Olyan régóta tervezgettük az utazást Sulawesire, hogy szinte már el se hittük, hogy összejön. És persze ahogyan az ilyenkor lenni szokott, végül minden máshogy lett, mint ahogyan eredetileg elterveztük. Úgy indult, hogy ez is egy nagy létszámú csavargás lesz, lévén január a legtöbb indonéz egyetemen szünet és/vagy vizsgaidőszak (ez a két fogalom a darmasiswás közösségnek rokonértelmű kifejezés), de persze mikor odajutott a dolog, hogy az álmodozgatásokat követően meg kellett vegyük a repjegyeket, majdnem mindenki meggondolta magát. Ana és Catalina hirtelen ráébredtek, hogy nincs pénzük, Cip (az újdonsült román lakótársunk) szerelembe esett Yogyával/ban, stb. Persze mire a sok jómadár kitalálta, hogy halasszuk el a tripet, én már megvettem a jegyeket, így esett, hogy Kittyvel ketten vágtunk neki a 12 napos Sulawesi megpróbáltatásoknak. Fiú és lány barátként nemigen utazgathat csak úgy együtt a konzervatív Indonéziában, ezért mindenhol azt kellett mondanunk, hogy egy pár, mi több, házaspár vagyunk. Már korábban is volt hasonló hamiskodásban részem, például amikor a Bromóra utaztunk kettesben, akkor Beát kellett minden szembejövő kíváncsiskodó indonéznek úgy bemutatni, mint a feleségemet.

Eddig szinte minden utam során volt velem olyasvalaki, aki jó fotós, vagy legalábbis van fényképezőgépe. Ezen a tripen viszont a természet és az élet minden egyes szépségét és érdekességét a ratyi mobiltelefonjainkkal fényképeztük és videóztuk le – remélem, azért akad köztük egy-kettő ami legalább kicsikét visszaadja azokat a nagyszerű dolgokat, amiket láttunk.

Makassar – bugi a bugisokkal

A létező összes tényező közrejátszott, hogy ne érjük el a Denpasarból induló repülőgépet (elalvás, forgalmi dugó, eső, stb.) de végül helyi cimboráinknak hála csak odaértünk motorháton, 2 perccel a hivatalos kapuzárás előtt. Kicsit túl is aggódtuk a dolgot, a légitársaság indonéz munkatársai ugyanis nem siették el a becsekkoltatást, a repülő eredetileg kitűzött indulása előtt 1-2 perccel is még hosszas sor kígyózott a regisztrációs kapu előtt, a csomagokat csigalassúsággal mérte és pakolászta jobbra-balra egy szem hordár, míg 3-4 kollégája jó indonéz szokás szerint a háttérben guggolva nyomkodta a telefonját meg vihorászott. Akárhogy is, a gép csak felszállt, az ablakon kibámulva érzékeny búcsút inthettem az elmúlt hetek illusztris úti céljainak, Balinak, Lomboknak, s a Giliknek, hogy aztán a másfél órás út és életem legkeményebb landolása után végre földet érjünk Sulawesi és Kelet-Indonézia legnagyobb városában, a kies Makassar-ban.

Sulawesi, leánykori nevén Celebesz területét és népességét tekintve alig kétszer nagyobb Magyarországnál, mégis óriásinak tűnik, mert elképesztően hülye kiterjedése van – a sziget leginkább egy szétfolyós tintával írt K-betűre hasonlít, s bár jóval ritkásabban lakott, körülbelül akkora helyet foglal el a térképen, mint Jáva. A szigeten számos népcsoport osztozik, ezek közül az egyik legnépesebb az ún. bugis etnikai csoport, Indonézia legvagányabb tengerjárói, akik évezredekre visszatekintő hajózási múlttal rendelkeznek, már évszázadokkal ezelőtt eljutottak pl Ausztráliába, ahol a bennszülött abókkal kereskedtek. Manapság meg állítólag ők adják ki az óceánjáró hajók legénységének gerincét. De laknak errefelé más érdekes szokásokat felvonultató népek is, többek közt az animista temetkezési rítusaikról nevezetes toraják – hozzájuk terveztünk eljutni elsőként.

A kétmilliós Makassar pont olyan, mint a többi indonéz nagyváros – hatalmas, elég ronda, mélyen vallásos és tele van forgalmi dugóval meg kínaival. Tízéves-forma, Slayer pólóban feszítő gyerekek mutogatják a pöcsüket az elhaladó buszok utasainak, közben társaik a Büdi patakban pancsolnak, mindenhonnan reggae meg indonéz popzene üvölt, düledező utcai falodákban lehet sült rizst enni, szóval minden a szokásos.

Mi kora délután érkeztünk meg Makassar meglepően modern repterére, és csak éjszaka terveztünk továbbállni Toraja irányába (hogy spóroljunk a szálláson, hehe), ezért az előzetes tanácsok ellenére mégis úgy döntöttünk, hogy megtekintjük „Makka” szépségeit. A város állítólagos number one látványossága a Fort Rotterdam nevű holland erőd, a koloniál építészet legjobb állapotban fennmaradt műemléke . Laza 40 kilométerre lehet a reptértől, Makassar másik végén, a kikötőknél, de hát egyszer élünk. Mondanom sem kell, a vajszínű, tömzsi épületcsoport messze alulmúlta a várakozásainkat. Nem mondom, hogy tré hely ez a Fort Rotterdam, de csak emiatt ne gyertek Makassarba, még akkor se, ha történetesen építészek vagytok – körülbelül akkora katarzist nyújt itt sétálgatni, mint odahaza egy jobb állapotban lévő lakótelepen. A helyieknek viszont láthatólag nagy jelentőséggel bír, nekem úgy tűnt, hogy ez lehet a város legmenőbb randizó és összeröffenő helye, és hogy a makkasari tinik 90%-a itt készít facebook profilképet magáról. Apropó, tinik, errefelé jóval kevesebb turista jár, mint mondjuk Balin vagy épp Jáván, ezért az erre látogató buléknak extra adag „hello misterrrrrr”-re kell felkészülniük. Különdíjat érdemel az a féltucatnyi suhancból álló banda, akik miután megláttak minket, eksztatikus meglepetésükben beugrottak a csatornába, és 100 métert úsztak, hogy elmondhassák nekünk a mondókájukat („hello misterrrrrr!”).

Az aranyérem mégsem nekik jár: ugyancsak a Fort Rotterdamban, a kijárathoz közeledve letámadott 3-4 húszas évei elején járó srác, hogy megkérdezze, „hávárjú” meg „vaccjorném”. Miután látták, hogy készséggel válaszolok, megjelent újabb 1-2 tucat hasonló srác, (persze mind be is mutatkozott), elmondták, hogy ők tengerészek akarnak lenni, ehhez viszont tudni kell angolul, szóval ide járnak gyakorolni (értsd: idetévedő mit sem sejtő turistákat falkában letámadni). Gyakorlásképpen elsírtam nekik bánatom, miszerint a buszállomás, ahova igyekszünk, 25 kilométerre van innen, és fogalmam sincs, hogy kell oda eljutni. Erre felajánlották, hogy elvisznek ingyen, csak útközben beszélgessünk, és javítsam ki a nyelvtani hibáikat. Áll az alku!

Útközben persze eltévedtünk, de így legalább volt alkalmam látni Makassar további nevezetességeit is (legnagyobb mecset, második legnagyobb mecset, harmadik legnagyobb mecset) meg mélyebb beszélgetésbe elegyedni a sráccal, aki motoron szállított. Kiderült, hogy ismeri Tomit és Zsuzsit, a Makkában héderelő magyar darmasiswás barátainkat. Ezen még nem lepődtem meg, de amikor említette, hogy ismeri Yogyából Monikát, a lengyel lakótársamat, akkor azért már nagyot néztem. Az állomásra megérkezve véletlenül belefutottunk a srácok angoltanárába is, aki Pen Man néven mutatkozott be (lévén tollakat gyűjt), és ő is eldicsekedett vele, hogy vannak magyar barátai, majd nekiállt fényképeket mutogatni Szaffiról (!) a Solo-ban lakó spanunkról, na ez már tényleg kicsit sok volt… Szóval kicsi a világ. Akárhogy is, hathatós indonéz hátszéllel végül sikerült buszjegyet váltani Toraja felé, a Holtak Földjére, vuhúúú!

Tana Toraja – „Anyád temetésén huncutkodjál…!”

Egy meglehetősen rázós út után (Sulawesin eléggé elmaradott az infrastruktúra, és az aszfaltot se nagyon használják, vagy éppen „túlhasználják” és egyszerűen széttörik az út) reggel 6 előtt dobott ki a busz Rantepao városkában, ami a környék kulturális központja. Tana Toraja (jelentése ’a királyok földje’) egy csodaszép völgyben terül el, a látképet még érdekesebbé teszik a helyiek jellegzetes homorú tetejű házai, melyek fejjel lefelé fordított csónakot, mások szerint bivalyszarvat jelképeznek. A napfelkelte ráadásul tündérmesébe illő rózsaszín árnyalatokkal vont be mindent, ettől – és a régóta kerülgető végkimerültségtől - végképp olyan érzésem támadt, mintha a Gyűrűk Ura hobbitok lakta Megyéjében császkálnék.

Találtunk egy remek kis vendégházat, Wisma Maria néven fut, mindenkinek ajánlom, olcsó szobák, kedves személyzet, világbajnok reggeli – helyben sütött kenyér, vajjal, lekvárral. Oké, ez elég szegényesen hangzik, de elhihetitek, 4 hónap rizsfalás után őszinte örömkönnyeket ejtettem, mikor megtudtam, hogy vajas kenyér lesz reggelire…

Az egyszeri turista persze nem a vajas kenyér miatt látogat el ide, sőt, a festői természet is csak gyenge második helyen van, a legtutibb helyi látnivaló ugyanis nem más, mint a toraják egész világon egyedülálló temetkezési szokásai. Jóllehet, a térség vallását tekintve színtiszta keresztény, valamiért mégis fennmaradtak az animista halottbúcsúztató rítusok (animistáknak hívjuk azokat a népeket, akik úgy gondolják, hogy a dolgokban szellemek laknak). Ha valaki meghal, azt nem temetik el azonnal, hanem tartósítják, a szobában tartogatják (mi több, ételt-italt-cigit visznek neki, meg köszöngetnek neki), és csak akkor temetik el, ha összegyűlik elegendő pénz az elhunyt társadalmi státuszának megfelelő szertartásra, ez a szertartás csóringeréknél 3-4, gazdagéknál akár 7 napig is eltarthat. Van, hogy maga a temetés csak évekkel a  halál után történik meg. Morbid módon tehát a toraják élete a halál körül forog, az egész család évekig melózik, hogy eltemethessék a nagypapát, vagy fordítva, bivalyt, disznót nevelgetnek, hogy temetési szertartásokra értékesítsék őket, és így tovább (a legnagyobb kuriózumnak számító albínó bivalyok kb 2 millió forintnak megfelelő rúpiáért cserélnek gazdát a piacon).

A legtöbb temetés július-augusztusban van, lévén a térség egyébként elég sok csapadékot lát, mi viszont januárban jöttünk, és reménykedtünk, hogy azért csurran-cseppen majd valami most is (nem felétlenül eső). Mázlink volt, a Tana Torajában töltött 4 nap alatt egy csepp eső nem esett, ellenben hulla, nos, az akadt bőven. A Wisma Maria recepcióján lepacsiztunk a kevés fogú és nagy helyismeretű Bapak Sabá-val, aki – mivel már elég jól tudunk indonézül – diszkont áron elvitt minket egy épp zajló temetésre. Helyi szokásoknak megfelelően illendő volt ajándékot vinnünk az elhunyt családjának, beugrottunk tehát a közértbe három kiló cukorért. Az eladó csillogó szemmel üdvözölt minket: „Nahát, csak nem temetésre mentek? Biztosan szuper lesz!”

Mari néni temetésén jártunk

Igazából nem Mari néninek hívták, de elfelejtettük a nevét annak a 66 éves hölgynek, akit végső útján elkísértünk – egy darabon, ugyanis Mari néni gazdag családból származott, 7 napos temetési szertartásának a harmadik napját fogtuk ki. Mari néni mellesleg már 10 hónapja halott volt, mire végre eltemették. A ceremóniára elhívták az egész rokonságot Szumátrától Pápuáig, a környékbeli falvak elöljáróit, és úgy fél tucat bulé is beesett az eseményre.

Az egész temetési szertartás (helyi nyelven ’tomate’) olyan volt, mint egy morbid sörfesztivál, Tim Burton rendezésében. Külön fesztiválhelyszín is épült – az elhunyt háza előtt, vagy annak környékén a tradicionális házakra emlékeztető, íves tetejű pavilonokat emeltek, itt foglaltak helyet a vendégek, a kör egyik végén a legdíszesebb pavilonban a közeli hozzátartozók, ezzel átellenben pedig egy magas, oltárszerű építmény, előtte Mari néni koporsójával. A pavilonok egy kb fél focipálya nagyságú, üres placcot fogtak közre.

Megérkezésünk után illedelmesen helyet kellett foglalnunk a feketébe öltözött gyásznép közt (nekünk is feketében kellett jönnünk), hogy együtt elfogyasszuk a gusztusos halotti tort (rizs, tojás, disznóhús, szósz, sör, ilyenek). A fesztiválhangulatot erősítette, hogy műsorfüzetek (!) jártak kézről kézre, ezekben a füzetekben elolvashattuk Mari néni életét, a családfáját (11 gyerek, 23 unoka, nem rossz!) valamint a temetés menetrendjét napi bontásban. Délután egy óra körül heves petárdázás és tűzijáték vette kezdetét, mikor rákérdeztem ennek miértjére, Bapak Saba csak annyit felelt: a gyerekeket is le kell kötni valamivel.

Ezt követően nagyszabású törzsi dobolás vette kezdetét, és Mari nénit koporsóstul feltolták az oltárszerű emelvény tetejére. Ekkor a ceremóniamester elkántálta Mari néni életének legfőbb hőstetteit, egy-egy mondat után a tömegnek egy emberként ujjongania kellett („jeeee!”). Aztán jöttek az állatáldozatok. A toraják számára a bivaly az erő és a jólét szimbóluma, s úgy hiszik, a temetésen lemészárolt állatok ereje tovább kíséri az elhunytat a túlvilágra. Ergo minél több bivalyt áldoznak fel, annál jobb lesz a halottnak odaát. Malacokat is vágnak nagy számmal, bár azt tudtommal csak az íze kedvéért. Szegény pocák bambuszkeretre feszítve várják a végzetüket, az oldalukra festékszóróval ráírva az ajándékozó családtag neve. A bivalyokat meg szimplán torkon szúrogatják és kivéreztetik Mari néni koporsója előtt.

Az áldozatok után/közben a családtagok szépen kiöltözve libasorban vonulgatnak a vendégek előtt, és énekkel, zenével köszöntik őket. Nagyon gyászos hangulatról nem beszélhetünk, a sor végén menetelő bácsi például nem győzött a kamerámba csápolni…

A tomate szertartás minden napjára esik egy-egy érdekes (vagy kevésbé érdekes) esemény. Egy teljes nap áll rendelkezésül arra, hogy a távoli rokonok külön-külön a halott színe elé járulnak otthon (az elhunyt hálószobájában mondjuk) és köszöntik. Egy másik nap felnőtt férfiak körbeállják a kiteregetett belsőségek közé rakott koporsót a pavilonok által közrefogott „placcon”, és addig táncolnak kántálva körbe-körbe, míg transzba nem esnek. Aztán van egy nap, amikor bivalyviadalokat rendeznek. Ez annyira nem izgi, mint elsőre hangzik: két bivaly legelészik egymással szemben (vagy épp egymásnak háttal) nagy békésen a „ringben” (egy rizsföld vagy mocsaras pocsolya közepén), az emberek meg várják, hogy egymásnak essenek. Ha ez nagyon nem akar megtörténni, akkor elkezdik hergelni, meg egymás felé taszigálni szegény állatokat, míg a szarvuk össze nem akad, tülekedni nem kezdenek, az egyik ki nem tolja a másikat a területről. A bivalyokra szokás nagy pénzösszegekben fogadni. Egy szóval egy torajai temetésen nehéz unatkozni.

A blog történelmében először megpróbálok saját házi készítésű videókat beszúrogatni, lássuk, sikerül-e!

Van élet a halál után

A tomate végeztével persze még nincs vége a mókának, ugyanis a hallottakat el is kell rakni valahova, mindenféle kreatív helyekre, mondjuk barlangokba, vagy hegyoldalakra. Ezeket a temetkezési helyeket meg aztán jól meg lehet mutogatni a turistáknak. Így esett a rémeset, hogy mi is rászántunk egy-két napot Rantepao környéke megtekintésére – az északi, hegyvidéki területet gyalog, a déli vidéket pedig bérelt motorral jártuk be.

Rantepaoból kiérve a főútról kicsit letérve azonnal Karassikhoz lehet érni, ahol őskori (?) megalitok köré épített tradicionális házak találhatók. A nagyobbacska házikók neve tongkonan, a homlokzatán minél több bivalyszarv díszeleg, annál gazdagabb a benne lakó család. A tongkonanhoz minden esetben hasonló kinézetű, de kisebb rizstározók taroznak, sokszor akár egész tucatnyi. Ilyen tradicionális házakkal amúgy az környék telis tele van, effektíve a toraják ma is ilyenekben laknak. Ke’te Kesu a szentendrei skanzen helyi megfelelője, kellemes kis tó partján házikók meg rizstárazók, a falucska mögött sziklába vájt temetkezési helyekkel, ahogy azt illik. A toraják értéktárgyaikkal együtt szeretnek temetkezni, emiatt egy időben viszonylag nagy divat volt a sírrablás is errefelé. Ezért találták ki azt, hogy a holtakat magasan a sziklafalakba vájt kis üregekben temetik el, melyeket bivalyokkal díszített ajtócskákkal zárnak le. Esetleg a koporsókat vékony bambuszgerendákkal egyszerűen jó magasra a sziklafalhoz rögzítik (ezek az ún. „függősírok”). A sírhelyeket gyakran tau tau őrzi, kis szobrocskák, amik az elhunytak vonásainak stilizált másait viselik. Népesebb temetkezési helyeken egész tau tau hadsereg néz vissza az erre látogatóra a sziklafalról, a látvány engem egy kicsit a Süsü, a sárkány várjeleneteire emlékeztetett. Ugyancsak népes tau tau gyűjteménnyel büszkélkedhet a pár km-rel délebbre lévő Lemo is.

