattimura egyetemi műszaki karán tanít, amatőr rádiós, s rendszeresen jár Bandára "rádióadást sugározni", ő ajánlotta Ai szigetét. Újabb két óra hajóút mostmár se nem oszt, se nem szoroz. A "helyijáratos" kishajók Ai-ra egy piciny kis mólóról indultak, fel is huppantunk az egyik bárka tetejére, és élvezni kezdtük a reggeli napot, a kikötői forgatagot, a türkiz tengert és a dimbes-dombos, buja, zöld szigeteket. Egy-két órát biztos elhimbálóztunk, mire a hajó útnak eredt, ugyanis bevártunk minden piacozó nénit és bácsit. Sebaj, addig is spanoltunk a helyi öregekkel, és mire odaértünk, már kb mindent tudtunk Pulau Ai-ról és lakóiról.

Pár nap Pulau Ai-on

A Jóisten és Allah egyszerre áldja meg Yuki bátyót amiért ide küldött minket! Ez az Ai valami hihetlen, csoda, hogy ilyen hely létezik. Egy szem falu van rajta, alig ezer lakójával, mindenki irtó kedves. Turista alig van (Bandán tartózkodásunk alatt elvileg már javában tombolt a főszezon, Ai-on rajtunk kívül mégis csupán csak egy ötfős német bagázs volt), konkréten a szigeten fellelhető néhány szálláshely versengett értünk. Még alkudni se volt pofánk: megkaptunk egy egész vendégházat fejenként 100ezer rúpiáért (1900 ft), napi háromszori bőséges kajával, piával, házi könyvtárral, snorkel felszereléssel stb. A helyiek hálásak voltak, hogy tudunk indonézül, a falu vezetője (kepala desa) esténként mindig átjött dumcsizni, (Pak Yusuf a neve, nála is meg lehet szállni amúgy) a boltos és férje kioktatott helyi gyógynövényekből, egy halász pedig kölcsönadta a csónakját. Na és persze az állandó gyereksereg is igen érdeklődő volt. A kikötőtől pár métert beúszva azonnal világbajnok korallzátonyok, hatalmas halakkal (nem is mertünk odaúszni, hihi). És a verandán ücsörögve ilyen volt a kilátás:

Apropó, házi könyvtár. Mivel sok dolgunk a nézelődésen, úszkáláson és vad napozáson túl nem volt Bandán, olvasgattam kicsit a szigetek tényleg lebilincselő történelméről. Ezt most megpróbálom zanzásítva előadni itt. Ma már kevesen tudják, de a Banda-szigeteknek hatalmas kereskedelmi jelentősége volt évszázadokon keresztül, szinte kizárólag csak itt termett meg a fűszernövényként világszerte előszeretettel fogyasztott szerecsendió. Eleninte kínai, maláj és arab kereskedők boltoltak Banda népével (utóbbiak a szerecsendiót aztán tovább értékesítették velencei kalmároknak, innen a név is, ugye). A 16. században azonban befutottak az európai felfedezők, sorrendben a portugálok, hollandok és az angolok, akik már szerettek volna kizárólagos kereskedelmi jogot a szerecsendió felett. Ez annyira nem tetszett se a helyieknek, se a versenytársaknak, meg is kezdődött hamarosan egymás gyilkolászása. A bandaiakat még viszonylag könnyű volt fejlett európai fegyverekkel leöldösni, egymással viszont nehezen bírtak. Így aki csak tudott, erődöket épített valamilyen szigeten – még egy pont az utókor turizmusának, a szigeteken kóborolva nagyon izgalmas belefutni a dzsungellel benőtt több száz éves romokba, meg a mindenütt szanaszét heverő ágyúkba.

Az erődök létrejöttével aztán a 17. században végképp beállt az évszázados csiki-csuki állapot a szigeteken. Egy példa: az angolok elfoglalták Run szigetét, ezért a hollandok a szemközti Ai szigeten kiképezték az őslakosságot, hogy vissza tudjanak verni egy esetleges angolt támadást a sziget ellen. Ez így is lett, az Ai-lakók pedig ezen a sikeren felbuzdulva a hollandoknak is nekimentek és kinyírták őket. Persze ezt a németalföldi flotta nem hagyta annyiban, visszajöttek erősítéssel, és mind egy szálig mindenkit leöltek Pulau Ai-on, a kiirtott lakosság helyére pedig Jáváról hozott rabszolgákat telepítettek. És így tovább. Aki tehát szerecsendiót tesz a krumplipürébe otthon, emlékezzen meg a sokezer emberről, aki életét vesztette e fűszernövény miatt!

1667-ben aztán a britek megunták, és a bredai békszerződés keretében a hollandoknak adták Pulau Run-t, cserébe azoktól megkapták az Amerika partjainál lévő, jelentéktelen kis szigetet, New Amsterdam-ot, amit aztán az ángliusok átneveztek Manhattan-re. Mint utólag kiderült, az angolok jó vásárt csináltak. Annál is inkább, mert a 19. század elején a britek még egyszer visszatértek Bandaneirára, és elfoglalták azt. A hollandok nagyon hamar visszafoglalták, viszont ez a kevés idő elég volt a briteknek arra, hogy kiássanak néhány tő szerecsendiót, és azt sikeresen átültessék Ceylon-ban. Így aztán a különleges fűszernövényt sikerült máshol is meghonosítani, a Banda-szigetek pedig effektíve értéküket vesztettét, de azért a hollandusok maradtak a huszadik század közepéig...

