Kedves Olvasóim, most, hogy nagyjából elhelyeztük, hol is vagyok a térképen, miféle emberek vesznek körül, végre belekezdhetek az érdembeli trópusi történetmesélésbe. Taktikusan kivártam az október végét és a fűtőszezon beálltát ezzel, hadd irigykedjetek. Rengeteg mesélnivalóm van, kb másfél eseménydús hónappal vagyok lemaradva, de ígérem, behozom magam. Szerintem lesz olyan út, amiről csak röviden írok, lesz, amiről hosszabban, talán egy-két sztorit át is ugrok… Igyekszem képeket is rittyenteni. A kronológiát meg majd meglátjuk, az úgyse fontos, itt mindig nyár van.

Ha azt mondom, Indonézia, te minden bizonnyal azt mondod, óceánpart, Bali, vulkán vagy valami hasonló természeti szépség. Ehhez az ösztöndíjas sorstársaimmal nagyrészt nagyvárosokban tengetjük életünket, benzingőzt inhalálunk és szemétkupacokat kerülgetünk. Na de ha eljön a hétvége, nyakunkba vesszük a hátizsákot, és ahogy Kerouac mondja, adunk a citerának.

Pantai Baron, Pantai Krakal

A pantai tengerpartot, magyarosan fogalmazva „beach”-et jelent. A fent említett helyekre pedig talán sose jutok el, ha a Solo-ban (szomszéd nagyváros) tanyázó négy magyar, Szaffi, Barbara, Lili és Beni úgy nem dönt, hogy ittlétünk első péntek estéjén átugranak egy görbe estére a yogyai Klotok nevű – egyesek szerint metilalkoholt árusító – becsületsüllyesztőbe. Csatlakozott hozzájuk közös jávai barátunk, Mo’ong. Mo’ong magyar barátnővel rendelkezik, így mondanivalóját hatásosan tudja nyomatékosítani a „bazmek” és a „mennyünk má” kifejezések használatával. Ezen felül zenész (korábban együtt zenélt Janóval és Rusnyával), szóval hamar megtaláltuk a közös hangot vele is. A Klotokban pedig megszületett az elhatározás, holnap irány az óceán! Honvágytól és kultúrsokktól  sújtott testemnek nem is lehetett volna jobb gyógyírt találni.

A másnapi indulásnál csatlakozott hozzánk még két darmás sorstárs, Peti és Bea, valamint Peti indonéz barátnője, Nella. Az előző napi klotok koktéltól beteg beleinket tyúklevessel (soto ayam) és cifrafosással (air pedas) kezelgettük, majd útra keltünk. Motorra pattantunk, én ekkor még ugyancsak híján voltam a vezetői tapasztalatoknak, így Mo’ong megnyert engem potyautasnak a hátsó ülésére…

Ideutazásom előtt a térképet nézegetve úgy képzeltem, délutánonként majd kiugrom az óceánhoz kicsit, esetleg felruccanok a Borobudurhoz olvsagatni, vagy kifekszem a Prambanan templomhoz napozni. Hát, frászt. Iszonyat távolságok vannak itt. Motorvezetési képességek híján szabályosan fogolynak éreztem magam az első héten. Yogyához a legközelebb eső part Pantai Parangtritis, kb 30-40 km-re lehet. Ez egy fekete homokos, meglehetősen szemetes, fürdésre jobbára alkalmatlan beach. Ezzel szemben a nemzetközi szinten relatíve ismeretlen Krakal két-háromóra motorozásra van, jóval keletebbre, és fehérhomokos tengerparttal kecsegtet.

Már az odaút is megért egy-két misét. Keresztül kellett vágnunk a Yogyát szegélyező hegyeken (Gunung Kidul), a dimbes-dombos utak nem kis rutint kívántak, Mo’ong-nak külön respekt, hogy az elhízott európai seggemmel súlyosbítva is teljesíteni tudta a távot. Megérkezéskor az óceánt megpillantva többen elmorzsoltunk egy-egy könnycseppet: elvégre azért jöttünk ilyen messzire, annyi áldozat árán, hogy ilyen szépségeket tapasztaljunk meg, mint Pantai Krakal és Baron…

Ennek a partszakasznak a szépsége állítólag Baliéval vetekszik. Ehhez én nem tudok hozzászólni, egyelőre nem voltam még Balin… Épp az apályra értünk oda, a víz alaposan vissza volt húzódva, a népek szatyorba szedték a tengeri izémizéket, miközben a hatalmas hullámok a sziklákat verdesték a háttérben. Később (éjjel illetve másnap délelőtt) a vízszint megemelkedett, és végre lehetett pancsolni meg játszani a hullámokkal. A köztes időben barnultunk/leégtünk, sört vadásztunk, az otthon felejtett pálinka miatt korholtuk magunkat és gitározgattunk a tábortűznél. Mikor kifogyott a szuflánk, leterítettük az óceánparti homokba a hálózsákjainkat, és napfelkeltéig húztuk a lóbőrt.

