Ezzel a bejegyzéssel felrúgom az eddig megszokott kronológiát, és két utazás közti szusszanást kihasználva ezúttal a legutóbbi tripről számolok be. A Lombokra tett kiruccanásunk ugyanis annyira jól sikerült, hogy szabályos késztetést érzek arra, hogy mihamarabb elregéljem. A világnak ugyanis többet illene tudnia Lombok szigetéről: ez egy relatíve érintetlen, fokozottan vadregényes, viszonylag könnyen megközelíthető és bejárható kis sziget, ahol egy napot ki lehet hozni annyi pénzből, amennyit egy átlag irodista a céges kantinban csak az ebédjére elver. És annyira nem is maláriaveszélyes.

A jól sikerült félszittya-félnemzetközi pszichedelikus balinéz karácsony után (amiről majd a következő posztban emelek szót) motoros konvojba rendeződtünk, és felkerekedtünk meghódítani a Balitól 30 km-re keletre fekvő, nagyjából 3 millió lakost számláló Lombok szigetét. A Padangbai-ból (Kelet-Bali) induló 4-6 órás kompúton így végre alkalmam nyílt a híres indonéz tengerjáró életet is közelebbről bevizsgálni, és azt kell mondjam, sokban nem különbözik a szárazföldi tömegközlekedési eszközökön tapasztaltaktól – viszonylag nagy a tömeg, az utazóközönség nagy része pedig eszik, cigizik és/vagy okádik. Mindezt két helyszínen lehet élvezni, a 35 fokos, eső és hullámverés áztatta fedélzeten vagy az ipari légkondikkal 10-12 fokosra hűtött utastérben. Utóbbiban plazmatévék is vannak, ezeken egész úton a Discovery Channel Amerikai Motorok című sikersorozatát sugározták – tudjátok, ez az, amiben egy dagadt, baltaarcú, Ferencz József szakállú amcsi csávó choppereket szed szét elszánt pofával – ideális elemózsia az agynak egy 6 órás kompútra.

A légkondira visszatérve: napi szinten tapasztalom, mennyire mérhetetlenül pusztítják az indonézek a környezetüket és saját magukat, de négy hónap is kevés volt megérteni és feldolgozni, miért kell MINDENHOL nyomatni a légkondit, szigorúan max fokozaton. Ha felszállsz egy buszra, betévedsz egy hivatalba, iskolába, netán plázába, okvetlenül legyen nálad vastag pulcsi vagy takaró, máskülönben a megfázás borítékolva van. És itt most nem arról van szó, hogy ezt a jelenséget csak mi, nyikhaj fehérek nem bírjuk, az indonézek meg vígan élvezkednek a 10 fokban! Mindenki 8 réteg ruhában, vacogva (a gyerekek meg bőgve) didereg, de a világért sem lehet lejjebb venni a hűtést, mert az valamiért presztízs.

Lembar kikötőjénél értük el Lombokot, épp időben, hogy a késő esti eső megpörkölje a valagunkat és ne tudjunk tovább menni. Találtunk is egy jó kis késelős motelt – ami a kies, közvilágítást nélkülöző Lembarban annyira nem is volt egyszerű – majd a másnap reggel még mindig szakadó esőben nekiálltunk módszeresen átgondolni az életünket. Ekkor írtak ránk egy SMS-t Ana, Catalina és Wojtek, yogyai lakótársaim, akik szintén épp Lombokon hédereltek, mondván hogy találtak a sziget dél-nyugati részén, Sekotongban egy elhagyatott beach-et, és ott állítólag nem is esik.