Londa barlangjaiban helyezik végső nyugalomra a Trandilinoq törzsfőnök dinasztiájába tartozó torajákat. A barlangokba be lehet menni olajlámpással, és ilyenformán átélni egy hullarabló vagy Indiana Jones mindennapjait – benn ugyanis halmokban állnak a koporsók, régiek, újak vegyesen. Nagy részük szét van rohadva, a csontok, koponyák szanaszét hevernek. Újabb morbid ellentmondás a torajákkal kapcsolatban, hogy ahhoz képest, mekkora feneket kerítenek a halottaik megfelelő elbúcsúztatásának, miután az elhunytat eljuttatták végső nyughelyére, látszólag senki nem törődik velük. Én a magam részéről nem örülnék, ha tudomásomra jutna, hogy eltávozott őseim csontjait valaki széthordja, meg halmokba rakosgatja, meg cigit tömköd a koponyáik szájába (vagy ez áldozati ajándék lenne?).

Ott vannak aztán a gyereksírok. A toraják a korán (még az első foguk kinövése előtt) elhalálozó babákat fák törzsébe „temetik”, úgy hiszik, a babák eztán együtt nőnek a természettel.  Az egyik legismertebb ilyen gyereksíros hely Kembira, kb 15 km-re Rantepao városától. Nem akkora szám, egy szem rohadó fa, tíz-húsz korhadt ajtóval letakart üreggel, bár maga a gondolat, hogy egy fa mellett ücsörögsz, benne halott kisbabákkal, elég hidegrázós.

Szóval ilyen és ehhez hasonló helyek tucatjával van tele a környék, jól el lehet lenni pár napig, de vigyázni kell, nehogy sokat akarjunk markolni egy napra. Minket elkapott a „hulla-spotting” láza, és bár már lenyugvóban volt a nap, még mindig úton voltunk újabb és újabb sírhelyek meg egyebek után kutatva, aztán jól el is tévedtünk az úttalan utakon. Egy idő után már csak a helyieket tudtuk kérdezgetni, mi merre van, viszont nekik látszólag fogalmuk sem volt. Egy csóka elküldött minket balra, aztán a másik visszaküldött jobbra, ott megint megkérdeztünk egy öreg fazont, aki visszairányított bennünket a kiindulási ponthoz, hogy aztán újból megkérdezzünk egy asszonyt aki még életében nem hallott arról a híres síremlékről, amiről a faluja környéke nevezetes, és így tovább. Volt olyan útszakasz, ahol vagy hatszor elhaladtunk újra és újra, a falubeliek szerintem már emlékezetből portrét tudtak volna rajzolni rólunk. A táj persze igen szép volt a naplementében, de sötétedés után gyereksírok meg sötét fák meg kóbor kutyák meg bivalyok közt bóklászni azért annyira már nem vicces.

Egyébként majdnem minden nevezetes helyen vagy van egy jegyárusító kioszk, vagy rövid úton feltűnik valaki, aki rád szól, hogy fizetni kell. A helyieknek kiszabott ár  10, a „bulé ár” alkudható 20 ezer rúpia per attrakció, ami nem sok, de a nap végére a sok 5-10-20 ezres tétel azért már meglátszik a büdzsén. Szóval csak óvatosan a sok hullával, meg azokkal, akik belőlük élnek.

A tereprallynak is beillő motoros felfedezőút után azt gondoltuk, a gyalogtúrázásra szánt nap majd jóval kényelmesebb lesz. Nos, nem számoltunk azzal, hogy ehhez a helyi tömegközlekedésbe is bele kell kóstolnunk, ami szó szerint rázós élmény. Hegyi túránk kiindulópontja Batutomonga falucska volt, ahová a piacról indulnak a helyijárat szerepét betöltő szétvert kisbuszok. Bepréselnek annyi embert, amennyit lehet, aztán még néhány láncdohányos öregurat, a „réseket” meg feltöltik zöldséggel, rizzsel meg malaccal és már mehetünk is fel a szerpentinen, ami aszfaltot csak nyomokban, emberfej nagyságú kiálló sziklákat viszont annál nagyobb mennyiségben tartalmaz.

Batutomongába érve megvártuk, míg elmúlik a lengéscsillapító-mentes buszút keltette hányingerünk, majd útnak indultunk. Túl sokat nem tudok írni a gyalogutunkról, helyettem beszéljenek a – profi, mobiltelefonnal készített – képek: csodás panoráma a hegyekre és a völgyre, rizsteraszok, mocsárban fürdőző bivalyok, volt minden. Még egypár kevésbé marketingelt sziklasírba is belebotlottunk, plusz egy kis falucskában szemtanúi voltunk, ahogy a környékbeli gyerekek törzsi dobszóra valamiféle rituális táncot gyakoroltak éppen.

Kitty, ha lehet, még nálam is jobban élvezte a kirándulást, tősgyökeres pesti lévén a számos látnivaló közül az alábbi top-listát állította fel:

Top 1: kiscica Top2: kismalac Top 3: kiskutya és kiskecske, megosztott helyen.

A nem túl részletes térképünket sikerült jól félreolvasni, ezért persze ezen a napon is eltévedtünk, a helyiek pedig ismét egymásnak ellentmondó információval járultak „segítségünkre”. Mikor nekiálltuk az orruk alá dugdosni a térképet, vettük észre, hogy jó részük nem tud olvasni (térképet amúgy is nagyon nehezen olvasnak az indonézek), szóval egy szó mint száz, ránk sötétedett az erdőben. Végül kilyukadtunk valami faluban, ahol egy csávó felajánlotta, hogy irreális összegért hazavisz, de akkora volt az induló ár, hogy meg se próbáltunk alkudni, továbbálltunk. Nagy szerencsénkre belefutottunk egy teherautós bácsiba, akinek röviden elregéltük az életünket (csóró diákok vagyunk és nincs pénzünk hazajutni, ha esetleg épp Rantepao felé indulna, ugyan vigyen már el minket), minek hallatán beinvitált minket még az udvarába is poharazgatni. Egy nagy kancsóból fehér löttyöt töltött, mikor kérdeztem, mi ez, nagy kuncogva azt felelte, Susu Toraja (toraja tej), aztán persze kiderült, hogy balok, azaz pálmabor. Miután jól eliszogattunk az öreggel és a famíliájával, nekilódulhattunk haza Rantepao felé. Teljesült tehát egy újabb hátizsákos álom: teherautó platóján zötykölődve utazgathattam úttalan utakon Ázsiában.

Tanulság: never mind the baloks! (a remek szóviccért és a helységnevek helyes írásmódjáért köszönet a Lonely Planet-nek)

További képek a facebookon ITT.

Ezzel a bejegyzéssel felrúgom az eddig megszokott kronológiát, és két utazás közti szusszanást kihasználva ezúttal a legutóbbi tripről számolok be. A Lombokra tett kiruccanásunk ugyanis annyira jól sikerült, hogy szabályos késztetést érzek arra, hogy mihamarabb elregéljem. A világnak ugyanis többet illene tudnia Lombok szigetéről: ez egy relatíve érintetlen, fokozottan vadregényes, viszonylag könnyen megközelíthető és bejárható kis sziget, ahol egy napot ki lehet hozni annyi pénzből, amennyit egy átlag irodista a céges kantinban csak az ebédjére elver. És annyira nem is maláriaveszélyes.

A jól sikerült félszittya-félnemzetközi pszichedelikus balinéz karácsony után (amiről majd a következő posztban emelek szót) motoros konvojba rendeződtünk, és felkerekedtünk meghódítani a Balitól 30 km-re keletre fekvő, nagyjából 3 millió lakost számláló Lombok szigetét. A Padangbai-ból (Kelet-Bali) induló 4-6 órás kompúton így végre alkalmam nyílt a híres indonéz tengerjáró életet is közelebbről bevizsgálni, és azt kell mondjam, sokban nem különbözik a szárazföldi tömegközlekedési eszközökön tapasztaltaktól – viszonylag nagy a tömeg, az utazóközönség nagy része pedig eszik, cigizik és/vagy okádik. Mindezt két helyszínen lehet élvezni, a 35 fokos, eső és hullámverés áztatta fedélzeten vagy az ipari légkondikkal 10-12 fokosra hűtött utastérben. Utóbbiban plazmatévék is vannak, ezeken egész úton a Discovery Channel Amerikai Motorok című sikersorozatát sugározták – tudjátok, ez az, amiben egy dagadt, baltaarcú, Ferencz József szakállú amcsi csávó choppereket szed szét elszánt pofával – ideális elemózsia az agynak egy 6 órás kompútra.

A légkondira visszatérve: napi szinten tapasztalom, mennyire mérhetetlenül pusztítják az indonézek a környezetüket és saját magukat, de négy hónap is kevés volt megérteni és feldolgozni, miért kell MINDENHOL nyomatni a légkondit, szigorúan max fokozaton. Ha felszállsz egy buszra, betévedsz egy hivatalba, iskolába, netán plázába, okvetlenül legyen nálad vastag pulcsi vagy takaró, máskülönben a megfázás borítékolva van. És itt most nem arról van szó, hogy ezt a jelenséget csak mi, nyikhaj fehérek nem bírjuk, az indonézek meg vígan élvezkednek a 10 fokban! Mindenki 8 réteg ruhában, vacogva (a gyerekek meg bőgve) didereg, de a világért sem lehet lejjebb venni a hűtést, mert az valamiért presztízs.

Lembar kikötőjénél értük el Lombokot, épp időben, hogy a késő esti eső megpörkölje a valagunkat és ne tudjunk tovább menni. Találtunk is egy jó kis késelős motelt – ami a kies, közvilágítást nélkülöző Lembarban annyira nem is volt egyszerű – majd a másnap reggel még mindig szakadó esőben nekiálltunk módszeresen átgondolni az életünket. Ekkor írtak ránk egy SMS-t Ana, Catalina és Wojtek, yogyai lakótársaim, akik szintén épp Lombokon hédereltek, mondván hogy találtak a sziget dél-nyugati részén, Sekotongban egy elhagyatott beach-et, és ott állítólag nem is esik.

Pantai Ela-Ela – a kevesebb több

Pantai Ela-Ela, azaz „nyelv tengerpart”, ez ennek a párszáz méteres fehérhomokos kis nyúlványnak a neve, amit bőszen nekiálltunk keresni Lembarból elindulva. Romantikus sasak (lomboki népcsoport) falvakon keresztül vezetett az utunk. Apropó, a sasak törzs adja ki Lombok lakosságának legnagyobb részét, ők is nagyrészt muszlimok, pontosabban valamiféle ősi animizmussal keverik Indonézia legnépszerűbb vallását. Csinálnak ezen felül mindenféle kézműves munkákat, meg saját nyelvük is van meg minden. Meg kotyvasztanak egy tuak nevű rizsbort, aminek savanyú káposztára emlékeztető íze van és instant hasmenést okoz. Meg valamiért – a többi muszlimmal ellentétben – kedvelik a kutyákat, ezért az egész sziget telis tele van korcs kóbor ebekkel.

Azonnal látszott, hogy Lombok jóval fejletlenebb, mint Bali, és a turisták is ritkábban látogatják. Egész úton – Gilit leszámítva – alig találkoztunk fehérekkel, ha megálltunk valahol útbaigazítást kérni, körénk gyűlt a fél falu megbámulni minket. A helyiek, ha kiszúrtak minket, még motorhátról is harsogták felénk a szokásos mondókájukat: „Hello Misterrrrr!” meg „Yes!” illetve „Yesno!” Amúgy Indonézia-szerte mindenhol a „Hello Misterrrrrr” a fehéreknek kijáró köszöntési formula, nemtől függetlenül. A végén az „r”-t mindig nagyon megnyomják – ha egy franciának egyet pördül a nyelve egy r betűnél, egy magyarnak 5-öt, akkor egy helómiszterező indonéznek legalább 150-et.

Lombok közepén végighúzódik egy remek, autópálya-szerű gyorsforgalmi út, ezen álom motorozni, a mellékutakon viszont valami ilyesmi: elfehéredett ujjakkal szorítod a kormányt, mert minden sarkon újabb izgalmak várnak, vagy átfolyások vannak, vagy – ugyancsak az esőzések végett – hegyomlás és ebből következőleg több centis nedves agyagréteg az úton, vagy egy lejtő aljában meggyűlt, derékig érő „tócsába” placcsan a motor, esetleg pár tucat kóborkutya, gyerek vagy óriásrák (!) szalad ki eléd, netán egy elmélázó paraszt rád tereli a tehéncsordát, mert nem veszi észre, hogy jössz. Szóval senkinek nem ajánlom, hogy itt kezdjen el robogót vezetni.

Ilyen élvezetek közepette értünk az Ela-ela beach-re. Mondhatom, az út minden szenvedését elfeledtük, amikor kiértünk a partra, keblünkre öleltük Wojtek-ékat és elgyönyörködtünk a táj szépségében. Olyan környezet vett körül minket, amit talán a Jurassic Park című örökbecsűben láthattam anno. A parttól nem messze pedig két zsebkendőnyi, lakatlan sziget.

Hamar összebarátkoztunk a környékbeli halászokkal – a társaságunkban lévő lengyel pár, Patricia és Zbyszek amúgy is tökélyre fejlesztette már ezt a szuperképességet – akik aztán fel is ajánlották, hogy fejenként 10ezer rúpiáért (230ft) visznek minket egy kört a bárkájukon. Több se kellett, felpattantunk mind, és kikötöttünk az egyik lakatlan szigeten, ahonnét fenséges látvány nyílt Bali legmagasabb vulkánjára, a Gunung Agungra, valamint a mögötte lenyugvó napra. Visszafelé jövet még egy szivárvány is megjelent az égen, ezt már tényleg egy kicsit túlzásnak érezte mindenki.

Napszállta után kaptuk a hírt, hogy a lomboki magyar különítmény egy másik őrse megtalálta a tökéletes helyet a sziget déli részén, felnyergeltük hát a robogóinkat, hogy bő három óra seggbosszantó út után eljussunk Lombok Kutára.

Kutaütés

Kuta nevű tengerparti település Balin is van – ez a részeg ausztrál szexturisták gyűjtőhelye (majd mesélek róla a Baliról szóló posztban) – a lomboki névrokona viszont valami egészen más, üresen tátongó turistafalvakkal és lélegzetelállító természeti szépséggel.

Szállást a Tri Putri szállodában találtunk, ami a nevével ellentétben egész pofás kis bungalókat meg „osztálykirándulásos” szobácskákat adott ki. A tulajdonosként, ott lakó családként, üzemeltetőként, szakácsként, boltosként és mindenesként egyaránt funkcionáló személyzettel is elég jól lepacsiztunk – mondanom sem kell, ebben az ügyben is Zbyszekék jártak leghathatósabban közben. Le is ragadtunk itt jó pár napra, és még akkor se hagyott alább a lelkesedésünk, amikor az – ekkora már kb 14 főt számláló – bandánkból szinte mindenki lebetegedett. Nem sikerült kinyomozni egyértelműen, mi okozta a kollektív dögrovást, egyesek a fürdővízre, mások a reggeli gyanánt felszolgált palacsintára vagy a rizsborra gyanakodtak, az igazságot már sose tudjuk meg.

Lombok Kuta a szörfösöknek és az úszni vágyóknak egyaránt paradicsom, egymást érik a kilométer hosszú fehérhomokos beach-ek, nekem a legjobban Seger és Tanjung Aan jöttek be. Valószínűtlenül kék óceán, kókuszpálmák, festői hegyek által közrefogott öblök, fogatlanul vigyorgó halászok – könnyen megszületik itt az ember agyában a gondolat, hogy nem akar elmenni. Az egyik nap óvodásra strandoltam magam, és órák elteltével sem voltam hajlandó kijönni a langymeleg vízből, a többieknek tüntetőleg haza kellett indulniuk, hogy végre előmásszak a habok közül. A hely egyetlen zavaró tényezője a mindenütt jelenlévő karkötő és szarung árusok hada. A társaságunkban lévő lányok az elfogyasztott rizsborral egyenes arányosan növekvő mértékben egyre több szarungot vásároltak a helyi öregasszonyoktól és kölköktől, átlag 3 másodpercenként egyet. A végére már a birkatürelméről híres Zbysek is úgy begorombult, hogy inkább lefizette a purdékat, hogy menjenek el máshova árulni inkább. No ezek után még kevésbe csoda, hogy jómagam inkább az óceán nyugalmát választottam a part menti zsibvásár helyett…

Az egyik este felmásztunk egy közeli óceánparti csúcsra naplementét nézni – a csodás körpanorámában a táj –újfent filmes hasonlattal élve – ezúttal a Gyűrűk Ura világát idézte. Még a messzi Rinjani vulkánt is látni lehetett – ez a tűzhányó a maga 3700 méteres magasságával Indonézia egyik legnagyobbja. Aki utánunk akarja csinálni ezt a hegymászós mutatványt, mindenképp vigyen magával szarungokat, hogy tudjon védekezni a milliószám támadó bogarak ellen. A bogarak immúnisak mindenféle riasztószerre, de még mindig könnyebb őket elviselni, mint a parton ólálkodó szarung árusokat.

Szomorúan vettem tudomásul a hírt, miszerint állítólag az egész partszakaszt felvásárolta egy arab sejk, hogy majd ötcsillagos hotelekkel telepítse tele. Szerencsére az indonéz bürokráciának hála évek óta áll az ügy, mindenesetre aki meg szeretné nézni magának a csodálatos Kutát, az még valamikor mostanság tegye…

Gili – az igazi sziget-fesztivál

Minden jónak vége szakad egyszer – Szilveszter reggelén fájó szívvel hagytuk hátra a Tri Putrit és Kuta szürreális gyönyörűségét. Megígértük ugyanis számos barátunknak, hogy együtt szilveszterezünk Gilin. Hogy mi(k) is az(ok) a Gili(k)? Három picike sziget Lombok nyugati partjainál, az egyetlen igazán „buléjárta” hely errefelé, ebben a holtszezonban legalábbis. Gili Trawangan egy pezsgő bulisziget, Gili Meno egy mindössze 300 lelket számláló, nyugis paradicsom, Gili Air pedig állítólag a kettő egészséges keveréke, így mi bölcsen ez utóbbit választottuk az újév köszöntésére.

Aki persze el akar jutni a paradicsomba, előbb ki kell állnia a poklok poklát, Gili felé menet nekünk sikerült a szög egyenes úton teljesen eltévednünk (és valahogy egy kört leírni) valamint utolért minket régi cimboránk, a trópusi monszun is, és ronggyá áztunk. Felüdülés volt rövid utunk a Mataramtól (a sziget fővárosa) északra fekvő erdőben – itt húzódik két ellenséges majomtörzs területének a határvonala, ezért a makákók folyamatosan háborúznak, és úgy általában fürtökben lógnak a fákról az út mentén. Tudom, gyermeklelkű vagyok, de én egyszerűen nem tudom megunni a majmok nézegetését.