Vasárnapra virradóra megtapasztalhattuk, milyenek az indonéz osztálykiránduló csoportok. A legtöbb helyen szombaton is suli van, ezért vasárnap az igazi kirándulós nap. Ilyenkor a helyiek buszra szállnak, és útra kelnek, jó korán persze, mert szeretnek korán kelni, s emígyen épp odaérnek ők is a Krakal beach-re, hogy mire felébredünk, már fotózkodhassanak is velünk. Akármerre mentünk, mindig egy iskoláscsoportba botlottunk, akik lázasan fényképezkedni akarta.  A kétes értékű „sztárság” nemcsak annak szólt, hogy mi voltunk az egyedüli bulék (fehérek) a strandon, hanem a lányok bikinijének is. Ugyanis itt alapjáraton ruhástul fürdenek a népek, a leginkább komolyangondolós lányok még snorkelingezni is jilbab-bal a fejükön mennek.

A délelőtt előrehaladtával nőtt a belföldi turisták száma is, mi pedig szabályosan pucérnak éreztük magunkat már az „európai fürdőruhánkban”, így hát felkaptunk egy-egy pólót és megnéztük a part menti kifőzdéket. Otthoni árakhoz képest fillérekért ettük végig a tenger összes létező gyümölcsét, majd kókuszlével öblögettünk utána. A gyomrom is egész jól bírta, csak hosszú órákkal később kezdett el sürgős jelleggel kikívánkozni belőlem a cucc, amikor már egy másik beach másik kifőzdéjében ücsörögtünk. A görcsös fájdalmaktól eltorzult arccal vonszoltam magam halálra váltan a kamar mandi (gy.k. budi) felé, amikor a pincérnő utánam szaladt és így szólt: „Excuse me mister, may I take a picture with you?”

Pantai Depok, Pantai Parangtritis

„Kicsit sárga, kicsit keserű, de a miénk!” – mondhatnánk ezt a Yogyakartához legközelebb eső óceánpartokra, jóllehet, a homok sajnos itt nem sárga, inkább fekete. Ez még nem is lenne tragédia, az viszont már tényleg zavaró, hogy a környezettudatosságukról híres helyiek eléggé tele is szemetelték a területet. Mindennek tetejébe a Földanya sem bánik kesztyűs kézzel a partszakasszal, meglehetősen nagy és erős hullámok verdesik a partot, fürdeni nemigen ajánlott.

Akkor mit lehet csinálni? Naplementét nézni, motorozgatni, sárkányt eregetni, órákig bámulni a hullámokat, beszélgetni a barátokkal a dűnéken ücsörögve, ladyboy medúzát építeni homokból, meg ilyenek.

Külön kiemelném a halevést, mint programpontot. Depokban van egy jókora halpiac, ahol mindenfélét lehet kapni. Mi cápára utaztunk, de sajnos épp nem volt szezonja. Így vigaszágon vettünk egy jókora barrakudát, egy szatyor ízléses rákkal kiegészítve, nyersen. A vásárfiával bevetődtünk egy partmenti warungba (kifőzde), ahol elmagyaráztuk a néninek, hogy szeretnénk, hogy elkészítse a kaját, majd istenien belakmároztunk. Eztán ismét kókuszlével ünnepeltem a bátorságom, amiért mertem halat enni (otthon sose eszek) s most csodák csodájára nem is fostam tőle. Bár lehet, hogy visszatartott az a tény, hogy a warung wc-jében ott figyelt a legnagyobb pók, amit életemben eddig láttam…

További képek a Zol-Indonézia facebook-on, EMITT.

Mielőtt belekezdenék abba, amiről ez a blog tulajdonképpen szólni szeretne – vulkántúrák, lakatlan szigetek, ősi templomromok és ételmérgezés – muszáj egy-két témáról külön szót ejtenem. Ezek közül a legfontosabb maga az utazás mikéntje. Ha műfaji keretek közé szeretném szorítani ezt a kis elektronikus naplót, akkor minden bizonnyal az „utazó blog” címkét kapná. Vizsgáljuk tehát meg, hogyan tudunk eljutni A-ból B-be Indonéziában!

Gyalog? (jalan-jalan, jalan kaki)

Ahogy az indonéz neve is mutatja, a gyaloglás szar dolog a helyiek szerint. Nincs olyan indonéz, aki életében valaha is 200 méternél többet gyalogolt volna egyhuzamban. Ennek megfelelően járdák sem nagyon vannak, hiszen nincs, aki használná őket.

Biciklivel? (sepeda)

A bringát főleg az öreg indonézek használjak „falun”, általában talicska helyett. Értsd: irreális térfogatú és súlyú cuccal pakolják meg, pl öt köbméter pálmalevéllel vagy húszmázsányi rizseszsákkal.  

Becak, Ojek?

Avagy biciklis riksa illetve ennek motorizált változata. Utóbbi még úgy-ahogy praktikusnak mondható, ellenben a rendszerint visszeres lábú aggastyánok által hajtott becak drága, lassú, és iszonyú forgalmi dugókat okoz, mivel feltartja a többi járművet. Ellenben a becak-sofőrök iszonyat nagyokat tudnak aludni járműveiken az út szélén, amikor épp nem dolgoznak (általában nem dolgoznak).

Lovas kocsival? (andong)

Praktikussága a becakéval vetekszik, ugyanakkor a kocsisok becsületére legyen mondva, hogy igyekeznek rendre kidekorálni a járműveiket, ízléseses kanárisárga vagy neonzöld színre festve azt, mi több, gyakran a lovak fazonra nyírt sörényébe is dizájnos művirágokat illesztenek.