Pantai Ela-Ela – a kevesebb több

Pantai Ela-Ela, azaz „nyelv tengerpart”, ez ennek a párszáz méteres fehérhomokos kis nyúlványnak a neve, amit bőszen nekiálltunk keresni Lembarból elindulva. Romantikus sasak (lomboki népcsoport) falvakon keresztül vezetett az utunk. Apropó, a sasak törzs adja ki Lombok lakosságának legnagyobb részét, ők is nagyrészt muszlimok, pontosabban valamiféle ősi animizmussal keverik Indonézia legnépszerűbb vallását. Csinálnak ezen felül mindenféle kézműves munkákat, meg saját nyelvük is van meg minden. Meg kotyvasztanak egy tuak nevű rizsbort, aminek savanyú káposztára emlékeztető íze van és instant hasmenést okoz. Meg valamiért – a többi muszlimmal ellentétben – kedvelik a kutyákat, ezért az egész sziget telis tele van korcs kóbor ebekkel.

Azonnal látszott, hogy Lombok jóval fejletlenebb, mint Bali, és a turisták is ritkábban látogatják. Egész úton – Gilit leszámítva – alig találkoztunk fehérekkel, ha megálltunk valahol útbaigazítást kérni, körénk gyűlt a fél falu megbámulni minket. A helyiek, ha kiszúrtak minket, még motorhátról is harsogták felénk a szokásos mondókájukat: „Hello Misterrrrr!” meg „Yes!” illetve „Yesno!” Amúgy Indonézia-szerte mindenhol a „Hello Misterrrrrr” a fehéreknek kijáró köszöntési formula, nemtől függetlenül. A végén az „r”-t mindig nagyon megnyomják – ha egy franciának egyet pördül a nyelve egy r betűnél, egy magyarnak 5-öt, akkor egy helómiszterező indonéznek legalább 150-et.

Lombok közepén végighúzódik egy remek, autópálya-szerű gyorsforgalmi út, ezen álom motorozni, a mellékutakon viszont valami ilyesmi: elfehéredett ujjakkal szorítod a kormányt, mert minden sarkon újabb izgalmak várnak, vagy átfolyások vannak, vagy – ugyancsak az esőzések végett – hegyomlás és ebből következőleg több centis nedves agyagréteg az úton, vagy egy lejtő aljában meggyűlt, derékig érő „tócsába” placcsan a motor, esetleg pár tucat kóborkutya, gyerek vagy óriásrák (!) szalad ki eléd, netán egy elmélázó paraszt rád tereli a tehéncsordát, mert nem veszi észre, hogy jössz. Szóval senkinek nem ajánlom, hogy itt kezdjen el robogót vezetni.

Ilyen élvezetek közepette értünk az Ela-ela beach-re. Mondhatom, az út minden szenvedését elfeledtük, amikor kiértünk a partra, keblünkre öleltük Wojtek-ékat és elgyönyörködtünk a táj szépségében. Olyan környezet vett körül minket, amit talán a Jurassic Park című örökbecsűben láthattam anno. A parttól nem messze pedig két zsebkendőnyi, lakatlan sziget.

Hamar összebarátkoztunk a környékbeli halászokkal – a társaságunkban lévő lengyel pár, Patricia és Zbyszek amúgy is tökélyre fejlesztette már ezt a szuperképességet – akik aztán fel is ajánlották, hogy fejenként 10ezer rúpiáért (230ft) visznek minket egy kört a bárkájukon. Több se kellett, felpattantunk mind, és kikötöttünk az egyik lakatlan szigeten, ahonnét fenséges látvány nyílt Bali legmagasabb vulkánjára, a Gunung Agungra, valamint a mögötte lenyugvó napra. Visszafelé jövet még egy szivárvány is megjelent az égen, ezt már tényleg egy kicsit túlzásnak érezte mindenki.

Napszállta után kaptuk a hírt, hogy a lomboki magyar különítmény egy másik őrse megtalálta a tökéletes helyet a sziget déli részén, felnyergeltük hát a robogóinkat, hogy bő három óra seggbosszantó út után eljussunk Lombok Kutára.

Kutaütés

Kuta nevű tengerparti település Balin is van – ez a részeg ausztrál szexturisták gyűjtőhelye (majd mesélek róla a Baliról szóló posztban) – a lomboki névrokona viszont valami egészen más, üresen tátongó turistafalvakkal és lélegzetelállító természeti szépséggel.