Gilire kétféleképp lehet eljutni: vagy charter hajóval Baliról (sok pénzért) vagy az észak-lomboki Bangsal kikötőfaluból. Az az alacsonyszintű lehúzás viszont, ami Bangsalban megy, viszont még a mi több hónapja edzett türelmünket is péppé őrölte. A történet a következő: az egyszeri turista gyanútlanul megérkezik a kikötőbe, ahol a helyi maffiózók közlik vele, hogy hello misterrrrr, sajnos ma már nem jár az olcsó public boat (kb 8-10ezer IDR egy útra), úgyhogy az egyetlen módja a szigetre való kijutásnak az, ha bérel egy privát hajót drágáért. Az ember már itt gyanút fog, főleg, ha meglátja, hogy egy eldugottabb kis öbölben ott várakozik egy csomó hajó, így hát bemegy kérdezősködni a hivatalos jegyirodába, ahol a beépített jegyeladók és rendőrök (!) is csóválják a fejüket. Emberünk tehát mit tud mit tenni, hajót bérel – a céltól egy kilométerre már csak nem fordul vissza.

Mi – vesztünkre - egy fokkal tovább bírtuk a harcot, indonéz tudásunkkal felvértezve ugyanis nekiálltuk kikérdezni a várakozó helyieket, hogy ők mégis mivel és mennyiért tervezik az átkelést. Hogy, hogy nem, kiderült, hogy a public boat mégis jár, 8 ezerért viszi a derék ifjakat. Erre odajön egy rendőr, és felszólít minket, hogy az indonézek és a fehérek külön várakozzanak, és hogy ne beszélgessünk a helyiekkel. Ez azért már gáz. Az indonézek elég rasszisták (nem találok jobb kifejezést erre), és mi a folytonos piti megkülönböztetést próbáljuk mosolyogva elfogadni, de Bangsalban elszakadt a többhónapos cérna, és komoly ordibálás vette kezdetét, melynek eredményeképpen csodák csodájára lett hely a public boat-on, és csak 100%-os felárba (15ezer IDR) került a bőrszínünk, ami annyira nem is szörnyű. Persze lehet, hogy csak Szilveszter éjszakája végett volt ilyen kiélezett a piti maffia uralta kikötő légköre, de ezt az érzést azért senki utazónak nem kívánom…

(Update: valóban, ha az ember nem terhelt időszakban és/vagy ünnepnap érkezik, akkor egész zaklatásmentesen válthat jegyet a fenn említett public boat-ra - a szerk.)

Gili különlegessége – többek közt – abban rejlik, hogy területéről minden motor hajtotta közlekedési eszköz egész egyszerűen ki van tiltva. Helyette mindenki biciklizik, lovas kocsit bérel, vagy gyalogol – szerintem ez egész szigetvilágban itt találni egyedül olyan indonézeket, akik hajlandóak 100 méternél többet gyalogolni, ez már önmagában attrakció! Szóval különösen nyugis a szigetek atmoszférája. Erre rátesz még egy lapáttal, hogy a szigeteken rendőrség, és gyakorlatilag bűnözés sincs. Ha mégis valami történik, a falu/sziget fejénél lehet feljelentést tenni, aki azonnal leállítja a sziget hajóforgalmát, és a tettes remélhetőleg hamar előkerül. Amennyiben a sziget egyik lakója lopna, vagy egyéb bűnt követne el, először állítólag csak gúnyos frizurát (?) vágnak neki és körbehurcolják. A visszaesőket évekre kitiltják a szigetről. De még egyszer mondom, bűnözésnek még az árnyéka sem vetül a szigetekre.

Szóval ebben a furcsán idilli környezetben töltöttük a Szilveszterünket. A sziget lakossága újév alkalmából rendesen felduzzadt, sok ismerőssel összefutottam, főleg darmasiswás barátokkal, de még Yogyakartából ismerős arcokkal is találkoztunk véletlenszerűen – kicsit olyan volt, mintha újra tinédzserek lennénk, és Gili Air lenne a törzskocsmánk, ahova péntek esténként mindenki lejár… A szigetet amúgy kerek egy óra alatt jártam körbe, annyira tehát nem is pici, fehérhomokos partja mentén számos bár, étterem meg egyéb vendéglátóipari egység húzódik meg a szofisztikált Zipp Bártól kezdve a felvidéki HannaHanna Fesztivált idéző, félreeső, sátras-pálmafás-füvesplaccos Space Bar-ig. Éjfél előtt nem sokkal egy nagy máglyát gyújtottak, azt táncikálhatta mindenki kedvére körbe, félig az óceánban, félig a homokban tapicskolva, tüzijátéktól félvakon-félsüketen. Emlékezetes Szilveszter volt, annyi szent.

A 2013-as év meg mivel is indulhatott volna jobban, mint egy kiadós snorkelezéssel: a szigeteket ugyanis remek korallzátonyok fogják közre megannyi színes hallal és egyéb érdekes lénnyel. Az idő elég őszies volt, esett is, alig voltak a vízben, és ez nekünk nagy szerencsével kedvezett: a kiürült strand sekély vízében ugyanis kiszúrtam egy óriásteknőst! Szépen lassan közelebb evickéltünk hozzá és hosszú ideig úszkálhattunk együtt vele – nem félt tőlünk egyáltalán, akkor oldott csak kereket, amikor Andor nekiállta a páncélját birizgálni.

Vízesések a vulkán tövében

Kilométer hosszú elhagyatott és csodaszép tengerpartok, tökéletes naplemente, teknőcökkel pancsikolás, mi jöhet még? Vízesések! Elhatároztuk, hogy adunk az esős évszaknak egy pofont, és a rengeteg csapadék miatt a Rinjani vulkán tövében ilyenkor kialakuló vízeséseket jól megnézzük. Elsőként a tűzhányótól észak-nyugatra lévő Tiu Pupast vizsgáltuk be. Persze a túra kiindulási pontjánál itt is feltűnt egy maroknyi helyi forma, akik követelték, hogy fizessünk fejenként 25k-t, egy kormányrendelet miatt (lobogtattak is egy megkérdőjelezhető hitelességű papírt ezt megerősítendő) amit mi lealkudtunk nagyon kevés k-ra. Aztán jött a következő szint, hogy oké, van itt ez a Tiu Pupas vízesés, de hogy van egy sokkal királyabb, a Gangga vízesés, ami mögött barlang is van, meg fürdeni lehet benne, meg aki megmártózik itt, annak élete végéig örök élet, ingyen sör jár. Megtalálni persze nem lehet, ehhez fel kell bérelni őket, hogy vezessenek el oda, újabb sok-sok ezerért. Itt már mondtuk nekik, hogy jól van, sziasztok srácok, majd úgy ahogy voltunk egy szál tangapapucsban bevetettük magunkat a dzsungelbe.

Ez mérsékelten bizonyult csak jó ötletnek, mert bár az első vízesést még megtaláltuk, a második keresése közben aztán ránk szakadt az ég megint, mi meg kommandózhattunk a páfrányok közt bőrig ázva, elveszve. Danaj, a görög csaj lábáról elragadta a papucsot egy hegyi patak, így ő mezítláb nyomta végig az Indiana Jones-t megszégyenítő túlélőtúrát. Végül kilyukadtunk valami nagyon nyomorúságos faluban az erdő közepén, ahol bekéredzkedtünk az eresz alá, és jóízűeket beszélgettünk a helyi parasztokkal, akik szilveszteri trombita nagyságú és lórúgás erősségű tekert cigiket szívtak, miközben 20 perc alatt átlag 80 méter csapadék hullott alá.

Az újabb adag vízeséshez pár órát utaznunk kellett, egész pontosan a Rinjani vulkán északi lábánál fekvő Senaru faluba. Az egész szigeten látható vulkán szerintem itt a leglátványosabb. Innen indulnak a tűzhányó kráteréhez a különböző többnapos túrák, idő és pénz híján azonban ezt most ki kellett hagynunk – sebaj, ami késik, nem múlik! Nem úgy a Sendang Gile és a Tiu Kelep vízesések megtekintését, melyhez ezúttal okulva a fenti fiaskóból béreltünk egy helyi vezetőt is. A guide első kérdése az volt, hogy nem akarunk-e beszívni a túra előtt, ebből gondoltuk, hogy valószínűleg nem lesz valami nehéz a terep… A két vízesés borzasztó szép, főleg a Tiu Kelep, és az odavezető dzsungel is épp kellően vadregényes, ugyanakkor nem embert próbáló azért. A Tiu Kelep medrében pedig fürdeni is lehet, ami remek móka. Ja, és az erdőben hemzsegnek a fekete majmok, akik sajnos közel sem olyan bátrak és barátkozósak, mint a szürke makákók, ezért nem is tudtuk rendesen lencsevégre kapni őket.

Senggigi – a meltó levezetés

A Gilikhez nagyon közel elterülő Senggigi-öböl lehet Lombok Siófokja. A partmenti hegyes-völgyes úton remek a panoráma, a település tengerpartján meg állítólag jókat lehet úszni és snorkelezni. Mataramhoz közel lévén eredetileg ez lenne „a” lomboki üdülőparadicsom, de őszintén szólva Kuta, Gili és a többiek fényében nálam Senggigi alaposan alulmaradt.

Hogy, hogy nem, Senggigi is híres a naplementéiről, ki is választottuk hát a kicsiny Pura Batu Bolong hindu templomot ennek megtekintésére. Sajnos az ég elég felhős volt, ezért nem mutatta meg minden szépségét a naplemente, de az óceán túloldalán terebélyesedő Gunung Agung így is szép látványt nyújtott. A hindu templomban tartott szeánszunknak egy szomorú aktualitása is volt: Wojtek, aki négy hónapon át hű harcostársunk volt, a mai nappal elhagyta Indonéziát, és itt találkoztunk vele utoljára. Hiányozni fog, és biztos, hogy román-lengyel-magyar-és-még-ki-tudja-milyen nemzetközi bandánk fergeteges eurotúrákat fog veretni, ha egyszer mind hazajutunk. Selamat Jalan, Wojtek! Sajnos a remek csoportképek Patricia kamerájában maradtak, így jobb híján az estről egy multikulti szociofotót közlök, Zbyszekről, jómagamról, sasak szarungban, hindu szentélyben, nemtommilyen rizsborral, íme:

Hazatérvén tudtuk csak meg, hogy Lombokon ezekben a csapadékos hónapokban elég nagy maláriaveszély is van. De végül is már majdnem mind hazaértünk, komolyabb baja egyikünknek se lett, és Nóri 40 fokos lázát is sikerült egy Balin főzött krumplifőzelékkel és fasírttal kikúrálnunk. Így hát a nemzetközi hardcore darmasiswa különítmény nevében mindenkinek jó szívvel tanácsolom, ne álljon meg Balinál, menjen tovább Lombokra!

További képek Lombokról ITT

Kitört a nagy „téli szünet” az iskolában, amit én önkényesen meg is hosszabbítok 1-2 héttel, hogy azt csinálhassam, ami a legjobban megy: csavarogni fogok. Mire ez a poszt kimegy az internetre, én már egy vonaton fogok zötykölődni Bali felé. Ott tervezem megnézni azokat a látnivalókat, amik legutóbb kimaradtak – akad bőven – és ami a legfontosabb, együtt karácsonyozunk a többi magyarral. Jézuska másnapján szeretném végre kipróbálni a szörfözést, amit legutóbb a balesetem miatt nem tudtam.

Aztán az ünnep elültével néhányadmagammal útra kelünk, és átkompozunk Lombok szigetére. Lombok az elhagyatott, de annál festőibb partjairől híres, valamint arról, hogy ott van a Gunung Rinjani, Indonézia egyik legnagyobb – döbpergéééééés – vulkánja (mi más??). Ja, és a Gili-szigetek, három aprócska sziget, ahonnan ki vannak  tiltva a járművek és a rendőrség. A Szilvesztert valahol ezen a környéken tervezzük a magyar-román gárdával. 

Január első napjaiban valahogy visszaevickélünk Balira, innen pedig Sulawesi felé vesszük az irányt szűk két hét erejéig. Itt remélhetőleg ellátogatunk majd a Toraja népcsoporthoz, akik a bizarr temetkezési szokásaikról híresek. A monszun elől pedig továbbállunk az Egyenlítő környékére, és pár napot a Togean-szigeteken ejtőzünk majd, ami állítólag a világ legszebb helye.

Innen visszarepülök majd Jávára, kimosom a koszos gatyáimat, aztán kötöm is fel újra, mert január végén vár egy újabb trip, ezúttal Indonézián kívül. Egy maláj villámlátogatás után Thaiföldre vagyok hivatalos, egy lagzira. Onnan pedig irány Vietnám, ahol Holdújévet ünnepeljük majd. Kambodzsába meg majd máskor megyek…

Kérdezzetek!

Szóval most egy darabig nem lesz mód komolyabb blogfrissítésre (talán ha lesz időm, még megírom a novemberi bali kirándulásomat). Sok mindenről írtam amúgy az elmúlt hónapokban, viszont úgy érzem, hogy még több dologról nem, szóval azt találtam ki, hogy akinek van valami specifikus kérdése, az nyugodtan tegye fel komment vagy mail (kontakt oldalt fenn) formájában, és majd igyekszem megválaszolni az úton.

Addig is Kellemes Ünnepeket! Legyetek jók odahaza, vagy bárhol is vagytok!

A korábbi nagy sikerre való tekintettel összeszedtem még egy csokorra valót az általam érdekesnek vélt jávai és indonéz szokásokból. Előre szólok, hogy ezek az én szubjektív véleményemet tükrözik, és az esetek jó részében nélkülözik a tudományos alaposságot!

-A Feri és Andika keresztneveket itt is használják, mindkettőt férfiakra. Ja, és itt is ismert a Guszti név, jávaiul istent jelent.

-A legmenőbb fiúnevek a Budi és a Bagus. Előbbi jól neveltet, utóbbi jóképűt jelent. Egyre több barátomról derül ki hogy valójában Budi az igazi neve.

-A legtöbb indonézt hihetetlenül nem érdekli a természet és annak szépségei. 22 éves egyetemista indonéz haverjaink pl még sose hallottak az Ijen vulkánról, ami azért elég híres, nem csak Indonéziában… Ellenben a plázázás és a shoppingolás felpörgeti őket.

-Az indonézek nemigen tudnak angolul, ellenben annál inkább próbálnak a Nyugathoz hasonlítani. Az a menő vállalkozás, aminek angol nyelvű szlogenje van. A kedvencem a yogyai illetőségű Mister Burger jelmondata: „Really safety your hunger!” Akinek van ötlete, hogy ez mit jelenthet, kérem, írja meg kommentben, és ha erre jár, meghívom egy mangódzsúzra!

-Kiegészítés a fenti gondolathoz: a filmes cég, akikkel együtt működtünk, a borítékon ékes angolsággal így köszönte meg a segítségünket: „Thanks for joint with us!” Hát, szívesen, máskor is!

-Az indonézek nagy álma, hogy fehér bőrük legyen. Emiatt szinte minden kozmetikumban extra fehérítő adalék van. Elég nehezen találok olyan tusfürdőt, ami a flakonján nem kecsegtet azzal, hogy falfehér leszek tőle, ha magamra kenem. Az igazán elvadult pojácák – jellemzően negyvenes nők – valami fehér kulimásszal kenik le magukat mielőtt kimennek az utcára, ettől kb úgy néznek ki, mint Michael Jackson a halála előtti napokban.

-Arányaiban sokkal több  itt a metal rajongó, mint otthon. Majdnem mindenki zenekaros pólókban nyomul, főleg  a 80-as évek Bay Area Thrash irányzata dívik. A kis közértekben, fodrászszalonokban és hasonló helyeken is rendszerint bömböl a metal. A kisgyerekek is metalzenekaros pólókban veretik.

-Indonézia aktuálisan legmenőbb sztárja NOAH, az eheti nemzeti TOP10-ben 4 száma is benne van. Ez otthon szerintem még Kozsónak sem sikerült soha. Ezt a számot ITT naponta legalább 10-szer hallom.

-Az indonéz popszámok szövege az esetek 99%-ában nem rímel, de ez senkit nem zavar.

-Hihetetlen népszerűségnek örvend itt a Mr. Bean rajzfilm. Szittya kebelünk dagadhat a büszkeségtől, ugyanis tudtommal ez egy magyar produkció.

-Az élőzenés esteken, koncerteken nem ritka, hogy tíznél is több banda lép fel, és mindenki  csak negyed órát játszik. A fellépők közt mindig van egy, de inkább kettő konferanszié, akik jópofiznak a nagyérdeművel. Engem  ez a halálba kerget, de az indonézek imádják.

-A kommunizmussal tilos viccelni errefelé, viszont Hitlert valamiért derék, mókás hazafinak tartják. Történelmi félretájékoztatottság?

-Az egyenlítő közelsége miatt a nap egész évben 6-kor kel és 6-kor nyugszik. Az átmenet nappal és éjszaka közt elég rövid. Este fél hétkor már beáll a teljes éjszakai sötétség, ennek mellékhatásaként iszonyú fáradtság tör az emberre. Reggel 8-kor meg már teljes erővel tűz a nap.

-Indonézia olyan nagy, hogy három időzónát felölel. Balin pl egy órával később van, mint Jáván.

-A jávaiak hisznek a szellemekben. Pontosabban: Jáván vannak szellemek. A ház előtt égve kell hagyni a villanyt, akkor nem tudnak bejönni. De vannak jó szellemek is. Amúgy a szellemek a bambuszban laknak.

-A hagyomány szerint egy férfinak öt dologgal kell rendelkeznie, hogy igazi férfi lehessen: házzal, karddal, madárral (?), lóval (manapság már motor vagy autó) és gyermekekkel. Ennek okán szinte minden ház tornácán ott lóg egy kalitka, benne egy vagy több kismadárral.

Érdekes balinéz szokások

Mivel novemberben volt szerencsém két hetet Balin tölteni, immár a balinéz – és a pápuai – emberekről is vannak sztereotípiáim. Hurrá!

-A balinézek nagyrésze ugye hindu, napi háromszor imádkoznak, és mindenütt templomokat, szentélyeket emelnek. Az egész szigeten több százezer ilyen szentély van, közintézményekben, magánházakban, még kanális mellett is találtam.