Helyijáratos busszal? (angkutan kota, röviden angkot)

Ezek a kiszuperált, széthajtott kisbuszok/puttonyos autók általában akkor indulnak, ha összegyűlik elég ember (sofőrtől függően ez 2-20 főt jelent), egy nagyjából meghatározott útvonalon mozognak, és akkor állnak meg, ha az út szélén leinted őket, vagy ha utasként odakiabálsz a vezetőnek, hogy „kiri-kiri”, ami indonézül annyit tesz, mint ”kérem, szíveskedjen balra lehúzódni az úttest szélére”. A legtöbb városban jól szervezett helyi illetve helyközi kisbuszos közlekedés van. Ez alól Yogya kivételt képez. Elvétve látni angkotot, és bár van valami TransYogya nevű fixmegállós körjáratos buszféleség, ennek menetrendjét és működését nem sikerült kitapasztalnunk még. Annyi biztos, hogy este 7 után már nemigen járnak, úgyhogy diszkóba nem ezzel fogunk menni.

Autóval? (mobil)

Majd’ elfelejtettem mondani, itt jobbkormányos, baloldali közlekedés van. Nem tudom, mennyi időbe telhet megszokni a „fordított” váltó- és kormányhasználatot… Különben is, itt mindenki motorozik!

Motorral! (sepeda motor)

Indonézia közlekedésénék főszereplői kétségkívül a motorok és a robogók. Mindenki, aki elmúlt már 7 éves, motort vezet itt. A benzin államilag támogatott, gyakorlatilag ingyen van (4500 rúpia, azaz 100 ft per liter), motorral közlekedni pedig gyors, mókás és kellemesen ellustít, olyannyira, hogy pár hét után én is robogóval járok már WC-re is. Igyekszem indonézként élni, tehát nincs az az isten, hogy a 100 méterre lévő kisboltig gyalog (jalan kaki) elmenjek.

Indonéziában mindenki pénzért veszi a jogsiját (állítólag, khmm), nincs KRESZ tanfolyam, ennél fogva KRESZ ismerete sincs a népnek. Magyarán szólva mindenki megy, amerre lát. A nagyobb kereszteződéseknél elhelyezett piroslámpákat úgy-ahogy azért betartják (nappal – a szerk). Az igazán nagy csomópontoknál visszaszámlálós lámpák vannak, ezek egész hasznosak tudnak lenni. Persze a zöldre váltás előtt 5 másodperccel MÁR, a pirosra váltás után pedig 5 másodperccel MÉG mindenki áthajt a lámpán, minden esetben van tehát egy bő 10 másodperrces szabadrablás, ilyenkor lehet igazán fincsi baleseteket látni (jobb esetben csak látni és nem átélni). Nemzeti sport továbbá az éjjel a szembesávban világítás nélkül száguldozás. Már én is űzöm!

Az indonézek megdöbbentően sokmindent fel tudnak pakolni a motorra. Szállítanak konyhaszekrényt, biciklit, a saját öttagú családjukat, harminc darab élő csirkét, stbstb. Janó barátom végzett egy mélyenszántó kutatást a témában, aki érdekelnek a fényképek, itt megnézheti (2010 március 16. - Motor blog rovat).  

A kaotikus közlekedés megteremtett egy-két érdekes foglalkozást is itt. Kezdetnek ott vannak a forgalomirányító és ellenőrző rendőrök. Ők nagyobb kereszteződések közepén lelhetők fel, sípolnak és aerobikoznak, láthatólag senki sem figyel rájuk. A forgalomellenőrző zsaruknak sincs könnyebb életük. Ők az út szélén próbálják meg lemeszelni a motorosokat, akik egész egyszerűen kövér gázt adnak és kikerülik őket. A közlekedés sarkaltos eleme a parkolás. Mivel a városban saccperkábé egymillió robogó cirkál, a legtöbb parkolóhely tömve van. Ha megállsz egy helyen, segítségedre siet a parking man, avagy tukang parkir, aki elmutogatja, merre van üres hely, szükség esetén betaszigálja a motorodat a „lyukba”. Kiparkoláskor, ha nagy a forgalom, megkérheted, hogy sípolással és villogó gumibottal jelezzen a többi járműnek, hogy kikanyarodnál az útra. Ilyenkor tehát a parkir forgalomirányító rendőrré lényegül át, tehát mindenki lesz@rja. Ezért az akcióért szokás adni a parkirnak 1000 rúpiát (20 ft).

A közlekedéshez kapcsolódó legjobb foglalkozást Jakartában hallottam. Ezt a várost annyira sújtják ugyanis a forgalmi dugók, hogy rendeletbe van iktatva, csak azok az autók közlekedhetnek az utakon, amik legalább három utast visznek. Így a gazdag indonéz bizniszmenek ún. „jockey”-kat, azaz „utasokat” szerződtetnek, akiknek nincs más dolguk, mint egész nap a kocsiban hesszölni, míg kenyéradó gazdájuk a dolga után van.

A közlekedés káoszát ellenpontozzák annak résztvevői: a helyi sofőrök borzasztó türelemről és figyelmességről tesznek tanúbizonyságot. Az indulat, feszültség, harag, egyszóval az anyázás tökéletesen hiányzik az utakról.

Ja, és akármilyen részegen lehet vezetni.