Szállást a Tri Putri szállodában találtunk, ami a nevével ellentétben egész pofás kis bungalókat meg „osztálykirándulásos” szobácskákat adott ki. A tulajdonosként, ott lakó családként, üzemeltetőként, szakácsként, boltosként és mindenesként egyaránt funkcionáló személyzettel is elég jól lepacsiztunk – mondanom sem kell, ebben az ügyben is Zbyszekék jártak leghathatósabban közben. Le is ragadtunk itt jó pár napra, és még akkor se hagyott alább a lelkesedésünk, amikor az – ekkora már kb 14 főt számláló – bandánkból szinte mindenki lebetegedett. Nem sikerült kinyomozni egyértelműen, mi okozta a kollektív dögrovást, egyesek a fürdővízre, mások a reggeli gyanánt felszolgált palacsintára vagy a rizsborra gyanakodtak, az igazságot már sose tudjuk meg.

Lombok Kuta a szörfösöknek és az úszni vágyóknak egyaránt paradicsom, egymást érik a kilométer hosszú fehérhomokos beach-ek, nekem a legjobban Seger és Tanjung Aan jöttek be. Valószínűtlenül kék óceán, kókuszpálmák, festői hegyek által közrefogott öblök, fogatlanul vigyorgó halászok – könnyen megszületik itt az ember agyában a gondolat, hogy nem akar elmenni. Az egyik nap óvodásra strandoltam magam, és órák elteltével sem voltam hajlandó kijönni a langymeleg vízből, a többieknek tüntetőleg haza kellett indulniuk, hogy végre előmásszak a habok közül. A hely egyetlen zavaró tényezője a mindenütt jelenlévő karkötő és szarung árusok hada. A társaságunkban lévő lányok az elfogyasztott rizsborral egyenes arányosan növekvő mértékben egyre több szarungot vásároltak a helyi öregasszonyoktól és kölköktől, átlag 3 másodpercenként egyet. A végére már a birkatürelméről híres Zbysek is úgy begorombult, hogy inkább lefizette a purdékat, hogy menjenek el máshova árulni inkább. No ezek után még kevésbe csoda, hogy jómagam inkább az óceán nyugalmát választottam a part menti zsibvásár helyett…

Az egyik este felmásztunk egy közeli óceánparti csúcsra naplementét nézni – a csodás körpanorámában a táj –újfent filmes hasonlattal élve – ezúttal a Gyűrűk Ura világát idézte. Még a messzi Rinjani vulkánt is látni lehetett – ez a tűzhányó a maga 3700 méteres magasságával Indonézia egyik legnagyobbja. Aki utánunk akarja csinálni ezt a hegymászós mutatványt, mindenképp vigyen magával szarungokat, hogy tudjon védekezni a milliószám támadó bogarak ellen. A bogarak immúnisak mindenféle riasztószerre, de még mindig könnyebb őket elviselni, mint a parton ólálkodó szarung árusokat.

Szomorúan vettem tudomásul a hírt, miszerint állítólag az egész partszakaszt felvásárolta egy arab sejk, hogy majd ötcsillagos hotelekkel telepítse tele. Szerencsére az indonéz bürokráciának hála évek óta áll az ügy, mindenesetre aki meg szeretné nézni magának a csodálatos Kutát, az még valamikor mostanság tegye…

Gili – az igazi sziget-fesztivál

Minden jónak vége szakad egyszer – Szilveszter reggelén fájó szívvel hagytuk hátra a Tri Putrit és Kuta szürreális gyönyörűségét. Megígértük ugyanis számos barátunknak, hogy együtt szilveszterezünk Gilin. Hogy mi(k) is az(ok) a Gili(k)? Három picike sziget Lombok nyugati partjainál, az egyetlen igazán „buléjárta” hely errefelé, ebben a holtszezonban legalábbis. Gili Trawangan egy pezsgő bulisziget, Gili Meno egy mindössze 300 lelket számláló, nyugis paradicsom, Gili Air pedig állítólag a kettő egészséges keveréke, így mi bölcsen ez utóbbit választottuk az újév köszöntésére.