-Janek, a lengyel lakótársam egyszer „elrontott” egy ilyen háziszentélyt. Nem tudta, hogy mi az, ezért függőágyat applikált rá, s ettől az egész konstrukció leomlott. A ház tulaja persze nagyon kiakadt, és nyilván kifizettette Jenekkal a helyreállítás költségeit, ami 10 millióról indult, de Janek lealkudta 5-re. Kiderült, hogy maga a szentély újból felépítése csak 2 millió, a többi pénz az avatóceremóniára kell, melynek keretében az egész rokonságot meg kell hívni egy jó dínom-dánomra. Az alábbi fotón a Janek által lerombolt szentély látható, helyreállított állapotban:

-Hindu templomokba nem léphetsz be anélkül, hogy szarongot kötnél magad köré. Ezen felül menstruáló nők se mehetnek be, valamint olyan gyerekek, akiknek még nem esett ki az első foga.

-A balinézek szerint a fogakban lakoznak a gonosz gondolatok, ezért időről időre fogcsiszoló ceremóniát tartanak. Összehívják a családot, jön a szent ember és rituálisan megcsiszolja a gyerek fogát a rokonság szeme láttára, aki aztán boldogan vicsorogva körbejár.

-Ima közben egy kis virágba hívják le az isteni energiákat, amit aztán a fülük mögé tűznek, hogy védelmezze őket.  Ezen felül rizst is tapasztanak a homlokukra, hasonló célokból. Ezeknek addig ott kell lenni, míg le nem esnek.

-A hindu vallásban fontos szerepe van a felajánlásoknak, ezek apró levélkosárkába elhelyezett ajándékok az isteneknek és démonoknak. Úton-útfélen találkozni velük, szó szerint, mert sokszor a kapuk elé meg az út közepére is kirakják őket. Addig vannak ott, amíg egy majom vagy egy kutya rá nem rabol. Kevés viccesebb morbidabb látvány van, mint egy majom, aki épp egy felajánlásba bennefelejtett gémkapcsot próbál kieszkábálni a szájából.

-Az istenek a hegyekben, a démonok a tengerben laknak, ezért a legtöbb szentély a hegyekben vagy az óceánpartokon van.

-A muszlim világgal ellentétben Balin csípik a kutyákat, és disznóhúst is esznek.

-Megköszönni úgy kell a dolgokat, hogy a kezeinket mellmagasságban összezárjuk a tenyereinket egymással szembeállítva, és enyhén fejet hajtunk.

-Balin külön kisebbséget alkotnak az itt hesszölő ausztrálok, akik szinte egytől egyik mind seggfejek.

-A balinézek imádják a szerencsejátékokat és a fogadásokat, pl a kakasviadalok hihetetlen népszerűségnek örvendenek itt. De billiárdszalonból is rengeteg van.

Érdekes pápuai szokások

Remélem egyszer valóbaj eljutok Pápuára is, addig viszont be kell érnem a pápuai Kristian barátom sztorijaival:

-Ha két pápuai találkozik, és beszélgetni kezdenek, beszélgetés közben speciális kézfogást alkalmaznak: összeszorítják egymás hüvelyk- és mutatóujját, ami elengedéskor csattanó, csettintő hangot ad. Ezt a procedúrát kb félpercenként ismételgetik beszélgetés közben.

-Pápuán a férfiak az őserdőben általában meztelenül, felfelé csúcsosodó ágyékkötőben járnak, melynek neve koteka.

-Pápuán találhatók Indonézia legmagasabb csúcsai,  5 ezer méter környékén.

-Bár ez nem szokás, de érdekes és megrázó tény, hogy az indonéz kormánytól egy nagyon pénzes amerikai cég bérel egy jókora (ha jól értettem, akkor kb Dunántúl nagyságú) földterületet, ahol főleg bányásznak. A bérleti szerződés 100 évre szól, még 10 év vissza van, de a területet állítólag már teljesen elsivatagosodott, meg komplett hegyek tűntek el a felszínéről. Az indonézek jó pofát vágnak mindehhez, mert sok bevétel van ebből a bizniszből.

Kiegészítés a „Közlekedés Yogyában” bejegyzéshez

-Benzint nem csak a kúton lehet venni, hanem az út mellett ácsorgó árusoktól is. Ők befőttesüvegben adják a cuccot, 500 rúpiával (kb 10 ft) drágábban, mint a kúton, és szerintem alaposan fel is hígítják.

-Mindenki folyton dudál, ez helyettesíti a káromkodást, helyzetjelzést és a világítást.

-A teherautókat a sofőrjeik gyakran női nevekkel illetik. Olyasmi szokás lehet ez, mint nálunk a vicces beceneves rendszámtábla kiakasztás a szélvédő mögé. A becenevek rendre rá vannak festve  a buszra, ilyesmik hogy pl „Putri Cintah”. A Putri nőt jelent. Amúgy bájaikat mutogató nőket előszeretettel festenek a járművekre itten.

-A távolsági buszokat is nagy előszeretettel dekorálják bukolikus életképekkel, 80-as évekbeli akciósztárokkal, pókemberrel, stb. De láttam már Beethoven-t vagy Einstein-t is visszaköszönni a busz hátsó oldaláról. A nagyon kreatív buszsofőrök a saját gyerekeiket is ráfestik akár a járműveikre, a kevésbé ötletesek pedig fehér szigszalagból malacságokat írni ki, mint pl. Sexy Bus vagy You Sex. Most képzeljük el együtt, ahogy a fogatlan indonéz öregasszonyok könyökkel ölik egymást azért, hogy melyikük jusson fel előbb a szexi buszra.

-Bicikliken SOHA nincs lámpa. A motoron a szülőkkel utazó gyerekeken pedig soha nincs bukósisak.

Alig telt el három nap a legutóbbi kirándulásunk óta, máris csomagoltunk egy nagyobb lélegzetvételű kalandra: kihajóztunk az óceán közepére a Karimunjawára szigetcsoporthoz! Persze az oda-visszaút se volt épp eseménytelen. Karimunjawa, azaz ’kőhajításnyira Jávától’, a kifejezés egy 27 szigetből álló, paradicsomi szigetcsoportot takar, Jáva partjaitól északra kb 80 km-re. Yogyába érkezésemkor hallottam róla először, és majdnem két teljes hónapot kellett várni a megfelelő alkalomra, hogy eljussak oda – az UNDIP egyetem Semarang városából ugyanis egy remek kis „trópusi kurzust” (nyári egyetem, ha úgy tetszik) szervezett oda, a kurzusra pedig az egyetemen tanuló Minta Béla Úr nagyon ügyesen benyomott minket (Enikőt, Ágit és Helenát Surabayából, Petrát, Anát és jómagam Yogyából) mint külsős szakértőket.

Első körben tehát el kellett jutnunk Semarangba, ami tőlünk kb 150 km-re északra fekszik. Barátaink határozott kérlelése ellenére motorral vágtunk neki a hegyes-völgyes-teherautós útnak, ez volt tehát az eddigi legnagyobb robogós túránk. A 150 kilcsi odahaza talán semmiségnek tűnhet, de itt, az útviszonyok miatt azért ez egy komoly, kvázi egész napos trip, ráadásul mi még tudományos megállókkal is megtarkítottuk.

Korán kelni es hajnalban útnak indulni Indonéziában eléggé megfizetődő vállalkozás – reggel 8-9 előtt még nem felhős az ég, és szépen látni a hegyeket, vulkánokat. Hiába vagyok itt már hónapok óta, nem tudok betelni a táj fölé tornyosuló tűzhányók látványával, és nagy bánatom, hogy a délelőtti órákra általában felhők gyűlnek köréjük, és nem látszanak. Indulásunk reggelén viszont szépen látszott a Merapi, és északabbra érve még néhány másik vulkán is megmutatta magát egy kis időre.

Kb. félúton iktattuk be az első komolyabb pihenőt, Ambarawa környékén, hogy a közeli híres kávéültetvényeket bevizsgáljuk. Letértünk hát a főútról és kalandoztunk kicsit a hegyes-völgyes terepen a falvak közt. Pihenésnek éppen nem nevezném a nyaktörő emelkedőkön való alvázszétverő száguldozást százkilós pakkokkal, de szépnek szép volt.

Gedung Songo – a változatosság kedvéért hindu templomok

Semarangtól 20-30 km-re pedig a Gunung Ungaran hegyre (illetve lehet, hogy ez is vulkán, mittudomén) kapaszkodtunk fel a kétkerekűinkkel. Sírt alattunk a sok köbcenti, mire felértünk. A hegyen található a Gedung Songo (’kilenc épület’) templomegyüttes, ami az útikönyvünk szerint Jáva egyik legkirályabb látványossága… Hát nem tudom. Talán rosszkor érkeztünk ide. Az állítólag felejthetetlen panorámát szinte teljesen eltakarták a felhők, a templomok környékét meg – vasárnap lévén – ellepték az indonéz turisták, akik miután megláttak minket, magasról tettek a kulturális örökségükre, és csak velünk akartak fényképezkedni.

Nekem egy ponton túl betelt a pohár, és az egyik fiúcsapatnak azt mondtam, hogy „nem!”, ami itt nagy bunkóságnak számít, ugyanis a jávaiak nem mondanak soha semmire kategorikus nemet. Helyette a „nanti” (később) vagy a „mungkin besok” (talán holnap) kifejezéseket használják, „maybe not” az csak durva esetekben jön elő. Szóval a fiúk ki is javítottak gyorsan, hogy „nanti?”, mire rájuk hagytam, hogy ja, persze, nanti. Erre követni kezdtek, majd a WC-ből kifelé jövet levadásztak, hogy na akkor most már nanti van, úgyhogy may I take a picture of you misterrrrr. Keserű sóhajtással adtam meg magam, a srácoknak meg lett velem közös fotójuk, a budiajtóval a háttérben. Szóval ezért ne menjetek vasárnap kirándulni.

A Gedung Songo egyébként Jáva egyik legrégebbi hindu építészeti emléke, a templomokat valamikor a 8. században emelték. Valójában nem kilenc templomról beszélünk, hanem jóval többről, ezek kis csoportokban, egymástól kb 100-200 méterre állnak a hegy természetesen teraszain. Megnéztem vagy öt útikönyvet erről a hegyről, és mind a panorámáról áradozik, ami nekünk aznap nem igazán adatott meg, lehet, hogy ezért nem olvadtunk el annyira ettől az attrakciótól. Ja, és egy picivel kevesebb szemetet is elbírna a hely… Szóval szép-szép, nem mondom, de kizárólag a Gedung Songo miatt ne gyertek ide Pestről.

Az est leszálltakor érkeztünk Ungaran városába, a sötétség beálltával frankó dugó is kialakult. A szemünk láttára repült el egy karambolozó motoros, pár perccel később pedig Petra ledudált az út szélére, mondván hogy épp most gázoltak el mellette valakit, és mi lenne, ha megállnánk egy kicsit végiggondolni az életünket. Beültünk hát egy teára, és pár perccel később a warung teraszán ücsörögve végignézhettük, ahogy a harmadik delikvens szenved balesetet, az oldalával szántva fel az aszfaltot. A csávó végül a saját lábán távozott a helyszínről, a motorja viszont ripityára tört. Miután láttuk, hogy nem fog csillapodni a nemzetközi helyzet, jobb híján ismét nyeregbe szálltunk, és óvatoskodva hajtottunk tovább.

Semarang – Jáva San Francisco-ja

Karimunjawára utazásunk előtt volt  szerencsénk két napot Semaragban eltöltent, valamint nekem azóta újabb ötöt, kis túlzással elmondhatom hát, hogy ismerem már a várost, mint a tenyeremet. 2 millió körüli lakosságával ez Indonézia egyik legnagyobb városa, kikötőváros, kereskedőváros, régióközpont, ennek ellenére mégsem ronda, vannak itt tényleg szép épületek meg terek. Engem valamiért kicsit Kelet-Berlinre meg Pozsonyra emlékeztet. Meg a sok-sok domb miatt San Franciscora. Illetve van egy Simpang Lima nevű nagy füves placc a város közepén, ami tisztára olyan, mint az Erzsébet tér/Gödör Klub/Akvárium, csak kicsit több itt a muszlim viselet.

A legmenőbb látnivaló kétségkívül a Közép-Jávai Nagymecset, ami – mint ahogy meglepő módon a neve is mutatja –egy szép nagy mecset. Van neki négy óriási esernyője, amit akkor nyitnak ki, ha nagyobb ünnep alkalmával nagyon sokan imádkoznak egyszerre a naptól átforrósodott kövezeten. Az óriásmecset mellett meg van egy óriásminaret, aminek a tetejébe – kb 100 méter magasra - fel is lehet liftezni 5.000 rúpiáért, s akkor egy picit úgy érezheti magát az ember mintha az Eiffel-tornyon lenne.

A város másik nagy büszkesége a történelmi holland belváros, amire olyan nagyon vigyáz a városvezetés, hogy szó szerint rohad szét az egész. Itt folyik keresztül a festői Büdi patak is, szeméttel és patkánytetemekkel övezve. Pár fotót mellékelek azért. Aki szemfüles, kiszúrhat a képeken pár géppuskaállványt, ezt majd később megmagyarázom…

További fotók Semaragnról és környékéről ITT.

Karimunjawa – az egész kálvária oka

Ahogy tehát feljebb is írtam, azért vergődtünk át hosszában Jáván, hogy eljussunk az UNDIP által szervezett kurzus keretében Karimunjawára. A kurzus az indonéz környezettudatosságról szólt, ami az én morbid fantáziámat különösen izgatta, az „indonéz környezettudatosság” kifejezés ugyanis kb annyira paradox, mint az „absztinencia a müncheni Oktoberfest-en”. Természetesen ennek megfelelően egész héten áltudományos lufikkal lövöldöztünk, elég erősen kilógott a lóláb, hogy a kurzuson mindenki csak azért vesz részt, hogy egy hétig hesszölhessen a szigeteken, a tanárokat is beleértve.

Szóval első nap magán az egyetemen fűrészeltük a fingot, sokatmondó diagramokat szülve arról, hogy szemetelni milyen rossz. Aztán a szigetre kihajózva ezt még körülbelül nyolcszor megismételtük, egyénileg és csoportosan is. Utoljára általános iskola másodikban csináltam hasonlót, igaz, korántsem ilyen látványos helyszínen. Tehát ha megbocsátotok, a kurzus „tudományok” oldalát nem részletezem tovább, helyette a szigeten megélt kalandjainkra fókuszálok inkább.

Karimunjawát Semarangtól 80-km-re északra, a fafaragásairól híres Jepara városból lehet megközelíteni, komppal 6 óra, fast boat-tal kettő. Az úton persze minden indonéz behányt, majd újra telezabálta magát, majd újra hányt. Mikor megpróbáltuk felhívni a figyelmüket arra, hogy ez bizony egy sunyi ördögi kör, csak legyintettek, hogy olyan finom (??) a kaja, muszáj újra és újra enniük.

Karimunjawa egyike Indonézia 6 víz alatti nemzeti parkjának. 27 szigetből áll, ebből tudtommal csak négy lakott. A szigetek közt úgy lehet közlekedni, hogy halászhajót bérelsz. Néhány szigetet tilos megközelíteni, mert veszélyeztetett madárfajták keltik itt a fiókáikat. Az egyik sziget meg a hadsereg tulajdona, itt hadgyakorlatokat szoktak tartani. Menő.

Mi Karimun szigetén laktunk, ez a legnagyobb, és itt van a „főváros” is, a szigetcsoport 8 ezer lakója közül 4 itt él. Áram csak este 6 és reggel 6 közt van. A szigetcsoport amúgy eléggé félreeső, ennek köszönhetően még festői fekvése ellenére sincs sok turista errefelé, fehér embert nem is nagyon láttunk. A szállásunktól kb 2km-re az óceánparton találtunk egy nagyon puccos, látszólag használaton kívül hotelt, aminek saját, nagyon szép kis strandja is volt. Később nem győztünk ellógni a tudományok programokról, hogy itt ejtőzhessünk a nyugágyakon a fehér homokban.

A tudományos kurzus egyik reggelén buszba pakoltak minket, mondván, hogy most akkor dzsungel túra lesz. Fickándoztak is szívünkben az öröm halacskái, mindenki  beöltözött, volt, aki még macsétát is kötött magára. Ehhez képest a dzsungelről kiderült, hogy egy mangrove mocsár, ami – mivel a száraz évszak végén jártunk itt – totál ki volt száradva, és még egy fából ácsolt magasított műösvény is vezetett rajta. Ergo Koós János is végigparádézhatott volna itt a legszebb szmokingjában gond nélkül.

Ezt követően elvittek minket egy tradicionális bugis (sulawesi népcsoport) faluba, ahol érdekfeszítő beszédet mondott egy helyi halász. Sajnos ezt végigaludtam, mert a félelmetes dzsungelben egy kicsit hókon vágott a nap. Egyébként Karimunjawa érdekessége az is, hogy három irányból telepítették be, nyugat felől Kalimantánról, keletről Sulawesi felől, délről meg Jáváról érkeztek hajók anno. A szigetcsoportnak tehát elvileg borzasztó sokszínű kultúrája LENNE, ha nem mindenki a halakkal lenne egyfolytában elfoglalva.

Ellátogattunk egy apró halászfaluba is, ahol kiraktak minket a buszból, hogy jól van, akkor most készítsünk mélyinterjút a halászokkal. Mi ágáltunk ez ellen egy picit, két okból, egyrészt mert nem tudunk indonézül, másrészt mert a halászok épp kinn voltak halászni. Jobb híján tehát mélyenszántó beszélgetésekbe bonyolódtunk a helyi öregasszonyokkal, kisgyerekekkel és a homokban kapirgáló tyúkokkal.

Estefelé felhágtunk az egyik legmagasabb hegycsúcsra naplementét nézni. Azért az nem volt rossz, na.

Az életükben elkövetett összes hibáját megbocsátottuk a szervezőségnek azon a napon, amikor hajókázni vittek minket a szigetek közt. Első állomásunk egy picike sziget volt, cápaneveldével. Nem teljesen értettem a dolgot, de úgy vettem ki, hogy elkerített tengeröblökben nevelgetik a kis ragadozókat, míg elég nagyok nem lesznek, aztán szélnek/víznek eresztik őket. Akárhogy is, a cápákhoz be lehet mászni és úszni velük, és tényleg nem bántanak.

Eztán különböző korallzátonyokat látogattunk meg, szigetek partjaihoz közel és a nyílt tengeren egyaránt. A kristálytiszta vízben itt lehetőségünk nyílt snorkelezni. Tudjátok, ez az, amikor búvárszemüvegben, pipával a szádban, de palack nélkül, végig a víz felszínén lebegve, csak néha le-lemerülgetve csodálja az ember a tenger szépségeit.