Indonézia teljesen más, mint amilyennek elképzeltem. Hiába olvastam el rengeteg blogot, beszámolót, útikönyvet, mifenét az országról, és gondoltam azt, hogy felkészült és kiművelt vagyok, a megérkezésem után én is pont olyan bután bámultam ki a fejemből, mint az összes többi hozzám hasonló fehér majom. Még most, egy hónap után is napi szinten érnek meglepetések. Szinte minden teljesen máshogy működik itt, mint otthon.  Arra gondoltam hát, hogy a világ nagy okulására csokorba szedek pár érdekes, vicces, meghökkentő dolgot, amit az indonéz/jávai emberekkel kapcsolatban eddig tapasztaltam.

- Kézfogás után a szívünkhöz emeljük a kezünket, ezzel jelképezve azt, hogy a barátságot a szívünkbe fogadjuk.

- Szinte mindenki dohányzik gyerekkorától fogva (a szigorúbb muszlim nők nem), a legelterjedtebb cigarettafajta a szegfűszeggel ízesített kretek. Iszonyú erősek a cigik itt, az otthoni 4/0,4-esekhez képest itt nem ritka a 42/3 mg-os kátrány/nikotin szint. Magyarul lórúgás az itteni bagó. Amúgy dohányozni szinte mindenhol lehet, még a buszon is.

- Annyira nagyon nincs foga az (idősebb) embereknek. Szerintem ez összefüggésben van a kretekszívással.

- A férfiaknak gyakran hosszú a körmük az egyik kezükön, minimum a hüvelykujjukon.

- Az ország hivatalos nyelve az indonéz, azaz a bahasa Indonesia. Ez egy mesterséges nyelv, amit 1928. október 28-tól ismernek el hivatalosan. Mindenki beszéli, de minden népcsoportnak megvan a maga saját nyelve is, a környékünkön ez a jávai (bahasa Jawa), párszáz km-re nyugatra a szundanéz (bahasa Sunda) stb.

- a legfontosabb érték a család. A szűk családi körön felül az indonézek (a jávaiak legalábbis biztosan) a távoli rokonokkal való kapcsolatápolást is fontosnak tartják. Az idősebb embereket itt nagyon tisztelik. A különböző közösségeket (lakóközösség, iskola, stb) is egy családhoz hasonlítják. Ennek fényében alakulnak a megszólítások is, lásd alább:

- Mas: testvér (veled egykorú férfinak), Mbak: nővér (veled egykorú lánynak), Pak, Bapak (apa, idősebb férfinak), Bu, Ibu (anya, idősebb nőnek).  A titulust szinte minden alkalommal hozzá kell tenni a névhez. Én pl Mas Zoli vagyok.

- Állítólag valakivel fényképezkedni marha nagy megtiszteltetés. Nem tudom, hogy ez valóban így van-e, de ha igen, akkor engem/minket iszonyatosan tisztelhetnek itt. Naponta 20-50 random ismeretlen ember állít meg, hogy fényképezkedjen velünk. Pár napja volt a Német Kulturális Nap az egyetemünkön, ahonnan szó szerint el kellett menekülnünk, mert kb száz iskolásfiú és lány lepett el minket a fotóaparátjukkal. Amúgy szerintem kevés szarabb dolog van annál, mint amikor az óceánparton elbóbiskolsz, és arra kelsz, hogy 17 indonéz áll körülötted és fényképez.

- Annak ellenére, hogy nemigen beszél itt senki angolul, két kifejezést minden 3 évnél idősebb indonéz tud, ezek a „Hello Mister!” és a „May I take a picture with you?”

- Az indonézeknek van egy külön szava a fehér emberre, ez a „bulé”. Eredetileg hollandot jelent (Indonézia holland gyarmat volt, Hollandia pedig indonézül "Belanda"), de manapság már mindenféle fehér majomra használják.

- Európában azért már úgy-ahogy kiképezték a lakosságot arra, hogy ha négert látnak, ne kezdjenek el mutogatni. Itt ez még nincs meg, az utca embere, ha megpillant egy fehér embert, leeső állal bámul pár másodpercig, aztán szól a haverjainak, hogy ott egy „bulé”. Majd jönnek fényképezkedni.

- Országszerte nagyon menő dolognak számít a plázázás. A plázák amúgy szinte ugyanolyanok, mint nálunk, annyi különbséggel, hogy mindenki cigizik odabenn. A Nyugat majmolása (most nem Adyékra gondolok...) amúgy elég elterjedt errefelé, de a legtöbb esetben sajátos ízt kap. Igen népszerű például Pókember, aki mindenhonnan visszaköszön, többek közt távolsági buszok oldalán feszít, szigorúan a 90-es évek eleji magyar falusi bucsus hintákon látható dekorációk (tudjátok, Mr President, Spice Girls és a többi) stílusjegyeit követve.

- A légkondi csúcsra járatása még a plázázásnál is menőbb. Ha Indonéziában hosszabb taxi- vagy buszútra készülsz, esetleg fél óránál többet akarsz eltölteni egy épületben, pl iskolában, legyen nálad pulcsi, sál, sapka.

- Az indonézek végtelenül bürökraták, mindenhez 360 papírt kell kitölteni, tonnányi felesleges adattal. Pl amikor beiratkoztam a konditerembe, ki kellett töltenem egy egy oldalas űrlapot,  ilyen kérdésekkel, hogy mi a vallásom, stb. A vallás amúgy nagyon fontos itt.