Megemlékezve a történtekről, a párszáz fős Pulau Run-on van is egy Jalan Manhattan, avagy Manhattan utca nevű megasztráda. Hogy New York-ban van-e Pulau Run Avenue, azt már nem tudom.

Banda persze nem csak a szerecsendió termesztésére volt jó a hollandoknak, félreeső jellege miatt remekül lehetett idei politika foglyokat száműzni. Számos indonéz értelmiségi húzott le itt évekig kényszerpihenőt, a legismertebb közülük Muhammad Hatta, 6 évig élvezte a helyi vendégszeretetet. Később a független Indonézia első alelnöke lett (és el is neveztek róla egy szigetet Bandán). Hát ilyen események zajlottak le a zsebkendőnyi Banda-szigeteken. Tovább nem akarom untatni a nyájas olvasót, akit ennél is bővebben érdekel a sztori, annak javaslom Willard Anderson Hanna "Indonesian Banda" c. könyvét elolvasásra.

Pár nap Bandaneirán és környékén

Ha az egész Banda-szigetcsoportból csak Pulau Ai-t látjuk, szerintem már akkor is megérte volna ideutazni. Pedig a többi sziget se épp matyó hímzés, azt váltig állíthatom. Ai után Bandaneira szabályosan nagyvárosként hatott, pedig nyugis kis falu ez is – igaz, facilitásait nézve nagyobbat homorít a többi szigeten található településeknél: kikötő, kórház, iskola, ja és még fehér homokos játszótér is van. Központi szerepe miatt telis tele van koloniál stílusú építészeti emlékekkel. Többek közt a postahivatal is egy ilyen épületben található, mikor bementünk képeslapot feladni (karácsonyra remélem, hazaér), a postás bácsi büszkén mutogatta nekünk még a rácson lévő lakatot is: "Lássatok feleim szümtükkel, itt még a lakat is 350 éves!". Való igaz, a bácsi se volt sokkal fiatalabb. Bandán megállt az idő.

A szállás Bandaneirán borsosabb, mint Ai-on, itt már kemény 2500 hufettának megfelelő rúpiát kellett kicsengetni a szállás-ellátásért, jóllehet, az egyik legjobb vendégház legmenőbb szobájában kaptunk helyet, nem akármilyen kilátással itt is.

Érdemes átmerészkedni Banda Besar-ra is, a szigetcsoport legnagyobb tagjára. Közel van, a helyijáratos bárka pont annyi idő alatt vitt át, ami elég volt arra, hogy a kapitány kölkeivel közösen a hajó tetején ücsörögve elfogyasszunk egy zacskó instant tésztát nyersen.

Banda Besar-on voltak/vannak a legnagyobb szerecsendió-ültetvények. Jó lehet ezeken az ültetvényeken sétálgatni, viszont nekünk pechünk volt, ránk szakadt az ég, és emiatt ráadásul fotózni sem tudtunk. Sebaj, vigaszdíjul itt egy kép arról, ahogy a felvágott szerecsendiót szárítják a járdákon:

Ezen a ponton szeretném megköszönni Évinek, hogy elkísért a Banda-szigetekre. Nagy mázlimra Évi tradicionális gyógynövényekről tanul a közép-jávai Semarangban, így nagyon otthon van a mindenféle fákban-bokrokban, és azonnal mondta mindenre, hogy mi, és mire jó. A Fűszer-szigeteken meg ugye különösen jól jönnek az ilyesfajta szuperképességek.

Az egyik magaslatra felkaptatva megtaláltuk a Fort Hollandia elég ramaty állapotban lévő romjait, ahonnan még a rossz idő ellenére is elég vagány panoráma nyílott. Nagyon érdekes egyébként, hogy az elhagyatott erődöket a helyiek fokozatosan visszafoglalták, és a falvak nemcsak köréjük, hanem beléjük is épültek – az egykori "várudvarok" területén most házikók állnak, vagy kukoricát vetnek belé, de minimum bocikat legeltetnek bennük. Lefelé kaptatva pedig egy szimpatikus csóka invitált be magához szerecsendióból főzött kávéra, ami állítólag nem élénkítő, hanem nyugtató hatású, és az állapotos asszonyoknak is külön ajánlott. A fazonról meg kiderült, hogy vannak rokonai Hollandiában, és már kilencszer járt Európában – ezt se gondolná az ember egy kvázi elhagyatott szigeten. Hanem aki csak egy napra akar átjönni Banda Besar-ra, az még sötétedés előtt menjen vissza Bandaneirára, ugyanis este már nincs közhajó. A szemerkélő esőben így kénytelenek voltunk egy halászbárkát charterelni, ami még így se volt olyan drága, de azért szívesebben költöttem volna ezt a pénzt inkább mondjuk Turbo rágóra.