Néhány szigeten ki is kötöttünk, ezek közül a kedvencem az a nagyon apró, 300 négyzetméternél tényleg nem nagyobb kis földdarab volt, amin nem volt semmi, csak megmagyarázhatatlan okoknál fogva egy tucat csirke.

Szóval ilyen hely ez a Karimunjawa. Mindenkinek melegen ajánlom, ha tehetitek, május és október közt gyertek ide, mert amúgy elég gyakoriak a tengeri viharok errefelé állítólag. És ha esik az eső vagy háborog a tenger, akkor nemigen van itt mit csinálni sajnos. 3-4 napnál többet nem nagyon érdemes itt eltölteni, mi majdnem egy egész hetet voltunk, és azért volt, hogy nagyon picit unatkoztunk már. Persze ezt nem azért írom, hogy sajnáljatok, annyira azért nem volt szörnyű pár napra visszavonulni a paradicsomba…

További képek Karimunjawáról ITT.

A Gunung Lawu-t először a vonat ablakából pillantottam meg, mikor Beával hazafelé tartottunk a Bromo túránkról. Bár azelőtt még a letézéséről sem tudtam, a hegy azonnal vonzani kezdett. Így aztán mikor Moong barátom szólt, hogy a környéken készít kísérleti gamelán felvételeket, és esetleg elmehetnénk megnézni, nem kellett kétszer mondani, hónom alá csaptam Aná-t, a román lakótársam, és motorra pattantunk.

A Lawu Yogyától kb 100km-re keletre fekszik, Közép- és Kelet-Jáva határán. Késő este indultunk útnak, hátha akkor kisebb a forgalom, de benéztük: az országút ilyenkor tele van teherautókkal, bár dugót nem okoznak, azért nem épp veszélytelen köztük cikázni tök sötétben az ilyen-olyan aszfalton. De legalább nincs meleg. Bő félúton, Solo városában megaludtunk Barbaréknál, akikről már regéltem egy korábbi bejegyzésben. Remek kis házat bérelnek a város külterületén, ráadásul velünk ellentétben felszerelt konyhával (és főzőtudással is) rendelkeznek, szuper reggelit rittyentettek nekünk, így picit megcsúsztunk a másnap reggeli indulással… de persze teli hassal nem bántuk. Ja, és vannak nekik aranyos háziállat-kiscsibéik is, egy zöld és egy rózsaszín.

Szólóban Solo-ban

Solo/Surakarta városnak nem hiszem, hogy valaha is külön bejegyzést szentelek majd, kb annyit kell tudni róla, hogy annak idején, a 17. század magasságában a Mataram Királyság kettészakadt, és lett belőle két szultanátus, egy Yogyában, egy Solo-ban. Végül az előbbi kerekedett felül, de a két város azóta is „verseng” egymással. Míg Yogya a kultúra indonéz fővárosaként ismert, főleg a kortársművészetekre összpontosítva, addig Solo a tradicionális művészeti ágakban erős. Itt található a Mangkunegaran, ami ha jól értettem, a város második leggazdagabb családjának valamiféle, a szultánéval is vetekedő palotája. Udvarán található egy ún. pendopo, ami egy remek akusztikájú pavilon, itt ad előadásokat egész Indonézia (tehát a világ) legjobb gamelán zenekara, tradicionális tánccal kiegészítve. Szerda délelőttönként ingyenesen megtekinthető próbákat tartanak, mindenkinek ajánlom, akit érdekel a jávai tradicionális kultúra e szelete. A tradíciók tisztelete sajnos másban is megnyilvánul: Solo ad otthont a Jemaah Islamiah nevű radikális mozgalomnak, állítólag ők állnak a 2002-ben Bali diszkóiban elkövetett, 202 (!!) áldozatot követelő bombarobbantások hátterében. Akárhogy is, mi semmilyen ellenségességet nem éreztünk a levegőben ittlétünk során. Solo eléggé döglött helynek tűnik, este 8 után kihaltak az utcák. Ha már a halál témakörénél járunk: pár hete állítólag fellépett itt a Cannibal Corpse, amit én - őszintén szólva - erősen kétlek.

Úton a hegy felé

Barbaráék háza Solo keleti csücskében van, percek alatt kinn voltunk a városból , aranyos, zöld falvakba érkezve. Az út mentén egyszer csak egy nagy és ronda (Buddha?) szoborra lettünk figyelmesek. Közelebb merészkedve vettük észre, hogy a domb tetejére emelt tízméteres monstrum valójában egy morbid lakóház, Buddha hasába és fekenébe ablakokat vájtak, amiken bekukucskálva ágyat, asztalt, meg ilyesmiket pillantottunk meg. Nem derült ki, kié a ház, de biztos vagyok benne, hogy Solo-szerte ő lehet a legmenőbb arc.

A „ház” mögött meg szép kilátás nyílt a 3400 méter magas Gunung Lawura, ami amúgy Közép-Jáva legmagasabb és legszentebb tűzhányója, fontos  zarándokhely. Mikor a 16. században a hindu Majapahit királyságot szétzúzta a muszlim Demak szultanátus, a hinduk keletre menekültek, Balira. Ugyanakkor az utolsó Majapahit király, V. Brawijaya a Gunung Lawu felé vette az irányt. A Demak Szultanátus feje ugyanis a tulajdon fia, Raden Patah volt, aki ellen nem akart fegyvert fogni az öreg, így a Lawu tetejére ment szellemi megvilágosodásért, így jutva el a nirvánába.

Mi magunk ezúttal nem másztunk fel a csúcsra (az egy másik út lesz, majd a következő száraz évszakban), hanem a környékbeli vízesések és hindu templomok megtekintését tűztük ki célul. A térség viszont annyira gazdag a látnivalókban, hogy az erre szánt egy nap még így is kevésnek  bizonyult.

Tawangmanggu – a majmok bolgyója

Ennek a pici hegyvidéku falunak az ékköve egy 80 méter magas vízesés. Kb 1km-re a bejárattól le kell szállni a motorról és egy bazársor mentén legyalogolni. Épp egy édességárus „kirakatába” voltam belefeledkezve, mikor egyszer csak huss, kiugrott elém két majom. Igen meglepődtem, az állatkerten kívül még nem nagyon találkoztam ugyanis ezekkel az állatokkal. Ezt a helyet – mármint a vízesést és környékét – viszont hihetetlen módon ellepték. És szemben a Balin élő szemétláda haverjaikkal (róluk később szólok majd) ezek a makik nagyon aranyosak, nem is győztünk pózolni velük.

Az Indonéziába utazók valószínűleg találkozni fognak egy bosszantó turisztikai jelenséggel: belépő megváltásakor általában van külön külföldieknek szabott ár és helyi ár. Lehet, hogy egy két hétre idelátogató ausztrál házaspárt nem vág földhöz, hogy pl a Borobudur templomnál 20 dollárt kell fizetnie a helyieknek szabott 3 dolcsi helyett, de nekem már az elvtől is borsózik a hátam. Bőrszínünk ellenére a tawangmanggui vízesésnél mindenesetre sikerült a helyi árat kialkudni magunknak Anával,  a diákigazolványunk és az indonéz nyelvtudásunk büszke villogtatásával.

A vízesésnél egyedülálló szituáció alakult ki: mi fényképezkedni akartunk a majmokkal („húúú, de aranyos kismajoooom!”), az indonéz turisták meg velünk („hello misterrrrr!”), közben mindenki menekült a másik elől. Kár, hogy a majmok nem akarták lefényképezni az indonézeket, akkor bezárulhatott volna a „szerelmi háromszög”. Akárhogy is, paraszthajszálra voltam tőle, hogy hosszú távra letáborozzak a makákóknál, de Ana rámszólt, hogy még sok látnivalót terveztünk be aznapra…

Mivel megéheztünk, benéztünk a helybéli vásárcsarnok környékére is. Nem voltunk hátsó szándéktól teljesen mentesek; hallottunk pletykákat, hogy ezen a piacon lehet venni valami kulimászt, amit a sámánok rágnak, és nemcsak finom, de jót is tesz a fogaknak, mi több, enyhén hallucinogén. Szóval betámadtuk az öregasszonyokat, hogy mi most akkor itt kábítószert szeretnénk vásárolni. A nevét a szubsztanciának nem tudtuk, ezért jobb híján magyarázni kezdtünk nekik összes indonéz tudásunkkal felszerelkezve, hogy szeretnénk olyan valamit amitől „jó lesz a szánkban”. Össze is gyűlt a nénik kupaktanácsa, hogy mi lehet ez az anyag, majd egyikük elszaladt, és elégedett képpel visszajött egy doboz fogpiszkálót nyújtva át. Így végül nem lettünk sámánok.

Tovább motorozgatva a vulkán lankáin a terep egyre nehezebbé vált, nettó egyhónapos motorozási tudásom minden cseppjét beleadtam, hogy helyt álljak a hegynek fel – völgynek le terepen.  Közben persze azért bámészkodtunk is jókat a térélménybe bele. Egy szürreálisan meredek emelkedő tetején tábla jelezte, hogy a közelben megbúvik még egy vízesés, mit volt hát mit tenni, megnéztük azt is. Megérte a kis kitérőt, bár legnagyobb bánatomra itt nem voltak majmok, viszont turisták se, így a szép botanikus kert közepén a 30 méter magasról alázuhogó víztömeg alá még be is állhattam pózolni, régi álmomat váltva valóra ezzel.

Candi Sukuh, Candi Cetoh és a Panoráma

Az idő már erősen délután felé járt, mikor fő úti célunk, a hegy lábánál lévő hindu templomok felé vettük az irányt. Olyan utakon nyomultunk, hogy Anának nem egyszer le kellett szállnia mögülem, mert a motor nem bírta kövér bulé seggünket az emelkedőn. A leereszkedések meg a fékeket tették próbára, izzadt is a tenyerem rendesen. A Candi Cetoh (kb ’Cetoh templom’) felé olyan táj fogadott, hogy nem győztük az állkapcsunkat a koponyánkhoz szigszalagozni.

Híres teaültetvények is vannak errefelé, ahol meg lehet állni, pavilonok alatt megteázni és naplementét nézni. Meg pózolni, persze. Én amúgy nem is tudtam, hogy a tea ilyen cserjeszerű bokrokon nő, és hogy ilyen szép.

A Candi Cetoh-hoz egy kb. 90,1 fokos emelkedő vezetett fel, dagadt is a mellem a büszkeségtől, miután felkaptattam a meredek aszfalton a robogóval. Aztán ez a mosoly le is fagyott azonnal, mikor láttam, hogy a helyi purdék 7 évesen csináljak ugyanezt, négyen ülve egy motoron.

A Candi Sukuh és a Candi Cetoh templomok érdekessége, hogy ezek a legkésőbb épült hindu szentélyek Jáván (15-16. század), építészeti stílusukban fellelhető már némi modernebb jávai stílus, és eleddig meg nem magyarázott okokból némi inka behatás is. A fő különlegességük azonban mégis a szinte sehol máshol fel nem lelhető termékenységi kultusz – óriási nemi szervek, mi több, önkielégítést ábrázoló szobrocskák, faragások mindenütt. A szexuálisan zárkózott Jáván azért ez nagy szám ekkora farkakat kiteregetni.

A Candi Sukuh-hoz naplementekor értünk oda, híven eredeti tervünkhöz. Jóllehet, csak ezer méter magasan épült ez a kis templom, a kilátás így is lélegzetelállító. Valamiért a két hindu templom közül ez az ismertebb, bár nekem a Cetoh jobban tetszett. Nem, mintha a Sukuh-ra lehetne mondani bármi rosszat is! Apropó, itt jegyezném meg, hogy Indonéziában mindig hét közben menjetek kirándulni! Hét végén, főleg vasárnap az indonézek kirajzanak, ellepik a helyeket, így sajnos nem jön át azok időntúli szépsége annyira. Mi egy keddi napot választottunk a látogatásra, és könnyen meglehet, hogy ha vasárnap jövünk, nem érezzük magunkat ilyen jól.

Szittya vonatkozások a hindu emlékeknél

Mint a világon mindennek, természetesen a Candi Sukuh-nak is vannak magyar vonatkozásai: alig 200 méterre innen bérel egy házikót Júlia és Anreau, egy francia-magyar pár, akit színházi karrierjük vetett erre. Moong náluk rendezkedett be a kísérleti gamelán-felvételére, így ennek okán mi is élvezhettük a Júliáék vendégszeretetét pár óra erejéig. A ház igazán remek, főleg a hátsó kert, ami lényegében maga a dzsungel. A páros azóta már visszaköltözött Párizsba, a házikót távollétükben az egyik korábbi sztorimban már megénekelt Lili és Beni gondozgatja, remélem, lesz még alkalmam vendégeskedni itt a későbbiekben is…

Hazafelé robogva bevetődtünk egy kifőzdébe, ahol a híradóban épp azt mutatták, hogyan siklott ki a Yogya – Solo közt közlekedő Prameks vonat. Még szerencse, hogy végül motorral jöttünk. Persze ezen a környéken – az elmúlt hetekben tájfun, fölrengés és tornádó is volt a térségben – minden lehetséges…

Akit érdekel, találhat további képeket a facebook-on.

Hogy meg ne haragudjatok rám azért, amiért folyton csak szép helyekről regélek, a biztonság kedvéért tettem egy kirándulást Ózd Közép-Jávai megfelelőjébe, a messzi, kies Brebes városába is, egy-két kitérővel igazán ronda környékbeli látnivalókhoz. Utamat az indonéz állam finanszírozta. Ezt tehát inkább amolyan sztorizgatós poszt lesz.

Hogyan jutottam el ezekre az igazán undergound hotspot-okra? Nos, az egész egy chopper-rel kezdődött, amit Tomi szúrt ki egy kocsma előtt az egyik októberi este, mikor a magyar darmás diákok közül jó páran épp itt vendégeskedtek nálunk Yogyában. Tomi ugyanis addig stírölte a fenn említett járművet, míg elő nem került annak tulaja, egy öreg holland fazon és meg nem hívott minket egy sörre. Kortyolgatás közben említette meg, hogy egy helyi haverja, Johannes épp nyolc-tíz bulét keres valami kormány által támogatott cross-cultural understanding programhoz, méghozzá izibe’, mert a program másnap indul. Az egész kb. négy-öt napos, egy iskolába visznek el, ahol picit kell tanítani a gyerekeket angolul, meg utazgatni velük a környéken. Mindent fizetnek, nekünk csak a fehér bőrünket és némi angoltudást kell beleadni a buliba. Belelkesültünk, a közben megérkezett Johannes is tovább lelkesített minket, minden ingyen van, ingyen, ingyen, ingyen. Hát jó, menjünk. Később este körbekérdeztük a barátainkat, mit gondolnak erről az egészről? Jól hangzik, mondták. Na de nem lehet, hogy ez csak egy mézesmadzag, és valójában majd elrabolnak és pornózásra kényszerítenek minket? –kérdeztük mi. De, simán lehet, így a válasz. Hát, akkor még inkább menjünk!

Csodák csodájára másnap reggel tényleg ott várt ránk a két kisbusz a megbeszélt helyen, sofőröstül, Johannes-estül. Rajtuk kívül jött még velünk vagy fél tucat komoly szaki, akiknek a pontos feladata egész végig homályos maradt a számunkra, volt például egy fazon, aki úgy tette hasznossá magát, hogy egész úton a gitáromat fogta. Egész ügyes volt, csak egyszer vágta oda nagyon-nagyon az amúgy elég drága hangszert. Aztán ott volt egy másik figura, végig napszemüvegben fenyített, de olyanban ám, aminek a szára valami fura készülékben végződött, végig azt találgattuk, vajon mire lehet jó; rádió, fényképezőgép, önmegsemmisítő, agyba épített számítógép? Meg is kérdeztük, de nem árulta el, mi több, mikor azt firtattuk, mivel foglalkozik, sejtelmes mosollyal csak annyit felelt: businessman… Azóta egyébként emberünk módszeresen felkutatta csapatunk hölgytagjait facebook-on, és fűti is őket erősen, pl az egyik hobbija az, hogy képeket fotosoppol Kittyről. Akárhogyis, mindenki igyekezett fotókat készíteni rólunk erősen, mert kell a kormánynak, meg persze a fácséra is.

Guci – I shall never forget

Az előzetesen kiosztott brossúrában leírtak szerint első napi programunk a hegyekben, Guci falucskájában a National Hot Water meglátogatása volt. Csakugyan evett minket a kíváncsiság, mit tudhat ez a Nemzeti Melegvíz. Ezt a kíváncsiságot csak tovább tetézte, hogy megérkezésünk után egy kb kilométeres bazársoron kellett átvágnunk, melynek minden kis üzletében kizárólag pólókat lehetett venni. Guci polókat persze, mármint Guci falu emlékpólókat. A kedvenc dizájnom nagy piros betűkkel hirdette az igét: Guci – I shall never forget! azaz Guci – sosem feledlek! Ezek után életünk csalódásának bizonyult a Nemzeti Melegvíz, a hangzatos elnevezés ugyanis egy nyomorult forrást takart, amit egy kb. 20 méter hosszú, retkes betonteknőbe vezettek, amiben boldog-boldogtalan ott fürdőzött. De még ha csak fürdőztek volna! Az emberek ugyanis inkább hajat, fogat meg ruhát mosni jártak ide. Sebaj, próbáltunk jó pofát vágni a fényképezkedéshez, és hát való igaz, Gucit nem fogjuk elfeledni, az biztos.

Brebes, Jáva északi partjának "ékköve"

Indulás előtt igyekeztem rákeresni Brebes városára, de nem találtam érdembeli információt a neten. Nos, nem véletlenül. A Guci által meglehetősen alacsonyra kalibrált lécet Brebes városa magabiztosan verte le. Jakarta után ez a legszennyezettebb és tán legrandább település, ahol Indonéziában jártam. Míg azonban az előbbi fel tudja hozni mentségére, hogy mégiscsak egy kétszázmilliós ország fővárosa, addig Brebes csak úgy simán siralmasan és menthetetlenül tré és retek egy hely.