- A helyiekről nem mondható el, hogy nagyon törekednének a gyorsaságra és a hatékonyságára. A Progo nevű nagy bevásárlóközpontban például így lehet öngyújtót venni: odamész a nénihez, megmondod, hogy kell öngyújtó, kiválasztod a neked szimpatikus darabot. A néni erről ír egy papírt, ezzel odamész egy másik nénihez, akinél fizetsz, ő ad egy másik papírt, amivel visszamész az öngyújtós nénihez és csak ezután kapod meg a vásárfiát.

- A környezettudatosság majdnem tökéletesen hiányzik az indonéz emberekből. Szanaszét szemetel ki merre lát, a folyókban víz helyett takony folyik, ha egy nagyobbacska szemétkupac összegyűl a ház előtt, elégetik. De általában nem is zavarja az embereket a szemét. Aztán meg csodálkozik mindenki, hogy jönnek a patkányok. Sokan azzal magyarázzak ezt, hogy régen az indonézek mindent levélbe csomagoltak, az meg ugye elbomlik. Azért ez így laza kétszáz évvel az ipari forradalom után elég béna kifogás szerintem.

- Az indonézek nagyrésze képtelen távolságokat és időt megbecsülni. A térképen is nehezen igazodnak el, és a pénzváltással/visszaadással is vannak gondjaik. Van itt kifejezés, a „gumi idő”. Ez kb annyit jelent, hogy ha valami este 8-ra van megbeszélve, akkor 7 és 10 közt bármikor lehet.

- hogy ne csak negatívumokat soroljak: az indonézek végtelenül türelmesek. Ittlétem alatt nemigen láttam még ideges helyit. Ennek fényében – tudtommal legalábbis –különösebben szitokszavaik sincsenek.  Elvárt és alapvető dolog az állandó mosolygás is. A mosoly hiányát illetlenségnek is lehet venni. A vigyorgósdi magyarként eleinte nem ment könnyen, de később magam is megtapasztaltam, hogy bearanyozza a napot, hogy körülöttem mindenki folyton mosolyog.

- A jávaiak rendkívül segítőkészek. Bármire kéred őket, útbaigazítás vagy nagyobb szívesség, nagyon törik magukat minden esetben. Ez tényleg irigylésre méltó.

- A jávaiak ritkán adnak, konkrét, egyenes választ (úgy mint „igen" vagy „nem”). Nemet szinte sose mondanak, ez akár komoly félreértésekre is okot adhat.

És még sorolhatnám napestig, de nem akarom, hogy előítéletekkel operáló barbár embernek bélyegezzetek. Inkább gyertek ide ti is, és tapasztaljátok meg magatok! Egyébként már vannak helyi barátaink, akik rengeteget segítenek nekünk eligazodni (földrajzi és kulturális értelemben egyaránt), még az is lehet, hogy a jövőben szentelek nekik egy külön posztot…

Laza egy hónappal a blog beindítása után végre elkezdek arról írni, amiről ígértem, hogy szólni fog eme elektronikus napló: yogyakartai megpróbáltatásaimról. Hallgassátok csak!

Az érkezés

Az Úr (itt minden bizonnyal Allah) 2012-ik évében, szeptember 8-án vasárnap kora délután landolt a gépünk Yogyában.  A jakartai bűz és szmog után nem kicsit rettegtem attól, hogy itt is valami hasonló fogad majd, így annál nagyobb volt az örömöm, mikor a felhők közül aláereszkedve a repcsi ablakából megpillantottam a szép zöld erdőt/dzsungelt, majd a gépből kiszállva megcsapott a kellemes, (relatíve) jó illatú és a fővároshoz képest akár még hűsnek is mondható levegő. A repülőről leszállva gyalog kellett átvágnunk a leszállópálya aszfaltján és kb 2-300 méter t talpalni a terminálig, az Európában (és az Emirátusokban) megszokott transzferbuszoknak meg folyosónak nyoma se volt sehol, de hát ez mégiscsak a harmadik világ, vagy mi. A csomagjaink megvoltak, a pálinka egyben,  fáradtan bár, de mosolyogva szálltunk fel a suli különbuszára, ami az átmeneti szálláshelyünkre vitt minket.

Az úton első ízben csodálkoztunk rá erre a mesebeli városra, kaotikus forgalmára és utcáira. Robogók, riksák mindenütt. A kisbuszon már feltűntek az egyetemünk önkéntes segítői, nagyrészt végzős diákok, akik menet közben büszkén mutogatták a város – szerintük – legfőbb látnivalóit: jobbra a pláza, balra a Meki, amott egy KFC, ott a fogorvos stb. Majd az egyetemünk kampuszán keresztülvágtatva megérkeztünk az UNY Hotelbe, átmeneti szálláshelyünkre. A recepción még néhány egyetemi segítő (a továbbiakban: tutorok) és a Jakartából már ismerős Ibu Yansri várt ránk, itallal (gyömbéres tea) és étellel (egy ősi jávai különlegesség, a közeli plázából hozatott Mister Burger formájában).  Jakartában 3 nap alatt összesen nem aludtunk 8 órát, a welcome vacsi elfogyasztása után ki is dőltünk, s csak este másztunk elő a háromcsillagos hotelszobánkból egy röpke kocsmatúrára a Malioboro (helyi Váci utca) környékén.

"Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?!"

Az érkezés öröme majdnem egész 12 órán keresztül tartott, egész pontosan hétfő reggelig, amikor is az egyetemen közölték, hogy szerdáig ki kell költöznünk a hotelből. Albérletkeresés egy városban, amit nem ismerünk, nem beszéljük a nyelvét, nem nagyon van tömegközlekedése, stb, mindezt úgy, hogy közben zombik vagyunk a jet lag-től, kialvatlanságtól, kultúrsokktól és többen közülünk már most kidőltek a trópusi fosástól? Ugyan már, megoldjuk! (közben halkan beúszik a háttérből a Mission: Impossible zenéje) Óra indul!

Hétfő, délelőtt 10 óra: átsétálunk az egyetemre, rövid bemutatkozás után finoman a lakhatási kérdésre tereljük a szót. Lelkes tutoraink nyugtatgatnak minket, hogy ők már kerestek nekünk 3 kost-ot (kollégium, indonézül), mind tök közel van, olcsó, van víz, fiúk és lányok külön épülettömbbe szeparálva, 10-kor lámpaoltás, kapuzárás. Ázsiai osztálytársnőink (a suliról és az osztálytársakról később külön írok) azonnal lecsaptak a remek ajánlatra, mi, züllött európaiak viszont kifejtettük, hogy szeretnénk inkább egy nagy házban együtt lakni fiúk-lányok (ezt nemigen támogatja az iszlám, hacsak nem vagyunk házasok), és néhanapján szeretnénk 10-nél tovább fönt lenni (ezt meg a koránkelő-koránfekvő indonézek nem támogatják). Értetlen tekintetek fogadták a felvetésünket, innen éreztük, hogy magunkara maradtunk a keresésben.

Hétfő, délután 2 óra: eltaxizunk a város déli részébe, a művészeti egyetem (ISI) környékére. Sokan mondják, hogy a bukolikus déli rész szebb, mint a „modern” északi, ahol a mi egyetemünk is van. Ez így is van, életemben először rizsföldek közt bandukolok. Megnézünk egy szuper házat, ahol többedmagával egy másik magyar srác, Peti is lakik, de a kiadó szobára végül valaki más csap le. Sebaj, a konyhában összeismerkedem az épp ott vendégeskedő Matej nevű szlovák sráccal, aki már 3-4 éve itt él, és vigaszágon beavat egy-két helyi dologba, pl hogy hogyan működnek az indonéz mobilszolgáltatók, meg az indonéz emberek úgy általában.

Hétfő, este 7 óra: rögtönzött találka a többi ösztöndíjassal egy kocsmában a Prawirotaman-on (helyi Kazinczy utca). Kb 40-en lehetünk a városban darmasiswások, legnagyobb részünknek még mindig nincs tippje hosszú távú lakhatását illetően. Ez azért megnyugtató. Megismerkedem rengeteg emberrel, többek közt a japán Yoshi-val, aki közli, hogy szeretne velem lakni, mert látja rajtam, hogy tudok inni. Majd Michel Jackson-t megszégyenítő táncot rögtönöz, mikor véletlenül beejti égő cigarettáját a pólója alá.

Kedd, reggel 8 óra: Igor, az orosz osztálytársam kopog a hotelszoba ajtaján, sápadtan, napszemüvegben. „Kiszívott nyakkal jött haza, nem jött igazán zavarba”. Neki reggelig tartott a buli, közben lett csaja és indonéz barátai, akik szereztek neki egy remek szobát, az ő élete tehát már sínen van. Később persze mind megbánta, de ez már egy másik sztori…

Kedd, délután 1 óra: megkérjük a tutorokat, segítsenek a házkeresésben annyival, hogy visznek minket a motorjaikon (itt mindenki motorozik, de erről is majd később). A tömegközlekedésen még mindig nem tudunk kiigazodni (azóta sem – a szerk.) Négy kis csoportra oszlunk, mindenki a város egy-egy égtáját kapja meg átfésülésre. Enyém észak. Yusnida, az egyik legjobb fej tutor motorján bejárjuk az összes utcácskát, mondanom sem kell, a hatékonyságunk masszívan 0%-os. Késő délután kapjuk a fülest egy naaaagyon nagy és naaaaagyon jó házról, a sulitól negyed órára, így ott találkozunk a többiekkel.

Kedd, délután 5 óra: a ház tényleg nagyon nagy, sőt, túl nagy, kb 600 négyzetméter. Saját szoborparkja van, a hátsó kertben pedig életem egyik legszürreálisabb látványa:  több méter átmérőjű parabola-antenna, mellette aprócska ketrec, benne egy élő, tomboló orángutánnal. A tulaj – ősöreg indonéz bácsi – azt mondja, ha kivesszük a házat, miénk lehet a majom is. Mikor tudtára adjuk, hogy fiúk-lányok vegyesen laknánk együtt (majom nélkül), finoman bár, de határozottan ajtót mutat. Ekkor hív Tanya, az ukrán osztálytársnénk, hogy talált egy házat valahol délen „nem olyan nagyon messze”, és mindenképp oda kell költöznünk, mert van négy szoba, rengeteg födőszoba, kert, és kókuszpálma a ház előtt.