Aki persze el akar jutni a paradicsomba, előbb ki kell állnia a poklok poklát, Gili felé menet nekünk sikerült a szög egyenes úton teljesen eltévednünk (és valahogy egy kört leírni) valamint utolért minket régi cimboránk, a trópusi monszun is, és ronggyá áztunk. Felüdülés volt rövid utunk a Mataramtól (a sziget fővárosa) északra fekvő erdőben – itt húzódik két ellenséges majomtörzs területének a határvonala, ezért a makákók folyamatosan háborúznak, és úgy általában fürtökben lógnak a fákról az út mentén. Tudom, gyermeklelkű vagyok, de én egyszerűen nem tudom megunni a majmok nézegetését.

Gilire kétféleképp lehet eljutni: vagy charter hajóval Baliról (sok pénzért) vagy az észak-lomboki Bangsal kikötőfaluból. Az az alacsonyszintű lehúzás viszont, ami Bangsalban megy, viszont még a mi több hónapja edzett türelmünket is péppé őrölte. A történet a következő: az egyszeri turista gyanútlanul megérkezik a kikötőbe, ahol a helyi maffiózók közlik vele, hogy hello misterrrrr, sajnos ma már nem jár az olcsó public boat (kb 8-10ezer IDR egy útra), úgyhogy az egyetlen módja a szigetre való kijutásnak az, ha bérel egy privát hajót drágáért. Az ember már itt gyanút fog, főleg, ha meglátja, hogy egy eldugottabb kis öbölben ott várakozik egy csomó hajó, így hát bemegy kérdezősködni a hivatalos jegyirodába, ahol a beépített jegyeladók és rendőrök (!) is csóválják a fejüket. Emberünk tehát mit tud mit tenni, hajót bérel – a céltól egy kilométerre már csak nem fordul vissza.

Mi – vesztünkre - egy fokkal tovább bírtuk a harcot, indonéz tudásunkkal felvértezve ugyanis nekiálltuk kikérdezni a várakozó helyieket, hogy ők mégis mivel és mennyiért tervezik az átkelést. Hogy, hogy nem, kiderült, hogy a public boat mégis jár, 8 ezerért viszi a derék ifjakat. Erre odajön egy rendőr, és felszólít minket, hogy az indonézek és a fehérek külön várakozzanak, és hogy ne beszélgessünk a helyiekkel. Ez azért már gáz. Az indonézek elég rasszisták (nem találok jobb kifejezést erre), és mi a folytonos piti megkülönböztetést próbáljuk mosolyogva elfogadni, de Bangsalban elszakadt a többhónapos cérna, és komoly ordibálás vette kezdetét, melynek eredményeképpen csodák csodájára lett hely a public boat-on, és csak 100%-os felárba (15ezer IDR) került a bőrszínünk, ami annyira nem is szörnyű. Persze lehet, hogy csak Szilveszter éjszakája végett volt ilyen kiélezett a piti maffia uralta kikötő légköre, de ezt az érzést azért senki utazónak nem kívánom…

(Update: valóban, ha az ember nem terhelt időszakban és/vagy ünnepnap érkezik, akkor egész zaklatásmentesen válthat jegyet a fenn említett public boat-ra - a szerk.)

Gili különlegessége – többek közt – abban rejlik, hogy területéről minden motor hajtotta közlekedési eszköz egész egyszerűen ki van tiltva. Helyette mindenki biciklizik, lovas kocsit bérel, vagy gyalogol – szerintem ez egész szigetvilágban itt találni egyedül olyan indonézeket, akik hajlandóak 100 méternél többet gyalogolni, ez már önmagában attrakció! Szóval különösen nyugis a szigetek atmoszférája. Erre rátesz még egy lapáttal, hogy a szigeteken rendőrség, és gyakorlatilag bűnözés sincs. Ha mégis valami történik, a falu/sziget fejénél lehet feljelentést tenni, aki azonnal leállítja a sziget hajóforgalmát, és a tettes remélhetőleg hamar előkerül. Amennyiben a sziget egyik lakója lopna, vagy egyéb bűnt követne el, először állítólag csak gúnyos frizurát (?) vágnak neki és körbehurcolják. A visszaesőket évekre kitiltják a szigetről. De még egyszer mondom, bűnözésnek még az árnyéka sem vetül a szigetekre.