Szúnyog- és csótányjárta szállásunk a festői főúton helyezkedett el, alighanem ezen az úton halad át Indonézia teherforgalmának 97%-a. Megpróbáltunk eljutni az úttest túloldalán lévő Indomart-ba, hátha árulnak sört (nem), de szinte lehetetlen volt, a hatsávos úton percenként átlag 120 db átszáguldó kamion áthatolhatatlan falat alkotott az aszfalton (Indonéziában nem nagyon van felfestett gyalogos átkelőhely). Hiába, a túloldalra születni kell. Berúgni meg úgyse akar az ember, ha 2 percig áll a brebesi főút szélén, ugyanis még egy jól edzett dorogi bányászgyerek is átlag 3 másodperc alatt bekábul abban a levegőben, ami ott van. De hogy valami szépet és jót is említsek: mint utólag megtudtuk, Brebes állítólag híres a zöld és szokatlanul kicsi kacsatojásairól. Én a magam részéről nem tudom nem észrevenni az összefüggést a mutáns kacsatojások és Brebes szennyezettsége közt, de ez legyen egyedül az én bajom…

Megérkezésünkkor díszvacsorát adtak a tiszteletünkre, melyhez a talpalávalót egy igazán kutyaütő helyi zenekar szolgáltatta. A Lakodalmas Lajosra igen erősen hajazó frontember nem kis erőkkel próbált táncra invitálni minket, főleg a hölgyeket, nem győztünk elbújni a sült banán mögé. Eztán megnyitó beszédek és ceremónia következett (az indonézeknek mindene a nyitó- és záró ceremónia, meg egymás hivatalos bemutatása, meg a beszédek), majd végre kiderült, mit is fogunk itt csinálni: egy napot egy helyi SMK-ban (kb. a hatosztályos gimi itteni megfelelője) töltünk, ahol osztályról osztályra járva az európai kultúráról okítjuk majd a nebulókat, és az angolt gyakoroljuk velük (utóbbitól előre féltünk már, lévén még a magát az iskola angoltanáraként aposztrofáló hölgy is eléggé basic English-sel dolgozott), majd másnap buszra pattanunk és a gyerekekkel közösen Bandung városába kirándulunk pár nap erejéig. Onnan ők majd továbbmennek Jakartába, ahova mi sajnos már nem tartunk velük. Nagy kár, úgy hiányoznak az indonéz főváros illatos és szellős utcái!

Oktatási reformok Brebes világvárosban

Felvirradt a másnap reggel, és jó indonéz szokás szerint buszba pakoltak mind a tízünket, hogy a kétszáz méterrel arrébb lévő suliba átszállítsanak minket (tudjátok, az indonézek nem gyalogolnak). Ott összeismerkedtünk a tanári karral – érdekes, hogy a tanárok katonai uniformisra emlékeztető ruhákban járnak dolgozni itt, ja és a diákoknak is kötelező az egyenruha, egészen az egyetemig – teletömtek minket édességgel, majd megkaptuk az eligazítást: két-háromfős csoportokban, vetésforgóban fogunk tanítani kb 5-ször 45 percet, különböző osztályokban, 8-tól 14 éves gyerekeket, jórészt az európai kultúra témakörében.

Az első két osztály még mókás volt, hasonló a hangulat, mint nálunk volt általános iskolában a 90-es évek elején, a gyerekek a kérdésekre kórusban válaszolnak, vigyázzállásban, stb.  Aztán kicsit kezdett unalmassá válni, hogy minden osztályban ugyanazok a kérdések merülnek fel a gyerekek részéről, így fel kellett kicsit pezsdítenünk a késő délelőtti órákat; álneveken mutatkoztunk be (Mr. Méteres, Jockey bácsi, stb), előkerült a gitárom, amin felcsendült egy-két általam társszerzett gyerekdal (aki ismer személyesen, talán tudja, miről beszélek, aki nem, annak talán jobb is…), végül Minta Béla úr laptopján is megleltük a Magyarország image-videót, így a nebulók szó szerint képbe is kerültek országunkat illetően. Megtanultunk csárdásozni, számolni a Belga együttes jóvoltából, egy szó mint száz: a nap végére kiképeztük a kölköket, szerintem egész Indonéziában jelen pillanatban Brebes városában tudnak a legtöbbet kis hazánkról. A dolgos nap végeztével persze nem maradhatott el az überbrutális photo-session sem, ami nélkül az indonézek nem tudnak létezni. El nem tudom képzelni, mit kezdtek ezek itt magukkal a fotográfia feltalálása előtt.

Persze mi is kérdezgettük a gyerekeket, Brebes és környéke miről nevezetes. Nagy hallgatások után végre egyikük kinyögte, hogy az óceánpart, de rögtön utána hozzá is tette valaki más, hogy ha lehet, ne menjünk oda, mert nagyon koszos. Ezek után nagy örömmel fogadtunk a hírt, miszerint ebédünket a hírös brebesi Randusanga Beach-en költjük el. Nos, a gyerekek tényleg nem hazudtak a hely szépségét illetően, valószínűleg egy Indonéziáról szóló turisztikai katalógusba nem a brebesi riviérát pakolnám bele. Azért kis csapatunkból páran így is önfeledten elszórakoztak a tejeskávé színű habok közt, a halvacsora pedig rendben volt (ellenben aki halat készül enni Indonéziában, az készüljön fel, hogy nemigen pucolják meg belezik őket, hanem szőröstül-bőröstül rakják eléd).

Extra délutáni programként meglátogattunk egy helyi öreg művész bácsit, aki fest, szobrászkodik, verseket ír. Persze ez is masszív photo session-be torkollott. Véletlenül lenyúltam az egyik verseskötetét, elég beteg dolgokról ír.

Osztálykirándulás indonéz módra

Utunk fénypontjához érkeztünk, kirándulás a kb 250 km-re lévő Bandung városába, négy nagy busszal, kétszáz gyerekkel, buszonként 2-4 buléval és persze a vicces kedvű tanári karral. A gyülekező éjfélkor volt, látszólag se a szülőket, se a tanárokat nem zavarta, hogy a gyermekeiket az éjszaka közepén utaztatják. Abban bíztam (és álmos fejeiket elnézve láthatólag a gyerekek is) hogy majd a buszon kialusszuk magunkat, de nem. Közvetlenül indulás után a sofőrülés fölött, tőlünk nettó 80 centire lenyílt egy óriási plazmaképernyő, amin megkezdődött az egész éjszakás országúti karaoke show Kappanhangú Tanár Úr előadásában. A derék pedagógus nem volt szívbajos, torkaszakadtából hörögte a mikrofonba Indonézia legszebb szerelmes dalait, nehogy bárki egy szemhunyást is aludjon. Szórakoztatásunkról a sofőr is igyekezett gondoskodni, lévén kizárólag hegynek fel, kanyarban, záróvonalon előzött, olyan forgalmi szituációkat okozva, ami még az én Bamako rallyn edződött idegeimnek is sok volt már; úgy szorítottam a szék karfáját, hogy belefehéredtek az ujjaim. Mindeközben a gyerekek nagy része kiokádta az indulás előtt szétosztott rizst. Hajnalni 4-kor meg, mikor már pont elaludtam volna, felhívott Anyukám, aki néha még mindig elfelejt az Indonézia és Magyarország közti időeltolódással számolni.

Sápadtan és hányásszagúan érkeztünk meg hajnali ötkor Bandungba, a szállás viszont mindenért kárpótolt: cuki bungalók a hegyekben, kellemesen hűvös levegő (később jól meg is fáztam emiatt), magával ragadó flóra és fauna. Ágy.

Akkor pár szó Bandungról: ezt a települést is a hollandok alapították anno, kb kétmillió lakosa lehet manapság, és a divat helyi fővárosának, Jáva Párizsának becézik. Tény és való, számos nagy ruhaüzlet, divattervező és modellügynökség itt ténykedik. Számos egyetemnek ad otthont, itt végezte tanulmányait sok indonéz híresség, többek közt Sukarno, az ország első miniszterelnöke is. Földrajzilag a város fekvése kellemes hegyvidéki, a levegő kellemesen hűvöskés, s mivel nincs messze Jakartától, az ottani gazdagok gyakran tölti itt a hétvégét, tehát a villák, nyaralók, hotelek száma is elég magas az indonéz átlaghoz képest. A holland koloniál stílusú építészeti remekeknek pedig se szeri, se száma errefelé.

Látnivaló tehát akad bőven – szóval mit nézünk meg az osztállyal? A földrajzi múzeumot és egy városszéli bóvlipiacot. A múzeumlátogatást persze ne úgy képzeljétek el, mint nálunk: először egyenpólókat osztanak, majd ezekben a pólókban feszítve fél órán keresztül csoportképeket készítünk a bejárat előtt (photo session!), majd 15 perccel a múzeumba való bejutás után szólnak, hogy most már mennünk kell. Azért egy dinoszaurusszal így is sikerült lefényképezkednem.

A bóvlipiacról meg nem is írok. Nem fér a fejembe, hogy a divat jávai fővárosában miért egy városszéli lerakatban állunk meg rossz minőségű műbőr dzsekiket nézegetni, de valószínű ez megint egy olyan nemzeti vonás, amit sose fogok megérteni. Kristina, a szlovák osztálytársam, aki már vagy 5-ször járt Indonéziában, ilyen esetekben csak legyint, és ennyit mond: Indo style! Öröm az ürömben, hogy legalább a photo session elmaradt itt.

Nem úgy a város szélén lévő Tangkuban Perahu vulkánnál, ahol mindenki nagyon elemében volt fotózkodást illetően. A táj ellenben nagyon szép volt, igaz, maga a vulkáni kráter nem volt akkora szám, mondjuk az is igaz, hogy Indonéziában az ember könnyen szaturálódik a vulkanikus élményekkel. Jó indonéz osztálykirándulós módra itt sem tervezett 13 percnél többet eltölteni a tanári kar, de fellázadtunk, és így sikerült kicsit tovább maradni. A helyi főattrakciónak számító szent forráshoz persze még így se engedtek. Sebaj, fotózkodhattunk helyette majommaszkban.

Búcsú a brebesiektől

A szállásra visszaérkezve nem maradt más dolgunk, mint egy búcsúvacsora keretében egy utolsót parolázni a diáksággal. A Sárgalábú cinege valamint a Megy a gőzős című örökbecsű dalok keretében ismét prezentáltuk a szittya kultúrát, utána pedig dangdut buli következett. A dangdut egy rendkívül népszerű művészeti ág itt, anno a portugál hódítók (Indonézia portugál gyarmat is volt) találták ki az indonézeknek, hogy legyen mivel szórakozniuk, ha már egyszer nem isznak. Alapvetően a mulatós helyi megfelelőjét képzeljétek el, szinti (jobb helyeken zenekari) alapra a jóízlést masszívan nélkülöző módon kifestett nő/férfi énekes vonaglik és énekel, közben a közönség megőrül. Az indonézeknek szinte ez az egyetlen módjuk arra, hogy nyíltan kifejezzék a szexualitásukat. Számomra kicsit fura volt, hogy tízéves gyerekeknek dangdut előadást rendelnek, mondjuk az is igaz, hogy az éjszakai extrém karaoke maraton után már semmi nem lep meg… Este 10 körül aztán a gyerekek továbbálltak Jakartába, így mi végre besörözhettünk.

Másnap két külön autóval indultunk vissza Yogyába, ami autónkat egy nagyon kedves, hetvenéves forma bácsi vezette, aki a Parancsnok (Kommandant) névre hallgatott. Kérdeztük, kb milyen hosszú útra számítsunk (ez alapvető hiba, indonéztől soha ne kérdezzetek semmit, ami mennyiséggel kapcsolatos), azt mondták 5-6 óra. A hetedik óra magasságában, mikor még mindig csak félúton jártunk, megkérdeztük a Kommandantot, nem fáradt-e. Vigyorogva válaszolt, hogy de, nagyon, előző éjjel se aludt semmit. Ezen jól elkacarásztunk, majd bealudtunk a hátsó ülésen. Bea SMS-ére keltem, aki a mögöttünk lévő autóból üzent, miszerint gond lehet a sofőrünkkel, lévén a kocsi cikkcakkban halad az úton. És valóban: a Parancsnok nagyokat bólintott a volán felett. Kérleltük szép szóval („Inna egy kávét” „Nem vagyok szomjas”), durván („Azonnal igya meg ezt az energiaitalt!”), fondorral („Álljunk meg pár percre, pisilni kell…”) de a Kommandant hajthatatlan maradt. Így tehát megtettünk mindent, amit vészhelyzet esetén egy autóban meg lehet tenni: behúztuk a nyakunkat a vállaink közé, összeszorítottuk a végbelünket, és vártuk, hogy hazaérjünk. Végül 14 óra zötykölődés után újra megcsókolhattuk Yogya földjét.

Akárhogyis, összességében nagyon élveztük az egész kirándulást. A magyar csapatot ha lehet, még jobban összekovácsolta, és nagyon érdekes volt belülről szemlélni az indonéz oktatási rendszert. Egyébként meg full ingyen volt az egész, szóval egy szavunk sem lehet. A Kedves Olvasók pedig ne csüggedjenek, a közeljövőben visszatérek a „szép helyeken járós” bejegyzésekhez, lakatlan szigeten Karimun Jawán, majomtámadás Balin, teaültetvények a Gunung Lawu lábánál… Szóval maradjatok velem!

Feltételezem, hogy ezt a kis blogot nem csak a hasmenéses sztorikra kiéhezett, otthonragadt szeretteim olvassák, hanem azok is, akik esetleg komolyabban érdeklődnek Ázsia ezen szelete iránt, mi több, tán még kiutazást is terveznek, akár a Darmasiswa ösztöndíj keretében, akár magánúton. És oké, hogy Indonézia, meg minden, de a szép tájakra való rácsodálkozás után/előtt/helyett minden jó magyarnak úgyis az az első gondolata, hogy „Értem én, de mégis mennyibe kerül mindez?” Ezért még odahaza elhatároztam, hogy legalább nagy vonalakban írni fogom az itteni bevételeim és kiadásaim, és aránylag rendszeres időközönként a világ elé tárom majd.

(WARNING - az árak dinamikusan változnak - általában szigorúan monoton növekvő irányban - Indonéziában, az itt leírtak a 2012-es állapotokat rögzítik, és még azt is csak meglehetősen slendrián módon.) 

Mit miért?

Mielőtt azonban fejest ugranánk a témába, szeretném belőni az itteni pénzügyi arányokat. A helyi pénznem az indonéz rúpia, 1 HUF = 50 IDR, 1 EUR = 15000 IDR, 1 USD = 12500 IDR. Ebből talán már látszik, hogy aki idejön költekezni, annak jó sok nullával tudnia kell számolnia, a legnagyobb pénzegység a 100.000 rúpiás bankó, s még ez is csak kb 2000 HUF-ot ér. Kisebb vidéki üzletekben általában gondot jelent az eladónak, ha százassal fizetsz, sokszor nem tudnak visszaadni… Helyi bankszámlát csak az nyithat, aki itteni állampolgár vagy van KITAS-a (tartózkodási engedély), ami azért szívás, mert a külföldi bankkártyával való pénzfelvétel elég költséges (nekem Mastercard van, azzal 3-5 EUR a kezelési költség). Ergo nagy összegeket érdemes egyszerre felvenni, aztán a párna alatt őrizgetni, míg szépen lassan el nem fogy. A (külföldi) bankkártyával fizetés sok helyen macerás, az én kártyámat nem mindenhol fogadja el a gép, arról nem is beszélve, hogy ebben az esetben is felszámolnak kezelési költséget, valami 2% körül. Tehát ha idejössz, hozzál készpénzt, lehetőleg dollárt, és azt váltogasd be, amikor elfogy a rúpiád. Bankban valamiért csak a szép, egyenesre vasalt bankókat váltják be, de ne csüggedj, a feketepiacon nem ilyen igényesek, és az árfolyam ott se sokkal rosszabb a hivatalosnál.

Mi mennyi?

Összességében minden sokkal olcsóbb, mint Magyarországon, kivéve egy-két dolgot, ami ugyanannyi, vagy sokkal drágább… Az árakat IDR-ben írom, aztán mindenki kedvére átszámolhatja kedvenc pénznemére. Az árak a jávai árak, szigetről szigetre ez változhat, Bali pl nyilván drágább pár fokkal.

Étkezés: A kajálást nagyon olcsón ki lehet hozni, még kifőzdékbe, éttermekbe járva is (a legtöbb embernek nincs rendes konyhája otthon, ezért utcai kajáldákban, ún. warungokban étkezik). Általában egy komplett étkezésem 1 EUR alatt van. Ha viszont megkívánod a nyugati javakat, mint sajt, rendes kenyér, import zöldség/gyümölcs, akkor megugranak az árak. De ki akar almát enni, ha van olcsó mangó, nem igaz?

1 adag sült rizs – 7000 IDR

Sült csirke, körettel, zöldséggel, szósszal – 10.000 IDR

Frissen facsart gyümölcs dzsúz – 5000 IDR

Friss, cukrozott kókuszlé a héjából szipókázva – 7000 IDR

Egy fürt banán – 8000 IDR

Normális sajt – 100.000 IDR

Tré sajt – 17.000 IDR

1 üveg ecetes uborka – 23.000 IDR

1 alma – 5000 IDR

1 liter kóla – 6000 IDR

1 pohár meleg jázmintea – 1500 IDR

Gyümölcsjoghurt – 15.000 IDR

Mangó – 5000 IDR/kg

1 liter ivóvíz – 4000 IDR

13 literes gallon víz – 13.000 IDR

Lakhatás, háztartási cuccok:

Lakbért minél hosszabb időre fizetsz előre, arányosan annál olcsóbb. Aki havonta fizet, ráfizet, mi fél évet fizettünk előre, így fejenként 250.000-re jött ki a havi bérleti díj. Egy évre előre még kedvezményesebb lett volna. Indonézeknek vagy hosszú távra maradóknak van lehetőségük 5-10 stb. évre is előre fizetni a bérleti díjat, azt már le se merem írni, milyen olcsó. Rezsit meg egyebeket összevissza fizetünk, az is elég alacsony. Az internet, a hűtő drága.