Szerda, reggel 10 óra: ki vagyunk rúgva a hotelből, így jobb híján látatlanban beköltözünk Tanya álomházába. A „nem olyan nagyon messze” lévő házba 45 perc alatt jutunk el taxival. A GPS-emmel konzultálva (a helyiekkel akkor még nem tudtam) kiderül, hogy ez a település már nem is Yogyakarta, hanem egy Bangunjiwo nevű falu, ami kb úgy viszonyul Jogjához mint Cinkota Pesthez. A ház viszont tényleg remek. Nagy szobák, nappali belső vízeséssel, belső kert saját halastóval, két szint, erkély. Négy fürdőszoba (3 guggolós és 1 angol WC-vel). Privát imaszoba szamárhátíves ajtóval. Körülöttünk rizsföldek, és módos szomszédok, akik nagy szemekkel néznek az érkező fehérekre. Bútorok ugyan nincsenek a házban, de egyelőre kárpótolnak a pálmafák, meg ez erkélyről végigbámult rizsföldes naplementék.

Összemérve az Európában megszokottakkal, az itteni árak sokkal alacsonyabbak. Ez különösen igaz az albérletekre; a fent leírt trópusi luxusért fejenként (8-an lakunk együtt) 250 ezer rúpiát (kb 6 ezer ft-ot) fizetünk havonta. Az egyetlen szépséghiba, hogy legkevesebb fél évre alá kellett írni a szerződést, szóval jövő márciusig ide vagyunk kötve. Paráztunk is az elején rendesen, hogy mi lesz, ha kiderül, valami nincs rendben a házzal, tulajjal, szomszédokkal, de egyelőre minden oké. A tulaj valami mágnásféle, azt mesélte, gyártulajdonos valahol innen északra, karbantartókat fogadott és kipofoztatta a kecót, miután kivettük, még virágokat meg pálmafákat is vett a kiskertbe. Meg megmutatta, melyik a legrövidebb út a suliba. A szomszédok kedvesek, mosolygósak, és bízunk benne, hogy még nem utálnak minket annyira a kirívó európai viselkedésünk miatt. Rengeteg a gyerek, ők nagyon kíváncsiak ránk. Főleg az ő szemükben lehetünk itt különös csodabogarak.

Beköltözés után el kellett mennünk a Pak RT-hez, aki a falu elöljárója. Pak Yoyok (így hívják) és neje, Bu Meme háza a mecset mellett van (gyanítom, hogy Yoyok bá’ a müezzin is egy személyben), neki kell fizetnünk a villanyért meg a szemétszállításért minden hónapban. Beszélgettünk vele mindenféléről, angolul meg németül meg indonézül, az itt fontos témákon (ki honnan jött, milyen vallású, házas-e) túl a falu szokásairól is kikérdeztük, illetve arról, hogy a falu első fehér lakóiként mire ügyeljünk. Pak Yoyok elmondta, hogy ez egy felvilágosult falu, ne zavarjuk a szomszédokat és barátkozzunk mindenkivel, s akkor akár még látogatókat is fogadhatunk, este 10-ig bezárólag. Búcsúzóul átnyújtotta nekünk a falu házirendjét, laza 30 oldalas füzetke indonézül. Nem olvastam végig, de szerintem kb már minden pontját megszegtük.

A falu egy kb 50 házból álló, sorompóval és őrrel védett terület, ún. ’perumahan’ (lakónegyed). Az esti kapuzárás lazítása végett lassan meg kéne környékezni az őröket pár doboz cigivel.

És most hulljon le a lepel a lakótársaim kilétéről!

Íme:

-Ana Marica Romániából, aki már hónapok óta utazgat, most lazít picit a Yogya-i egyetemen.

-Tanya, a bájos ukrán naiva. A suli befejezése után ez élete első nagyobb kalandja.

-Luisa, a lendületes német raszta lány. Bejárta már az egész világot, többek közt 10 hónapot élt Kenyában, valamiért Indonéziát mégse tudta eddig megszokni. Szegény sokat beteg a kajától és ideges a szabályok teljes hiánya miatt.

-Monika Lengyelországból, aki eléggé a saját útját járja.

- Wojtek, Janick, Adam, szintén lengyelek. A triumvirátusból csak Wojtek ösztöndíjas, a másik két srác csak elkísérte és most együtt freestyle-oznak. Wojtek több, mint két méteres testmagasságával kétszer akkora, mint egy átlag indonéz. Janick síoktató Olaszországban és most „nyaral”, Adam pedig a fanyar humor és a részeg elájulás szakavatott mestere.

Rajtunk kívül még rengeteg egyéb állat is lakik a házban. Zárójelben odaírom az indonéz nevüket is.

-hangya  (semut)– rengeteg van belőlük, négy féle színben és méretben, ezekből legalább kettő csíp is.

-gekkó (toké)– tele van velük a  ház, a kicsik a falon maszkálnak, a nagyok inkább a padláson kaparásznak és éjjelente tik-prrr, tik-prrr hangot adnak ki, hogy ne tudjunk aludni. De megeszik a szúnyogokat, ezért szeretjük őket.

- szúnyog (nyamuk) – kisebbek és szaporábban, mint otthon. A nappali szúnyog Dengue-lázat, az éjszakai maláriát terjeszt. Én vettem egy ventillátort, az elfújja őket.