Szóval ebben a furcsán idilli környezetben töltöttük a Szilveszterünket. A sziget lakossága újév alkalmából rendesen felduzzadt, sok ismerőssel összefutottam, főleg darmasiswás barátokkal, de még Yogyakartából ismerős arcokkal is találkoztunk véletlenszerűen – kicsit olyan volt, mintha újra tinédzserek lennénk, és Gili Air lenne a törzskocsmánk, ahova péntek esténként mindenki lejár… A szigetet amúgy kerek egy óra alatt jártam körbe, annyira tehát nem is pici, fehérhomokos partja mentén számos bár, étterem meg egyéb vendéglátóipari egység húzódik meg a szofisztikált Zipp Bártól kezdve a felvidéki HannaHanna Fesztivált idéző, félreeső, sátras-pálmafás-füvesplaccos Space Bar-ig. Éjfél előtt nem sokkal egy nagy máglyát gyújtottak, azt táncikálhatta mindenki kedvére körbe, félig az óceánban, félig a homokban tapicskolva, tüzijátéktól félvakon-félsüketen. Emlékezetes Szilveszter volt, annyi szent.

A 2013-as év meg mivel is indulhatott volna jobban, mint egy kiadós snorkelezéssel: a szigeteket ugyanis remek korallzátonyok fogják közre megannyi színes hallal és egyéb érdekes lénnyel. Az idő elég őszies volt, esett is, alig voltak a vízben, és ez nekünk nagy szerencsével kedvezett: a kiürült strand sekély vízében ugyanis kiszúrtam egy óriásteknőst! Szépen lassan közelebb evickéltünk hozzá és hosszú ideig úszkálhattunk együtt vele – nem félt tőlünk egyáltalán, akkor oldott csak kereket, amikor Andor nekiállta a páncélját birizgálni.

Vízesések a vulkán tövében

Kilométer hosszú elhagyatott és csodaszép tengerpartok, tökéletes naplemente, teknőcökkel pancsikolás, mi jöhet még? Vízesések! Elhatároztuk, hogy adunk az esős évszaknak egy pofont, és a rengeteg csapadék miatt a Rinjani vulkán tövében ilyenkor kialakuló vízeséseket jól megnézzük. Elsőként a tűzhányótól észak-nyugatra lévő Tiu Pupast vizsgáltuk be. Persze a túra kiindulási pontjánál itt is feltűnt egy maroknyi helyi forma, akik követelték, hogy fizessünk fejenként 25k-t, egy kormányrendelet miatt (lobogtattak is egy megkérdőjelezhető hitelességű papírt ezt megerősítendő) amit mi lealkudtunk nagyon kevés k-ra. Aztán jött a következő szint, hogy oké, van itt ez a Tiu Pupas vízesés, de hogy van egy sokkal királyabb, a Gangga vízesés, ami mögött barlang is van, meg fürdeni lehet benne, meg aki megmártózik itt, annak élete végéig örök élet, ingyen sör jár. Megtalálni persze nem lehet, ehhez fel kell bérelni őket, hogy vezessenek el oda, újabb sok-sok ezerért. Itt már mondtuk nekik, hogy jól van, sziasztok srácok, majd úgy ahogy voltunk egy szál tangapapucsban bevetettük magunkat a dzsungelbe.