Szemétdíj, közvilágítás, biztonsági őr a faluban, stb. – 60.000 IDR/hó

USB-s bedugós internet – 150.000 IDR/hó

hűtő – 500.000-2millió IDR

Gallonos ivóvíz adagoló, ami meleg vizet is csinál – 80.000 IDR

ventilátor – 100.000 IDR

fogmosópohár, kefek, kés, villa, ilyenek – 2000 IDR/db

csótányriasztó bogyó – 3000 /csomag

Szórakozás, sport, szabadidő: lehet európai módon szórakozni (magyarul piálni), de az elég költséges. Muszlim országban az emberek nemigen isznak, tehát piát vagy nem lehet venni egyáltalán, vagy nagyon fel van verve az ára, vagy nagyon rossz minőségű. Yogyában minőségi röviditalt találni boltban lehetetlen. Sok helyen a sört is a pult alól adják, ha van egyáltalán. Ez elég fura, a többi indonéz városban sört minden további nélkül lehet venni a boltokban. Vannak szuper helyi italok, jórészt metilalkohollal, nekik majd egy külön bejegyzést szentelek valamikor. A hétvégi kiruccanásokat általában olcsón ki lehet hozni, a kajáról már írtam feljebb, a szállás ára pedig nagyon sok mindentől függ, főleg, hogy tudsz-e indonézül…

1 üveg (0,625) sör – 25.000 IDR

1 liter illegál vakítós pia (csiú) cukornádból -30-50.000 IDR

Koktél menő szórakozóhelyen – 50-100.000 IDR

Konditerem - 45.000 IDR / hó

Szállás vendégházban – 25-100.000 IDR

Szállás hotelben 200.000 – sokmillió IDR

Utazás: városon belüli tömegközlekedés, ha éppen van, általában olcsó, pár ezer rúpia. A taxi helyi viszonyokhoz képest itt is drága, 5500 IDR az alapdíj, egy átlag városon belüli taxiút 20-30.000 IDR, a város egyik végéből a másikban mondjuk 50-60.000 IDR. Városok közt távolsági utakra rengeteg opció igénybe vehető, kisbusz, nagybusz, vonat, repülő, komp, autóstopp (errefelé nemigen ismert, csak a fehérek szórakozása), és mindezek különböző komfortfokozatokon. Meg kell említeni, hogy ezek a komfortszintek legtöbbször az indonéz igényeknek megfelelően vannak belelőve, ergo minél magasabb az osztály, annál hidegebbre tekerik a legkondit. Egy Bandung-Yogya 9 órás vonatúton az Executive osztályon tuti borítékolva van egy erősebb megfázás, cserébe viszont 5x annyiba kerül, mint az Economy osztály.

1 menet angkot-tal – 2000 IDR

1 becak kör egyik kocsmából a másikba, alkudva – 15.000 IDR

Yogya – Solo (60 km) vonatjegy – 10.000 IDR

Yogya – Surabaya (350 km) vonatjegy executive tüdőgyulladás class – 100.000 IDR

Ugyanez Economy osztályon – 30.000 IDR

Parkolás motorral – 1-2000 IDR

1 liter benzin – 4500 IDR

Yogya-Malang lerobbanós nagybusszal (420 km) – 65.000 IDR

Ugyanez door-to-door minibusszal – 100.000 IDR

Olcsó repjegy Yogya – Denpasar (Bali) közt egy útra – 400.000 IDR

Ki mennyiből?

Felületes, nem releváns és ellustálkodott kutatásaim alapján egy pincér Yogyában 600.000-t keres, egy tanár kb. 1,5 milliót. Frissdiplomás kezdőfizu bankban 900.000 IDR. Egyetemi tanár 8 millió. A fehérek igazságtalanul túlfizetettek, bulé angoltanár 6-8 milliót is kereshet. A mi ösztöndíjunk 2 millió havonta. Yogya állítólag az egyik legolcsóbb város Indonéziában (az eddigiek alapján ezt én is aláírom), más helyeken gondolom a fizuk is máshogy alakulnak, Balin pl babysitterkedéssel (amit amúgy gyakran félrefordítanak ”baby sister”-nek) is meg lehet keresni 1,5-2 millát.

Én mennyiből?

Na most jön, amire mindenki vágyott, felfedem mocskos anyagi titkaim. Talán segítem vele az eljövendő generációt, és kielégítem az otthoniak kíváncsiságát is. A számok csak hozzávetőlegesek, a költségvetés elnagyolt, voltak olyan kiadásaim, amiket más talán feleslegesnek gondolna, pl. vettem laptopot, túrazsákot… Akárhogyis, kiindulási alapnak talán hasznosak lesznek a számaim. Egyelőre október végig vezetem fel a kiadásaim/bevételeim, aztán majd 1-2 havonta mindig jelentkezem majd az üvegzseb rovattal…

Kiutazás előtt:

február – papírmunka a jelentkezéssel, igazolványképek, fénymásolgatás. kb 3500 ft.

május – megnyertem az ösztöndíjat, kell egy új útlevél. 7500 ft.

június – megveszem a repjeget az odaútra. 100.800 ft.

július – új igazolványképeket csináltatok, mert az előzőt a követségen elhagyták. 1200 ft. Felveszem a javasolt oltásokat. Egy korábbi afrikai utam miatt jórésze már megvan, így ez a tétel csak 14000 ft.

augusztus – veszek egy jó túrazsákot 30.000-ért meg egy netbookot, hogy tudjak Kispált hallgatni ha magányos vagyok meg blogot írni. 40.000 Ft.

szeptember – biztosítást kötök, 90 napra 37.000 ft. Sajnos azóta már kellett használnom, így decemberben, ha lejár, meghosszabbítom, mert megéri.

Összesen: kb. 235700 Ft. Laptop és túrazsák nélkül 150 alatt.

Kiutazás után, szeptember 6. és október vége közt:

Bevételek: állami zsebpénz Jakartában 500k IDR, kéthavi ösztöndíj kétszer 2 millió, és volt egy jól fizető fellépésem 1,5 millióért. Összesen 6.000.000 IDR

Kiadások: az első két hónapban 10 millió IDR-t költöttem. Ez elsőre sokan tűnik, holott annyira nem az. Benne van egy gitárvásárlás 2,1 millióért (remélhetőleg el tudom adni, mielőtt hazajövök) valamint félévnyi lakbér 1,5 millió IDR. Ezen felül megannyi csavargás, aminek még mindig csak töredékéről írtam eddig…

Nevezetesebb kiadások:

Malang – Sempu – Bromo túra – 400.000 IDR

Brebes – Bandung túra – 100.000 IDR

Pantai Krakal, Pantai Depok összesen – 70.000 IDR

Karimunjawa – Semarang túra – 900.000 IDR

Solo – Candi Sukuh és környéke – 60.000 IDR

Borobudur és Prambanan – 2szer 30.000 IDR

Lakbér – 1.500.000 IDR

gitár, tokkal, vonó nélkül – 2.100.000 IDR

motorbérlés – 1.000.000 IDR két hónapra

Eddig tehát az otthoni 230-on itt mínusz 4 millió rúpiában vagyok. De győzzétek csak kivárni a novemberi kiadásaimat, amikor is színésznek és angoltanárnak álltam, meg Balira repültem, motorkerékpárt vásároltam, kórházba kerültem, miegymás. És már előre rettegek a téli szünet költségvetésétől, amikor is előreláthatólag több, mint két hónapon keresztül úton leszek, talán még egy-két környező országba is ellátogatok…

Persze nem helyes, ha csak anyagi viszonylatban gondolkodunk. Aki ilyen messzire utazik és ilyen hosszú időre, számolnia kell vele, hogy új életet kell kezdenie, hátrahagyva a régit. Ez nyilván sokszor elég fájdalmas… Remek új barátokra leltem, számtalan új dolgot kipróbáltam (motorozás, barlangászat, talán majd írok is ezekről egyszer), a világ legszebb helyein járok, de mindemellett gyakran hiányoznak az otthoni hangulatok, arcok, az otthon hagyott életem. No, itt egy újabb téma ami egy külön bejegyzést érdemelne…

Indonéziában körülbelül annyi vulkán van, ahány Kissarok Presszó Magyarországon. Vagy talán még több, nem tudhatom, se az indonézek, se én nem vagyunk jók a statisztika terén.  Az ország az ún. pacific ring of fire, azaz pacifikus tűzgyűrű vonalán helyezkedik el, őslemezek tűzhányók szegélyezte törésvonalai mentén. Ergo bármerre is utazzon errefelé az ember, a környéken biztos lesz legalább egy vulkán, kicsi, nagy, aktív vagy passzív… leginkább aktív. Minden idők egyik legnagyobb vulkánkitörése is Indonéziához kapcsolódik: 1883. augusztus 27-én a Jáva és Szumátra közt elterülő Krakatau olyan erővel tört ki, hogy az egész világon érezni lehetett. 80km magas hamuoszlopot okádott ki, a rezgéseket pedig egy 40 méter magas cunami követte, ami 165 falut törölt el a föld színéről. Természetesen Yogyakartának is megvan a maga vulkánja, a Merapi, ami szintén aktív, utoljára 2010-ben tört ki. Gondoljatok erre, mikor a kellemes irodai székeitekben ülve olvasgatjátok a soraim! Lényeg, ami a lényeg: tűzhányó (indonézül „gunung  api”, azaz tűzhegy) témakörben bőven van miről írni itt, ezennel tehát ünnepélyesen útjára indítom az „Eheti vulkán” rovatot.

Legutóbb ott fejeztem be, hogy a Sempu-szigetről való visszaérkezésünk másnapján Beával a Bromo vulkán felé vettük az irányt. Elöljáróban annyit tudtunk, hogy a Bromo-Tengger-Semeru Nemzeti Park Indonézia egyik legegyedibb látványossága, innen látható a földkerekség egyik legszebb napfelkeltéje. Földöntúli szépsége ellenére valamiért viszont mégsem lett annyira „turistás”, hanem megmaradt kellemesen vadregényesnek.

Fapadossal a tűzhányókhoz

A Bromo Malang városától kb. 70 km-re keletre található. A legtöbben Probolinggo városból közelítik meg, észak felől, kisbusszal, kiépített infrastruktúrával, mi viszont – az előző fejezetben már méltatott Béla tanácsára – a déli, elhagyatottabb oldalról támadtunk. Az út első felében a tömegközlekedésre, a másodikban viszont már csak a stoppolásra, a csekélyke indonéz nyelvtudásunkra és egy Bélától kapott, durván 150 éves holland térképre hagyatkozhattunk.

Malangban az Arjosari buszállomáson angkotot fogtunk Tumpang faluba (4000 IDR). Itt át kellett szállnunk egy másik angkotra, hogy eljussunk Gubug Klakah településre (újabb 4000 IDR). Ehhez már kellett némi türelem, mert bár a megfelelő angkotot hamar megtaláltuk, a sofőr nem indult el, míg nem került elő megfelelő mennyiségű utas. Így hát letáboroztunk a kisbusz hátuljában, közben emberek felszállogattak néha, vagy éppen leszállogattak, ha megunták a várakozást, aztán vagy visszaszálltak, vagy nem. Mindez valami meglehetősen szürreális piacszerűség kellős közepén történt, ahol ugyancsak meglátszott a beltenyészet és az generációk óta tartó egészséges életmód: minden második flótásnak hiányzott a keze, lába vagy éppen liliputi-szindrómás volt. Durván egy óra tortahegesztés után nagy nehezen befutott egy nagy rakomány élelmiszer is, amit a sofőr és az egyik liliputi muksó szakszerűtlenül az angkot tetejére kötözött illetve az utasok ölébe pakolt, így végre elértük a kívánt kihasználtságot, kezdetét vehette a hegymenetes kéjutazásunk. Tumpang és Gubuh Klakah közt ugyanis van majd’ ezer méter szintkülönbség van. Bőgött is a kisbusz motorja erősen, főleg, mikor a célfaluba érve elkezdtünk zónázni a maximum két méter széles sikátorokban, házig szállítva az utasokat. Egészen élveztük az utat, már amikor épp nem azzal voltunk elfoglalva, hogy féljünk (a fék nem működött valami jól, ahogy a sofőrtől az úton megtanultuk, indonézül ezt úgy kell mondani, hogy „rem tidak bagus” azaz 'nemjóafék').

Gubuh Klakah-ból stoppolni szerettünk volna a hátralévő útszakaszon, viszont egy fia jármű se jött. Nekiindultunk hát gyalog, de éreztük, hogy bele fog törni a bakancsunk a hátralévő 12 km-es meredek hegymenetbe (szintkülönbség kb. 1500m). Szerencsénkre aztán valami pihenőben ráleltünk egy autóra, benne három kackiás bajuszú szumátrai úrral, akik pár perc könyörgés és némi borravaló felkínálása után kötélnek álltak, hogy elvigyenek minket Ngadas falucskába, Jáva egyik legmagasabban (kb. 2800m) fekvő településébe.

És akkor most következzen egy kis törióra: Jávát a 13-15. század közt a hindu Majapahit királyság uralta. Később aztán Demak felől (Közép-Jáva) teret hódított az iszlám,ami a Majapahit széthullásához vezetett. Akik nem akarták felvenni az új vallást, jórészt kelet felé indultak, Balira települtek át, kisebb csoportok pedig a szent hegyekre menekültek (a hinduk szerint az istenek a hegyekben, a démonok pedig a tengerben laknak). Így esett a rémeset, hogy a Bromo környéke a mai napig hindu.

Ngadas falucskája emellett ráadásul még egy buddhista kolostorral is büszkélkedhet. A falubeliek földműveléssel foglalkoznak, hagymát, káposztát meg ilyesmiket termesztenek a  60-70 fokos lejtőkön.  A csaknem 3km-es tengerszint feletti magasság miatt a hőmérséklet különösen hűvöskés, dél körül sem nagyon lehetett több 20 foknál. Miután kigyönyörködtük magunkat a bukolikus látványban, felkerekedtünk, hogy megtegyük az ősi Tengger óriásvulkán kráteréig hátralévő néhány kilométert, és végre lekukucskálhassunk a széléről.

Oké, de mi is ez az egész?

A Bromo-Tengger-Semeru Nemzeti Park valójában szem tűzhányót, hanem egy egész vulkáncsoportot takar. A Park déli csücskében tornyosuló Semeru Jáva legmagasabb hegy, aktív csúcsa 3700 méter körül pöfékel, 2-3 nap alatt mászható. A legnagyobb „őrület” mégsem a Semeru-t övezi, hanem a Tengger ősi kráterét. Ez a hatalmas kráter nem kevesebb, mint 10 km átmérőjű, völgyébe aláereszkedve holdbéli sivatagot találunk hamuból és homokból (indonéz neve: Lautan Pasir, azaz homoktenger). A hiedelem szerint a krátert valamikor régen egy ogre vájta ki egy szál kókuszdióhéjjal. Az óriáskráterből három kisebb (2500 méter körüli) vulkán emelkedik ki, a Batuk, a Widoarco (nem biztos, hogy így kell írni) és maga a Bromo. A Pasir Laut-ba aláereszkedve tehát lényegében egy három (vagy négy) az egyben tűzhányócsomagot kapunk.

Az utolsó déli települést, Jemplang falucskát elhagyva az egyik kanyar után egyszer csak kinyílt a táj, és megjelent előttünk a Tengger óriáskráter panorámája. Nem hittük a szemünknek, én talán még meg is könnyeztem a látványt.

Aztán egy szűk kis ösvényen aláereszkedtünk a homoksivatagba. Nos, a legdélebbi fele még nem volt különösebben homokos, engem egyenesen a kora őszi alpesi gyalogtúrákra emlékeztetett az egész, na persze ott azért mondjuk nem lehet föléd tornyosuló vulkánok árnyékában kódorogni. Aztán mikor kiértünk a Widodaren vulkán (lövésem sincs róla, mi lehet a mai neve, az ősrégi holland térképen mindenesetre így hívják) takarásából, beláthattuk az egész völgyet. Na, AZ már sivatag volt a javából (Jávából, hehe), korábbi szaharai utamat juttatta eszembe. Na persze ott azért nem lehet föléd tornyosuló vulkánok árnyékában kódorogni…

Az indonézek általában vasárnap utaznak (sok helyen szombaton még suli van), így a nevezetes helyek ezen a napon rendre tömve vannak emberrel. A külföldi turisták is valamiért a hétvégékre időzítik a komolyabb látnivalókat. Nekünk oltári szerencsénk volt, mert hétfőn jöttünk Bromót nézni, és kb. egy teremtett lélekkel sem találkoztunk egész úton. Félóránként elhaladt egy-egy krosszmotor (hú, nagy élmény lehet motorral átvágni ezen a tájon), ezt leszámítva tök egyedül bandukoltunk a kihalt tájon. Beával, csak a szél susogását és a szuszogásunkat (maszkot húztunk a por és a hamu ellen) lehetett hallani, meg a csoszogásunkat, ahogy időnként bokáig elmerültünk a homokban/hamuban. Akárhogy is, én elmondhatatlanul élveztem, hogy egy pici időre elveszhetek az úttalan, kietlen, szürreális, vulkánok szegélyezte sivatagban.

Egy bő órányi (vagy több? bokáig érő homokban azért nem könnyű haladni) vánszorgás után megláttuk Cemero Lawang falucskát, a Tengger kráter észak-keleti oldalán. Ez lesz majd esti úti célunk, előtte azonban még sürgős másznivalónk volt. A napszállta vészesen közeledett…

Bromo

Még naplemente előtt fel akartunk ugyanis érni a Bromo csúcsára. A homokban csoszogástól jócskán kifáradva értünk a vulkán lábához, és ugye az „út” még csak ott kezdett el emelkedni. Kedves helyi „magánvallalkozók” a hegy lábánál felkínálták, hogy visznek lóval egy darabon, de remekül leszereltük őket – „Kami mahasiswa, tidak punya uang” azaz „diákok vagyunk, nincs pénzünk”. Ez a mondat azóta már kismillió szituációban a segítségemre lett itt Indonéziában. A Bromo megmászása kapcsán ne klasszikus mászást képzeljetek el, nem kell kézzel-lábbal kapaszkodni meg ilyenek, az egész szépen ki van járva, de azért a meredek homokösvényes felkaptatni elég fárasztó. Az utolsó párszáz métert betonlépcsőkön lehet megtenni, kétszáz valahány fok meghágásával. Ezek után hirtelen a Bromo füstölgő kráterével szemben találok magad…

Délután 5 óra után értem fel a Bromo csúcsára, ami itt már vastagon napszállta. Sehol senki, az aznapi turisták már leléptek, velük együtt a helyi árusok is (virágcsokrot árulnak, hogy bedobhasd áldozat gyanánt a kráterbe), Bea pedig kicsit lemaradt kifújni magát, így pár perce teljesen egyedül madatam. Elég ijesztő érzés volt mindez esti fényben, egy vulkán tetején, egy sivatag közepén. Főleg, mikor a talaj enyhén remegni kezdett alattam, és a Bromo kipöffentett a gyomrából egy adag füstöt. Bevallom, ekkor majdnem én is kipöffentettem magamból valamit, de végül nagy nehezen összeszedtem a bátorságom, mondván „ez egy vulkán, mindennapos, hogy ilyet csinál, nyugi!” (annyira  mégsem volt mindennapos, 1-2 nappal ezután a Bromót lezárták – a szerk.) Ezt követően nem sokkal később Bea is felért, örültünk, nézelődtünk, lefényképezkedtünk, majd célba vettük Ceremu Lawang-ot.