- pók (laba-laba) – semmi extra, de vicces a neve, ezért leírtam. Tegnap találtam egy elég nagyot a kukában, és egyszer egy óceánparti budiban találkoztam egy tenyérnyi zöld példánnyal is. De megeszi a szúnyogokat, ezért szeretjük.

- skorpió (kalajengking) – eddig még csak döglött példányt találtam a kiskertben, remélem, ez így is marad.

-macska (kucing) – egy evolúciós vagy genetikai vagy milyen moduláció következtében itt a macskák nagy részének nincs farka, vagy csak egy csonk van a farok helyén…

-kutya (anjing) – az iszlámban a kutya tisztátalan állat, ezért nem nagyon találkozni vele errefelé.

-tyúk (ayam) – kisebbek, mint otthon, viszont lehet venni, rózsaszín meg zöld meg kék tollú csirkét, ami állítólag menő.

- denevér (kelelawar) – baromi sok van belőle, sokkal nagyobbak, mint otthon és elég merészek ahhoz, hogy egész közel repüljenek hozzád.

- kígyó  (ular) – eddig egyet láttam, az úton átsiklani. Ha bejön a lakásba, állítólag nem szabad odabenn megölni, mert a vérszagra odajön a többi kígyó, hanem egy botra feltekerve ki kell hajítani vissza a dzsungelbe.

Ezen felül még van rengeteg lény, aminek a nevét nem is tudom. Pl egy lódarázsnál kb 3x nagyobb fekete izé, ami most is a villanykörte körül dong. Akiktől a legjobban tartottam, a patkányok (tikus) és a csótányok (kecoa), eddig nem jelentkeztek nálunk, Allah tartsa meg eme jó szokásukat.

Örömmel látom, hogy növekszik a blog olvasótábora. Mivel nem mindenki tudja pontosan, hova jöttem, hogyan és miért, szánok egy rövid áttekintő posztot Yogyakartára, mielőtt belekezdek a nagyszabású történetmesélésbe.

Yogyakarta Indonézia egyik fő kulturális központja. Elképesztő mennyiségű fesztivál, utcai felvonulás, koncert és egyéb megmozdulás van mindenfelé. Valamint hihetetlen sok múzeum és látnivaló. Ezekről majd mind írok külön-külön, szép lassan, ahogy magam is felfedezem a várost. Szemben Indonézia többi városával (Bali most nem játszik), itt van pezsgő éjszakai élet is, az átutazó turisták és a városban tanyázó rengeteg művész csinálja a hangulatot rendesen.

Yogya ezen felül egyetemváros is, több tucat felsőoktatási intézménnyel. Az egyetemeknek óriási campusaik vannak, külön diákvárosokat képezve. Nagy diákélet van, tény, de mielőtt amerikai típusú züllött egyetemi házibulik jelennének meg a Nyájas Olvasó lelki szemei előtt, ki kell ábrándítsak mindenkit: a lakosság nagy része muszlim, nem bulizik, nem iszik, a fiúk még csak-csak kijárnak néha, de a lányok közül legtöbben jilbab-ban (muszlim fejkendő) nyomulnak és nem mehetnek el nagyon hazulról.

Yogyakartához tartozik még a Prambanan hindu templomrom, valamint az ország, sőt talán egész Délkelet-Ázsia egyik legismertebb látványossága, a Borobudur. Mielőtt idejöttem volna, azt hittem, suli után majd csak úgy kifekszem nézelődni meg napozni, mondjuk a Borobudur tövébe. Esetleg felgaloppírozom a vulkánhoz. Háááááát, marha nagyon tévedtem, ezek a helyek ugyanis több tíz kilométerre vannak a várostól… És bevallom, bár itt vagyok már 3 hete, még nem voltam turistáskodni. Úgy vagyok vele, hogy nem kapkodom el, rengeteg időm van itt. Diákigazolvánnyal amúgy is sokkal-sokkal olcsóbb. Úgyhogy most várjuk, hogy a nemzetközi osztály elintézze a diákjainkat. De ők se kapkodnak vele, ezek szerint nekik is rengeteg idejük van. "Mungkin besok", ahogy azt hamar megtanultuk itt. "Talán holnap". Ez az ország már csak ilyen. Persze azért itt a problémák is gyűrűzgetnek rendesen, az elmúlt pár hetünk igen-igen sűrű volt, iskolakezdéssel, lakáskereséssel, motoros incidensekkel, skorpiókkal… De erről szóljon majd a következő poszt!

Addig is, aki nem bírja kivárni, és most azonnal többet akar tudni Yogyakartáról, olvasson utána a Wikipédián…

Hosszas vajúdás után megszületett a Zol-Indonézia blog (http://zolindonezia.blog.hu) és a hozzá tartozó facebook-os oldal (http://www.facebook.com/Zolindonezia). Ahogy a címe is mutatja, arról fog szólni, hogyan kerülünk kölcsönhatásba egymással Indonéziával.

A facebook-on rövid híreket, emitt pedig a hosszabb lélegzetvételű írásaimat olvashatjátok majd. Nemsokára jelentkezem is egy, az előkészletekről szóló torokszorítóan izgalmas poszttal. Jó szórakozást kívánok előre is!