Ez mérsékelten bizonyult csak jó ötletnek, mert bár az első vízesést még megtaláltuk, a második keresése közben aztán ránk szakadt az ég megint, mi meg kommandózhattunk a páfrányok közt bőrig ázva, elveszve. Danaj, a görög csaj lábáról elragadta a papucsot egy hegyi patak, így ő mezítláb nyomta végig az Indiana Jones-t megszégyenítő túlélőtúrát. Végül kilyukadtunk valami nagyon nyomorúságos faluban az erdő közepén, ahol bekéredzkedtünk az eresz alá, és jóízűeket beszélgettünk a helyi parasztokkal, akik szilveszteri trombita nagyságú és lórúgás erősségű tekert cigiket szívtak, miközben 20 perc alatt átlag 80 méter csapadék hullott alá.

Az újabb adag vízeséshez pár órát utaznunk kellett, egész pontosan a Rinjani vulkán északi lábánál fekvő Senaru faluba. Az egész szigeten látható vulkán szerintem itt a leglátványosabb. Innen indulnak a tűzhányó kráteréhez a különböző többnapos túrák, idő és pénz híján azonban ezt most ki kellett hagynunk – sebaj, ami késik, nem múlik! Nem úgy a Sendang Gile és a Tiu Kelep vízesések megtekintését, melyhez ezúttal okulva a fenti fiaskóból béreltünk egy helyi vezetőt is. A guide első kérdése az volt, hogy nem akarunk-e beszívni a túra előtt, ebből gondoltuk, hogy valószínűleg nem lesz valami nehéz a terep… A két vízesés borzasztó szép, főleg a Tiu Kelep, és az odavezető dzsungel is épp kellően vadregényes, ugyanakkor nem embert próbáló azért. A Tiu Kelep medrében pedig fürdeni is lehet, ami remek móka. Ja, és az erdőben hemzsegnek a fekete majmok, akik sajnos közel sem olyan bátrak és barátkozósak, mint a szürke makákók, ezért nem is tudtuk rendesen lencsevégre kapni őket.

Senggigi – a meltó levezetés

A Gilikhez nagyon közel elterülő Senggigi-öböl lehet Lombok Siófokja. A partmenti hegyes-völgyes úton remek a panoráma, a település tengerpartján meg állítólag jókat lehet úszni és snorkelezni. Mataramhoz közel lévén eredetileg ez lenne „a” lomboki üdülőparadicsom, de őszintén szólva Kuta, Gili és a többiek fényében nálam Senggigi alaposan alulmaradt.

Hogy, hogy nem, Senggigi is híres a naplementéiről, ki is választottuk hát a kicsiny Pura Batu Bolong hindu templomot ennek megtekintésére. Sajnos az ég elég felhős volt, ezért nem mutatta meg minden szépségét a naplemente, de az óceán túloldalán terebélyesedő Gunung Agung így is szép látványt nyújtott. A hindu templomban tartott szeánszunknak egy szomorú aktualitása is volt: Wojtek, aki négy hónapon át hű harcostársunk volt, a mai nappal elhagyta Indonéziát, és itt találkoztunk vele utoljára. Hiányozni fog, és biztos, hogy román-lengyel-magyar-és-még-ki-tudja-milyen nemzetközi bandánk fergeteges eurotúrákat fog veretni, ha egyszer mind hazajutunk. Selamat Jalan, Wojtek! Sajnos a remek csoportképek Patricia kamerájában maradtak, így jobb híján az estről egy multikulti szociofotót közlök, Zbyszekről, jómagamról, sasak szarungban, hindu szentélyben, nemtommilyen rizsborral, íme:

Hazatérvén tudtuk csak meg, hogy Lombokon ezekben a csapadékos hónapokban elég nagy maláriaveszély is van. De végül is már majdnem mind hazaértünk, komolyabb baja egyikünknek se lett, és Nóri 40 fokos lázát is sikerült egy Balin főzött krumplifőzelékkel és fasírttal kikúrálnunk. Így hát a nemzetközi hardcore darmasiswa különítmény nevében mindenkinek jó szívvel tanácsolom, ne álljon meg Balinál, menjen tovább Lombokra!

További képek Lombokról ITT

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.