Cemero Lawang

Mire leértünk a Bromóról, beállt a teljes sötétség. Mondanom sem kell, a homoktengerben nemigen van közvilágítás, a sors viszont ismét segítségünkre sietett, ugyanis fényes telihold volt és tiszta égbolt. A falu fényeit pedig azért látni lehetett, tehát nagyon eltévedni nem tudunk volna. Azért persze kicsit para volt a sötét sivatagban poroszkálni…

Cemero Lawang kis falucska a Tengger kráterén, lakói főleg a földművelésből na és a turistákból élnek. Számos vendégháznak és hotelnek ad otthon a település, utóbbiak messze a mi költségvetésünk feletti árakkal bírnak (kb 500k IDR egy éjszaka). Végül a legszakadtabb kifőzdében (warung) érdeklődve kaptunk egy jó fülest egy olcsó panzióhoz, ahol minden sírásunkat és indonéz tudásunkat latba vetve még alkudnunk is sikerült, és bomba áron, fejenként 25K-ért (kb 500ft) kaptunk egy szuper kis szobát. Meleg víz nem volt ugyan, de az szinte sehol nincs Indonéziában, hidegvízzel is élvezettel csutakoltuk le magunkról a nap során ránk ragadt orbitális mennyiségű mocskot. Aztán eldőltünk, mint egy zsák malactáp, és húztuk a lóbőrt egészen hajnali fél négyig.

Napfelekte a Panajakan-ról

Hogy miért keltünk még indonéz viszonylatban is ennyire korán? Mert előttünk volt még az egész Bromo-csomag legfincsibb pontja: napfelkelte-nézés a Tengger kráteréből kinövő 2800 méteres Panajakan hegyről! Ez Cemero Lawang-ból kb 1,5-2 óra alatt megközelíthető gyalogláb is, eltévedni még az éj setétjében se nagyon lehet, mert elég egyértelmű az ösvény. A turisták nagyobb része dzsipet bérel, hogy így gyűrje maga alá a hegyet, holott a túra (séta?) nehézsége egy lazább pilis kiránduláséval vetekszik. Akárhogy is, aki bármilyen módon felér a Panajakan-ra napfelkeltéig (kb. hajnali 5) az igen jól jár. A kelet felől érkező első sugarak aranyba borítják a Lautan Pasir-t és a környező vulkánokat, az előttünk térképszerűen szétterülő panoráma még szürreálisabb lesz, a három testvérvulkán mögött a látóhatáron egyszer csak feltűnik a Gunung Semeru, amint épp vulkanikus gázt pöfékel… Nem is ragozom tovább, inkább beszúrok pár képet. Mondanom sem kell, a fotók nem sokat adnak vissza az eredeti látványból. Inkább azt tanácsolom, mindenki jöjjön el ide. Persze könnyen lehet, hogy mostantól minden bejegyzésemnek ez lesz a zárógondolata…

Szerintem most érdemes megnézni a többi képet is a Zol-Indonézia facebook oldalon.

Az egész azzal kezdődött, hogy indonéz barátaink riogatni kezdtek minket az esős évszakkal. Ez hivatalosan októberben kezdődik és március-április magasságáig tart. Lelki szemeink előtt Noé özönvízét megszégyenítő csapadékáradat jelent meg, nem létező óráinkra és naptárainkra pillantva pedig kétségbeesve vettük észre, hogy már szeptember vége van, így hát Beával közösen pánikszerűen elkezdtünk utazásokat szervezni. Remekül kapóra jött az infó, hogy a Malangban állomásozó magyarok már találtak végleges szálláshelyeket maguknak, az átmeneti otthonukként funkcionáló vendégház viszont egész szeptemberre ki van fizetve. Adott tehát az ingyen kvártély, több se kell a magyarnak, útra fel!

Malang kb 420 km-re keletre található Yogyakartától. Az út 8-14 óra közt mozog attól függően, milyen közlekedési eszközzel, milyen napszakban, milyen osztályon és hány átszállással megy az ember, illetve hogy az adott jármű hányszor robban le. Mi végül az éjszakai minibusz mellett döntöttünk, jellemzően azért, mert a beígért indulási és érkezési időpontja ennek volt a legszimpatikusabb. Jó vendéghez illően nem akartunk se túl korán, se túl későn megérkezni. A jegyekért fejenként 100 ezer indonéz rúpiát fizettünk. Volt ennél drágább (expresszvonat 150k körül) és olcsóbb (fapados távolsági busz 60k magasságában) megfejtés is, de én az arany középút híve vagyok. A busz házhoz jött felvenni minket, és Malangban a kért címen ki is rakott. Szerintem ez egy nagyon szimpatikus dolog, az így megspórolt taxipénzen már vissza is jött a jegy ára kb… Arról nem is beszélve, hogy így nem kellett kora hajnalban egy full ismeretlen városban – akkor még a nyelvtudás szinte teljes hiányában - bohóckodnunk az útba igazodással. Maga a buszút a vártnál jóval kellemesebben telt. Előzőleg rengeteg rázós-hányós-karambolozós-lerobbanós buszos sztorit hallottunk, ennek fényében alaposan betáraztunk az útra zacskókkal, hideg élelemmel és olvasnivalóval. Ehhez képest üzembiztosan döcögtünk Yogyától egész Malangig, laza 9 óra alatt odaértünk, néha álltunk csak meg a sofőr egy-egy haverjával pacsizni, cigizgetni, illetve egyszer volt egy komolyabb vacsoraszünet (a kaja ára benne volt a jegyben) hajnal 1 tájban valami szürreális, elhagyatott helyen, ahol szinte csak mi voltuk és egy borzasztó hamisan játszó zenekar, akik minden szám után/közben megköszönték, hogy eljöttünk meghallgatni őket. Hát, srácok, jövő héten veletek, ugyanitt!

Reggel 5-6 magasságban Beával mi voltunk az első érkezők az aznapra várt népes magyar küldöttségből. A malangi magyarokon – Nóri, Zsuzsi, Dóri és Tomi – felül a nap folyamán később befutott Bori Bandungból,”Jáva Párizsából”, Enikő és Kornél Surabayából, ami Miskolc helyi hárommilliós megfelelője. Minta úr is útnak eredt Semarang kikötővárosából, de a tizenpár órás utat se a motorja, se Bapak Minta hátsó fele nem bírta, így ő sajnos nem jutott el Malangba… Ezt a bejegyzést tehát ezúton is neki ajánlom! Míg egymásra vártunk, az idő nem telt feleslegesen, megismerkedtünk ugyanis Bélával, aki tavalyi ösztöndíjas, és megosztotta velünk tapasztalatait és történeteit az ő idejéből. Határozottan úgy érzem, hogy 2 óra alatt többet tanultam tőle a nyelvről, kultúráról, szokásokról mint az egyetemen az azt megelőző (és azt követő) két hétben. Bélánk azóta hazatért Szittyaországba, de már tervezi is a visszatérést. Remélem sikerül neki, respekt és tisztelet az Egyenlítő innenső oldaláról ezúton is!

Egy kellemes péntek este az adóhivatalban

Malangról nem sok érdekességet tudok mondani: a hollandok alapították a 18. század végén, ennek megfelelően szerkezetét tekintve elég európai, szép, tágas sugárutak, rengeteg koloniális stílusú épület. Kb 800 ezren lakják, nagyrészük egyetemista, Yogya mellett itt van a legtöbb egyetem Indonéziában. Fun fact, hogy a „malang” szó egyébként balszerencsét jelent indonézül. Ha majd odahaza befutok politikusként, gondom lesz róla, hogy testvérvárosok legyenek Búbánatvölggyel. A város egy völgyben fekszik, ezért meglehetősen egyedi klímája van, 25-26 fokok röpködnek és kellemesen hűvös szellő fújdogál, ez ország többi részén megszokott 35 Celsiusszal szembeállítva azért elég baráti. Yogyával ellentétben itt van jól szervezett tömegközlekedés is, kék és sárga angkotok cikáznak fél percenként, egész késő estig. Kulturális és éjszakai élet viszont még nyomokban sem igen lelhető fel, jobb híján a városközpontban lévő két nagy plázába járnak az emberek, de ezek is bezárnak tíz körül.

Minket persze ez a csekélység nem tántorított el attól, hogy –péntek este lévén- meg ne próbáljuk lángra lobbantani a hűs malangi éjszakát. Tomi (Darmasiswa Magyarország, Malang világváros) kapott egy fülest, miszerint a lengyel ösztöndíjas lányok bulit szerveznek az egyik plázabéli klubban. A hely pontos nevét azonban sajnos elfelejtette, csak annyira emlékezett, hogy „valami KÖJÁL vagy ÁNTSZ vagy APEH vagy mi”. Így esett, hogy rövid bóklászás után végül megtaláltuk a NAV klubbot… Első pillantásra azt hittem, hogy telefonbolt. A főbejárat szerepét betöltő kirakatszerű nagy üvegajtó egy tűéles neonfénnyel megvilágított irodaszerű előszobába nyílt. Itt szintén pultok mögött vigyorgó indonézek fogadtak minket, egytől egyik a benzinkutakon megszokott kék zubbony – piros mellény – narancssárga sapka kombóba öltöztetve. Mikor bemondtuk, hogy a lengyel buliba jöttünk, közölték, hogy jobbra a 9-es szobába menjünk, és végigvezettek minket egy hosszú, szűk és félhomályos folyosón, melynek mindkét oldalán számozott, hangszigetelt, nagyon apró ablakkal ellátott ajtók nyíltak. Ezen a ponton biztos voltam benne, hogy ez a hely valami titkos kupleráj, és hogy a zárt ajtók mögött a legkeményebb orgia és/vagy kokózás folyik.

Aztán felvilágosítottak, hogy ez egy karaoke bár. Az indonézek hétvégente ugyanis karaokézni járnak. A patinás NAV klubnak egyébként saját mecsete is van, aki tehát egy Bikicsunáj és egy Padödő közt imádkozna egyet, itt megteheti. A lengyel (vagy darmasiswás?) bulinak helyt adó 8 emberre optimalizált kis szobában kb. 30 ember dohányzott gőzerővel, a terem pedig durván -143 fokra volt légkondicionálva, tehát kb 3 perc 20 másodpercig tudtam benn maradni, de még így is ez volt életem (eddigi) leghosszabb karaoke bulija… Ennyit a Malang night life-ról.

Pulau Sempu

Az igazi attrakció úgyis másnap jött csak el. Elhatároztuk, hogy kivadkempingezünk Pulau Sempu-ra. Ez a Malangtól délre lévő lakatlan sziget igazi rejtett kincse Jávának, viszonylag kevesen tudnak róla, az utazók bibliájának számító Lonely Planet is épp, hogy csak megemlíti. A malangi magyar különítmény azonban nagyon esküdött rá, mi pedig adtunk a szavukra, és nem hiába.

Első körben el kellett jutnunk Sendang Biru halászfaluba, ehhez angkotot kellett bérelnünk a terminálon (menetrendszerinti járatok ritkán vetődnek ugyanis arra). Ment a nagyhangú alkudozás, végül két rosszarcúval megegyeztünk, hogy fejenként 25e IDR-ért levisznek a kb 80 km-re lévő faluba. A szebb napokat megélt, széthajtott kisbusz nem igazán bírta a hegyen-völgyön cikázást, pár helyen lerohadtunk, egyszer ki is kellett szállnunk megtolni a járgányt. A szebb napokat megélt belem se érezte olyan jól magát, de végül a mesebeli tájra rámeditálva távolt tudtam tartani a jó öreg róka komát a bő két órás út végéig.

Sendang Biruba érkezve egy álom vált valóra: festői trópusi óceánparti kikötőben fogatlan halászokkal arra alkudozni, hogy „hé öreg, vigyé’ má’ ki arra a lakatlan szigetre ott ni” szerintem egy olyan backpacker utazós klisé, amit egyszer-kétszer mindenki át szeretne élni, akitől nem teljesen idegen a világjárás eme válfaja. Egy kedves bapak-kal megegyeztünk, hogy ugyancsak fejenként 25e fejében kivisz minket, és másnap reggel értünk is jön. Az egész manőver előtt valami vadőrféle aláíratott velünk egy lapot, hogy vállalunk mindennemű felelősséget, stb. A bódéja előtt ott fityegett a „cunami veszély„ tábla is, biztos, ami biztos.

Maga az átkelés egy biztonságos öbölszerűségben zajlott, nem tartott negyed óráig se, viszont nagyon szórakoztató volt. Az út végén, ahogy azt illik, a derékig érő sekély vízbe hátizsákostul kiugrottunk, és kezdetét vehette a durván egy órás dzsungeltúra utunk végső célja, a sziget legdélebbi csücskén lévő Segara Anakan lagúna felé. A dzsungelt itt persze nem őserdőként kell elképzelni, őszintén szólva engem helyeként egyenesen a Pilisre emlékeztetett a táj. Eltévedni se nagyon tudtunk, hála az indonéz környezettudatosságnak elődeink mindenütt apró szemétdarabkákat pötyögtettek szerteszét, ezeken felül már nemigen kellett más turistajelzés.

A lagúnába érkezve aztán volt nagy ámulás-bámulás, kristálytiszta víz, finom homokos part, festői sziklaszirtek, délnyugati oldalon pedig elképesztő panoráma a nyílt óceánra, és a környező szirtekre, amiket laza tízméteres hullámok nyaldostak. A lagúna vízében végre kipancsolhattuk magunkat, a természetes sziklafalak ugyanis megvédtek a haragos hullámoktól. Az egyik sziklán jókora hullám vájta lyuk tátongott, ezen áramlott be időnkét egy jókora adag tengervíz, megunhatatlan buli volt odaúszni a nyílás közelébe, és átélni, ahogy az időről időre betörő víz húsz méterrel arrébb sodor. Miután kilubickoltuk magunkat, újabb felfedezőtúrára indultunk, ezúttal a lagúnát körülzáró sziklaszirtek csipkés teteje irányába. A sziklafalon átmászva találtunk egy rejtett, természetes földteraszt, ami egyenesen a nyílt óceánra és életem eddigi talán legszebb naplementéjére nézett… Itt fordult meg a fejemben először az, hogy felhagyok ezzel a bloggal, ugyanis olyan természeti szépségek jönnek szembe Indonéziában, hogy lehetetlen leírni, megfogalmazni a látványt és azt a katartikus érzést, ami ilyenkor rátör az emberre… A szikla tetején ücsörögve, a lakatlan szigeten, az óceánt és a naplementét bámulva tudatos benned saját lényegtelenséged a természet nagyságával és erejével szemben… Meg a többi hasonló mélyenszántó Paolo Coelho-s gondolat.

Szombat lévén nem mi voltunk a sziget egyedüli vendégei, az est leszálltával azért már szép számmal képviseltették magukat a helyi erők is, mint kiderült, malangi és surabayai indonézek számára ez a pici lakatlan sziget népszerű hétvégi menedékhely a nagyvárosi szmog elől. Volt, aki sátrakat is hozott, mi speciel a homokba vackolva aludtunk hálózsákokba, plédekbe csavarva. Előtte azonban tábortűzek gyúltak, gitárok búgtak, nemzetközi barátságok születtek (németül csevegtünk néhány jilbabos jávai lánnyal) és még klotok (nagyon rossz zugpia Yogyakartából) is előkerült a zsákomból. Az est fénypontja egy házi tűzijáték volt, az egyik indonéz srác szülinapja alkalmából. Herzlichen Glückwunsch! A szigeten kinn aludni amúgy egyáltalán nem volt nagy szám, én valami nagyon Indiana Jónásos élményre számítottam, de megnyugtatok mindenkit, teljesen biztonságos. A legnagyobb veszélyt a lagúna környékén praktizáló majmok jelentik, akik ha nem figyelsz, közel jönnek és lopkodják a cuccaid. (lapzárta után érkezett a hír, hogy a szigeten állítólag pár tigris is él. hmm – a szerk.)

Másnap hajnalban arra ébredtünk, hogy az óceán egészen a hálózsákjainkig feljött, s hogy a helyi fiúkák már javában fociznak, és jobb híján minket használnak kapufának. Sebaj, úgyis meg akartam nézni a napfelkeltét is… újfent megmásztam hát a sós víz és a szél által tűélesre csipkézett sziklatáblákat (persze mezítláb, ami életem egyik legdőrébb döntésének bizonyult…) és újabb 2 órát bámultam a látképet… Eztán már nem sok maradt, némi levető pancsi után visszabaktattunk az északi öbölhöz, bevártuk a bárkánkat, és visszahajókáztunk a szárazföldre, ahol már várt ránk a tegnapi két rosszarcú a szétvert buszukkal.

Jávai parádé

A visszaút ezúttal nem a lerobbanások miatt vált emlékezetessé. Az egyik kis faluban beleütköztünk egy utcai karneválba, ami miatt a lezárták főutat (mondanom sem kell, az egyetlen Malangba vezető utat), az általam tapasztalt eddigi legnagyobb forgalmi dugók okozva ezzel – több száz, ha nem ezer jármű torlódott fel mindkét oldalon. A karnevál koncepcióját nemigen értettük, kívülről nézve érdekes keresztmetszete volt a Love Parade-nek és egy melegfelvonulásnak. A felvonulók (a falu népe?) oszlopokba rendeződött kimaszkírozott tömegét kb. százméterenként kamionok szakították meg, amikről bömbölt a zene, a tetejükön pedig rendre gyerekek meg fura transzvesztitaszerű szerzetek ültek. A tömegben vonulók maskarát öltöttek, volt, aki tradicionális ruhákban, volt, aki majomnak, sárkánynak, miegyébnek öltözbe parádézott, a legtöbben azonban női ruhákban vonaglottak (most férfiakról beszélek, nyilván), ami eleinte még mosolyogtató volt, de a kétezredik táncikáló búza látványát – főleg egy zsebkendőnyi jávai faluban – már nemigen tudtuk hova tenni.

A biztosítékot mégse ők verték ki, hanem az a pár dagi srác, akik óriásbébinek öltöztek, és az óriáspelenkájukat még össze is össze is óriás-babafosozták. A menet zárásaképp pedig „abszolút odaillő módon” két figura járt transztáncot vagy mit, s egy idő után annak rendje s módja szerint ki is dőltek az aszfalton, habzó szájjal, rángatózva… A mai napig nem tudjuk hova tenni, hogy ez most Indonézia legnagyobb melegfelvonulása volt-e vagy csak egy egyszerű falusi ricsó…

A laza három órán át futó buzibuli miatt kicsit kisiklottak az eredeti terveink, végül sajnos nem maradt időnk megnézni a Malang melletti Batu falucskát és az ott fellelhető vízesést és állatkertet. Bár a többiek másnap elcsavarogtak arrafelé, mi Beával addigra már úton voltunk a híres Bromo vulkánhoz… De ez már egy másik történet, amit később mesélek majd el.

Fényképek a Zol-Indonézia facebook oldalon.