Gunung Api, a háztáji metálvulkán

Avagy Banda vulkánszigete. Miért háztáji? Mert nagyon közel fekszik Bandaneirához, ha többet gyúrtam volna, talán megdobhattam volna kővel a vendégház erkélyéről – a csónakos 100 forintért visz át. Miért metál? Mert 666 méter magas.

Ez Indonézia "átlagos" vulkánjaihoz képest semmi, mégsem olyan könnyű megmászni ám. A szám csalóka, mert a mászást ugye nulla méteres tengerszint feletti magassátgól kezded (ezzel szemben pl a 3000 méteres Merapi alaptábora 1700 méteren van). A táv jó kétharmadát a dzsungelben kell metenni, ötvenmillió százalékos páratartalomban, az utolsó harmad meg laza vulkanikus köveken történő visszagörgésről szól. A feljutás mégis jócskán megéri a kétórás kínszenvedést, mert a csúcs környékén (de igazából egész úton felfelé) szemet gyönyörködtető látványt élvezhetünk.

Az utoljára 1988-ban kitört tűzhányó legmagasabb pontjáról Banda minden szigetét látni lehet. Íme, így néz ki Pulau Ai és a Manhattan-ra elcserélt Pulau Run a magasból:

Előre figyelmeztettek minket, hogy tartalékoljunk kraftot a leereszkedésre is, mert az még kimerítőbb lesz. Mi azonban a gatyafékes módszerrel oldottuk meg a gordiuszi csomót lefelé menet, ami nagyon mókás volt, igaz, párszor felborultunk és kisebb lavinákat is sikerült egymás nyakába zúdítani időként. Illetve ha a Tisza cipőm beszélni tudna, lehet, hogy nem áradozna annyira ez után a túra után, mint jómagam.

Na és mi van a víz alatt?

És a java még csak most jön! Bandát ugyanis elsősorban nem a víz feletti, hangem a víz alatti csodákért szokták felkeresni. Indonézia (és a világ) egyik legjobb állapotban lévő korallzátonyait rejti itt a víztükör, és csak úgy hemzsegnek a különböző színű és nagyságú halak, ráják és társaik. No meg a cápák. A leggyakrabban előforduló szirti cápa állítólag nemigen veszélyes az emberre, én azonban kiskoromban túl sokszor láttam Spielberg filmklasszikusát, és ez indokolatlanul óvatos duhajjá tett.

A Banda-szigetekkel kapcsolatban szokták mondogatni, hogy itt a snrokelezés is akkora élmény, mint máshol egy rendes palackos merülés (és nyilván a merülés még orgazmikusabb). Jómagam Csóringer Mátyásként még nem próbáltam a búvárkodást, viszont aki szimpatizál ezzel a sporttal, annak szívből ajánlom, hogy azonnal adja el otthon a malacot meg a Ladát és kezdje el tervezni az útját ide. Vízalatti fotókkal sajnos nem tudok szolgálni, lévén nem volt nálunk ehhez szükséges kamera, de szemléltetésnek talán jó lesz ez a videó:

Snorkelezni effektíve bárhol lehet Bandán, a víz mindenütt tiszta és érdekes élővilággal teli, csak beugrasz és sutty. Vannak persze helyek, ahová magadtól nem tudsz kiúszni, ide el tudnak vinni csónakkal a helyiek. Mi is csatlakoztunk egy ilyen expedícióhoz az egyik nap, meg is látogattunk vagy 4-5 vízalatti bámészkodó helyet. Egy alkalommal Évi egész messzire úszott a hajótól, én meg a fedélzeten maradtam és jót beszélgettem a halászból ideiglenesen expedícióvezető kapitánnyá avanzsált fószerrel a kvantumfizika rejtelmeiről és a századfordulós tadzsik költészetről. Egyszer csak látom, Évi bőszen integet. Visszainteget neki, gondoltam biztos valami szépet talált a víz alatt, milyen rendes, hogy a mi figyelmünket is felhívja rá. Aztán pár perc múlva látjuk, hogy még mindig integet, hát odaevickéltünk a hajóval: persze Cápali körözött körülötte.

Hazaindulás előtt, hogy teljes legyen az élmények listája, egy jó kis vihar is elcsípett bennünket. Szerintem nem lehetett vészes, de szárazföldi patkányként azért eléggé szorult a seggem, hogy vajon visszaérünk-e egy darabban, miközben a villámok csapkodtak a környékén, a hajót meg dobálták a hullámok. (De valószínű csak én vagyok beszari, és a cápák tényleg nem veszélyesek, nehogy ez elvegye bárki kedvét attól, hogy ide jöjjön!)

Sorolhatnám még az élményeinket napestig, de már így is túl hosszúra nyúlott ez a poszt. Ráadásul úgy érzem, nem töltöttünk elég időt Bandán, még egyszer ennyit gond nélkül lehúztam volna ott. Ki tudja, tán azt se bánnám, ha valami hatalom egyszer Bandára száműzne.

Kelet-Indonéziáról amúgy egy remek és informatív weblapot üzemeltet egy másik magyar utazó. A fotók Bandáról pedig a szokásos facebook oldalon, ITT.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.